egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2015/2. számban 

KÖRÜLMÉNYEK ÉS FELTÉTELEK

Erdély, egyházak vagyona, elkobzott ingatlanok és ingóságok, a visszaigénylés akadályai, ellenérdekeltségek – a felelősség súlya minden érintetten. Az önként vállalt jogi képviselet, mivel évekig láthatóan önkéntes marad, már-már „természetes”-nek tetszik. Ám legott intézményesnek nyilvánítják, mihelyt haszon esélye mutatkozik benne. Folyamatábrázolásom korszakos veszteségekről szól, visszaható tanulságokkal, az egyház(ak) és államok közötti haszonvételek históriájába ágyazottan, kánonjogi ellentmondásoktól terhelten.

A Nagyváradi Premontrei Prépostság vagyonjogi képviseletét egymagam látom el mintegy öt esztendeje a bíróságok előtt, támogató háttér nélkül, viszont nemcsak alkalmanként, hanem folyamatosan az érdekelt helyi román sajtó inszinuáló nyomása alatt, sőt 2012. október 17-e után már egy nyílt utcán elszenvedett inzultálás emlékével. És mert ortodox környezetben katolikus vagyont, a román államhatalomnak kiszolgáltatott értékeket és érdekeket (iskolát, kórházat, termálfürdőt) – egyáltalán a „katolikus vagyon”-t kell megmenteni, a helyi román sajtó valamennyi nyilvánossági fórumán örömmel él a befeketítés, a vádaskodás, a mumusformálás minden eszközével.1

A román nyelvű cikkek nem rejtik véka alá szándékukat, hogy permanens háborús állapotot alakítsanak ki, némi gyűlölet-bűncselekménnyel fűszerezve, midőn nem kímélik magát a katolikus egyházat, illetve a premontrei rend prelátusát, Fejes Rudolf Anzelm apátot sem. Nacionalista, sőt soviniszta stílusban katolikusellenes sztereotípiákra épített, inszinuáló megjegyzéseket sorolnak, amelyekkel – a véleményszabadság örve alatt – bőven kimerítik a sajtóvétség fogalmát, s teszik büntetlenül, az uralkodó akarat nevében rangrejtve. A közlések a több millió euró értékű ingatlanvagyonról azt állítják, hogy az mind román tulajdon volt, vagy ha nem, hát azzá lehet majd, ha a „nemzeti igazságtétel”-re rászolgáló, „tévelygő” szerzetesek elnyerik végre méltó büntetésüket.

Ekkora vagyon – már nem lehet tiszta ügy… Aki pedig a katolikus egyház szolgálatában vegzálja az államot, a bíróságokat és országos intézményeket, felemeli szavát az általuk elkövetett jogsértések ellen, az csakis „gyanús üzelmek”-et folytathat. Ráadásul magyar állampolgár és nő, s egymaga képviseli a szerzetesrendet, szemben az állítólagos történelmi „igazság”-gal és „tények”-kel.

Pedig a közpolitikai és egyházjogi téren meglévő feltételek bizonyítják: itt nem személyes küszködésről van pusztán szó, hanem immár egy vagyonjogi végjátékról, amelynek vesztese az egész katolikus egyház, a magyar ajkú hívek közössége, a katolikusok egyetemes tulajdonosi közössége, végső soron az egyházi állam is lenne.

A vagyonjogi kérdések felvetésével – amelyek nem politikai, még kevésbé sajtónyilvánosság előtt zajló huzavonában konkretizálhatók, hanem romániai, illetve magyarországi levéltári dokumentumokkal, jegyzőkönyvekkel, fennmaradt iratokkal birtokviszonyokat, kisajátításokat és jogtalanságokat bizonyítanak – megjelent olyan, sajátos érdekkörök igénye is, amely felébreszthetné az elvben korrektül eljáró bíróság gyanúját. De mégsem ébreszti fel, mert a vagyon nagysága és a tisztázatlan tulajdontörténeti fázisok ezt csak feltételesen serkentik, a helyi érdekek viszont egészen konkrétan megnevezhetők (személyhez és intézményhez köthetők). Annak ellenére, hogy a trianoni békeszerződés különbséget tett az állami és helyhatósági javak között, az egyházi vagyonok sorsát nem tisztázta, így a premontrei ingatlanvagyonét sem. A mai helyzet mégsem a „Trianon-probléma” része, hanem az Egyház és állam rektifikációs szerződéseinek következménye, önkényes kisajátítások és a főhatalommal szemben nem érvényesíthető egyházi érdekek kérdése inkább.

Az elmúlt öt évben a premontrei ügyekben végzett jogvédő munkám során ingadozást, általános fogalomzavart, a szavakkal való tartalmatlan bűvészkedést kellett megtapasztalnom. Jóllehet a jogtudományi szakirodalom mind jobban bővül, a román bíróságok működésének legfontosabb területe: maga az igazságszolgáltatás, sajnos, következetlen, sőt tapasztalatom szerint nemegyszer sekélyes. Elméleti igazságok felett évszázadokon keresztül lehet vitázgatni; ebből nem lehet semmi baj. Ha azonban a bíró valamely rögeszméjét egy ítéletben kelti életre, ezzel helyrehozhatlanul megrendíti a jogkeresők belé helyezett bizalmát. Az ilyenfajta ítéletekre bőven volt példa az elmúlt öt évből. Csak példaképpen: a nagyváradi városi bíróság egyik prominens képviselője indoklásában azt írta egy peranyagban, hogy Onişifor Ghibu azért írta át önkényesen 1936-ban a román államra a római katolikus egyházi javakat, mert megszűnt a Romániai Római Katolikus Egyház, ezáltal már nem tudta ellátni az alapító okiratban vállalt kötelezettségeit. Ez természetesen akkor sem volt és ma sem igaz, noha az elkobzott/kisajátított ingatlanok mögött jócskán megfogyatkozott a hívő közösség ereje és aktivitása is. Tény, hogy az eltelt öt év alatt láthatóan nem érvényesült az az jogelv, amely minden polgári demokrácia egyik alapja: miszerint aki másnak kárt okoz, tartozik helyreállítani azt helyzetet, amely fennállana, ha a kár be nem következett volna. Foszlóban a remény, hogy a jogszerűség és alkotmányos egyenlőség előbb-utóbb a premontrei restitúciós ügyekben is kifejezésre jut majd.

ELŐZMÉNYEK ÉS VISSZAHATÁSOK 

A jogi folyamatban (jóllehet az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról nemcsak európai ajánlások, uniós joggyakorlat és nemzetközi jogi kötelezettségvállalás alapján lehet „jogilag” beszélni, de lehet mellébeszélni magánvéleményekben és mocskolódó blogokban vagy akár tévinformációkat és félismereteket tartalmazó sajtócikkekben is, lehet kényszerképzetek rabjává válni és ezt népszerűsíteni is), talán egyszer elkövetkezik a partneri megoldások ideje. Jelen pillanatban az eurómilliárdokat érintő peres folyamatnak sajnálatosan nincs egyházi támogatója. Sem a nagyváradi, illetve szatmári püspökség, sem a magyarországi rendi társintézmények (a csornai, a gödöllői), sem az érintett térség (Magyarország, Szlovákia, Csehország, Románia) nunciusai, sem a Szentszék általam levélben értesített képviselői nem mutatkoztak kapkodásra hajlamosnak, amikor a rövid időn belül bekövetkező (végső) vagyonvesztésre figyelmeztettük őket.

2014. március 5-án Fejes Rudolf Anzelm prépost listát nyújtott át Zákonyi Botond bukaresti nagykövetnek. Hivatalos átiratban kérte a Külügyminisztérium közvetítését, hogy hitelt érdemlő igazolást kapjon arról: a Prépostság által visszaigényelt ingatlanok egyházi ingatlanok voltak, és a rend nem használatba kapta a dualizmus korában a magyar államtól; illetve arról, hogy a Prépostság a magyar közoktatási törvénynek megfelelően jogi személyiséggel rendelkezett, vagyis rendelkezett önálló pénzügyi alappal, a rendi iskola fenntartására missziója, joga és eszközei is voltak.

A prépost ezen átiratában méltányosnak tartotta, valamint a rend folyó peres ügyeiben, annak értékmentési céljaival összhangban szükségesnek látta, hogy Magyarország diplomáciai képviselete a Magyarország Alaptörvényében megfogalmazott elveknek megfelelően járjon el a Prépostság restitúciós pereivel kapcsolatban, elsősorban kultúrdiplomáciai téren – de itt sem történt semmi változás.

A premontreiek egykori tulajdonában lévő Félix-fürdőt még 2000-ben privatizálták. Politikai korrupció történt: a vagyon bizonyos politikai, illetve gazdasági kapcsolatokkal rendelkező magánemberek kezébe került, akik számára az egész restitúciós törvény csak pusztán írott malaszt (és mintha korunk közgondolkodása számára is az volna); vagyis nem lesz alkalmas arra, hogy visszaszolgáltassa az elkobzott és átalakított egyházi vagyont, sem az iskolákat, sem az egyéb ingatlanokat, sem a földtulajdont stb. Az úgynevezett „közhangulat” mögé bújó „közérdek” ez esetben aligha a gazdasági és politikai korrupció leleplezése, annál is kevésbé, mivel magyar eredetű, katolikus vagyonról van szó, amelyet a román hatóságok és Román Ortodox Egyház érdeke veszni látni.

Az egyoldalú beállítástól igyekszünk őrizkedni, akkor is, ha igaznak tetszik az érvelés. A helyzet alakulásának története mintegy százéves, megannyi furcsa kanyarral és jogi színezetű vitával tarkítva. Visszamenőlegesen azonban nem lehet sem ítélkezni, sem törvénykezni. Azonban, ha igazolható lesz a számos ügymeneti sérelem, a kisajátítások pártos és jogszerűtlen volta, akkor talán a visszaszolgáltatás vagy kompenzálás kérdése nem tehető ad acta, annál is kevésbé, mert még létező tulajdonosról, élő közösségről, javarészt létező vagyontárgyakról van szó, amelyek a polgári jog alapelveinek első körében élveznek védelmet, tulajdonosaikkal egyetemben.

S ki ne tudná végiggondolni végig: ha egy sokszáz éves egyházi intézményt így meg lehet fosztani tulajdonától, akkor a többit is, akkor az intézményen kívüli átlagpolgárt is, akkor akár a falusi vagy nagyvárosi lakost is, a hivatalviselőt, a főszerkesztőt, a kifliárust is. A magántulajdonok új kialakulási korszakában ez nem kivételes állapot, ám jogszerűtlensége közbotrány, egyházitulajdon-ellenes, súlyosan sérti a magyar kisebbségi hívők közösségének érdekeit.

Tény, hogy a Párizsi Charta az új Európáért című okmánynak, amely garantálja az emberi jogokat, a tulajdonhoz való jogot és a vallásszabadságot, 1990. november 8. óta Románia is aláírója; 1996. szeptember 16-a óta pedig létezik egy Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról,2 amely ugyancsak nemzetközi érvényű, miként egyéb, például az ENSZ és más szervezetek kialakította nemzetközi egyezmények is kötelezően betartandók lennének a román állam és a magyar közösség viszonyrendszerében.

E konvenciókat, az uniós csatlakozást megelőző jogi normák betartását, továbbá az egyházi vagyonok restitúciójának ajánlását Románia is elfogadta, aláírta.3 A mintegy másfél ezer egyházi tulajdon alig fele került azonban tárgyalási szakaszba, a többi körül sötét hallgatás, illetve némelyekről mutyi-gyanús és kényszer szülte alkumegoldások hírlenek. Mindezt az okiratok állítólagos hiánya, tulajdoni viták, földhivatali adathiányok, magánosító törekvések mentén egyre nehezebb tisztázási esélyek veszik körül, uniós sürgetés ide vagy oda.

A premontreiek igazának tagadása jogászi nézőpontból éppen oly közömbös a román oldalon, mint aminő közömbösnek a román nyelvű médiumok hirdetik. 1936-ban a trianoni béke megvédi az egyházak magánbirtokait a román kisajátítástól, illetve ha Románia olyan törvényt hozna is, amely szerint minden birtok kisajátítandó, akkor a magyar és román egyházakra egyformán vonatkoznék ez a törvény. A békeszerződés védelme világosan kiterjed erre: bármely szuverén állam egyházai megfoszthatók birtokaiktól alkotmányos úton hozott törvények által. A jelen esetben katolikus egyházi javakról van szó, és Románia külön szerződést kötött, hogy ezek kisajátítását nem fogja kényszeríteni. Nem egy szuverén állam intézkedett tehát alkotmányos úton hozott törvény alapján, hanem egy magánember fosztotta meg jogsértő módon a premontrei rendet, illetve az erdélyi római katolikus egyházat a javaitól.

Mivel azonban a szóban forgó egyházi (premontrei) földbirtokokat időközben privatizálták, illetve kiosztották/elosztották, az eredeti tulajdonviszonyok visszaállítása immár nem vihető keresztül. Marad a kártérítések lehetősége.

A HALLGATÁS SPIRÁLJA ÉS UMBERTO ECO PERSPEKTÍVÁI 

A premontrei tulajdonokkal kapcsolatos furcsa hallgatás az átlagosnál is bonyolultabbá teszi a jogi tisztázást. Éppen ezért a közvéleményt is befolyásoló erejű lehet a tisztázás, ezt megelőzően pedig az együttérző figyelem és szolidaritás.

Mert nem arról van szó a premontrei rend nagyváradi és környéki birtokainak visszajuttatása esetében, hogy új Kanonok-sort kellene életre kelteni. „Csupán” arról, hogy a tulajdon szentsége része az emberi és állampolgári jogoknak. Akkor is, ha korábban nem volt (mert nem lehetett) az. Ennek belátásához nem főszerkesztői, újságírói, besúgói vagy politikai szóvivői kinyilatkoztatások, olvasói blogok vezetnek, hanem a kérdés jogszerű kezelése. Szükséges volna, hogy tisztázódjék az egyházak és az állam/helyhatóság/önkormányzat/egyházközség érdekeltsége, és a külföldi állampolgárként egymaga (értő partnerek, szolidáris társegyházak és jogérvényes képviselettel rendelkező testületek nélkül) küszködő jogi képviselőnek ne kelljen egyedül állnia az ellene hömpölygő áradatot, nyílt utcai bántalmazást, lejárató sajtókampányt.

Panasz nélküli szóval, puszta tényként állítható, hogy a premontrei tulajdonok esetében nem Varga Andrea Tünde „magánbulijá”-ról van szó, vagy jogi képviselői alkalmasságáról, hanem arról, hogy ez a tulajdon nem pusztán történeti értelemben, hanem mai jogértelmezés szerint is: 1. magyar tulajdon, 2. egyházi vagyon, 3. közhasznú intézményeket (iskola, kórház, kollégium, fürdő stb.) működtetett. Ami a tulajdonost illeti, semmivel sem kevésbé nevezhető károsultnak, mint a Mikó Kollégium. Más ingatlanok státuszváltozása esetében is nyilvánvaló jogtalanságok történtek, itt azonban jelentős anyagi felelősség kérdésének eliminálásáról van szó, állami szintű elkobzás ténye áll fenn, s a méltó jogvédelem forog kockán.

A kérdés mindemellett nem pusztán uniós jogi, nemzeti törvénykezési, gazdasági érdekeltségi vagy jogi személyiségek alapjogait sértő törvénytelenség, avagy dokumentálható eljárási cseleknek kitett emberek panasza, hanem papok és hívek érintettségének kérdése is. Éppúgy kérdése ezért magának a katolikus egyháznak. Kérdése lehetne és érdekeltsége is a Román Püspökkari Konferenciának vagy a Magyar Püspökkari Konferenciának, a Mikó István Jogvédő Alapítványnak, a magyar egyházügyi politika irányítóinak és a társegyházaknak is. De valamiért nem tekintik annak… Miért?

Ha Markó Attila RMDSZ-es képviselőt a román igazságszolgáltatás felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, akkor Magyarország diplomáciai segítséget nyújt neki, erről egy 2014. december 12-i sajtóhírből értesülhettünk:

Magyarország és az Egyesült Államok kormányainak védelmét kérte Markó Attila, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője, akit Romániában felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt.

A politikus, aki ellen egy másik kárpótlási ügyben is vizsgálat folyik, ezt a Facebookon jelentette be. Nem részletezte, hogy mit ért védelmen. Markó Attila úgy véli, mind a Mikó-per, mind az ellene indított újabb bűnvádi eljárás igazságtalan, politikai indíttatású és koncepciós jellegű; alapvető emberi és közösségi jogokat sért.

A román parlament december 3-án hagyta jóvá az ügyészeknek Markó Attila őrizetbe vételére vonatkozó kérelmét. Másnap a vádhatóság beidézte a képviselőt, aki nem jelent meg. Ügyvédje közölte, hogy Magyarországra utazott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumára. [...] A politikus úgy véli, hogy ebben a pillanatban Romániában a jogállam és a jogbiztonság veszélyben van, amire – a védelem kérése mellett – felhívta Magyarország és az Egyesült Államok kormányainak, valamint diplomatáinak figyelmét. Szándékában áll ugyanezt tenni az európai és egyéb nemzetközi szervezetek irányában is. „Követelem, hogy ennek az ügynek a nyomozásából azonnali hatállyal vonjanak ki, minden ellenem felhozott vádat ejtsenek, valamint vonják vissza az ellenem foganatosított biztonsági intézkedéseket” – írta Markó Attila.4

Ugyanez katolikus érdekképviseleti ügyben: a premontreiek képviselője (jómagam) 2014. augusztus 4-én magyar állampolgárként közérdekű adatigénylést nyújtott be a Külgazdasági és Külügyminisztériumba dr. Navracsics Tibor külgazdasági és külügyminiszter úr részére:

Hivatkozással T. Minisztérium 2014. július 21-i, Sipos Zoltán közérdekű adatigénylésében benyújtott kérésére adott válaszuk 5. pontjára, az alábbi az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) 2. § (1) és 28. § (1) bekezdése alapján a következő adatigénylést terjesztem elő:5

Hivatkozással Magdó János Magyarország kolozsvári főkonzulja, a Nagyváradi Szent László Napok megnyitóján az alábbi, sajtóban megjelenő nyilatkozatára: http://www.erdon.ro/a-megmaradas-es-a-jovoepites-a-feladatunk/2588837, amely szerint: „Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja elmondta: hármas céllal érkezett Nagyváradra, a Szent László Napokra. Az ünnepélyes megnyitón való részvétel mellett állami kitüntetést adott át Ujvárossy László grafikusnak, a Partiumi Keresztény Egyetem professzorának az Alkalmazott víziók elnevezésű jubileumi tárlaton. Kitüntetést szeretett volna átnyújtani Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátnak is, aki azonban úgy érezte, hogy nem érdemli meg, mivel elmondása szerint kudarcot vallott a premontrei rend egykori gimnáziumának restitúciója ügyében. Magdó reményét fejezte ki, hogy Fejes Rudolf Anzelm a későbbiekben elfogadja a magyar állam kitüntetését. Úgy vélekedett: »Nem mindig csak az eredményt kell értékelni, hanem néha a küzdelmet is.«”

A fentiekkel kapcsolatban a premontreiek jogi képviselője, Varga Andrea Tünde 2014. augusztus 4-én kérte közérdekű és nyilvános tájékoztatás formájában, hogy Magyarország Külügyminisztériuma írásban adjon választ arra nézve, hogy mivel Magdó János 2014. június 26-án az 1961-es Bécsi Konvenció a diplomáciai kapcsolatokról (Magyarországon kihirdetve 1965. évi 22. tvr. alapján) Romániában képviseli a küldő államot a fogadó államban, ennek megfelelően, a sajtóban közölt állításával a küldő állam álláspontját tükrözte, mely szerint kudarcot vallott a premontrei rend egykori gimnáziumának eddigi eredményes restitúciója ügyében?

Tekintettel a tényre, hogy a premontrei rend egykori gimnáziumának restitúciós ügyét a Nagyváradi Közigazgatási Bíróság alapfokon tárgyalja, a tárgyalás kimenetele ez idő szerint tükrözi a törekvést, a rend megmaradásának kérdését és az eredményes küzdelmet. A miniszteri szinttől kérhető lenne az intézkedések tételes listája, amelyeket a román hatalom által elkobzott nagyváradhegyfoki kanonokrend restitúciós pereit illetően foganatosítottak, de eddig e lista nem készült el, az utolsó peres nap előtt egy héttel sem. Ugyanakkor a T. Minisztérium azt sem volt hajlandó közölni, diplomáciai szinten milyen hivatalos megkereséssel fordult a román hatóságokhoz a nagyváradi román sajtóban 2013 szeptembere óta folyó, az érintetteket lelkiismereti szabadságukban, magyarságukban megfélemlítő, nyíltan uszító sajtókampányával összefüggésben, s erre milyen választ kapott.

Úgy tűnik, hogy ha a magyar kormányzat szimbolikus politikájának megfelelő „erdélyi vallási tér”-ben történik jogfosztás, az már nem magyar nemzetpolitikai téma, nem hír, és nem közbenjárást igénylő helyzet. Ha a premontrei rend ellen több éve lejárató kampány, sőt karaktergyilkolás folyik a helyi sajtóban, az nem egyházi, személyiségjogi vagy lelkiismeretei szabadságot érintő sérelem? Ha katolikus tulajdonhoz való jog sérül, az egyházi téren nem jogsértés, polgári törvénykezés terén nem bűnelkövetés? Ha elfogult és az ítélkezési gyakorlattól is eltérő „különös” kezelés veszi körül az érintett katolikus szerzetesi ingatlanokat, az nem helyreigazítást, korrekciót követelő jogesemény?

Többféle magyarázat is kínálkozik arra, hogy – lévén szó magyar érdekről, helyi érdekről, egyházi érdekről, egyszerre többről is tehát – miért nem szólal meg a püspöki kar. Talán nem olvasnak újságot, nem tájékoztatja őket sajtófelelősük. Talán nem is érdekli őket. Vagy úgy sejtik: a mind szorongatottabb helyzetű romániai keresztény egyházak helyzete most óvatosságra int, bölcsebb hallgatni? Vagy főhatóságuk nem engedi a véleménynyilvánítást? Akkor miért nem nyilvánul meg maga a Vatikán e kérdésekben?

Lehetséges, hogy azért nem rendel el fellépést közösség elleni gyűlöletkeltésre alapot adó sajtóvétség miatt a romániai főügyészség illetékes szerve, vagy a rendőrség, vagy a román Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács állami szerve két magyar tagja hivatalból, mert ők sem olvasnak újságot, vagy nem érdekli őket, vagy alkalmasint egyet is értenek a megjelent újságcikkek tartalmával?

Vagy nincs szakértőjük, aki elemzésre és értékelésre képes volna? Vagy a közlemények tónusából nem tisztán kivehető, hogy hátrányos megkülönböztetésre, közösség elleni izgatásra, hitelrontásra alkalmas, valótlan, illetve ellenőrizetlen adatokat tartalmazó publikációkról, egyoldalú tájékoztatásról, sőt esetenként rémhírterjesztésről van szó?

További lehetőség, hogy mindezek együttese még állami vagy más főhatósági intézményi érdekek körét is érinti. Ha például nem államilag megtűrt, hallgatólagos beleegyezéssel kezelt katolikusellenesség működne, akkor talán más lenne a helyzet? Vagy a helyzet sosem „más”, csak alakul…?

A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onişifor Ghibuval (1883–1972; akadémikus, politikus, a román nemzeti mozgalom harcos ideológusa) kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra tudta rábírni kormányát. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak legjelentősebb lépése az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírták a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a Tanulmányi Alap számára játszották át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.

Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja (valójában ürügye) az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a Katolikus Státus, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlana hasonló sorsra jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.

A piarista perekben Ghibu és társainak érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (így a piarista is) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha az ez elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ingatlanokat sem birtokolhatnak.

1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936., illetve 6611/1936. jelzettel, augusztus 22-i dátummal Onişifor Ghibu a premontrei rend nevét önkényesen román államra írta át, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Váradszentmártonban (Félix-fürdőn), az 1855. december 15-i telekkönyvi törvény6 168-as paragrafusával. Ezt követően akkor e bejegyzések ellen három fellebbezés történt: a nagyváradi premontrei prépostság, illetve a jászvásári premontreiek, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi törvényszék a másodfokú végzésben 1937-ben már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak, és külföldön él legfőbb rendfőnökük.

1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus, Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben. A telekkönyvi rendtartás szerint „a jogerő bekövetkezte előtt” nincs helye a telekkönyvi bejegyzésnek, csak előjegyzésnek, mégis – a váradszentmártoni, illetve nagyváradi telekkönyvekből – jogerős bírósági ítélet nélkül törölték a premontrei rendet mint tulajdonost.

A fentiekkel kapcsolatban köztudott, hogy a telekkönyvi rendtartásban a jóhiszeműség nem vezető szempont; maga a szó is alig fedezhető fel. Ugyanakkor az osztrák polgári törvénykönyvnek az ingatlanjogot tárgyazó szabályai sem épültek a jó- és rosszhiszeműség megkülönböztetésére mint alappillérre. Az általános szabály mégis az, hogy a telekkönyv a „rosszhiszemű” tulajdonszerzőt nem oltalmazza. A joggyakorlat régóta elvként tiszteli, hogy a telekkönyvi jogszerzés mindenkor csak jóhiszeműen történhet.

Nézzük meg, mi a célja az egész telekkönyvi intézménynek? A legfontosabb vagyonjogi tárgyak, az ingatlanok jogviszonyainak biztos, könnyű, likvid, precíz nyilvántartása és kezelése. Erre szánt eszköz a telekkönyv.7 A tulajdonos az, aki ott annak van írva; jelzálogos, hitelező szintúgy stb. Hogy a telekkönyvbe más legyen írva, mint ami jogilag igaz és irányadó, azt mindenképp kerülni kell, hiszen máskülönben az egész intézmény célját téveszti.

A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésében megtartandó. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő, a jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7–8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a premontrei rend félix-fürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.

A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le. Ugyanakkor hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg.8

A második bécsi döntés után a magyar kormány hozott is egy miniszteri rendelkezést, amelynek értelmében a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. Mivel a nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményeit alkalmazta.9

A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot.10

Az egyházi iskolák államosítása idején hozott, 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend váradszentmártoni barokk műemlékkolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el telekkönyvi rektifikációval (törléssel) az állam. Kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a munkakutyákat.

Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rend”-ből, rektifikációval „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis 1130-ban, amikor a premon­treieket az akkori magyar király, II. István a Laon melletti Prémontréből Váradszentmártonba hívta, román állam még nem létezett, így semmiképpen sem lehetett tulajdonos. Románia mint ország hivatalosan 1878-ban jött létre.

A premontreiek vagyonával ellentétben a párhuzamosan zajló sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az érdekében létrejött széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a premontrei visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletek a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Sajátos mozzanat, hogy a vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. Az pedig, hogy 2012. október 17-én a rend jogi képviselőjét a nyílt utcán bántalmazták, nemcsak a kisebbségi képviseleti szerveket nem hatotta meg. Egyedül Tőkés László emelte fel szavát az Európai Parlamentben, senki más nem érezte érintettnek magát; jelzi ez, mennyire hiányzik kisebbségi világunkban a szolidaritás. A hallgatás spirálja most az egyházi vagyonok ügyében is mélyül: sem a magyar országgyűlésben, sem a vatikáni sajtóban, sem a diszkriminációs jelenségeket figyelő intézmények és szervezetek, sem a társegyházak ökumenikus közösségeiben nem hangzott el együttérző, a közös cselekvés fontosságára ébresztő hang!

Egyetlen uniós (vagy más európai) alapokmány sem tiltja, hogy Romániában magyar állampolgárságú jogi képviselője legyen egy egyházi szervezet ügyeinek. Ám számos európai alapokmány, nemzetközi konvenció és ajánlás tiltja a gyűlöletbeszédet, a hátrányos megkülönböztetést, a jogfosztást, s nehezményezi az ezekkel szembeni nemzeti jogi szankciók hiányát. Ugyanakkor nem csupán a sértő szavak hatását félelmetesnek minősítő érzékenységről van szó. Nemcsak a közösségeinket, hívek gyülekezetét és egyházak misszióját elvitató, őket nincstelenségbe taszító állampolitikai gesztusokról. Hanem értő szóról, szolidaritásról, a jog érvényesítéséről, visszaperlésről, a közérzet méltóságáról. Nagyváradon is, Bukarestben, Rómában vagy Budapesten is.

Ha a Mikó Kollégium folyamatos sajtótéma magyar oldalon, miért nem az a nagyváradi premontreieké? Miért nem lehet annyi együttérzés és közbuzgalom megnyilvánulására számítani e téren is, vatikáni, magyar és nemzetközi érdekvédelemre joggal építeni, mint az szükséges lenne a premontrei rend jelen helyzetében?

Az egyházi szervezet és a politikai rendszer román mintázata aligha tér el az intézményi és kulturális konvencióktól, a nagyváradi politikai erők sem különböznek sokban. Haszonleső érdekkörök szintén mindenütt léteznek. Az eltékozolt egyházi tulajdon (nevezetesen a premontrei rendé, a helyi magyar kisebbségé) simán átkerülhet állami, önkormányzati, magán-, titkosszolgálati és kisvállalkozási gondozásba, bármilyen jogi, korrupciós vagy történeti (szocialista államosítási) aggály merülne is fel. Miért lehetséges ez? Úgy tűnik, hogy a katolikus értelemben vett „közjó” jelen esetben egy vallási kisebbség szabadságának korlátozását, pénzforrások vagy ingatlanértékek hűtlen kezelését megvalósító polgári ügyletet, nemzetpolitikai harcmezőt, legitim nyerészkedést jelenthet. Sajátos értelmezése a Ferenc pápa meghirdette „szegények Egyházá”-nak.

A premontrei rend ügyén keresztül jól megfigyelhető, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. 1940-ben a rendnek Félix-fürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek stb. Váradszentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora stb. A tét nagy, és persze van „igénylő” is. Félix-fürdőt 2000-ben a Florin Serac volt bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg.11A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm SA ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon Varga Andrea Tünde 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyert a rendnek 349 m2-nyi területet Félix-fürdőn, vagyis ez azt jelenti, hogy ugyanazon a telekkönyvön most van a premontreieknek 349 m2-nyi tulajdonuk – a többi viszont nem az övék a peres felek szerint, holott a premontrei rend volt a primus a váradszentmártoni telekkönyvben…

A kisebb befolyású csapattal szemben lehet pert nyerni, ám a Florin Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral számítógép sorsolja, a Legfelsőbb Bíróságon 7 ügyből 5-öt mégis ugyanaz a bíró tárgyalt e pertárgyban. Noha a polgári perrendtartás mindezt szabályozza, mégsem folyik ezen ügyekben megfelelő jogi eljárás.

Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onişifor Ghibu könyveivel kel és fekszik? Ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, amely ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy a gyulafehérvári státus-perben, amely szintén Ghibu ujjlenyomatát őrzi.

Nem mellékesen jegyzem meg: Onişifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. Hol van ilyenkor az RMDSZ, hol maradnak a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi RMDSZ-es államtitkára, az RMDSZ-es kisebbségügyi ombudsman etc. Pedig a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, amely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban foglalják azt is, hogy tilos a nemzetiségellenesség, az egyházellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata, következőleg ezek eszmei képviselete is.

Hogyan fér meg a pedagógus Onişifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem érvényes sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális példaként, noha oly előszeretettel idézik egyes hangadók, s mások elhallgatnak, többségbe kerülnek a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a Genfi Konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértve írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol megsemmisítették a koncepciós politikai pereket. Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán még 25 évvel a rendszerváltás után is a morális elégtétel, a vagyoni kárpótlás jogosultjaira. Maga a tulajdonjogiper-történet (árnyaltságát és bonyodalmait tekintve egyértelműen) most már kezd Umberto Eco könyveire hasonlítani – ez azonban nem „elégtétel” az érintett rend számára, a katolikus Egyház és a hívők közössége tulajdonvesztésének, az általuk elszenvedett nyilvánvaló jogsérelmeknek tükrében.

VARGA ANDREA TÜNDE
jogtörténész

 

1* A következő írás annak a kitartó küzdelemnek a története, amelyet a romániai magyar premontrei rend vagyonának restitúciójáért folytat Varga Andrea Tünde, aki 1995 óta Bukarestben él és kutat. 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi-díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta. Önként vállalt, magányos harcának krónikája ez – saját elbeszélésében.
Lásd a Bihoreanul nagyváradi román nyelvű heti lapban többek közt a 2013. szeptember 11-i (http://www.ebihoreanul.ro/stiri/ultima-or-31-6/calugari-contra-statului-cumincearca-ordinul-premonstratens-sa-puna-mana-pe-1-000-de-hectare-care-nu-ii-apartin--110399.html); a szeptember 19-i (http://www.ebihoreanul.ro/stiri/ultima-or-31-6/razboi-pe-liceu-noi-dezvaluiri-dindosarul-retrocedarilor-pretinse-de-ordinul-calugaresc-premonstratens-110557.html), a szeptember 27-i, november 7-i (http://www.ebihoreanul.ro//stiri/ultima-or-31-1/procesul-premonstratensi-vs-primariepentru- cladirea-liceului-eminescu-trecut-la-secret-din-pricina-bihoreanului-111501.html), 2014. február 18-i (http://91.210.80.9/stiri/ultima-or-31-6/ramane-al-nostru-primaria-a-castigat-cu-scandal-procesul-pentru-colegiul-mihai-eminescu-113175.html) és a 2015 február 15-i (http://www.bihorel.ro/ce-misto-ar-arata-colegiul-mihai-eminescu-revendicat/ számokban elérhető írásokat. Ezekre válaszként 2015. március 5-én az alábbi nyílt levelet fogalmaztam meg: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/43968-kisebbsegben-nyilt-level. A fenti internetes hivatkozások letöltve: 2015. 08. 29.  
A lap főszerkesztő-helyettese egy félelmetes kortárs Mata Harit mutat be a jogvédő állampolgár helyett: „Egy úgynevezett Varga Andrea […] magyar állampolgár […], budapesti lakos […] évek óta terrorizálja mind az Állami Levéltár nagyváradi és bukaresti vezetőit, mind a bukaresti minisztériumokat, illetve a Legfelsőbb Bíróság bíráit, feljelenti őket, mert nem adnak neki igazat [...], strasbourgi emberi jogi bírósággal fenyegetőzik [...].”
2http://www.hungarian-human-rights.eu/Roman_Magyar_Alapszerzodes.pdf. Letöltve: 2015. 08. 29.
3„Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak arestitutio in integrum elve alapján való – maradéktalan – visszaszolgáltatását. 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a romániai kisebbségi egyházak ingatlanjainak a visszaszolgáltatását. Egy évvel Románia európai uniós csatlakozása előtt az Európai Parlament annak szükségességét hangsúlyozta, hogy »gyorsítsák fel az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését« (az Európai Parlament 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelye). Az Európai Parlament idézett határozata világosan rámutatott a romániai jogrendszer – ezen a téren is megmutatkozó – legszembeszökőbb hiányosságára: Romániában csak hosszas késedelemmel vagy éppenséggel egyáltalán nem ültetik gyakorlatba azokat a törvényeket, amelyeket az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok nyomására hoztak meg. A hatályos törvények ráadásul a politikai széljárás kénye-kedve szerint változtathatók.” Interneten elérhető: http://www.reformatus.ro/memorandum-az-erdelyi-magyar-tortenelmi-egyhazak-ingatlanjainak-restituciojarol.html. Letöltve: 2015. 08. 29.
4http://mno.hu/hatarontul/marko-attila-magyarorszag-es-az-usa-vedelmet-keri-1263043. Letöltve: 2015. 08. 29.
5Továbbá arról is szeretnénk közérdekű és nyilvános tájékoztatást kapni, hogy mit tett a magyar külügyminisztérium Varga Andrea Tünde magyar állampolgár ügyében, aki mint magyar állampolgár, Romániában jogtörténészként, a Nagyváradhegyfoki Premontrei Prépostság megbízott képviselőjeként tevékenykedik, viszont Romániában személye ellen erőszakra, előítéletre buzdító, magyar mivoltában rágalmazó vegzatúrának van kitéve, ellene hosszú ideje megfélemlítés folyik, továbbá tekintettel arra tényre, hogy a gyűlölet-bűncselekmény ellentétes a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló, Temesvárott, az 1996. év szeptember havának 16. napján aláírt szerződés 14 cikkelyével, mely szerint: »A Szerződő Felek elősegítik az országaik eltérő etnikai, vallási, kulturális és nyelvi eredetű állampolgárai közötti tolerancia és megértés légkörét. Elítélik az idegengyűlölet, a faji, etnikai és vallási alapú gyűlölet, diszkrimináció és előítéletek mindenfajta megnyilvánulását, és hatékony intézkedéseket tesznek ezek bármiféle megnyilvánulásának megelőzésére.«    
 Varga Andrea Tünde nemcsak azonnali rendőrségi bejelentéssel élt, közvetlenül az inkriminált esetek után sajtónyilvánossághoz fordult, konzuli segítséget kért, mely minden magyar állampolgárt megillet a külképviselet tevékenységéhez legszorosabban tartozó módon is…, ennek dacára sem kapott érdemi megerősítést, sem szakhatóságoknak szóló átirat, sem személyi jogvédelem, sem egyéb formában.   
Érdemleges megoldást kínáló és védelmét (mint magyar állampolgárét) biztosító kezdeményezések ténye sem jutott el sem a rend, sem képviselője, sem a sajtó, sem a sértett kezeihez, válaszra sem méltatták a megkeresett hatóságok, köztük a Külügyminisztérium sem, amelynek évek óta tudomása van nevezett jogi képviselő tevékenységéről, megfigyeltetéséről, joghátrányos kezeléséről, s melynek definitíve is feladata mindazon emberekkel foglalkozás és érdekeik képviselete, akik külföldi tartózkodásuk során olyan helyzetbe kerültek, hogy saját országuk diplomáciai képviseletének közbenjárására van szükségük.   
 S amennyiben mégis történt volna bármi a premontreiek jogi képviselőjével összefüggésben, az mi volt, mikor és miképpen dokumentálva – sőt, miképpen közölve az érintettel?”  

2014. év augusztus 17-én kelt válaszlevelében a Külgazdasági és Külügyminisztérium részéről voltak szívesek tájékoztatni arról az érdekeltet, miszerint a konzuli védelemre irányuló kérelemmel kapcsolatosan 2014. február 20-án Benyovszky Anna konzul (bukaresti konzuli osztályvezető) felvilágosította 17/2001. (XI.15.) KÜM rendelet tartalmáról, s mintegy (egyúttal? vagy függetlenül ettől?) a 2012. október 17-én ért bukaresti atrocitást követően a román hatóságokkal felvett kapcsolat eredményeiről. Utóbbi – ezek szerint – 2013. január 24-e óta „nyomozati” szakaszban lenne? Illetve arról értesítették továbbá, hogy a román hatóságoktól nagykövetségünk nem kapott tájékoztatást a nyomozás megszüntetése vagy felfüggesztése tényéről sem. Végül válaszlevelük tájékoztatott arról, hogy a bukaresti nagykövetség újra felvette a kapcsolatot a rendőrség illetékes osztályával, és kérte, hogy írásban tájékoztassák a konzulátust az ügy állásáról. (2012-es ügyről beszélünk, és 2013-ban egy „tájékozódás”-ról, amelyről 2015 márciusában még mindig nem volt semmiféle visszajelzés.)
6A modern telekkönyvi nyilvántartás kezdetei Magyarországon a neoabszolutizmus korára nyúlnak vissza, az igazságügy-miniszter 1855. december 15-i rendeletében telekjegyzőkönyvek készítésére adott utasítást. Központi rendtartásban megszabták azt is, hogy az országosan egységes telekjegyzőkönyveknek mit kell tartalmazniuk, és hogyan kell kinézniük. Eszerint a telekjegyzőkönyvek A, B és C lapokra tagozódnak. Az A, vagy birtokállási lap az ingatlan azonosító adatait tünteti fel. Tartalma: a község megnevezése, a telekjegyzőkönyv száma és a birtokos neve a helyszíneléskor. További rovatai: 1. sorszám, 2. helyrajzi szám (a parcella térképen megjelölt száma), 3. az ingatlan művelési ága, 4. területe, 5. jegyzet. A B lap a tulajdonos(ok)ról tájékoztat. Ide jegyezték fel, ha a tulajdonos kiskorú volt, vagy gondnokság alatt állt, ha az ingatlant eladták, vagy az eladást megszorították, ha az ingatlan terhelési tilalom alatt állt, ha valakinek elő- vagy visszavásárlási joga volt.  
A C lap az ingatlanra betáblázott terheket, pl. a jelzálogot, a szolgalmakat, a telki terheket tünteti fel. A birtokos az ingatlanokat, parcellákat telekkönyvi jószágtestekben foghatta össze, ezeket a lapokon kereszt jelzéssel látták el. A jószágtest olyan jogi egységet képezett, amelynek parcelláira vonatkozóan külön bejegyzésnek nem volt helye. Ha kivettek valamit a jószágtestből (ez volt a „lejegyzés”), az A lapon az ingatlant aláhúzták, s a megjegyzés rovatban tüntették fel a lap és sorszám megadásával a bejegyzés helyét. Hozzáadáskor a „hozzájegyzés”, más telekjegyzőkönyvbe való átvitelkor pedig az „átjegyzés” megjegyzéssel módosították az A lapot.  
A kiegyezés után a telekjegyzőkönyveket újraszerkesztették, ami a gyakorlatban a korábban vezetett lapok átvételével, hozzáfűzésével történt.  
A telekkönyvi nyilvántartások megújításáról az 1886:XXIX. tc. rendelkezett, amely a telekjegyzőkönyveket telekkönyvi betétek formájában szerkeszttette újjá. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=6222. Letöltve: 2015. 08. 29.  
Az előrenyomtatott íveken a korábbi szerkezetet megtartva csak az A lap adatai változtak meg, kiegészülve az időközben elvégzett kataszteri felmérés adataival. Az A lap rovatai: 1. a részletek sorszáma, 2. a földadó-könyvekben foglalt helyrajzi száma(i), 3. a földadó-kataszterben szereplő művelési ág és helyi fekvés, 4. a terület nagysága a kataszteri felmérés alapján, 5. a kataszteri tiszta jövedelem összege, 6. megjegyzések.   

1886. évi XXIX. t. a telekkönyvi betétek szerkesztéséről: I. RÉSZ Általános határozatok.

7„13. § A B. lapon, a mennyiben a 12., 15–18. §-ok eltérő intézkedést nem tartalmaznak, csak az jegyeztetik be tulajdonosnak, ki az illető telekjegyzőkönyv szerint nyilvánkönyvi tulajdonosnak tekintendő.

  
Ha a telekkönyvi tulajdonos az eredeti felvétel (helyszínelés) óta nem változott: a tulajdonos neve alá „Eredeti felvétel alapján” kitétel, ellenkező esetben pedig a tulajdonszerzésnek jogcíme (öröklés, adásvétel, ajándék stb.) a reá vonatkozó beadvány számának és érkezési időpontjának kitételével jegyzendő be.

  
Ha valamely B lapbeli bekebelezés felfolyamodással (folyamodással, fellebbezéssel) van megtámadva: a felfolyamodás eredményétől függő telekkönyvi tételek is bejegyzendők, és a még jogerőre nem emelkedett bekebelezés, a sorrendben önálló tételként veendő fel. Ugyanily módon eszközlendő a bejegyzés a tulajdonjog előjegyzése esetében is és pedig akkor is, ha az előjegyzés felfolyamodással megtámadva nincsen.

  
Ha az ingatlan előbb többeknek osztatlan közös tulajdonát képezte, és az egyes jutalékok zálogjogi bejegyzéssel vannak terhelve; a B lapra mindazon bejegyzések átvezetendők, a melyek a zálogjoggal terhelt jutalékok arányát és egymáshoz való viszonyát kimutatják.”

91940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés után a szatmár-nagyváradi egyházmegye a régi egyházmegyei határok keretében kettévált, ismét a teljesen különálló, a püspökök személyében is elkülönített egyházmegyét alkotott, melyekhez a bécsi döntés előtti, Trianon utáni magyarországi apostoli adminisztratúrák is visszacsatoltattak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány ezen be nem fejezett perekre (helyesen) a nemzetközi kollíziós magánjog követelményét alkalmazta. A magyar országgyűlés október elején fogadta el az 1940. évi XXVI. tc.-et, amely A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolásáról és az országgal történő egyesítéséről rendelkezett. A magyar kormányzat az észak-erdélyi területek visszacsatolásával kapcsolatosan a törvényhozás további rendezéséig megtehette mindazokat az intézkedéseket, amelyek a visszacsatolt terület közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe való beillesztése végett szükségesek voltak. Mindaddig, amíg a törvényhozás vagy a visszacsatolási törvényben kapott felhatalmazás alapján a miniszterelnök másként nem rendelkezett, Észak-Erdélyben az 1940. augusztus 30-án érvényes jogszabályok maradtak hatályban, kivéve azokat, amelyek az állami főhatalom változása következtében nem voltak alkalmazhatók (M. kir. minisztérium 1940. évi 8.220 M.E. számú rendelete a magyar szent koronához visszacsatolt keleti és erdélyi országrészen a polgári peres eljárás és egyes nemperes eljárások szabályozásáról).

101945. február 10-én létrehozta a CASBI intézményét, amely zárolta az „ellenséges, hadviselő országok” és állampolgáraik minden ingó és ingatlan vagyonát. (A Moszkvában megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 8. pontja előírta: „A román kormány és főparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország, Magyarország, vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képező bármilyen természetű vagyonnak […] a szövetséges (szovjet) főparancsnokság engedélye nélkül történő kivitelét vagy kisajátítását.” Ezzel az előírással Moszkva csupán annyit akart elérni, miszerint a még hadviselő ország(ok) ne tudják a Romániában található vagyonukat, erőforrásukat a további harcokhoz felhasználni, és szó sem volt arról, hogy Románia kezelési jogot vagy netalán tulajdoni jogot szerzett volna ezzel az „ellenséges vagyonok” fölött.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.