egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2014/4. számában

Dr. Erdő Mária, a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora 2012. június 30-án az intézmény strukturális átalakítására hivatkozva jogutód hiányában megszüntette a Hitéleti Intézetet. Bár az érvényes szabályozás szerint a hallgatóknak biztosítani kell, hogy kimenő rendszerben befejezhessék képzésüket, erre nem kaptak lehetőséget, hanem átirányították őket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára, a főiskola érintett oktatóit pedig elbocsátották. A helyzetet közelről ismerők valószínűsítik, hogy a rendelkezés mögött dr. Erdő Péter bíboros áll, aki a főiskolával szemben a PPKE HK-t szeretné erősíteni. (A szerk.)

 

MUNKA- ÉS HIVATÁSKÉP A HITÉLETI KÉPZÉST VÉGZŐK KÖRÉBEN

VAN EGY ÁLMOM…”

Ma már nem kérdés, hogy sok intézmény, sőt vállalat sikeres működésének mozgatórugója az a felismerés és egyben törekvés, hogy az intézmény egészségesen működjön, ami az egyénre nézve is identitásalakító és fejlesztő hatású1. Ennek feltételei kézenfekvőek és beláthatóak2, megvalósulása azonban sok nehézségbe és akadályba ütközhet. Martin F. Saarinen amerikai kutatót is ez a kérdés foglalkoztatta, amikor módszeresen kezdett el vizsgálni többek között egyházi közösségeket3, hogy feltárja, mitől is élő és produktív egy szervezet. Kutatása során az egyik felismerése az volt, hogy az intézményeknek is vannak „életciklusaik”, befutnak egy pályát, amely elkezdődik a születéssel, folytatódik a gyerekkorral, és tart egészen a felnőttkorig. Az első életszakasz többnyire felívelő, majd a stagnálás után általában a hanyatlás következik. A szerző másik felismerése ugyan nem meglepő, mégis nagyon magával ragadó, ahogy részletesen bemutatja azt, hogy mire vezethető vissza és hogyan zajlik le egy szervezetnek az „elöregedése”. Azzal indul, hogy az intézményből eltűnik a vízió, az energia, eltűnnek a célok. Ennek jele pl. az, hogy az intézmény tagjai szomorúan tekintgetnek vissza az elmúlt korokra, nosztalgiával emlegetik ezt vagy azt az időszakot, ünneplik az évfordulókat, idézik fel a régi korok elképzeléseit és törekvéseit. Joggal, hiszen az emlékezés is inspirálóan hathat egy közösség életére: a gyökerekhez való visszatérésből erőt merítve új lendülettel foghat hozzá céljai megvalósításához. Ha ez a felismerés minden szervezet működésére jellemző, akkor mennyire inkább igaz egy olyan közösségre, amely szüntelen abból él és újul meg, hogy a jézusi életpélda és a tőle kapott megbízás víziója az alapja: Isten Országának építése, Isten akaratát fürkészve és azt követve.

A víziók éltető és cselekvésre késztető erejét hangsúlyozza Paul M. Zulehner4, amikor kiemeli azok jellegzetességeit. A víziók olyanok, mint a csillagok, amelyek utat mutatnak, tájékozódni engednek. A víziók motiválnak, ösztönöznek, és mind egyéni, mind közösségi szinten növekedésre hívnak. A víziók – különösen, ha prófétikus kijelentésekben hangzanak el – olykor kellemetlenek is, mert kritikát gyakorolnak, megzavarják a dolgok „normális menetét”. Az ApCsel 2, 37-47 tanúsága szerint Isten nem fukarkodik a Lélek adományaival, népének minden tagja hordoz magából valamit abból a vízióból, amit ma Isten az egyházától elvár, s amit a Lumen Gentium az egyetemes papság ismérvének tekint (LG10).

A víziókat azonban az egyénnek magának kell meglátnia és meghallania – az előre kigondolt vagy felülről a tagokra ráerőltetett víziók soha nem vezetnek jó eredményre5. Jóllehet kényelmesebb és könnyebb valamit készen megkapni, mint utánajárni, felfedezni, és másokkal egyeztetni. Ha ezt a könnyebbik utat választjuk, akkor soha nem növünk fel, az így kapott előírások nem motiválnak, legyenek akármilyen megvilágosítóak is. Később sok energiára lesz szükség a szervezet fenntartóinak ahhoz, hogy a kész megoldásokat kapókat ösztönözni tudják arra, hogy a vízió ösvényén maradjanak.6 Még ha a víziófeltárás az elején időigényesebb is (ld. Sámuel meghívása, 1Sám 3), de megéri a ráfordítás, hiszen a vízió belülről hat7, a mi feladatunk csak annyi, hogy arra ügyeljünk, hogy a megajándékozott tagok az evangélium útján maradjanak.

Ezt a felismerést a maga módján és nyelvezetével a modern menedzsmenttudomány is a vállalatvezetők figyelmébe ajánlja, amikor azt hangsúlyozza, hogy a vállalat tagjai motiváltak legyenek, sikereket érjenek el a munkahelyükön, és át tudják lépni a saját korlátaikat. Azért viszont, hogy az alkalmazottak a lehető legtöbbet hozzák ki magukból, tenni kell: a felelősség és a problémamegoldás megosztásával, a célok és elvárások tiszta kommunikációjával, az egyén és a szervezet érdekeinek mérlegelésével, a változásra való közös igénnyel stb.8

 

REFORM MÁSKÉPP...

2012 nyarán lezajlott egy ún. tesztfelmérés az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán hitéleti tanulmányokat végző hallgatók között, akik a vizsgaidőszak közepén váratlanul szembesültek azzal a ténnyel, hogy a Hitéleti Intézmény megszűnik, és tanulmányaikat nem folytathatják az intézményben. Ennek az „előkutatásnak” az egyik célja részben az volt, hogy legalább ilyen módon fórumot teremtsünk a hallgatókat, az intézet vezetőit és oktatót egyaránt váratlanul érő döntés miatti hiányos kommunikáció pótlására, másrészt a Hitéleti Intézetben tervezett nemzetközi kutatás egyfajta elő-tesztjének szántuk – hiszen a hitéleti intézmény új munkatársai tervezték egy nemzetközi együttműködési kutatás elindítását a hitéleti végzettségű és még tanulmányaikat folytató hallgatók között, ezzel is hozzájárulva az intézet működéséhez. Ez utóbbi valóban álom marad.

A beérkezett válaszok ettől függetlenül fontos belátásokra engednek következtetni, és iránymutatóak lehetnek a hitéleti képzésben résztvevő hallgatók jövőképét illetően.

A válaszadók 22-66 év közötti, többségében a Váci Egyházmegye területén élő és dolgozó világi hívő. Más hitéleti programokhoz hasonlóan itt is kétszer annyi nő válaszolt, mint férfi, ami részben a képzésben jelenlévő nemek közötti arány megoszlását is tükrözi. A kiküldött kérdőívek kb. 40%-a érkezett vissza, ami egyrészt a nyári időszaknak tudható be, másrészt tükrözi a képzés folytatásával kapcsolatos fent említett bizonytalanságot. A kérdések elsősorban a hitéleti tanulmányok körülményeire, a motivációra és a hivatásbeli énképre vonatkoztak.

 

HIVATÁS, MUNKA VAGY HOBBI

Egy kivételével mindegyik válaszadó úgy nyilatkozott, hogy egyéni érdeklődésből választotta a hitéleti képzést, környezete támogatásától és beleegyezésétől függetlenül. A képzés elvégzésének céljai között elsődlegesen a hit mélyebb megismerését, elmélyítését, annak hiteles továbbadását nevezték meg, főleg a gyerekek és fiatalok között az Isten, valamint az egyház közösségének az építését és mások hitbeli útjának a segítését, Jézus megismertetését és az örömhír továbbadását emelték ki.

Más szakmákkal ellentétben, ahol a hivatására készülő a képzés során képet kaphat arról, hogy milyen munkalehetőségek és szakmai kihívások várják, a hitéleti képzésben résztvevőknél élesen elkülönül a hivatás és a munka fogalma. Jóllehet a válaszadók 70%-a nem ezirányú tevékenységből akarja biztosítani a megélhetését, mégis arra a kérdésre, hogy hivatásának tekinti-e a teológiát, az összes megkérdezett igennel válaszolt, amit ugyanakkor a teljes elköteleződéssel indokolt.

Az Úr hívott, az ő hívását követem, amikor az ő munkáját segítem, hálából az ő munkájáért az életemben.”

Hivatás, mert a munkámban és a magánéletemben is a legfőbb dolog.”

Szolgálni Istent, szolgálni az embereket, megismertetni velük Istent és az evangéliumot.”

Arra a kérdésre, hogy milyen munkalehetőségek adódnak számukra a képzés után, a többség csak vágy szintjén említi, hogy szeretne hittant tanítani, vagy etikatanárként dolgozni. Nagy részük azonban nem sok lehetőséget lát az elhelyezkedésre, csupán az önkéntes karitatív vagy plébániai szolgálatot tartja számára elérhető tevékenységnek. Érdekes összefüggés jelenik meg a válaszok között annak kapcsán, hogy aki gyerekkorában is járt hittanra, az a hitbeli jártasság hivatásként való értelmezésében inkább az elmélyülést és Isten hívására mondott igen megerősítését hangsúlyozza, míg azok, akik felnőtt korukban, közösségi kurzusokon vettek részt valamilyen formában, azok a teológia hivatásként való értelmezésében elsősorban a közösség segítését, a hitelességet és a tanúságtételt emelték ki. A válaszadók azonban minden esetben szoros összefüggést látnak a hivatás megélése és a mindennapi élet között, ami a teológiai stúdiumok gyakorlati célja is lenne (GS 62).

 

MOTIVÁCIÓ

Annál a kérdésnél, hogy miért választották az Apor Vilmos Katolikus Főiskolát a hitéleti képzésük elvégzésére, egyöntetűen három dolgot neveztek meg: a lakóhely közelségét, a képzés gyakorlati jellegét és a tanári kar hírét, ahol az utóbbi kettő egymással szorosan összefügg.

A képzéssel kapcsolatos elvárások kapcsán első helyen a hit kérdéseiben való jártasságot, a hivatás kompetensebb gyakorlását emelték ki. Ettől kevéssé maradt el az önismeretben való növekedés igénye, és harmadik helyen szerepelt az emberi kapcsolatokban való nagyobb jártasság és az a vágy, hogy az élet nagy kérdéseire választ kapjanak.

Itt ismét érdekes összefüggésre lehetünk figyelmesek. Kiváltképp a lelki élet útján járók tapasztalták meg azt az igazságot, hogy az Istenhez való viszony gyógyulása maga után vonja az önmagunk teljesebb elfogadását és a viszonyulásaik rendeződését. Az Istennel való találkozás a bibliai tanúságtételek alapján is alakítja az identitást, fordulatra, megtérésre, követésre szólít fel. Az Istenre kimondott igen, Isten jobb megismerésének és az isteni szeretet befogadásának a vágya lehetővé teszi azt, hogy önmagunkra is igent mondjunk. Ha alapot vetek Istenben, az bennem is egyre inkább megalapozza azt, hogy rendezettebben és egyre inkább helyükön lássam az élettörténetem eddigi történéseit és a viszonyulásaimat.9

Az, hogy a hitéleti képzés jellege, helye, és a tanári kar összetétele meghatározza-e a hitéleti képzésre való jelentkezést, nem derül egyértelműen, de a hitéleti képzés életpályára vonatkozó hatása kimutatható. Ennek szemléltetésére álljon itt egy, a többi választ is jól összefoglaló példa a felmérésből: „Lelki életem fejlődése a hitéleti képzésnek köszönhető. Másképp, mélyebben látok ma már sok mindent. Tudok rangsorolni, mi fontos és mi nem. Az emberekkel való viszonyom is pozitívan változott. A főiskola és a hitéleti intézet tanárai hiányozni fognak. Nagy trauma volt a képzés megszüntetése.”

Ezután nem meglepő, hogy arra a kérdésre, hogy szerintük a hitéleti képzés más képzések mellett egy intézményben legyen-e vagy sem, a válaszadók egyöntetű igennel válaszoltak. Az indokaik is többnyire azonosak:

Adott a világi képzésbe való becsatlakozás lehetősége is, ill. a találkozás által más képzések hallgatóiban is ébredhet hivatástudat.”

Lehetővé teszi a több területre való rálátást és tapasztalatszerzést.”

Nyitottabbak egymás szakjai iránt és a hitéleti szak pozitívan hathat más szakokra.”

Aki kereső, annak mindenképp szerencsés, ha "kézzel fogható" közelben van ilyen képzés.

A hitéleti képzés meghatározója lehet egy intézmény szellemiségének, lelkiségének.”

Kapcsolattartás lehetősége, szoros kapcsolat a pedagógiával, pszichológiával, a gyakorlat hangsúlyossága.”

Egymásra hatás szerepének fontossága, nyitottság, másik szakválasztás lehetősége.”

A hitéleti képzés más szakoktól való függetlensége, önállósága mellett egy érvet emeltek ki: az elmélyülés lehetőségét. Ellenérvként felmerült, hogy a hitéleti képzés önmagában gazdaságilag sem kifizetődő. Érdekesség, hogy az önállóság ellen hasonlóan érveltek, mint mellette:

Hitünk a mindennapi élet része, nem választható el az élet egyéb területeitől.”

Nem lenne olyan közvetlen, túl elszigetelt lenne.”

Elhelyezkedési nehézségek adódnak, ha csak ezt tanuljuk. Szükség van a kapcsolódási pontokra.”

 

ÉNKÉP – HIVATÁSBELI ÉNKÉP

A hitéleti pálya életútként való választását a többség szerint leginkább az befolyásolta, hogy vallásgyakorló családból származnak, és tanulmányaik előtt tevékenyen részt vettek a plébániájuk életében, ill. a plébánossal vagy a hitoktatóval való személyes jó kapcsolat hatott rájuk pozitívan. Érdekes, és talán az előbb említett ténnyel párhuzamba állítható az, hogy az egyház tagjaként a válaszadók nagy része mégsem elsősorban teológusnak vagy az egyházközségi képviselőtestület tagjának, hanem elsődlegesen a klérus és a világi hívek közötti kapcsolatépítést fontosnak tartó világi hívőnek, ill. a plébániáért felelősséget érző és az egyházközséget támogató egyházközségi tagnak tartja magát. Ebben nem mutatkozott különbség a férfi és a női válaszadók között. A válaszadás gyakorisága szerint második helyre került a „Hitoktatónak/lelkipásztori kisegítőnek tartom magam” állítás, amit viszont inkább a nők választottak. Meglepő viszont az a tény, hogy a hitoktató és a lelkipásztori kisegítő egyházon belül eléggé ismert és elterjedt szerepe ellenére és annak dacára, hogy a válaszadók többsége a tanulmányai első vagy második évét zárta, és így még nem találkozott a lelkigondozás elméletével és gyakorlatával, mégis a válaszadók 50%-a egyértelműen a rábízottakat hittörténetükben kísérő lelkigondozóként definiálta önmagát10. Ez azért is meglepő, mert a magyarországi teológiai képzésekből hiányzik a lelkigondozásra való felkészítés – aminek részben az az oka, hogy sokak szerint alapvetően a hitéleti végzettség már önmagában is lelkigondozásra jogosít (külföldön ténylegesen eszerint is foglalkoztatják pl. a kórházi lelkigondozókat). Talán nem felesleges itt megjegyezni, hogy az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán 2012-ig volt arra lehetőség a hitéleti kurrikulumnak köszönhetően és sajátos helyzetéből fakadóan, hogy más szakok hallgatói is felvegyék választható tantárgyként a lelkigondozást és lelkigondozás gyakorlatot. Ennek köszönhetően volt olyan szociálpedagógus hallgató, aki jelezte, hogy olyan hatással volt rá a tantárgy, hogy elhatározta, elvégzi a hitéleti képzést.

Amikor hivatásbeli önképről beszélünk, elengedhetetlen, hogy ne vessünk egy pillantást arra, hogy alapvetően milyen embernek tartjuk magunkat, ill. mit gondolnak mások rólunk. Ezek határozzák meg énképünket, ami aztán visszahat a hivatás választására és a hivatás gyakorlására is. A válaszadók ennél a kérdésnél elsősorban a következő tulajdonságokat emelték ki: kapcsolatokat kereső és ápoló, közösségi, kedves, nyitott, teherbíró, családcentrikus, kritikát elfogadó, figyelmes és megbízható. Emellett az „önkritikus” és – inkább a férfiaknál – a „kereső” is megjelent a válaszadók felénél.

Annak kapcsán, hogy a kívülállók milyen embereknek tarthatják a hitéleti végzettséggel rendelkezőket, a válaszadók a következő tulajdonságokat emelték ki: megbízható, közösségi, kapcsolatokat kereső és ápoló. A megkérdezettek 40%-a szerint figyelmesnek, nyitottnak, 1/3-uk szerint kedvesnek, teherbírónak és családcentrikusnak tartják a kívülállók a hitéleti végzettséggel rendelkezőket. A férfi válaszadók fele emellett a „figyelmet keresőt” is bejelölte. Az idősebb válaszadók megjegyzésként még azt is hozzátették, hogy a kívülállók a hitéleti pályát választókról talán gyakrabban fogalmazzák meg azt a véleményt (vagy inkább elvárást?), hogy szeretet-közösségre vágyók, ami azért is érdekes, mert Jézus szerint erről ismerszenek meg majd a tanítványai: „arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,45).

Egy másik, egyházi és világi munkát is végző válaszadó a tapasztalatait összegezve hozzáteszi, hogy a kívülállók úgy látják a hitéleti végzettséggel rendelkezőket, hogy „rájuk lehet bízni bármit, velük meg lehet tenni bármit, hiszen nem mondanak nemet. Ha azt tennék, akkor erős kritikát kapnának.”

Érdekes összefüggést láthatunk az énkép, a hivatásbeli énkép és az élettel való megelégedettség között. A válaszadók 90%-a ui. úgy nyilatkozott, hogy elégedett az élettel, mégha nem is azon a területen dolgozik, amit hivatásának tekint, sőt legtöbbször az anyagi helyzete sem kielégítő. Ugyanilyen arányban, vagyis 90%-ban azt emelték ki, hogy érdekli őket az, ami a világban folyik, és lehetőségeik függvényében részt is vesznek annak alakításában. Az élettel való elégedettséget mutatja az is, hogy a válaszadók több mint a fele nyilatkozott úgy, hogy a munkájában értékelik őt, és megbecsülést kap, valamint családi és magánélete kiegyensúlyozott.

 

KAPCSOLAT AZ EGYHÁZZAL

Itt az érdekelt bennünket, hogy mennyire befolyásolta a válaszadók hitéleti pályaválasztását az, hogy milyen egyházképük van, ill. milyen kapcsolatban vannak az egyházzal, s vajon a hivatásbeli énképükre, jövőbeli munkaválasztásukra hatással van-e ez a viszony. A válaszok közül egyértelműen kiemelkednek a következő állítások:

Ha kívülről támadják az egyházat, védelmére sietek.”

Jézus Krisztus örömhírét hirdetni az életfeladatomnak tartom.”

Otthon érzem magam az egyházban.”

A személyes hit megélése kapcsán a válaszadók fele állította azt, hogy az egyház megítélésétől függetlenül, személyesen éli meg a hitét, és hogy az egyházzal való kapcsolata pozitívan változott az elmúlt évek során. Ha ezzel összevetjük az arra vonatkozó kijelentéseket, hogy mi határozza meg elsődlegesen az egyházhoz való viszonyukat, akkor differenciáltabb képet kapunk. Itt ugyanis a válaszadás gyakorisága már nagyobb szórást mutat, sőt a válaszadási hajlandóság is gyengébb. Ennek az lehet a magyarázata, hogy szokatlan számukra az, hogy ebben a kérdésben kikérik a véleményüket, és kompetensnek tartják őket. Erre utal az, hogy a válaszadók többsége nem lát arra lehetőséget, hogy tevékenységével hatást gyakoroljon az egyház fejlődésére. A válaszoknál elsősorban az egyház és a világ viszonyára vonatkozó állításokat jelölték be. A többség azt emelte ki, hogy „az egyház kevésbé áll a szegények oldalán”. A válaszadók fele jelölte be az egyházhoz való viszonyának meghatározó tényezőjeként a következő állításokat:

Az egyház vezetői távol vannak az emberek mindennapjaitól.”

Túl nagy szakadék tátong az egyháziak életmódja és tanításuk között.”

Az egyház elpolgáriasodott és inkább keresi a kapcsolatot a hatalom birtokosaival és a politikai vezetőkkel.”

A spiritualitásnak kevés tere van.”

Túl kevés figyelmet fordít a jövő alakítására és földünk iránti felelősségvállalásra a Teremtő akaratához hűen.”

 

ÖSSZKÉP

Jóllehet a fenti kutatás célja elsősorban a tájékozódás és fórumteremtés volt, s így az eredményei is csak tájékoztató jellegűek, mégis kirajzolódik egy kép, ami egyrészt a hivatásra készülés jellegére, másrészt a hivatás távlataira, jövőképére vonatkozik. Ezek részben összecsengenek azokkal a nemzetközi kutatásokkal, amelyek az egyház szerepét, tevékenységét, világhoz való viszonyát kutatatták a posztkommunista országokban.11

Itt is elmondható, hogy a hívekben erősen él a vágy és a készség arra, hogy a Lélek különböző adományai megjelenjenek és teret kapjanak. A hitéleti képzések azzal a kihívással szembesülnek, hogy felébresszék a tiszteletet és egyben az örömet is az egyházban található lelki adományok felett.

Másrészt a jelen helyzet adta kihívások újra emlékeztetnek a „Kairos”-ra, Isten egyházához intézett hívására, hogy hirdesse az örömhírt a jelen társadalomnak, az Isten által maradandóan szeretett világnak. Ez a világgal folytatott párbeszéd azt feltételezi, hogy egyrészt az egyház tagjai hagyják magukat Isten Lelkétől inspirálni, vagyis figyelemmel kísérik az állandóan változó világ viszonyait, a mindenkori társadalom politikai, civilizációs, kulturális, vallási, világnézeti és földrajzi helyzetét, másrészt felkészülten és hitelesen közvetítik felé az örömhírt. A világgal való párbeszéd így azt jelenti, hogy az egyház az Istenről való gondolkodásba bevonja a világot, az egyházról való megfontolásaiba pedig azt a társadalmat, ahol az egyház él, és amelyhez az egyház nem csak sokféleképpen kapcsolódik, hanem amelynek tagjain keresztül valóságos része is. Így tárul fel az idők jeleinek értelme és értelmezésének nyitja. Erre utal a II. Vatikáni zsinat tanítása is, amely minden megkeresztelt feladatának tekinti annak a képességnek az elsajátítását, hogy fel tudja kutatni Isten jelenlétének és szándékainak jeleit a kortársakkal átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban (GS 11), hogy ezáltal fedezhesse fel bennük a Szentlélek útmutatását az egyház élete számára (GS 92). Csak így érthető világosabban az evangélium üzenete, és válhat az egyház működése intenzívvé és élővé.

A fenti felmérésből az is kitűnik, hogy a hitéleti képzés hatással van a pályán maradásra. Ezért fontos lenne megfontolni azt, hogy a hitéleti stúdiumok felépítése során a hivatásra készülés három részből álljon: elméleti tanulmányokból, lelki képzésből és gyakorlatból.12 Törekedni kellene arra, hogy ez a három rész egyformán érvényre jusson. A pasztorális tevékenység viszont függ a konkrét ember talentumaitól és motivációjától is, vagyis a tanulás és a gyakorlat önmagában még nem elég egy meghatározott pasztorális, kateketikai, lelkigondozói szolgálathoz. Ehhez hivatásra van szükség, elhívásra, ahogy a fenti eredmények is mutatják – a világiak esetében is. A kiválasztásnak pedig alkalmasság és lelki kritériumok alapján kellene megtörténnie13, amihez hozzátartozik a szellemek megkülönböztetésének folyamata is. Tehát más segítő szakmákhoz hasonlóan itt is szükség lenne kiválasztási kritériumokra, amiben segítene a szakaszos előkészítés is.

Másrészt az adott képzésnek a hivatásra készülés távlataira és jövőképére gyakorolt hatását vizsgáló kérdés kapcsán a fenti eredmények alapján a teológiai stúdiumokról egyértelműen elmondható, hogy óriási információhiány uralkodik a hivatásgyakorlás lehetőségei és az abban való fejlődés terén. Míg arról átfogó képet kaphatunk, hogy a hitéleti képzésre jelentkezők milyen elvárásokkal érkeznek a képzés, a hivatásbeli énkép és az egyházkép vonatkozásában, addig a már hivatásukat gyakorlók tapasztalatairól, hivatásképük alakulásáról, a munkával való megelégedettségükről, az ún. hivatásbeli karrierről kevés vagy inkább semmilyen információval nem rendelkezünk. Mivel ezek az információk segíthetnek rámutatni a hitéleti képzések erősségeire és hiányosságaira, és nyomon követni az életpálya és a hivatástudat alakulását, hasznos lenne beépíteni őket a képzések evaluálásába14.

MIDLING ANDREA

 

IRODALOMJEGYZÉK

Birmelin, R. Struktur – Prozeß – Vertrauen. Skizzen einer Organisationsentwicklung, in: Erfahrungen lebendigen Lernens. Grundlagen und Arbeitsfelder des TZI, Mainz.
Friesl, Ch., Christsein als Beruf, Tyrolia-Verlag, 1996.
Máté-Tóth, A., Theologie in Ost(Mittel)Europas, Ansätze und Traditionen, Wien, 2000.
Máté-Tóth, A.,/Mikluscak, P., Nicht wie Milch und Honig, Unterwegs zu einer Pastoraltheologie Ost(Mittel)Europas, Wien, 2000.
Midling, A., Mystagogie, in: Pastoraltheologie der nachkommunistischen Länder Europas 3. Wien-Szeged 2000.
Opatrny, A., Die Vorbereitung der Laien auf die Pastoraltätigkeit und ihre Begleitung, in: Unterwegs zu einer Pastoraltehologie der nachkommunistischen Landern Europas 3. Wien-Szeged, 2000.
Saarinen, M. F., The Life Cycle of a Congregation, Washington, 1986.
Tomcsányi, T.,/Grezsa, F. /Jelenits, I., (szerk.), Tanakodó, Budapest, 1999.
Tomka, M.,/Zulehner, P.M., Religion in den Reformländern Ost(Mittel)Europas, Wien, 1999.
Zulehner, P. M./Fischer, J./Huber, M., „Népem lesznek”, A gyülekezeti hit alapjai, Luzern, 1990.
Zulehner, P.M., Pastoraltheologie, Bd I. Fundamentalpatoral, Patmos Verlag, 19912.

 

1V.ö. „Egészségre nevelő és szemléletformáló életmódprogramok” TÁMOP EU-pályázatokat.

2V. ö. Tomcsányi, T.,/Grezsa, F. /Jelenits, I., (szerk.), Tanakodó, Budapest, 1999., 16-42.

3V. ö. Saarinen, M. F., The Life Cycle of a Congregation, Washington, 1986.

4V. ö. Zulehner, P. M., Pastoraltheologie, Bd I. Fundamentalpatoral, Patmos Verlag, 19912, 49-136.

5 „Minél több hívő talál rá saját hivatására, annál színesebb és dinamikusabb lesz az egyház, annál inkább felébred a hivatalhordozók után is az igény.” Uo., 276.

6V. ö. Uo. 100-136.

7V. ö. Zulehner, P.M.,/ Fischer, J.,/Huber, M., „Népem lesznek”, A gyülekezeti hit alapjai, Luzern 1990

8 „Azokban a szervezetekben, ahol csak keveseknek van beleszólásuk, ahol titkolóznak, és nem adnak kellő információt, ahol nem kérik ki a munkatársak véleményét, ahol a kritikát demotiváló tényezőként elutasítják, sőt megbüntetik, ahol a munkatársak csak szakmai kapcsolatban vannak egymással, ott nem épül ki a bizalom. […] Így nem használják az egyén kreativitását és meglévő erőtartalékait, ami gátolja és akadályozza az összes érintett és így a szervezet növekedését is.” Birmelin, R., Struktur – Prozeß – Vertrauen. Skizzen einer Organisationsentwicklung, in: Erfahrungen lebendigen Lernens. Grundlagen und Arbeitsfelder des TZI, Mainz, 198, 118k.

9 V. ö. Midling, A., Mystagogie, in: Pastoraltheologie der nachkommunistischen Länder Europas 3. Wien-Szeged 2000, 67k.

10 Ez a tény talán arra is visszavezethető, hogy a hitoktató vagy lelkipásztori kisegítő hivatásoknak nincs akkora presztízse, mint a mostanában egyre felkapottabb és sokak számára jól csengő lelkigondozásnak.

11 V.ö. Tomka, M.,/Zulehner, P.M., Religion in den Reformländern Ost(Mittel)Europas, Wien, 1999., Máté-Tóth, A.,/Mikluscak, P., Nicht wie Milch und Honig, Unterwegs zu einer Pastoraltheologie Ost(Mittel)Europas, Wien, 2000., Máté-Tóth, A., Theologie in Ost(Mittel)Europas, Ansätze und Traditionen, Wien, 2000.

12 V. ö. Opatrny, Ales, Die Vorbereitung der Laien auf die Pastoraltätigkeit und ihre Begleitung, in: Unterwegs zu einer Pastoraltehologie der nachkommunistischen Landern Europas 3. Wien-Szeged, 2000, 212-124.

13 V. ö. Zulehner, Paul M. Pastoraltheologie, Bd I., Patmos Verlag, 19912, 100-140.

14 V.ö. Friesl, Ch., Christsein als Beruf, Tyrolia-Verlag, 1996.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.