egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 

LAUDÁCIÓ A FIDENTIA PRO ECCLESIA EMLÉKÉREM 2016-OS ÁTADÁSÁN

 

Figyelmet érdemlő hír:

2016. szeptember 29-én katolikus menekültügyi csúcstalálkozó lesz az egyházi segélyszervezetek mintegy 120 hivatásos és önkéntes munkatársának részvételével. A csúcstalálkozón, amelyet a püspöki kar menekültügyi különmegbízottjának hivatala készít elő, munkacsoportokban tekintik át a menekülteknek nyújtandó egyházi segítség konkrét módozatait és dolgozzák ki a távlati feladatokat. A tanácskozás tartalmi súlypontjait az integráció és a társadalmi összefogás, illetve részvétel kérdései képezik. A katolikus menekültügyi csúcstalálkozó munkacsoportjai számára előirányzott témák a következők lesznek: milyen értékek és normák tartják össze a pluralista társadalmat; hogyan járul hozzá a vallások és kultúrák közti párbeszéd oktatása a sikeres együttéléshez; erőt adni a menekülteknek – avagy hogyan nyújtsunk segítséget az önsegélyezéshez; részvétel a helyi közösségek életében, különös tekintettel a lakótér kérdésére; munkaerőpiaci esélyek – avagy mi a teendő a menekültek szakképzésének terén; hogyan befolyásolja a bevándorlás a lelkipásztori munkát és a gyülekezetek fejlődését. Az idei katolikus menekültügyi csúcstalálkozó szorosan kapcsolódik a tavalyihoz, amelyen többek közt a menekültekkel kapcsolatos egyházi kötelességvállalás alapelveit rögzítették.

A rendezvény helyszíne nem Budapest vagy Esztergom, hanem Frankfurt am Main. A német katolikus püspöki kar programismertetőjét idéztem – de idézhettem volna a németországi evangélikus egyház agendájának hasonló pontjait is –, és ezzel elsősorban nem a magyarországi nagyegyházaknak a helyi kormányzati menekültpolitikához való viszonyára szerettem volna áttételesen, mintegy a contrario, az ellentéte felől utalni: a küldetését tudatosító vallási intézmény modellje felől a történelminek nevezett egyházak történelmi mulasztására. Aligha vitatható, hogy hazánkban főpapok és más egyházi tisztségviselők túlnyomórészt erőtlen vagy dodonai, taktikusan visszafogott vagy kifejezetten az idegenellenesség retorikáját támogató megnyilvánulásai kontrasztot képeznek a menekülteket tömegével befogadó nyugat-európai országok nagy keresztény felekezeteinek normatív beszéd- és cselekvésformáival, nem utolsósorban pedig Ferenc pápa útmutatásának egyértelműségével. Legyen azonban bármilyen hangsúlya az ilyen szembeállításnak, hangozzék bár ténymegállapításként vagy provokációként, emlékeztetőként vagy jogos zúgolódásként, ironikusan vagy keserűen – a bíráló célzatú összehasonlítást önmagában igazságtalannak érezném. Nem mintha az állásfoglalások és stratégiák közti különbség viszonylagos, maga a különbségtétel pedig elhamarkodott volna. Ellenkezőleg: úgy vélem, a szembeötlő és meggyőződésem szerint korszakhatárt jelző ellentétet azok a keresztények vagy keresztyének is érzékelik, akik meggondolás nélkül elfogadják a keresztény és a konzervatív jelző összekapcsolását. Sőt nem csupán érzékelik, hanem egyre öntudatosabban el is helyezik magukat az ellentét egyik pólusán: ott, ahol a keresztény kultúra és az etnikailag homogén egységként értett nemzet fogalma ismét összetalálkozik, és egyre elválaszthatatlanabbul összeforr az idegenekkel szembeni gyanakvással vagy az idegengyűlölettel, a mozdíthatatlan hagyományra való hivatkozással és újabban az iszlám térhódításától való félelemmel.

A Fidentia pro ecclesia emlékérem mai átadása arra figyelmeztet, hogy ami evidencia, az egyúttal „jel, amelynek ellene mondanak” (Lk 2,34), s mint ilyen, túlmutat önmagán. Miközben világít, környezetének pontosabb megértésére szólít fel. Egyszerre válaszolja meg kérdéseinket és szembesít újabbakkal, amelyeket az evidencia befogadásának nehézségei támasztanak. A küldetés tanúsításának hitelességéről, a cselekvés igaz voltáról csak eltérő értelmezések és a könnyen meggyökerező félreértelmezések, a Szentírás szavával való jó- és rosszhiszemű visszaélések közepette, a tanításhoz való hűség kisajátíthatatlan kegyelmi eseményei és fájdalmas kudarcai által tagolt térben győződhet meg az, aki e hitelességről, az igaz cselekvésről, ugyanakkor azonban az ellenállás mértékéről is tapasztalatot szerzett.

Bonyolult folyamat szemtanúi, talán korszakváltás részesei vagyunk, és valószínű, hogy e folyamat még sokáig jóval több kérdést fog felvetni, mint ahányra többé-kevésbé biztos választ adhatnánk. A kevés biztos pont egyike az újszövetségi hit hordozói számára Jézus Krisztus feltámadása és az általa előre jelzett, el nem múló boldogságnak, Isten Országának s az ember befogadtatásának reménye. Az is a bibliai hit rendíthetetlen bizonyosságai közé tartozik, hogy e hit és reménység tanújele és e világi praxisa a felebarát- és ellenségszeretet határtalanságában valósul meg. A hit kikényszeríthetetlen személyességének, ugyanakkor eredendően dialogikus mivoltának közös és egyenes következménye egy további belátás, amelyet a történelem is igazol: hogy az Isten Országáról szóló tanítást kényszertől mentesen és ezért a szó emberhez méltó értelmében meggyőzően a példaszerű cselekvés közvetítheti. A vallás leghitelesebb és mindenki számára látható arca nem szimbolikus reprezentációkban, nem a teológia szövegvilágának mégoly fontos passzusaiban, nem a Bibliára való ékesszóló hivatkozásokban – amelyek oly sokszor hamis próféciák – és nem vallási hierarchiák engedelmességre számot tartó kijelentéseiben mutatkozik meg, hanem egyedül a szeretetben, a másik ember jobb életének személyválogatást nem ismerő szolgálatában. Röviden szólva: a hit sorsa, hogy etikává lényegüljön át. Máskülönben elvész vagy a kinyilatkoztatástól idegen képződménnyé változik, amely nevezhető ugyan valamilyen értelemben vallásnak – és ezért bőven ad munkát egy teológiától függetlenedő vallástudománynak –, de a vallás szívéhez, egyszerű és alapvető tanításához kevés köze van.

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a menekülteknek nyújtott sokoldalú humanitárius tevékenységének elismeréseként részesül az Egyházfórum Alapítvány emlékérmében. A jelenlévőket nem szükséges tájékoztatni arról, miben áll ez a humanitárius tevékenység, ezért a méltatás műfaji követelményeit kijátszva nem teszek kísérletet rá, hogy ismertessem a díjazott közösségnek és vezetőjének, Iványi Gábornak a szegényekért, az elesettekért, a rászorulókért és a menekültekért végzett tevékenységét. Köztudomású az is, hogy milyen történelmi előzmények után és milyen társadalmi-politikai környezetben nyilvánul meg általuk az az erő, amelynek kinyilvánulási helye a gyengeség és a kicsinység, és amely egy működésében minden lehetséges adminisztratív eszközzel akadályozott kisegyház áldozatvállalásának mintegy mellékhatásaként, indulat és keserűség nélkül szégyeníti meg az erőseket. A szolgálat tényeinek akár csak részleges felsorolásánál szükségesebbnek gondolom, hogy felvessek néhányat azok közül a kérdések közül, amelyekre a testvérközösség saját lehetőségeit felülmúló választ ad, és amelyeken ezért vele együtt gondolkodhatunk tovább.

A 2016. évi emlékérem jutalmazottját egy eredendően a katolikus teológiai fejlődés és társadalmi reflexió elősegítésére létrejött folyóirat kuratóriuma jelölte ki. Indokolt-e meglepődnünk ezen? Nem sokkal inkább arra emlékeztet-e a gesztus, hogy fél évszázaddal ezelőtt a katolicizmus a leghivatalosabb tanítás szintjén is elkötelezte magát a keresztények egységének munkálására, s ha ebben következetes maradt volna, akkor ma kevésbé érzékelnénk lényeges különbségeket közte és az evangélium alapigéire összpontosító kisegyház egyszerű arculata között? Az ökumenéből fakadó szolidaritás – amely a kezdeti, bátor egységtörekvések megtorpanásával együtt apadt el – nem engedte volna meg, hogy a népegyházi kereszténység saját szavahihetőségének tragikus megfogyatkozása árán is tétlenül szemlélje a „bevett egyházak” hatalomtechnikai különválasztását, sem a kereszténységre úton-útfélen üres szóval hivatkozó politikai akarat intézkedéseit azok ellen, akiknek cselekvése megkérdőjelezhetetlenségével világítja meg az egyházi hagyomány nyelvi elemeivel való visszaéléseket: a politikai kereszténység és a jézusi örömhír kirekesztést nem ismerő politikuma közti távolságot? Eleven kérdésnek tűnik továbbá, hogy vajon az államegyházi múlt visszatérése nem a történelem olyan ismétlődését jelenti-e, amelyben véglegessé válik a szakadás a kiüresedő vallás és a bibliai hit változatlan érvényű üzenete között? S hogy van-e egyáltalán a hit egyetemességének esélye arra, hogy újra tartalommal töltse meg a vallási társadalmi manifesztációit?

Az úgynevezett hitvalló és/vagy gyakorló katolikusok között egyre többen vannak, akik szarkasztikusan állapítják meg, hogy amikor a jelenlegi pápa számos buzdítása egyházán belül is nyílt ellenállásba, ne adj’ Isten szitkozódásba ütközik, akkor más irányból, de ugyanazok a vádak köszönnek vissza, amelyeket elődje kapott. Csak míg az előd a hagyomány épségét védelmezte, addig utódjának a hagyomány megcsonkítása miatt kell a kritikával szembesülnie. Ez az elsőre hibátlannak tetsző megfontolás azonban súlyosan félrevezető. A feltétlen pápahűségéről ismert egyház számos hívének jelenkori pápaellenessége előzmény nélküli fejlemény. A konzervatív katolicizmus kritikája ugyanis soha nem magát a tanító tekintélyt s még kevésbé a tradíció képviseletét kifogásolta, hanem a tanítás tekintélyi közvetítésének hatástalanságát és történelmi kontextusainak mellőzését. Egyszersmind azt, hogy a vatikáni hivatalosság hagyománypolitikai ügyködése, az egyházi identitás formuláihoz való görcsös ragaszkodás, a cizellált fegyelmi, illetve jogrend rácsozata és a hierarchikus építmény önigazolásának túlontúl emberi igyekezete mögött láthatatlanná válik a felszabadító üzenet derűs világossága.

Amikor tehát napjainkban a katolikus egyház központi iránymutatásában szemlátomást nagyobb szerephez jut vagy tisztábban hallható a Szentírás mindenkor megkérdőjelezhetetlen tanítása – amely sohasem, voltaképp a nagy egyházak önértelmezésének egyetemességet szem előtt tartó alapelvei szerint sem volt összeegyeztethető az államhatalommal szembeni szervilizmussal, sem az identitás bármilyen zárt képletével, sem a vak tekintélytisztelettel vagy jogszabályok abszolutizálásával, legkevésbé pedig a nacionalista ideológiákkal –, akkor talán nem elrugaszkodott az a feltételezés, hogy a hit történetének beláthatatlan következményekkel járó fordulópontján vagyunk. Immár lehetségessé vált, ami eddig inkább képtelenségnek látszott: hogy keresztény hívők tömegei nem csupán meggyőződésük felszínessége vagy tájékozatlanságuk és esendőségük folytán, hanem elszánt tudatossággal, bevett egyházukban egyfajta bevett téveszmének engedve, a 20. század megrendítő történelmi tapasztalatai után is a hit etikai centrumának szögesen ellentmondó hiedelmekre alapozzák kereszténynek mondott önazonosságukat.

Nem mintha a történelem nem szolgáltatna bőven példát hit és hiedelem határának elmosódására vagy arra, hogy a megújulás bátrabb gesztusait az egyházak vezetésében tiltakozás fogadja, és úgymond visszarendeződés követi. Érzékelhető azonban annak kockázata, hogy a történelmi tapasztalat reflektálatlansága messze ható érvénnyel ébreszt a keresztény múlt harcos védelmezőiben bizalmatlanságot épp a keresztény hit lényegi kijelentéseivel szemben. S hogy ezért egyházi környezetben is számolni kell a hiteles tanúbizonyság minden eddiginél nagyobb fokú viszonylagosításával, lekicsinylésével, kétségbe vonásával, a szavahihető tanúk önkényes megítélésével vagy kollektív politikai vonzalmakon alapuló megrostálásával. Azzal, hogy az evidencia sem értődik magától többé. Elképzelhetővé vált, hogy az evangélium nehéz, de közérthető üzenete végleg elnyelődik a politikai manipulációtól befolyásolt közvélemény zavaros áramlásában.

A latin Fidentia pro ecclesia (’Bízó bátorság az egyházért’) kifejezésben az Egyház szó szoros értelemben véve zavarba ejtőn hangzik, hiszen egyfelől olyan intézményi struktúrára utal, amelynek fenntartása és szolgálata éppen hogy nem tartozik a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kitüntetett céljai közé. A társadalmi esélyegyenlőségért, a szegények felemeléséért s ma kivált a menekültek megsegítéséért történő erőfeszítés elsődlegesen nem egyházreform vagy egyházépítés. A szolgálat kifelé, a mindenkori másik felé fordul. Iványi Gábor és munkatársai működésük szűkös feltételei között is tulajdonképpen abban a hálás helyzetben vannak, hogy nem kell törődniük a nagy egyházak korszakos válságával. Vagy legalábbis az intézményi önértelmezés gondjától szabadon, csupán a jó és az alantas indulatok, a segítő és gátló szándékok, a megszólíthatóság és a közömbösség között kénytelen-kelletlen különbséget téve teljesíthetik küldetésüket. Az a körülmény, hogy noha ezt katasztrofálisan megosztott politikai térben, de az egyetemesség forrásához való hűségben, szelíd elhatározottsággal teszik, tanúságuk hitelének biztosítéka. Lehet-e fellépni gyűlöletkampány ellen ellengyűlölet nélkül? Lehet-e egy egész társadalom mentális állapotát megrontó, gyökerében hamis beszédet elhatározottan, de gőg és ítélkezés nélkül elutasítani, és egyszerűen más minőséget létrehozva cáfolni? Az a kis egyház, amely most az Egyházfórum elismerésében részesül, ennek a lehetőségnek is kivételes tanúja. Így viszont korántsem mellékes az emlékérmen szereplő „ecclesia” szó, hiszen bátorságuk nemcsak legtágabb környezetüket, hanem a felekezetekre szakadt egyház bármely közösségét is bátoríthatja.

Méltatásom legelején elsősorban egy új lelkipásztori és társadalmi integrációs modell kirajzolódó körvonalai kedvéért idéztem a német katolikus egyház menekültügyi kezdeményezését. Nem a nagy és a kicsi összevethetősége okán, hiszen éppenséggel „az Úr nagy tettei” (Zsolt 118,17) válnak láthatóvá a Magyar Evangéliumi Testvérközösség karitatív munkájában és össztársadalmi jelentőségű küldetésében, amely szerény eszközökkel ugyanazt tanúsítja, amit néhány, a saját korával érdemi párbeszédben álló és környezetével valódi kölcsönösségre törekvő nagyobb helyi egyház. Természetesen nem állítható, hogy a rombolás és a halál elől menekülő emberek megsegítése minden olyan kérdésre választ ad, amely Európát például a kereszténység és az iszlám viszonya, a vallási sokféleség alakulása vagy a menekülthullám egyéb hatásai kapcsán foglalkoztatja. Azt a feladatot azonban, amelyre az evangélium vagy hivatkozási alapjától függetlenül az emberség szólít, kötelező erővel végzi – megrendítő cáfolatául a lehetséges kordiagnózisnak, amely szerint a tanúság evidenciája egyszer s mindenkorra megingott. Megingott, mégis érvényben marad, mivel vannak, akik az egyetlen Úrnak szolgálnak. Ekként pedig a lehető legközvetlenebb módon adnak ösztönzést arra, hogy valamikor Magyarországon is nyitott, árnyaltan érvelő, széles körű párbeszéd induljon a keresztény cselekvés hiteles és aktuális formáiról.

 

MÁRTONFFY MARCELL
irodalomtörténész, teológus

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.