egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2016/3. számában

Áldozatot hozni nem annyi, mint lemondani valami értéktelenről. A szabad akarat igazi leckéje sajnos nem egyszerűen a jó és a rossz közti választásban van, hanem azokban az életleckékben, amelyekben egyaránt értékes személyek, eszmények, utak között kell választanunk. A választás, döntés kényszere által a közöttből, sajnos, közül lesz.

Nagyon pici, hétköznapi dolgokra gondolok. Apró drámákkal, tragédiákkal és komédiákkal kezdődik. Drága nagyapám, a világ legédesebb, legszelídebb, legönzetlenebb embere a kilencvenötödik születésnapján felidézte, hogy őt már csecsemőként kisemmizték, mert édesanyja, kevés kis tejére (a nagyon szegény, folyton éhező, hétgyerekes falusi foltozószabó zsidó családba), puszta részvétből mellére fogadta a szomszéd parasztember árván maradt csecsemőjét. Angyali dédanyám áldozatot hozott. Ez kétségtelen. Helyesen, szívből tette. Egyszerűen nem tudott másképp dönteni. Ám egyúttal feláldozta gyermeke biztonságérzetét, önbizalmát is, meghatározta nagyapám személyiségfejlődését. Persze, nem ezzel az egy, bár vitális fontosságú döntésével, de személyiségéből fakadóan, egész áldozatos életével. Nagyapámnak két választása maradt: egy káini és egy ábeli. Ő az utóbbit választotta, míg néhány testvére az önző irigység jegyében élte életét. Ő azonosult szüleivel, áldozathozó ember lett. Persze egész életében fájó gyomrával küszködött. És élete végén nemes egyszerűséggel közölte: egész életemben hülye voltam. Nem volt büszke önmagára, csak egész egyszerűen ő nem volt képes máshogyan élni. Szerencsésebb esetekben nem tűnik ilyen kiélezettnek a helyzet, de ahol már kettő, három, sok ember van, ott választani is kell, ha mást nem, sorrendet. És a sorrend már személyválogatás. Elsőbbség, fontosság – a szeretetben, megbecsültségben. És még jó, ha módunk van legalább az idővel, időben kiegyenlítgetni, kárpótolni, sorrendet váltogatni.

Merem remélni, ha kicsit vár, és jut rá ideje, tán Káin áldozatát is fogadta volna az Úr. Legalább az igyekezetét méltányolta volna. S akkor Káin sem vált volna talán testvérgyilkossá, vagy legalábbis nem annyira. De akkor is! A sorrend! Már ketten voltak! Már dönteni kellett. Valaki elsőbbségét már föl kellett áldozni. S akit mi kérünk meg, hogy hozza meg ezt vagy azt az áldozatot testvéréért, szüleiért, gyermekéért, értünk… Hogyan számolunk el magunkkal, a feláldozottal szemben vagy inkább iránt? Érezzük fájdalmát, veszteségét, háttérbe szorítottsága tudatát, az elutasítottság sértettségét, haragját, irigységét, gyűlöletét. De a kiválasztott sem jár jobban. Gondoljunk csak József elbizakodottságára és kútba vettetésére! „Melyik ujjamat harapjam?” – kérdi a mondás. Az élet kényszerére hivatkozhatunk, de a személyességet képtelenség kivenni a helyzetekből. Ha másért nem, hát mert megkérdezik tőlünk: miért pont én?!, miért pont ő?!, és ismét fordítva.

Hogyan szoktuk az efféle szívbemarkoló dilemmákat, örök, bár néha komikusnak tűnő konfliktusokat feloldani? Mondhatjuk: ha Istenhez hűek vagyunk, akkor a Másikhoz is, és önmagunkhoz is hűek leszünk. De melyik másikhoz? És melyik önmagunkhoz?

Mi a baj ezzel a válasszal, holott hát nincs is baj vele? Miért érzem mégis úgy, hogy olcsón kifizet, aki így akar megnyugtatni, hogy részvétlen frázissal intézem el a hozzám fordulót, ha egyenesen Istenhez utalom? Hogy ez a kisemmizett, feláldozott számára nem a vigasz szava?

Hát baj, bizony, sok van ezzel! Egyrészt: honnan tudhatom, tudhatod, tudhatja bárki ember fia, hogy a sok jóból éppen melyik volna Isten akarata szerint való? A sok jót akarónak melyik áldozatát fogadja el?

A töprengési kényszernek ez a mókuskereke olyan gyermekek sorsútja, akiket szüleik nem fogadtak el egyszeri különösségükben, akiket a szeretethez keményen hozzákapcsolt feltételekkel, tulajdonságaik, készségeik közül a szülőnek tetszőt válogató szeretetben neveltek. Isten segítsége itt ahhoz kell, hogy például egy terápiás kapcsolat eljuttassa őt odáig, hogy már ne a szülői tükörben lássa önmagát, ne az ő szemükkel lássa magát és a világot, ne a nevelői bizalmatlanságban érzékelje Istent, ne öngyötrő bűntudattal kezelje gyarló mivoltát. Érezze, hogy bűneiben mindnyájunkkal osztozik, viszont erényei, képességei egyszeriek, mindnyájunk számára nélkülözhetetlenek, mint ahogy a többi emberé is külön-külön, másképp és másképp. És hogy ezeket az erényeket nem áldozhatja föl, mert ittlétének, küldetésének része, lényege. Ennek föláldozását nem kérheti tőle senki. Ez nem lenne „jó áldozat”. (Ez a terápiás cél azért is jó, mert különféle hitben élők és nem hívők számára egyaránt működhet. Be kell vallanom, hogy számomra ez az egyik legfontosabb Isten-bizonyíték. Az, hogy nem kell feltétlenül hinnünk, az isteni törvényszerűségek egyformán működnek mindannyiunkban. Különben hogyan találkoztam volna annyi anonim kereszténnyel keresztény és nem keresztény környezetben egyaránt?)

Mielőtt elhamarkodottan betegségként, devianciaként egy legyintéssel elintéznénk a kételyt, hogy honnan tudhatná az ember, mi Isten akarata, idézzük a Félelem és reszketés Kierkegaard-ját, aki épp az Ábrahám-történet kétségessége felett töpreng:

A hit éppen az a paradoxon, hogy az egyes mint egyes magasabb rendű az általánosnál [értsd: az etikainál – BGJ], igaza van vele szemben, annak nem alá, hanem fölé van rendelve. […] mint egyes, abszolút viszonyban áll az abszolúttal”; „miközben tehát Ábrahám fölkelti csodálatomat, meg is rémít. […] mit tesz az, aki az általánost adja föl valamely még magasabb rendű dolog eléréséért, ami nem az általános? Lehet ez bármi más, mint kísértés? És ha igen, de az egyes hibázik, van-e a számára mentség?1

Milyen módon létezett tehát Ábrahám? Hitt. E paradoxon révén a csúcson marad, és ezt senki mással nem tudja megértetni… Van-e ehhez joga? Ez a joga ismét a paradoxonban rejlik; mert amennyiben megvan ez a joga, úgy nem az általános [értsd: etikai, társadalmi vallási törvény – BGJ] révén, hanem létének mint egyesnek a révén van meg. Hogyan bizonyosodik meg hát az egyes arról, hogy joga van ehhez? […] Ábrahám története tehát az etikum teleologikus felfüggesztését tartalmazza.2

Az ő nyomán azt kell gondolnom, hogy mindnyájan farizeusok vagyunk, amikor nap mint nap úgy teszünk, mintha az élet etikai dilemmái megoldhatók lennének egyszerre etikai és ugyanakkor hitbéli alapon. Hogy a hitbéli nem sértené az etikai elveinket.

Mihelyst az egyes az általánossal szemben egyediségében akar érvényesülni, bűnt követ el […]. A hit ugyanis az a paradoxon, hogy az egyes magasabb rendű, mint az általános […]. Ha ez nem hit, akkor Ábrahám elveszett…3

Mert etikailag mit is kezdhetnénk ugyan azzal a Lukács evangélista idézte jézusi paranccsal, hogy: „Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Luk 14,23)?

Az áldozathozatal kulturális és vallási tudattalanunk-tudatunk számára látszólag egyértelműen pozitív fogalom. A hétköznapokban mégis szent borzadállyal nézzük az enthuziasztikus, misztikus cselekedeteknek és életeknek a hétköznapi gyakorlatban mértéktelennek és követhetetlennek minősített tetteit. A hitbélivel szemben az etikait, az etikaival meg a hitbélit játsszuk ki, mikor melyik mond ellent ösztönös kulturális jóérzésünknek vagy rosszabb esetben érdekeinknek.

*

De térjünk vissza a hétköznapok világába! Itt van az egyszerű válasszal szemben a legegyszerűbb életek által is felvetett, felvethető teodicea-problémák sokasága, sokarcúsága.

Három testvérből az egyik az első, a másik a középső, a harmadik a legkisebb helyzetének előnyeivel és hátrányaival küszködik. Ikrek közül az anyai szervezet kénytelen az egyiket elsőnek, nagyobbnak, erősebbnek kiválasztani, a másikat satnyábbnak, követőnek meghagyni. Aztán akár kompenzálhat is egész életében, akkor meg azzal lesz igazságtalan. Ahol már kettő van, ott nincs egyenlőség, nincs igazság. Ott áldozat és áldozathozatal van, és sajnos, soha nem hozhatunk a másik helyett áldozatot, bármennyire szeretnénk kikerülni e csapdát. Kemény lecke. Hogy arról ne is beszéljek, ha van egy beteg a gyerekek között, vagy egy-két öreg szülőnk. Ki lesz az áldozat? Kit szorítunk háttérbe?

Azt hiszem, kijelenthetjük, mindnyájan áldozatok vagyunk, és mindnyájan agresszorok. Agresszorok, mint az Úr Ábrahám történetében. Mert hát Ábrahám aztán igazán Istenre hallgatott, amikor eléggé alattomos módon fel akarta áldozni Izsákot! Kierkegaard-ral állítom: Ábrahám tette etikailag igazolhatatlan. (Hogy megelőző, sokszor elhallgatott, a hagyományban bűnként számon sem tartott gazságáról, Hágár és fiuk elűzéséről ne is beszéljünk!) Mit tennénk ma egy emberrel, ha hasonló tettre készülne? Minimum bolondok házába zárnánk. Hát akkor tisztességes a válasz: kövesd Istent, majd minden megoldódik? Hol találom Istent? Az Írásban? Az Egyházban? Melyikben? Mindegyik annyiféleképpen értelmezte az Írást, annyi mindent mondott és tett már, és tesz ma is, ami minimum tévedés, ha nem bűn, és annyi mindent nem mondott és nem tett, amit kellett volna! Mindezt Isten nevében!

Még a szeretet parancsa sem automatikus vezető. Mert mi van akkor, ha kettőt, hármat, sokat – férjet, feleséget, gyereket, gyerekeket, szülőket, munkát, hazát, eszmét, sőt, Uram, bocsá!, magamat is szeretem, mint felebarátomat? És mi van, ha ezek érdekei szemben állnak egymással? És mi van, ha a kicsi lányt az apja a szeretet nevében kéri, könyörgi szexuális szolgálatra? Hova legyen ez a szeretetre nevelt, hívő kicsi lány? De normális esetben is: mi van olyankor, ha a szülők, nagyszülők azt kérdezik: melyikünket szeretsz jobban? Ki jön az én házamba?! És mit kezdjen féltékeny szeretetével az a pici, akinek megparancsolják, sugallják, szuggerálják, hogy szeresse, szeretnie kell, sőt mi több, már szereti is kistestvérét? Önként és dalolva mondjon le az addigi szoros intimitásról szüleivel, legyen okos és nagy, amikor még olyan kicsi?! Mímeli vagy magába szuggerálja az ambivalencia nélküli szeretetet, koravén lesz, aztán felnőttkorára mindenki áldozata, szerettei prédája lesz belőle, a részvét betege, vagy pedig olyan ember, aki különös, bizarr, de közkeletű, vad ideológiákba vetíti ki elfojtott irigységét, indulatait. Esetleg valaki, akinek hol jóságán, hol gonoszságán nem győzünk eléggé csodálkozni. Mindenképpen hamis énképének, hamis szeretetfogalmának áldozata lesz, aki nem igazodik el sem másokon, sem önmagán. (Terápiája a megparancsolt érzelmek mögött megbújó saját érzéseihez való visszataláláson alapulhat, saját énje, egyedisége konstrukcióján-rekonstrukcióján, hogy aztán, ha muszáj, akár áldozatot is hozhasson, de most már saját, személyes, „jó áldozatát”, mely nem deformálja, nem hamisítja tovább személyiségét.)

A legnagyobb visszaéléseket, csonkításokat és öncsonkításokat a szeretettel, a szeretetben követjük el. A legnagyobb áldozatokat a szeretet nevében követeljük egymástól és önmagunktól. Ha szeretsz, akkor…! Így kezdődnek a zsarolások is, a jogos kérések is. A szeretet, sokszor szeretett én-ideálunk nevében áldozzuk fel fontos én-részeinket. (És a szeretet nevében fogadjuk el Jézus áldozatát is. Micsoda disznóság!)

A legparadoxálisabb az egészben, hogy és-t szeretnénk mondani, és-t és és-t érzünk, de vagy-vagyot kell tennünk, ami aztán visszamenőleg érzéseink tisztaságát is megkérdőjelezi. Gondolkodni lehet paradoxonokban, de élni?!

Talán látható a fentiekből, hogy a hétköznapi áldozathozatal és áldozatlét kényszerét, a pszichológiainak tűnő, pszichikaivá váló problémáink gyökerét az emberi épp-így-lét egzisztenciális „Isten-lakatjában” vélem végzetesen megalapozottnak. Abban a tényben, hogy a teremtés az egy-gyel szemben a sokról, a többről szól. Erisz almája már azzal el van hajítva, hogy a fizikai világban ebből a sokból egyszerre egy helyen csak egy tárgy, egy személy lehet, hogy egy személy nem lehet egy időben két helyen, és ebben az egy időben, itt, ezen az egy helyen teljes lélekkel csak egy autentikus cselekedetünk lehet. Ez az egyetlen egyértelműség – minden más sokértelmű: döntésekre, választásokra és áldozatokra kényszerít –, amely mögé aztán egész személyiségünkkel, egész további életünkkel oda kell állnunk. Mert bármennyire közösségi is hitvallásunk, bármennyire társadalmi lények vagyunk is, megszólítva mégis egyediségünkben vagyunk. És még jó, ha a helyet és időt megválaszthattuk, s nem sorsszerűen vagy teljesen a vak véletlen következtében zuhant ránk. Mert az emberi lélek és szellem „természeti” alaptulajdonsága, hogy mindent, amivel találkozik, jelentéssel ruház fel, zsigerivel, érzelmivel, etikaival, spirituálissal. És minden tettünknek – ha akarjuk, ha nem, ha igeneljük, ha nem – erkölcsi érzelmeink is jelentést, értelmet adnak: ami a dilemma egyik oldalával szemben bűn, az a másik iránti áldozat lehet, és fordítva. A bűnt már ezért sem tudjuk elkerülni. De jogos-e, kell-e ezért rossznak tudnunk magunkat? Nincs más választásunk: választanunk kell.

Azután itt van még a saját lelkünk is! A legélesebb ellentétek megférnek bennünk: szeretet és gyűlölet egyazon személy iránt, egymással kizáró viszonyban lévő személyek szeretete, ellentétes hajlamok, indulatok és érzelmek. A világ mégis megköveteli az egyértelműséget. A nyugati embernek még gondolkodásmódja is hajlik a kizárásos ítéletekre és igazságokra, értelmünk alig tudja követni a többértelmű, paradoxális vélekedéseket, hát még az egyrészt-másrészt helyzeteket.

Súlyosbítja létünk paradoxális jellegét, hogy személyes helyzeteinkben mégsem kezelhetjük hivatkozási alapként meghatározottságunkat (még az erkölcsi elvekét sem), sem önmagunk, sem a számon kérő másik előtt. Kénytelen-kelletlen hitelesítenünk kell döntéseinket, saját személyes hitelünkkel: esetleg kényszerből, de mégis valamiféle saját személyes hit, érzés, intuíció alapján döntünk, és ezt vállalnunk kell mint sajátunkat. Nem tehetek másképp, mint hogy jelentést tulajdonítok egzisztenciális szituációmnak: értelmet, feladatot, létem alapfeladatát látom benne. Hitem szerint éppen erre vagyunk meghíva – másképp nem tudom elképzelni, másképp egyszerűen nem lehet. Úgy kell sáfárkodnunk személyiségünkkel, tehetségeinkkel és hendikepjeinkkel, testünkkel és lelkünkkel, hogy életünket végül is sajátunknak érezhessük. Ne mutogassunk, és ne is kelljen folyton a sorsra, a külvilágra, a társadalom elvárásaira, vallásra, Isten akaratára mutogatnunk.

*

De mi ez a saját? Ki ez a saját? Készen kapjuk vagy megcsináljuk? Itt léphet be a pszichológia. A pszichoanalízisben csak az történik meg intenzíven, amit egész életünkben amúgy is csináltunk. Mint a derék kis vakond sajátjaként a kerti földet, átdolgozzuk magunkon egyéni történelmünket: kultúráinkon, generációkon átívelően: dédszüleink, nagyszüleink, szüleink, gyerekeink, társaink és barátaink ránk zúduló döntéseit, na meg saját apró, picike, ártatlan, kényszerű vagy máskor megátalkodott döntéseink érzelmi és egzisztenciális jelentését, értelmét, következményeit keressük vissza és előre az időben. (Mert a legkisebb döntés is olyan, mint ama bizonyos lepke szárnya, mely ha Amerikában meglebben, a Föld másik felén orkánt támaszthat.)

A „jó áldozatra”, a saját testre-lélekre-szellemre szabott döntésre és a sokszor több évtizedes (akár több generációs) következmények elviselésére, a háttérbe szorítottal, mellőzöttel szembeni bűntudat vállalására csak érett, autonóm, egyediségét, egyszeriségét ismerő és vállaló ember képes. Ehhez pedig a pszichikum műszerének és használatának ismerete szükséges, bár nem elégséges feltétel. Legalábbis azok számára, akik nem szentek, hanem hétköznapi emberek. (Talán ezért is történt, hogy Jézus a bűnösökért és gyengékért jött?) Mi nem áldozhatjuk fel Izsákunkat, mert ő nem a mienk, senkinek nincs Izsákja. Izsák önmagáé és ezáltal Istené, nem miáltalunk.

Bármilyen furcsa is, van, hogy minden gondolkodás nélkül feláldoznánk életünket szeretteinkért, de nehezünkre esik minduntalan arrébb tenni törülközőjüket. Sokszor látunk párokat, családokat pitiáner apróságokon vérre menő harcokat folytatni. Vajon miért is? Talán mert ezek a jelentéktelen kis „áldozatok” valami nagyobbat, jelentőset szimbolizálnak számukra. E családok tagjai, tudják vagy sem, „rossz áldozatokat” is hoztak egymásért, illetve inkább egymás vagy a családeszme nyomására, akár Isten nevében is. Lemondtak valamiről, amiről nem lett volna szabad, vagy ha mégis, nem tartottak ott személyiségfejlődésükben, hogy teljes lelkük megőrzésével tudtak volna lemondani. Belementek valamilyen öncsonkításba: feláldozták hivatásukat vagy barátságukat, esetleg szüleik gondozását, ne adj’ Isten szexualitásukat vagy más értékes szenvedélyüket: mondjuk, egy látszólag hétköznapi, kis dolgot, természetjárást, állatszeretetet… Nem sorolom tovább, a többit mindnyájuk tapasztalatára bízom. Így aztán nagy, nem várt felborulásokkal, action gratuite-ekkel terhelt életet élnek, megbetegszenek, vagy más lelki ökológiai katasztrófa következik be életükben: gyerekük narkós lesz, válnak, meghalnak, elhagyják őket, elvetélnek…

A lehasított, feláldozott én-részek ezzel adnak hírt magukról. A teremtés semmibevétele így tiltakozik a megerőszakolása ellen.

*

Bertolt Brecht Jó embert keresünk (Der gute Mensch von Sezuan) című színműve, amelyből választott címem is származik, az emberi egzisztencia által felvetett teodicea-problémák szociális dimenziójával foglalkozik.4 Szecsuanba három isten érkezik, mert úgy határoztak: „A világ megmaradhat jelenlegi állapotában, ha megfelelő számú jóember találtatik benne, ki emberhez méltó életre képes.” Egyedül Sen Te, az utcalány, ez a Mária Magdolna-toposz az, aki befogadja őket éjszakára szegényes kis szállására.5 Jutalomból az istenek annyival segíthetnek neki, hogy kiváltják őt utcalányi létéből, és a tőlük kapott pénzből kis trafikot nyithat, melyből segíthetné tán a város szegényeit is. A kísérlet iszonyú kudarcát a darab drámai erejű jelenetek sorozatán át vezeti be. A szegények parazitizmusa, Sen Te szerelembe esése, szerelmének, a repülőnek és anyjának feltörekvő gőgje, Sen Te születendő gyermeke sorsa iránti aggodalma, a segítő figurák (öreg pár, Vang, a vízárus) szerencsétlensége azok a szküllák és karübdiszek, amelyeken Sen Te sorozatosan elbukik, mint a ma szociális munkásai is.

Sen Tének elő kell hívnia magából (Junggal szólva) árnyékszemélyiségét: Sui Tát, önző én-részét, férfi alteregóját (ismét Junggal: animusát), hogy az ő álarcában időről időre megmentse vállalkozását. Bár sokszor elmondja, hogy csak addig fordul lelki forgószínpada az árnyékos oldalra, míg feltétlenül szükség van rá, hogy jó cselekedeteit tovább folytathassa, azt is beismeri: Sui Ta is én vagyok. Ám, mikor már Sui Ta munkaadói kísérlete is iszonyú tragédiákba torkollik (Vang nem kap kárpótlást megcsonkult kezéért, a szegény munkások sorra megbetegszenek, meghalnak, a két kis öregnek nem tudja visszaadni kölcsönvett kis pénzét), vádjaival az istenek és világrendjük ellen fordul:

Régi parancsotok,
Hogy jó legyek és mégis éljek,
Kettőbe hasított, mint a villám! Nem tudom,
Mi történt: hogy jó legyek
Másokhoz és magamhoz is, együtt nem sikerült,
Magamon s máson is segíteni képtelenül nehéz volt.
Jaj, bonyolult a ti világotok! Túl sok baj, gyötrelem!
De honnan vettem volna, ami kellett?
Csakis magamtól. S én pusztultam bele. A jó szándék iszonyú súlya
Földre tiport. De ha jogtalanságot cselekedtem,
Páváskodhattam, s falhattam a jó pecsenyét!
Hamisság van a ti világotokban. Ó, miért
Kap itt jutalmat a gonosz, s miért várt a jóra
Olyan kegyetlen büntetés?
[…]
Nagy terveitekhez, istenek,
Én, szegény ember, én, kicsiny vagyok.6

Ahogy Sen Te és az istenek, úgy vallott kudarcot kétezer éven át minden földi egyenlősítő, szocialisztikus kísérlet is a testi-lelki nyomor megszüntetésére. Simone Weil Szerencsétlenség és istenszeretet című írásában7 drámai sorokban ecseteli a nyomor iszonyú lelki következményeit, a kisemmizettek lelki-szellemi-spirituális kifosztottságát. Erre a teodicea-problémára kétezer éve alig találunk választ, s mégis mindig tőlük, a szegényektől kívánjuk a legnagyobb áldozatokat, a legerősebb hitet. Na, meg, hogy legyen kin jótékonyságunkat gyakorolnunk. A saját út megtalálását a pszichikain túl tovább nehezíti korunk speciális kihívása: kénytelen vagy örömteli tényként, evidenciaként kell kezelnünk, hogy a mai kor embere számára még a spirituális cél (Isten létének, mibenlétének, kilétének) fellelése is egyéni, személyes életfeladat, hát még a hozzá vezető, kényszerűen individuális, kollektíve meghatározatlan és meghatározhatatlan út megtalálása vagy kimunkálása mennyire az. Még akkor is így van ez, ha valaki beleszületik egy vallási hagyományba. Lehet siratni megelőző, kollektivisztikusabb korokat, amikor az egyén beleszületett és sokszor konfliktusmentesen beilleszkedhetett hagyományaiba, de én nem siratnám. Én már, sajnos vagy nem sajnos, meg vagyok verve a meggyőződéssel, hogy nem szabad társadalmi csoportok kényszerébe hajtani egyéni hajlamokat. Nem tudom visszasírni sem az alsóbb, sem a felsőbb osztályok kényszerpályáit, mint ahogy ma a tőke kényszere mellé sem tudnék odaállni. Ez ellene mondana a kereszténység univerzalisztikus és egalitárius hagyományának. Azért sem siratom továbbá a tekintélyelvű múltat, mert ha őszinte vagyok, szépirodalmi és kultúrtörténeti olvasmányaim is ráébreszthetnek, hogy valószínűleg az emberiség történetében még senki nem úszhatta meg igazán, a legpicibb és legnagyobb dolgokban sem kerülhette meg a talán sokszor vérre menő, zsigeri fájdalommal járó döntéshozatal személyes végzetét. Már Elektrának is két érvényes értékrend közül, között kellett választania.

*

Az áldozathozatalnak a fentieknél közhasználatúbb, s ha lehet, még több kegyeskedéssel leöntött jelentésköre: az önzetlenség, önmagunk feláldozásának, az aszkézisnek és önmegtartóztatásnak kimondott-kimondatlan elvárására a hagyományban. Mint már előzőleg is volt erről szó, a pszichológia ebben a témában ősellenségnek számít. Pedig már teológusok is szót emelnek a test rehabilitálásáért,8 figyelmeztetnek rá, hogy a test nem kívülről (a lélek vagy a szellem felől) mozgatott mechanikai szerkezet, és hogy le kell mondanunk a léleknek a test feletti autonómiájába vetett hitünkről. A középkorias viszony a testhez: a test leértékelése és ugyanakkor megistenítése a teológia felől is súlyos kritikákat kapott. Georg Hamann szerint például a testünk egyenesen a kinyilatkoztatás része. Mégis, tudatosan vagy tudattalanul a pszichológia, kiváltképp a pszichoanalízis válik bűnbakká a közgondolkodásban, amikor az életünk átszexualizáltságán, a század pánszexualizmusán sopánkodunk. Mint már láttuk, ugyanez a helyzet az önmegvalósítás és önérvényesítés hipertrófiájának kérdésében is, pedig erről is sok felvilágosult és bölcs valláslélektani irodalom szól.9 Ezek azonban alig mennek át a mindennapi gondolkodásba, a hétköznapi kegyességi gyakorlatba. Szegény lélektan valóban sokat tett azért, hogy botránykővé váljék, mert mint semmilyen eszme, ez sem tudta megvédeni magát a vulgarizálásoktól, kifordításoktól és ráfogásoktól, ürügyszerű hivatkozásoktól, visszaélésektől.

Nem bízik az ember Isten-képmás mivoltában az, aki retteg a megismeréstől, és nem meri az embert rábízni ítélőképességére. Erőlködni persze lehet, de amúgy sem igen tehetünk mást. Nekem praxisom során nem alakult ki rossz képem az emberről. Titokzatos és leküzdhetetlen törekvést látok benne a jóra. Ez is egyike saját kis Isten-bizonyítékaimnak. És garanciát jelent arra, hogy jól fogunk kijönni abból, ha a bűntudat alól igyekszünk felszabadítani klienseinket, ám nem a bűnnek tudata alól, hiszen az épp ellene mondana önismereti céljainknak. Csak éppen világos számunkra, hogy az önmarcangoló, önmegértésre, elnézésre nem képes bűntudat nem építi, hanem rombolja a személyiséget, elszigeteli önmagától, társaitól és Istentől. Ráadásul valamiféle idealizálásra sóvárgó éntökéletesség-vágy lappang mögötte, a gyarlóság, a jó-rossz teremtményiség alóli kivételezettség gőgje, sokszor elfojtott mindenhatósági, nagyzásos fantáziák. Fekete-fehér gondolkodás. Keverék voltunk tudatos-tudattalan elutasítása. Az értékes és értéktelen hasítása. Pedig a legtöbb, ha nem minden érték és tulajdonság túlhajtásában bűnre vezető következmények lappanganak, és viszont: sok értéktelennek, rossznak tűnő jelenség „használható” valamire. Minden valamirevaló pszichoterápia a belső ellentmondások, konfliktusok integrálására törekszik, sötét és világos oldalunk sajátunkként való felismerésére, saját testre szabására, átdolgozására, individuációjára. A saját testre szabás pedig az etikai állásfoglalást is magában foglalja. A büntető felettes én vagy az utilitarista önérvényesítésre hajtó szociális nyomás alóli felszabadulás nem jelenti az amorális tendenciák gátlástalan igenlését. Ahogy Freud célja az ösztönök energiáinak az emberiség szolgálatába állító szublimáció volt, úgy Jung kultúrcélként fogalmazta meg azt a munkát, amelyet az árnyék-én integrálásával, megszelídítésével, diszciplinálásával, individualizálásával vélt elérhetőnek. A mélyen keresztény Fairbairn a „saját jogon való lét” elismerésében találta meg az erőt, amely lehetővé teszi az akadályok elgördítését a személyiségfejlődés elől.

Nem tudok nem hinni abban, hogy minden e teremtett világban és bennünk, magunkban is, értelmes valahogyan, ajándék, amelyet kaptunk, ezért ápolnunk és gondoznunk kell. Adottságaink nem arra valók, hogy megsértsük őket. Ezt üzenik a betegségek és diszharmóniák, amelyek lehasításuk, kasztrálásuk nyomában járnak. Nem azt állítom ezzel, hogy nincs értelme semmiféle aszkézisnek, pláne értelmes áldozathozatalnak. Ebben is kinek-kinek a saját elhívása szerint kell cselekednie. Csak tudnia kell, mire vállalkozott, és vállalkozása milyen következményekkel jár. Hogy csak egyetlen példát említsek: néha szinte mulatságos, máskor bosszantó látni, hogy „világi hívságokról” lemondó papok és szerzetesek között milyen papi narcizmus, gőg, egyházi karrierizmus, ádáz rivalizálás tombol. Valamivel nekik is kárpótolniuk kell magukat? Személyiségtorzulásuk felekezetfüggetlen tipikussága arra utal, hogy ez nem egyéni gyarlóságvariáció, hanem a lélek ökonómiájával való számolni nem tudás, az önismerethiány pszichodinamikai következménye.

Tehát, az önfeláldozás.

Meg kell kérdeznem: ki az az én, aki föláldozza magát, és ki az a másik, akiért meghozza ezt az áldozatot, és miért? (Hogy ki az Isten, aki ebben jó esetben vezet bennünket, s akiért a magukat neki szentelők föláldozzák magukat, remélem, majd egyszer megtudjuk!) Amúgy tudjuk-e pontosan, hogy mit áldozunk fel? Az életünket? Testi énünket? Egészségünket, érzékiségünket? Vagy lelki habitusunkat? Esztétikai igényeinket? Netán szellemi beállítottságunkat? Társadalmi helyünket? Ne adj’ Isten, spirituális hajlamainkat, hitünket? Szüleinket hagyjuk-e el hitünkért, vagy épp elhivatottságunkat családunkért? Önállóságunkat? Autonómiánkat? Aszkézisünk testi, szellemi vagy lelki lemondást jelent-e? Ha nem tudjuk, kik vagyunk, honnan tudnánk, hogy mit kell és mit nem szabad föláldoznunk? És mindig tudjuk-e, hogy ki az a másik, akiért áldozatot hozunk? Nem éppen önállótlansága vagy ellenkezőleg, énjének nagyzásos tendenciái „oltárán” szolgálunk-e? Vonatkozik-e mindnyájunkra és minden helyzetben, amit Jézus a gazdag ifjúnak mond: Oszd szét mindenedet, és kövess engem? Be kell-e engednünk mindenkit, aki az ajtónkon kopogtat? Minden hajléktalant? Az összes potyalesőt? Minden menekültet? Minden szeretetkérőt? Keblünkre kell ölelnünk minden árván maradt gyermeket? Hisz mindnyájukban Ő kopogtat!

Az önfeláldozó hajlamú emberekről szól most a fáma, a részvét betegeiről. Azokról, akik, mint Sen Te, nem képesek bezárni érzékeiket mások szenvedésének kimondott-kimondatlan kérései, a másik szükségleteinek hívása előtt. Mint minden, ez is kicsi gyermekkorban kezdődik. Ferenczi Sándor írta le a folyamatot, hogyan válnak bizonyos gyermekek szüleik gondolatolvasóivá, majd pszichiáterévé. Olyan szülők gyógyítói ők, akik szülői korukra sem oldották meg súlyos személyiségproblémáikat, nem dolgozták fel elszenvedett traumáikat, s ezekért olykor a legjobb indulatú módon gyermekükben kárpótolják magukat. A gyógyító gyermek forszírozott személyiségfejlődésre kényszerül, mélyen átéli szülei szenvedését, és magára veszi az enyhítés felelősségét. És ez elől a küldetés (delegáció) elől egész életén át nem tud kitérni. Énhatárai átjárhatókká válnak, bőre elvékonyodik, minden szenvedésre szenvedélyesen reagál. Az egész világ összes terhét magán cipeli. Nem képes saját magát elválasztani a másiktól, aki pedig értelemszerűen enged a hívásnak, rárakja terheit, rávetíti szükségleteit. A részvét betegei pedig csodálkoznak, hogy fürtökben lógnak rajtuk a parazitáik. Introjekció (a társak vágyának önmagunkba vetítése) és projekció (sajátunknak a másikra vetítése) így képez komplementer párokat. Autoplasztikus és alloplasztikus elhárítással élők szimbiotikus koalíciókat. Egész életen át tartó kóros egyensúly jön létre. Ha az „empatopata” le tud válni szüleiről, akkor társával, gyerekeivel folytatja a libikókát. A kivetítő szülő bevetítő gyereke, aztán az ő kivetítő gyereke majd ennek újabb részvétbeteg, delegált utóda és így tovább, váltakozva, generációk során át.

Mintha csak hallanánk Pál korinthusbeliekhez írt első levelének, a szeretet dicséretének szavait:

4.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

5.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.

[…]

7.
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

8.
A szeretet soha el nem fogy…

És ők azok, akik nem értették a titokzatos figyelmeztetést, hogy e világon viszont még:

9. …rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás…

12.
…akkor pedig úgy ismernek majd, amint én is megismertettem.10

Hosszan tűrő, persze, de meddig? Soha el nem fogy, de mégis mikor? Méltóságomat is követeli vajon? Magunk szeretetének odadobását is? Istentől kapott szabadságunkat, szuverenitásunkat is? Odatarthatom-e valóban másik orcámat is az agresszornak? A jóság valóban megszelídíti a rosszat? Vagy a rossz inkább vérszemet kap? Tisztelheti-e más azt, aki önmagát nem tiszteli eléggé? És vajon kit szerethetne a másik, ha nagy önfeláldozásunkban mi magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk, nincs rá érkezésünk, hogy megtudjuk, hogy találkozzunk saját teljes arcunkkal. Csak egyik, kiprovokált, jutalmazott arcunkkal fordulunk mások és persze önmagunk felé. Kérdés-kérdés-kérdés. S a legarcátlanabb: biztos vajon, hogy egészséges az a keresztény család, amelyben ha talán nincs is parazita, nincs egy-két kizsákmányoló, de minden egyes tagjától folyamatos önfeláldozást kíván a család szent nevében vagy Isten akaratára hivatkozva? Lenyesegeti, eltünteti a rossznak minősített hajlamokat, melyek tán éppen valamilyen tehetséget, különlegesnek tűnő, de értékes hajlamokat megelőlegező tendenciák. Izsák feláldozását sem fogadta el az Úr! Biztos, hogy minden áldozatunk kedves a szemében? Talán mégis jobb volna olvasnunk az emberi természet nyitott, bár kétségtelenül kissé kódolt könyvéből: egyéni és családi kataklizmákból, hisztériás kiborulásokból, action gratuite-szerű felborulásokból, testi-lelki lepusztulásból? A rossz áldozatok nyomában személyiségtorzulás, sértett, bűntudatkeltő mártírkodás, rejtett zsarnokoskodás, korai, kellemetlen, macerás öregség jár. Olvasnunk kéne az ismétlődő eseményekből: a komplementer parazita társak egyszer csak lelépnek egy ifjú vagy akár idősebb, de vidám, ám erős akaratú, önző riválissal, akinek esze ágában sincs áldozatot hozni értük, sőt. És lám, az életképtelennek tűnő, gyenge vagy éppen zsarnok férfi vidáman és derekasan szolgál az új kapcsolatban, a frigid, szexualitását elutasító asszony erotikusan is kivirágzik szolgáló férje helyett újonnan szerzett zsarnoka mellett. (Végre ők is adhatnak?)

Minden valamirevaló pszichológia ezen erőlködik: rendszerszemléletű, holisztikus attitűddel vagy ökonómiai szabályszerűségek megfigyelése révén jobban lehet olvasni az elénk táruló emberi világ szabályszerűségeiből és azok üzenetéből, mint normatív beállítottsággal és erőlködéssel. Mondhatjuk ugyan: csak a gyenge hitűekre vonatkozik az, hogy elfojtott, eltagadott, s így kifejlesztetlen személyiségrészeik, ösztöneik, vágyaik, hajlamaik testi-lelki betegségekben állnak bosszút rajtuk. Mondhatjuk, de egyrészt nem igaz, és ha igaz lenne is, mi végre. Csak halkan merem mondani, de a hitre való eljutásnak is megvannak a maga pszichológiai feltételei.

S hogy folytassam a természet könyvéből való, kissé akadozó olvasást: talán az sem véletlen, hogy testünk van, hogy bár igen csökevényesek az ösztöneink, és testünk más jelzéseit is csak tehernek, narcisztikus sérelemnek éljük meg, mégis elég erős a nyomásuk ahhoz, hogy gravitációjuk ne engedjen minket azonnal elszállni a mindenhatósági vágyak végtelen „egébe”. Lehet, hogy megbotránkoztatom Önöket, de tapasztalatom szerint igen gyakran éppen testünk figyelmeztet bennünket, hogy ne felejtsük el, tudjuk, hol lakik az Úristen. Hitem szerint nem volna szabad szexuális érzéseinket a puszta biológia, az úgynevezett állati természet szintjére degradálni, és ezzel kiszolgáltatni, a humán specifikumon kívülre rekeszteni. Ösztöneink olykor etikailag is értékesebb sugallatokat nyújtanak, mint, teszem azt, a társadalom felől érkező, értékesnek csak kikiáltott pressziók vagy hívások. Ennek megérzéséhez azonban nehezen elérhető belső függetlenség és a nyomában járó jó ítélőképesség szükséges. (Hogy a velünk született agresszív késztetéseknek milyen pszichodinamikai kanalizációt lehetne szánni, arról most nem tudok mit mondani. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a destruktív agresszió és hatalomvágy hipertrófiája mögött is többnyire más, félresiklott, cigányútra tévedt pszichikai tényezők állnak.)

Megparancsolt, elvárt szeretetből nem születik meg a saját pszichodinamikának, pszichoökonómiának átlátása, megértése és az önmagunkkal való gazdálkodás képessége – erre csak autonóm, szabad, teljes, bonyolult személyiségével azonos, magát szőröstül-bőröstül elfogadó ember képes. Olyan ember, aki saját magát mint egyszeri, megismételhetetlen csodát éli át, s így másokat is csodaként tud csodálni anélkül, hogy saját értékében megrendülne. (Képesek még erre talán a kiválasztottak, a nagy hitűek. De ez nem a pszichológia asztala, és senki másé sem, csak a hívőé magáé, no meg… „A hit lovagjai” – ahogy Kierkegaard nevezi Ábrahámot –, ők elmondhatják, hogy: „Noli me tangere!”)

Úgy tűnhet föl talán az olvasónak: panegirikuszokat zengek az önismeretről, mintha elhinném, hogy véglegesen és egy életre transzparensekké válhatunk magunk és szeretteink, társaink számára az időben, térben. Hát, persze nem. De rászokhatunk, addiktívakká válhatunk az átláthatóság szükségletére. Az arányok keresése, az egyensúlyozás egész életen át tartó libikókája dinamikus egyensúllyal és felborulásokkal jár, de már nem kell, hogy mindez ijesztő formákat és méreteket öltsön. Beletanulhatunk az önismeret egyensúlyozó, néha magányos, máskor társas művészetébe, önállóságába. Végtelen párbeszédességébe: önmagunkkal, egymással, a világgal és jó esetben Istennel. Ha szükség van rá, rosszul felfogott önérzet, gőgünk nem fog minket megakadályozni abban, hogy „szupervíziót” kérjünk, és meg is fogjuk találni az erre legalkalmasabb személyt.

*

Szövegem újabb újraolvasása után számomra is groteszknek tűnik, hogy egy olyan korban, amikor tombol az egoizmus, a köz- és társas életben dzsungeltörvények uralkodnak, amikor az „ember embernek farkasa”-jelszó szinte normatívvá kezd válni, amikor emberek az önmegvalósítás örve alatt gátlástalanul gázolnak át egymáson, és gyakran az együttélés elemi szabályait sem érzik kötelezőnek magukra, amikor az áldozathozatal gyengeségnek, hülyeségnek, hóbortnak minősül, én folyamatosan az áldozathozatal veszélyeiről beszélek. Van-e ennek bármiféle aktualitása? Ha csak az nem, hogy erről legalább érdemes beszélni.

Ejtsünk szót hát az önérvényesítés betegeiről is. Miért mondom, hogy betegek? Mert ők még a túlzó altruistáknál is kevésbé szabad, és éppúgy féloldalas emberek, csakhogy általában észre sem veszik ezt. Fel sem tűnik számukra, hogy kívülről rájuk kényszerített forgatókönyv szerint élnek. Valójában nem önérvényesítő, hanem szélsőségesen konformista, igazodó, a beilleszkedés vágyában szorongó, kicsi emberek, akik nagynak szeretnék képzelni magukat, s ezt gyakran őket szánó társaikon veszik meg. Valójában ők a gyengék, még ha ezt segítőik nagy köténye eltakarja is. És éppúgy megbetegszenek, mint komplementer társaik. Az ő pszichoterápiájuk lényegében nem különbözne másokétól, hiszen nekik is hamis énjüket kell átdolgozniuk, csak nekik nem bevetítést kell visszautalniuk társaikra, hanem kivetéseiket kéne visszavonniuk róluk. Csakhogy terápiás motiváltságuk sokkal gyengébb, már azért is, mert mindig találnak mankót a szeretetre éhes és segítési vágyával mit kezdeni nem tudó világban. Azt hiszik, ők az egészségesek, az erősek, győzők, holott kizsákmányoltjaik nélkül levegőt sem tudnának venni. Aztán hullanak, mint a legyek, ha a legkisebb kudarcélmény éri őket. Például véletlenül meggyógyítjuk másik felüket – egyensúlyukat addig biztosító szolgálójukat. Persze, amíg találnak újabb és újabb cinkost, készséges önkizsákmányolót, addig nem lesz olyan erős a szenvedésnyomás, hogy kénytelenek legyenek magukban is megkeresni jobbik felüket. (Amíg Józsefet kútba nem dobják testvérei, addig önfeledten fürdik a kivételezettség tengerében.) Ezt, sajnos, a terápiájukban sem ajánlatos figyelmen kívül hagyni. Némely segítőnek ez igen keserű kenyér. A szeretet- és elhatárolódási képesség kemény leckéje. Mert a mélységben sokszor, ha lehet, még szerencsétlenebb, nyüszítő kisgyerek lapul, akinek szorongása minden kontrollvesztés legkisebb veszélyére az egeket veri. Máskor gyermekkori, ádáz elkényeztetés súlyosan dezorientáló, megtévesztő sugallata alapozza meg az önérvényesítés kényszerét: erős vagy, győző vagy, zseniális vagy és annak is kell lenned, vagy éppen zseniális vagy anélkül, hogy ezért bármit kéne tenned, mindenkinek téged kell szolgálnia. Ilyen figura például Sen Te szerelme, a repülő, Brecht darabjában. (Ők voltak az anyaistennők égi bikái.) A nagyzásos én-ideál aztán a legkisebb akadályba ütközve, önmaga és mások számára is kezelhetetlen agressziókat, hatalom- és kontroll-mániát szabadít el, amely legelőször sokszor az önimádat tüzét felszítóra – az anyára – irányul. Legtöbbször ez az agresszió az, ami fölborítja az ilyen anya–gyerek és a felnőtt párok egyensúlyát is. Talán érthető, hogy a potátorok többnyire, bár nem mindig, fiúk-férfiak. Az ilyen szereposztást próbálják sokszor elkerülni a leszbikus kapcsolatot választók, az „ellentétek vonzzák egymást” helyett a „hasonló a hasonlónak örül” elve alapján. Aztán persze maguk is meglepődnek, hogy az áldozat–agresszor vagy dominancia szerepleosztás reprodukálódik.11 Ennyit a látszólag fölül lévők pszichológiájáról.

És mielőtt jó és rossz hasításával, idealizálással és devalválással kéne vádolnom magam, hozzáteszem: a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az embertípusok soha nem tiszták, mindig keverednek, sőt egy személy élete is működhet forgószínpadként (Szondi Lipót szavával).

A társadalom hatalmi viszonyainak, sajátos kölcsönösségen alapuló szociálpszichológiai jelenségeinek, dinamikájának elemzése is megérne egy misét, de ezt most másokra hagyom.

Tisztelt Közönség, kulcsot te találj
Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!12

mondja Brecht helyettem, még a 20. századi szociális humanizmus mélységes naivitásával.

*

Befejezésül és összefoglalásképpen kiemelkedik számomra az evidencia, hogy korunkban az arisztotelészi filozófia etikai útmutatása: Ismerd meg önmagad!, mennyire betevő falatunkká, mindennapi kenyerünkké lett, amiért nem győzhetünk eléggé hálát mondani.

Már az újkor delelőjén, 1843-ban Kierkegaard keserve is így hangzott: „Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”13 A 20–21. század hétköznapi embere számára meg már végképp és szélsőségesen nyilvánvaló, hogy semmiféle recepthez nem tudunk nyúlni, nem haladhatunk bejárt utakon, nem igazodhatunk egyoldalúan és automatikusan sem született, sem örökölt, sem választott társadalmi csoportok normáihoz, még szellemi, eszmei, érzületi csoportokéhoz sem teljesen, bármennyire vágynánk is közösséghez tartozni, ha másért nem, hát hogy megszabaduljunk a döntésekkel járó magányos felelősségünktől. „Aki Istent egy bizonyos módon keresi, az csak a módot ragadja meg, s nem a módban rejtőző Istent” (Eckhart mester). Mindannyiunknak a saját fejünkkel kell gondolkodnunk, saját szívünkkel kell éreznünk. S ez a fej és szív csak akkor lesz tiszta, ha önismeret megalapozta belső függetlenség tiszta levegője veszi körül.

Különben is, bár egyfelől kétségtelen, hogy a modern társadalmak szélsőségesen individualisták, másfelől azonban itt kísért az árnyékunk, árnyékuk: a csorda-, nyáj- vagy törzsi szellem, melyben a személy el- és feloldódást remélhet a szabadságra ítéltség etikai szorongásától. Csak a személyes szuverenitás felértékelése és a szuverének közti „folytonos beszélgetés”, a társadalmi és hitélet dialogicitásának középpontba helyezése védhet meg minket személyes és történelmi eltévelyedésektől. (Ehhez persze újfajta közösségekre is szükségünk volna, olyanokra, melyek minden egyes tagjuk önrendelkezésén alapulnak, elfogadják és elvárják egymástól a nagykorúságot. Tudva tudják, amit Heidegger egy kiadatlan beszédében így fejez ki: „A szeretet elmélyített értelmében: lenni engedés.”14 Az ilyen családi, vallási vagy „munkaközösségek”, szellemi társulások nem rendelnék alá tagjaikat mechanikusan a legnemesebb céloknak, harmóniáknak sem, mert áthatja őket a tudás: „A béke (elő)feltétele éppen a különbség, az egyet nem értés, a dia-lógus, a részlegesség, a másság elismerése, elfogadása, nem pedig puszta eltűrése…”15 S hogy a „másik relatív-dinamikus határainál húzódnak az én relatív-dinamikus határaim, s a kettő kölcsönös elismerése, tisztelete a felszabadult kommunikáció alapja.”16 (A legelrugaszkodottabb földi álom persze az, hogy ez a fajta kommunikáció a különböző közösségek között is létrejöhessen.)

No, de vissza a földre! Mint már korábban is említettem, én a magam részéről egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy korunk féloldalasságát, az individualitás eluralkodását nem tekinthetjük esetleg éppen fejlődésnek az előző korok előző féloldalasságához, nevezzük így: kollektivizmusaihoz képest. Nem valamiféle történelmi amnéziát hagyunk-e működni magunkban, amikor visszasírjuk ezek árnyékát? Kalkulálunk-e a velük járó iszonyú sorsba zártsággal, a kollektív bűnök elkövetésére való determináltsággal is?

Engedjék meg, hogy befejezésül Balassa Péter gondolatait idézzem: „Minden egyes embernek az egyetemessége, a fiúi felszabadítás […] valóban a szabadság megvalósítása, saját szolgaságunkkal szemben – beleértve a szabadság eltévelyedéseit, melyek hozzátartoznak az ember egzisztenciális drámájához.” „A teremtés magának a végtelenül különbözőnek a teremtése is, a másság szabadon engedése… Ha Isten megteremtette azt, ami nem Ő, akkor erre mondanunk kell valamit, kérdezni és felelni kell […], hiszen a teremtett világ sokfélesége a kozmosz laudációjának része.” „A teremtés ily módon nem más, mint a világ önállóságának, autonómiájának, önelvűségének elfogadása, a világ saját jelentőségének és jelentésadó képességének engedélyezése, ami nem elbitangolást, hanem a pásztorolás felelősségét rejti magában, s amely egyszerre jelzi a világ távolságát Istentől és közelségét Hozzá… Áldás és kiűzetés ez, mely maga a fájdalmas kommunikáció, méghozzá barátian fájdalmas, ilyen értelemben egyszerre kommunió és szakadék.”17

Csak szabad ember tud szolgálni. Ezzel a paradoxonnal szeretném lezárni meditációmat az áldozatról, melynek, sajnos sem jó, sem rossz fajtáját nem tudjuk fejben lejátszani. Csak megélt tapasztalatokból vagyunk képesek tanulni. Ezt soha ne felejtsük el, amikor ítélkezni vagy tanácsot adni készülünk!

(Komment: Most, újraolvasva szövegemet, azt látom, hogy édesanyámmal való kapcsolatomat akartam meggyógyítani, levezekelni ezzel az írással. Az ő végtelen önfeláldozását és saját, csak őrá vonatkozó parazitizmusomat. Már régen késő volt ugyan, de biztosan megbocsátott.)

 

B. GÁSPÁR JUDIT
klinikai szakpszichológus, terapeuta

1 Kierkegaard, Søren, Félelem és reszketés (ford. Rácz Péter), Bp., Európa, 1986, 94–95. 103.

2 Uo., 106.

3 Uo., 91, 93.

4 Brecht, Bertolt Színművei (ford. Nemes Nagy Ágnes), Bp., Magyar Helikon, 1964.

5 Most látom csak, micsoda rím van itt Kajászó című írásom prostituáltjával! A tudattalan rejtett patakocska. Eszembe jutott, hogy már a magyar irodalmi szakdolgozatomat is Brechtről írtam, 1973-ban. Lásd: B. Gáspár Judit, Kajászó, ÉS, XLV/45 (2001. 11. 09.); http://www.es.hu/old/0145/feuilleton.htm, letöltve: 2016. 10. 19.

6 Brecht, i. m., 345–346

7 Weil, Simone, Ami személyes, és ami szent (ford. Pilinszky János), Bp., Vigilia, 1983, 49–68.

8 Lásd Gaspar, Lorand, Bevezető, Pannonhalmi Szemle, XIV/1, 2006 (XIV) 1/3–4.

9 Grün, Anselm–Riedl, Gerhard, Misztika és érosz, Pannonhalma, Bencés, 2000 (Bencés Lelkiségi Sorozat 22), Louf, André, Gyengeség és kegyelem, Pannonhalma, Bencés, 2004 (Bencés Lelkiségi Sorozat 40), Kreppold, Guido, Önmegvalósítás vagy önmegtagadás, Pannonhalma, Bencés, 2002 (Bencés Lelkiségi Sorozat 34).

10 1Kor 13, 4–12.

11 Lásd ehhez: Kast, Verena, Búcsú az áldozatszereptől (ford. Murányi Beatrix), Bp., Európa, 2004.

12 Brecht, i. m., 349.

13 Kierkegaard, i. m., 130.

14 Idézi Balassa Péter, A tanítvány hermeneutikája, in , Az egyszerűség útjai, sötétben, Bp.,Vigilia, 2006, 147.

15 Balassa Péter, A béke: kötés. A 75 éves Török Endrének, in , i. m., 140.

16 Balassa Péter, Szabadság, kommunikáció, katolicitás, in Uő, i. m., 104.

17 Uo.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.