egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban

Az egyházügyi törvény új változatának 7. paragrafusában változatlanul ott szere­pel az eddig már elismert egyházakra is vonatkozó kitétel: „Az egyház kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorol­hat, amely az Alaptörvénnyel nem el­lentétes.” Tehát nyilatkozattétel híján sem bújhat­nánk ki ez alól az elkötelezettség alól. Rá­adásul itt még szigorúbb a megfogalma­zás, illetve az elvárás: „kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorolhat…” Veszedelmes csapda van tehát elrejtve az egyházügyi törvény új változatában is. Röviden – csak a legfontosabbakra szorít­kozva – rámutatunk arra, hogy miért nem vállalhatjuk azt, hogy „vallási tevékeny­ségünk” – vagyis a missziónk, az igehir­detésünk, a tanításunk (szóban és írásban) – „nem ellentétes az Alaptörvénnyel”.

Az Alaptörvény tartalmazza ezt a kijelen­tést: „becsüljük Országunk különböző vallási hagyományait” (preambulum). Ez azt jelenti, hogy minden vallási hagyományt – beleértve a katolikus egyház tanításait, szertartásait – mi becsüljük, en­nek megfelelően semmiféle kritikával nem illetjük tanításunkban és irodalmunkban. Ez gyakorlatilag a második angyali üzenet megtagadását jelenti és egyfajta ökumeni­kus elkötelezettséget.

Az Alaptörvény VII. cikkének 2. bekezdé­se szerint „az állam közösségi célok érde­kében együttműködik az egyházakkal”. Hasonlóképpen szól a 2011. december 30-i megújított egyházügyi törvény ar­ról, hogy „kölcsönös előnyökön alapuló együttmunkálkodásnak” kell érvénye­sülnie az állam és az egyházak között (a törvény preambulumából). Az állam és az egyház szétválasztása sarkalatos bibliai alapelv Jézus kijelen­tése szerint: „Adjátok meg ami a császáré a császárnak, és ami az Istené az Istennek” (Mt 22:21), „az én országom nem evilágból való” (Jn 18:36). A pró­féciák tragikus bukásnak minősítik a konstantinuszi fordulatot, amikor a 4. szá­zad elején a keresztény egyház szövetség­re lépett az állammal. Márpedig a törvény félreérthetetlenül, szó szerint, „együttműködésről”, „együttmunkálkodásról” beszél. A Szentírás jelképes beszéddel „parázna­ságnak” nevezi az efféle szövetségi kapcsolatot (Jak 4:4; Jel. 17:1-2).

Az elismerést politikai testülettől, a Par­lamenttől kell kérni, ami megint csak az állam és az egyház összeolvasztását je­lenti, illetve ennek az elfogadását a ma­gunk részéről. A középkorban cezaropa­pizmusnak nevezték ezt, vagyis olyan rendszernek, amikor a császár főpapi funkciót gyakorol az egyház fölött. Ma ez azt jelenti, hogy az állam felügyeletet gyakorol a vallások felett, és kiosztja vagy megtagadja az egyházként való elis­merést. Márpedig az egyháznak egyedül Krisztus a feje. A Szentírással teljességgel összeegyezhe­tetlen az, hogy Krisztus gyülekezete po­litikai testülettől kérje azt, hogy ismerje el egyháznak. Az egyház – újszövetségi fogalma szerint (ekklészia = kihívottak közössége) – elsődlegesen nem vala­mely szervezetben, vagy intézményben ölt testet, hanem a hívők Krisztussal és egymással való szeretetközösségében. Továbbá egy testként való áldozatkész együttmunkálkodásukban az emberek megmentéséért.

Mindannyiunknak mér­legelnünk kell, hogy világos-e, egyértel­mű-e a fentiekben vázolt igei útmutatás a folyamodjunk, vagy ne folyamodjunk egyházi elismerésért kérdésben. Ha egy­értelmű, akkor nem viselkedhetünk úgy, mint Bálám, aki az Úr világos kijelentése után is ezt mondta a midianita követek­nek: „Mindazonáltal… hadd tudjam meg, hogy mit szól ismét az Úr nékem” (4Móz 22,18-20). Nem kérhetünk Istentől külön, további jeleket vagy feleletet olyan kérdésben, amire vonatkozóan az Úr világosan ki­jelentette akaratát Igéje által.

VANKÓ ZSUZSA
A Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanára.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.