egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2019/4. számban

 

Mind az általános vallásszociológiai, mind a gyakorlati teológiai leírások – a színesebb nyugati és a kevésbé tarka kelet-európai egyházközségekben és gyülekezetekben egyaránt – azt mutatják, hogy az egykori hagyományos közösségi – részben népegyházi, részben államegyházi – modell a múlt század közepétől súlyos válságba került. Manapság Nyugat-Európa egyes országaiban évente százezrek lépnek ki hivatalosan is a nagy egyházakból. Németországban például 2017-ben 220 ezer evangélikus és 216 ezer katolikus döntött így. A kilépési arány ugyanakkor erősebben növekedett a katolikusok, mint a lutheránusok között. Magyarországon az egyházaktól formálisan is elfordulók száma elhanyagolható, feltehetően azért, mert itthon nem olyan erős az „ösztönző erő”, mint Németországban, ahol a viszonylag magas egyházi adó a távozó zsebében marad. Mégis úgy tűnik, nálunk is százezrek fordítanak hátat az egyházaknak, miközben a kisebb egyházak taglétszáma erőteljesen növekszik.[1]

 

A fiatalok és a hit

A fiatalok közötti tendenciákra érdemes külön is odafigyelni. A 2019-es Shell Jugendstudie szerint az istenhit a 15 és 25 év közötti német fiatalok 41 százalékának már egyáltalán nem fontos (2002-ben ez még csak 30 százalék volt), 18 százalékának részben, 39 százalékának igen fontos, 2 százalékuk nem válaszolt. Az átlag mögött azonban jelentős felekezeti és vallási eltérések húzódnak meg. Azok aránya például, akiknek fontos az istenhit, a katolikus fiataloknál megegyezik az átlaggal (vagyis 39 százalék), de az evangélikus fiatalok esetében csupán 24, a muszlim fiataloknál ellenben 73 százalék. Korábbi kutatások során a templomba járás volt az egyik legfontosabb mutató, de erre az utóbbi két felmérés során már rá sem kérdeztek, mert ez az érték mérhetetlenül alacsonyra, hibahatáron belülire csökkent. A kutatók ehelyett a privát vallásosságot mérték, és azt tudakolták a fiataloktól, hogy milyen gyakran imádkoznak. A katolikusok 18, az evangélikusok 13 százaléka imádkozik hetente legalább egyszer. Ez az arány a muszlimoknál 60 százalék.[2]

A 2016-os Magyar Ifjúság Kutatás eredményei a kérdések különbözősége miatt nem hasonlíthatók közvetlenül össze a németekkel, de bizonyos párhuzamos trendek megállapíthatók. A hazai felmérés a 15–29 évesekre fókuszált. Ebben nem az istenhit fontosságára, hanem vallásos önbesorolásra kérdeztek rá. A magukat határozottan nem vallásosnak mondók aránya nálunk is 41 (2000-ben még csak 28), a maga módján vallásosaké 43, az egyház tanítása szerint vallásosaké pedig 6 százalék. Felekezeti bontást ebben sajnos nem találunk. Magyarországon a legalább havi rendszerességgel templomba járó fiatalok aránya még 9 százalék.[3] Összességében és bizonyos fáziskéséssel azonban Magyarországon is hasonló tendenciák figyelhetők meg, mint Németországban, illetve általában Nyugat-Európában.

Az egyház csődje?

Mi vezetett és vezet Európában a kereszténység olyan drámai mértékű megroppanásához, hogy már az egész lényege – Isten – is érdektelenné válik – kérdi Johannes Röser, a tekintélyes német hetilap, a Christ in der Gegenwart főszerkesztője. Talán

a teológia és az igehirdetés mondott csődöt, mert lemondott az istenfogalom kritikus továbbfejlesztéséről a kulturális, tudományos, szellemtörténeti folyamatok és innováció kontextusában? Vajon nem időztünk-e el túlságosan sokáig – a liturgiában is – a hagyományos értelmezési módok mellett, amelyeket a felvilágosult fiatalok egyenesen gyermetegnek tartanak, mert a lét ellentmondásossága és tragikuma, de a tudományos fejlődés ismeretében is már nem elfogadhatók? Lehetséges, hogy a szokásos egyházi konfekciókínálat már egyáltalán nem felel meg az emberek tényleges lelki állapotának, esetleg a Több, a Végtelen után bennük mégiscsak meglévő rejtett vágynak?[4]

Az e kérdésekben sugallt válaszok egyszerre tartalmazzák az okot és az okozatot, amelyet gyakran még a teológiai irodalomban is összekevernek. A kereszténység és az istenhit megroppanásának oka ugyanis világunk átalakulása – a kulturális, tudományos, szellemtörténeti folyamatok és az emberek lelki állapotának változása –, nem pedig az egyházak adekvát válaszának elmaradása ezekre kihívásokra. Az az esetleges tény, hogy a teológia, az igehirdetés vagy a liturgikus formák idejétmúlttá váltak és válnak, csak okozat, annak következménye, hogy a világ megváltozott. Ezek a vallási módozatok a közösségi társadalmakban még adekvátak voltak, de a modern társadalom által támasztott igényeknek már nem felelnek meg. Ez utóbbiban ugyanis csökken a közös társadalmi determináció, megnő az egyén autonómiája, és lehetősége nyílik arra, hogy egyrészt lazítson azokon az érzelmi és tudatalatti kötődéseken, sőt függetlenítse magát tőlük, amelyekkel nem tud azonosulni vagy amelyeket egyszerűen terhesnek érez, esetleg nem érdekli, másrészt pedig új társas formákat keressen, amelyek jobban megfelelnek igényeinek. Az egyházak feladata, hogy magukon és vallási gyakorlatukon is változtatva utat találjanak ezekhez a kis és szubjektív életvilágokhoz is, amelyekben az emberek jobban érzik magukat.

A tradicionális nagyegyházi közösségek gyengülése, továbbá egyes újabb kisegyházak és spirituális mozgalmak erősödése is elsősorban a társadalmi változásnak, pontosabban a közösségi típusú társadalom fölbomlásának a következménye. Ez a folyamat nemcsak az egyházakat érinti, hanem a társadalom minden területét: a hagyományos faluközösségeket éppúgy, mint a szolidaritásra épülő – főleg városi – szakszervezeti mozgalmakat vagy a politikai pártokat. A tradicionális közösségi vitalitás hanyatlásával az identitás kialakulásának folyamata is megváltozik. Ezután már nem az egyház és az „állami nagyvállalat” szabja meg, hogy ki kicsoda, hova tartozik, hogyan él és gondolkodik, hanem az egyén társadalmi kapcsolatainak sokrétű hálózata, amelynek alakításában ő maga is aktívan részt vesz. Már az első – a születés, a család és a közvetlen környezet által meghatározott – kapcsolatrendszer sem állandó, mert az egyénnek előbb vagy utóbb lehetősége van ezeken a kötelékeken lazítani, módosítani, sőt az egészből kilépni. A képzés, tanulmányok, munkahely- és lakóhelyváltás során az ember új ismeretségekre tesz szert, amelyek szintén meghatározóak lehetnek identitása szempontjából. „Mind az egyén, mind az együttélést formázó csoport akkor tett szert társadalmi jelentőségre, amikor a korábbi együttélési formák széttöredeztek” – mutat rá Csepeli György. Az individuális tudatra ébredő egyén „az eredeti társadalmi együttélési formák (közösségek) éltető gyökereitől elvágva szükségszerűen magányos, társasságra sóvárgó egyéni tudattá alakult bennük.”[5]

 

Új csoportok

A társassági igény megélése különböző csoportokban lehetséges, amelyek spontán módon és különféle megfontolásból szándékosan is létrejöhetnek. A szakirodalom különbséget tesz elsődleges kiscsoportok és másodlagos nagycsoportok között. Az előzőekhez tartoznak azok, amelyek tagjai közvetlen kapcsolatban vannak egymással, az utóbbiakhoz pedig azok, amelyek a célirányultság és a szervezettség jegyében jönnek létre, de nem feltétlenül törekednek élményre és személyességre. Minél bensőségesebb egy társasági forma, minél több közös értéken nyugszik, minél több örömöt, élményt és előnyt jelent a tagok számára, annál meghatározóbb az egyén szempontjából. Legalábbis addig, amíg úgy érzi, hogy teljes jogú tagja a csapatnak, a megbecsülés, az egymásrautaltság kölcsönös, és az javít a mindennapi életminőségén, segít céljai elérésében. Más szóval az elsődleges kiscsoport és az egyén közötti kapcsolat nem egyirányú, nemcsak az előző hat az egyénre, hanem ez utóbbi is az előzőre. Ezen a kölcsönös függőségen és életminőség-javításon nyugszik a különböző önismereti és terápiás csoportok sikere. A tömörülés hatékonysága függ továbbá attól is, hogy a tagok milyen közel vannak egymáshoz, milyen gyakran érintkeznek vagy szerveznek közös programokat. Szintén meghatározó a közel azonos életkor, különösen a serdülők és fiatalok esetén (kortárscsoport), de bizonyos esetekben fontos lehet a nembeli azonosság (férfiak – nők) is.

Kisebb vagy nagyobb csoportosulások az egyházon belül is létrejöhetnek. Most elsősorban nem is az elmúlt ötven évben elszaporodó bázisközösségekre gondolok, amelyek – mint láttuk – meghatározott ismérvekkel rendelkeznek, hanem a plébánián vagy gyülekezetben kialakuló különböző körökre. Egy nagyobb egyházközségen belül minden további nélkül megalakulhatnak kortárscsoportok (ministránsok, hittanosok, cserkészek, nyugdíjasok) és nembeli társulatok, de éppígy létrehozható a szülők, a házasok, a szegényeket vagy betegeket látogatók köre, és létjogosultságuk lehet a különböző szakcsoportoknak is (liturgiai, ökumenikus, plébániai tanács, akadémikusok, sportolók stb.). Ezek nem feltétlenül különülnek el a magközösségtől, de értékrendjüknek, érdeklődésüknek vagy érdekeiknek megfelelően sajátos igényekkel léphetnek fel, és sajátságaikkal gazdagíthatják is a nagyobb közösséget. A különböző csoportok, sőt egyes gyülekezetek is bizonyos értelemben különböző identitással is rendelkeznek. Más például egy hagyományos hívekből álló plébánia identitása, mint az egyházat kontraszttársadalomként vagy erkölcsi közösségként, esetleg a kevés kiválasztottak szupercsapataként értelmező hitvalló gyülekezet identitása.

 

Érték és identitás

Egy csoport önazonossága különböző forrásokból táplálkozhat, de stabil identitást csak az értékeken, mindenekelőtt erkölcsi értékeken és világnézeti alapon nyugvó csoportok nyújtanak. „Az érték az egyén és a társadalom közötti szociálpszichológiai közvetítések láncában a legerősebb szem.” Az egyén szempontjából az értékek

a személyiség legmélyebben beágyazott, eligazodást szolgáló támpontjai, melyek beágyazottságuk révén szilárdságot, következetességet, biztonságot képesek nyújtani az emberek számára a társadalomban zajló életben. Másfelől az értékek a társadalmi csoportok, rétegek, osztályok integrációjának szociálpszichológiai eszközei, a világ kollektív értelmezésére, látására szolgáló „legkisebb közös többszörösök”. Ily módon az értékek mind a társadalmi, mind a perszonális integráció nélkülözhetetlen alkotóelemei.[6]

Az értékek – az erkölcsi értékek is – ebben az esetben tágan értendők, és nem feltétlenül kompatibilisek a keresztény morálfelfogással. Csupán arról van szó, hogy egy csoportban mit tartanak kívánatosnak, jónak, követendőnek. A csoportidentitás alapja éppúgy lehet az istenhit, a szolidaritás, a befogadás, a környezetvédelem, mint a pénz, a karrier, az élvezet, az idegengyűlölet vagy bármi egyéb. Valamilyen erkölcsi kódexük a bűnszervezeteknek is van.

Az értékváltozást filozófiai értelemben a felvilágosodás alapozta meg az ész, az individuum és a szabadság proklamálásával, de a gyakorlatban társadalmi méretűvé az ipari forradalom és jóléti társadalom következtében válhatott. Ez tette lehetővé ugyanis, hogy az addig elnyomott egyéni igények megjelenjenek, képviselői egzisztenciálisan függetlenné váljanak, és nyíltan vállalhassák a megszokottól eltérő nézeteiket és viselkedésüket. Ennek a folyamatnak egyik ismert és máig meghatározó fejezete a múlt század hatvanas éveinek diákmozgalma és szexuális forradalma. A következő évtizedekben számos értékrendkutatás zajlott és több elmélet született. Az egyik legismertebb teóriát Ronald Inglehart állította fel. Szerinte a nyugat-európai társadalmakban a gazdasági fejlődés és jólét következtében háttérbe szorultak a materiális, és előtérbe kerültek a posztmateriális értékek. Az előzőek közé tartozik a gazdasági siker, a fegyelem, a teljesítmény, biztonság, az utóbbiak közé pedig az autonómia, az önmegvalósítás, a szabadság, a nemi egyenlőség, a demokrácia vagy a környezetvédelem. A két értékkategória elemei nem feltétlenül zárják ki egymást, elképzelhető a különböző értékek valamilyen kombinációja is.[7] Ingelhart elmélete összhangban van a maslowi szocializációs modellel, miszerint az emberi szükségletek piramisszerűen, hierarchikusan épülnek egymásra. Csak az alapvető fiziológiai szükségletek, mint az éhség, szomjúság, lakhatás és elfogadottság, valamint a biztonság és szeretet igényének kielégítése után jelentkezik az önbecsülés és önmegvalósítás kívánalma. A szükségletek első csoportját a hiányérzet működteti, kielégítésük feltétele pedig a gazdaság fejlődése. Velük szemben az önbecsülés és önmegvalósítás szabadon választott posztmateriális értékek.

Az Európai Értékvizsgálat eredményei szerint a tisztán materiális értékekkel rendelkező személyek aránya Nyugat-Európában a nyolcvanas években majdnem a felére (31 százalékról 18 százalékra) csökkent, de a kilencvenes évek eleje óta nincs jelentős elmozdulás. Magyarországon viszont – hasonlóan a legtöbb volt szocialista országhoz – a kilencvenes években ellenkező folyamat játszódott le: előbb nőtt a tisztán materiális értékeket vallók aránya, és csak az ezredforduló után következett be ennek fokozatos csökkenése.

Ez a változás, melynek hatására 50-ről 30% alá esett ezen kategória részaránya, valóban párhuzamba állítható az életszínvonal fokozatos emelkedésével. A skála másik oldalán nem figyelhető meg hasonló intenzitású emelkedés. A tisztán posztmaterialisták aránya ugyan megsokszorozódott 1999 óta, de ez elsősorban az alacsony kiindulási szintnek köszönhető, ugyanakkor az emelkedés ellenére továbbra is ez a legkisebb létszámú csoport a magyar társadalmon belül.

Témánk szempontjából különösen fontos, hogy „a posztmaterialista értékrend irányába történő elmozdulás inkább köszönhető a generációváltásnak, mint az egyéni életúton belüli változásnak. Azaz a fiatalabb, jobb materiális körülmények között felnőtt generációk hajlamosabbak a posztmateriális értékek képviseletére, mint az idősebbek.” Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a generációk közötti különbség nem jelentős. Végül említést érdemel, hogy két alapvető eszme, a személyes szabadság és a társadalmi egyenlőség sarkos szembeállításakor hasonló tendencia rajzolódott ki.

Míg közvetlenül a rendszerváltást követően – nyilvánvalóan a korábbi évtizedek szabadsághiányának hatására – azok voltak többségben, akik a szabadságot fontosabbnak tartották, mint a társadalmi egyenlőséget, addig 2013-ra megfordult ez a képlet. Különösen 2008 és 2013 között volt jelentős a változás, melynek eredményeképp a mai Magyarországon tízből hatan az egyenlőséget a szabadság elé helyezik.[8]

 

Kötelesség vagy önmegvalósítás?

Helmut Klages német szociológus a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben végzett kutatásaiban kimutatta, hogy az értékváltozás nem egyenlő az értékvesztéssel, vagyis azzal, hogy a konvencionális értékek eltűnnek, és átadják helyüket az önkifejezés értékeinek. Létezik az értékek szintézise is, amikor valaki számára a hagyományos értékek éppúgy fontosak, mint az önmegvalósítás értékei. Klages különválasztja a társadalomra és az egyénre vonatkozó értékaspektusokat. Társadalmi síkon a kötelességelfogadás értékei, mint a fegyelem, az engedelmesség (az állammal szemben is), a kötelességteljesítés, a hűség, a szorgalom összeegyeztethetők az önmegvalósítási értékekkel, mint az emancipáció, az egyenlő bánásmód, egyenlőség, a demokrácia, a véleménynyilvánítás szabadsága, a részvétel (politikai szerepvállalás) vagy az egyén autonómiája.

Egyéni síkon a kötelességelfogadás értékeihez sorolandó az önuralom, az önzetlenség, elfogadási és alkalmazkodási készség és az önmegtartóztatás, míg az önmegvalósítási értékek maguk is két formában jelenhetnek meg: individualizmusként vagy hedonizmusként. Az individuális értékek, mint a kreativitás, a spontaneitás, az önmegvalósítás és önállóság nem feltétlenül állnak szemben az imént felsorolt kötelesség-elfogadás értékekkel. Más a helyzet a hedonizmussal, amelyet az élvezet, a kaland, a feszültség, a változatosság és az érzelmi szükségletek kiélése jellemez.[9] A kilencvenes évek elején német fiatalok körében végzett egyik kutatás azt igazolta, „hogy a hagyományos élettervezések egyre kevésbé elfogadottak. Ehelyett az individuális vagy alternatív életformákat részesítették előnyben. Az önkibontakoztatási szokások az individualizáció erősödését – különösen a fiatalabb generációnál – kapcsolatba hozták a közösségi érdekérvényesítés folyamatosan csökkenő igényével.”[10] Főleg az alacsonyabb képzettségű fiatalok és akkor „választják a tradicionális értékeket, amikor már dolgoznak, vagy családjuk van”.[11]

 

A pasztorációs kihívás

Inglehart és Klages megállapításai az egyházak számára különösen fontosak, mert felhívják a figyelmet arra, hogy az értékváltozás nem feltétlenül értékvesztés, hanem gyakran az értékek új szintézise. Ha feszültség tapasztalható az egyházak felfogása és a modern társadalom szellemisége között, az egyaránt lehet egy ellenséges ideológia és egy megmerevedett hatalmi egyház következménye. Hogy egyes konkrét esetekben melyikről van szó, annak eldöntése alapos elemzést igényel, amely nem utolsósorban a gyakorlati teológia feladata. Sajnos előfordul, hogy éppen az egyház „mint intézmény a hit akadálya, amiért az túlságosan is sokaknak vált az Isten-fogyatkozás és Isten-üresség helyévé”.[12] Ahelyett, hogy beleragadna a hagyományos, polgári értékrendbe és valami téves hagyományhűségből elutasítaná az egyének és bizonyos csoportok autonómiájának, szabadságának különböző megnyilvánulásait, a nemi egyenlőséget vagy a demokratikus részvételi formákat, meg kell vizsgálnia mindent. „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok” – figyelmeztet Pál apostol (1Tessz 5,19–22).

A különböző identitású csoportok megjelenése az eklézsián belül a pasztorációt is új kihívások elé állítja. Tradicionális társadalmakban, amelyekben az egyházak még messzemenőkig meghatározták a társadalmi erkölcsöt és viselkedést, a pasztorális helyzet egységes volt. Mindenki ugyanazon erkölcsi rend szerint élt, ugyanazon a liturgián vett részt, ugyanazt az igehirdetést hallgatta és egyformán részesült a szentségekben. A modern mai társadalomban azonban az eltérő értékrendű, identitású és igényű embereket hagyományos módon már egyre kevésbé lehet elérni. A pasztorális helyzet sokdimenzióssá vált. Épp ez jelenti a nehézséget az egyház számára: kivel állhat szóba és kivel nem, ki előtt tárhatja ki a kaput és ki előtt nem, mely értékrendű csoportnak lehet helye az egyházban, melynek nem, milyen pasztorációt igényel az egyik és milyet a másik. Joguk van-e például az elváltaknak, homoszexuálisoknak, menekülteknek vagy a jogvédőknek platformot létrehozni az egyházon belül? Hogyan fogadnák plébániáink és gyülekezeteink, ha ezek életteret igényelnének a liturgiában, szentségi életben, igehirdetésben, gyülekezeti aktivitásban? Márpedig az egyház küldetése mindenkihez szól, ezért meg kell próbálnia mindenkit elérni, mindenkit meghallgatni és mindenkit a maga értékrendjével komolyan venni. „A misszió dialógus: hallgatni másokra, hogy velük együtt meghalljuk Isten szavát; úgy beszélni, hogy azt mások anyanyelvükön értsék, amint ez példaszerűen pünkösdkor történt; tanítani, miközben tanulunk, és tanulni, miközben jól tanítunk.”[13]

Wildmann János

[1]       A 2011-es népszámlálási adatok szerint a tíz évvel korábbiakhoz képest 2,2 millióval, vagyis 30 százalékkal csökkent azok száma, akik a katolikus, református és evangélikus egyházakhoz tartozóknak vallották magukat. Igaz, a két népszámláláskor valamelyest különböző volt a kérdés megfogalmazása: 2001-ben csak általánosan kérdeztek rá a vallásra, illetve a felekezeti hovatartozásra, míg 2011-ben azt kérdezték, hogy valaki mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak „érzi magát”. Az eltérő kérdésmegfogalmazás valamelyest megmagyarázhatja a történelmi egyházak tagságának látszólagos csökkenését és a kisebb egyházak és felekezetek létszámának közel nyolcvanszázalékos növekedését, de aligha teljes egészében a több mint kétmillió fő eltűnését.

[2]       Albert, Mathias–Hurrelmann, Klaus–Quenzel, Gudrun–Schneekloth, Ulrich–Leven, Ingo–Wolfert, Sabine–Utzmann, Hilde, 8. Shell Jugendstudie, Hamburg 2019, https://www.shell.de/ueber-uns/shell-jugendstudie.html. (Letöltve: 2019. 11. 27.)

[3]       Veres Valér–Ruff Tamás, Kötődések – identitás, személyes kapcsolatok és nemzeti-etnikai attitűdök a Kárpát-medence magyar ifjúsága körében, 387–432, in Székely Levente (szerk.), Magyar fiatalok a Kárpát-medencében – Magyar Ifjúság Kutatás 2016, Bp., Kutatópont Kft.–Enigma 2001 Kiadó és Médiaszolgáltató Kft., 2018, https://kutatopont.hu/files/2018/07/magyarfiatalok.pdf, 398–401. (Letöltve: 2019. 12. 01.)

[4]       Röser, Johannes, Lebensgefühl Christsein, Christ in der Gegenwart, 2019/45, 503–504., itt: 504.

[5]       Csepeli György, Szociálpszichológia mindenkiben, Bp., Kossuth, 2014, 123.

[6]       I. m., 330–331.

[7]       Inglehart, Ronald, The Silent Revolution. Changing Values and Political Styles Among Western Publics, Princeton NJ, Princeton Legacy Library, 1977.

[8]       Sz. n., Változó értékek Magyarországon, Bp., Forsense Intézet Társadalom, 2013. 12. 10., https://www.forsense.hu/valtozo-ertekek-magyarorszagon/. (Letöltve: 2019. 12. 01.)

[9]       Klages, Helmut, Wertorientierungen im Wandel. Rückblick, Gegenwartsanalyse und Prognosen, Frankfurt am Main, Campus Verlag, 1984.

[10]      Matiscsák Attila, Értékorientácók és értékváltozások a német fiataloknál, Educatio, 2001/3, 599–601, http://epa.oszk.hu/01500/01551/00017/pdf/497.pdf, 600. (Letöltve: 2019. 12. 16.).

[11]      I. m., 601.

[12]      Söding, Thomas, Christsein 2020 – synodal, Christ in der Gegenwart, 2020/1, 17–18, itt: 17.

[13]      U. o., 18.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.