egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2016/4. számában

II. Rákóczi Ferenc, magyar vágyak és remények egykori megtestesítője, számos szerepet vállalt magára. Volt fejedelem, de fejedelemségében két hónapot sem töltött; volt hadvezér, de valamennyi csatáját elvesztette. Diplomáciája is mindvégig sikertelen maradt. Volt emigráns Párizsban, volt száműzött Rodostóban.

Hol végződik a szerepjátszás, hol kezdődik ennek a sokoldalú személyiségnek a valódi énje?

Idézzük fel gyermekkorát! Édesanyjának, Zrínyi Ilonának – aki immár a kuruc Thököly Imre hitveseként két évig védte Munkácsot a Caraffa generális vezette császári csapatok ostroma ellen – a vár átadása után császári parancsra Bécsbe kellett mennie, ahol korábban elhunyt férjétől, I. Rákóczi Ferenctől született gyermekeit elvették tőle. A tizenkét éves Rákóczi Ferencet Kollonich Lipót bíboros, bécsi érsek és császári tanácsadó haladéktalanul a jezsuiták Prága közelében lévő kollégiumába küldte. Anya és fia soha többé nem látta viszont egymást. A bíboros joggal remélhette, hogy a jezsuiták az ifjabb Rákóczi Ferencből jó katolikust és császárhű alattvalót formálnak, aki egy szép napon talán a Jézus Társaságának tagja lesz. Nem így történt. Feltehetőleg kollégiumi tapasztalatai váltották ki Rákócziban az élete végéig tartó ellenszenvet a jezsuitákkal szemben.

Mire tanították a jezsuita páterek a fiatal Rákóczit? Latinra, udvariasságra és alakoskodásra. Ez utóbbira néhány évvel később Bécsben valóban szüksége lett. A fényes estélyeken megjátszotta a nőcsábászt, hevesen udvarolt a szép Batthyány grófnőnek. Röviddel ezután, felvidéki birtokain, Bercsényi Miklós társaságában pedig híres ősök méltó utódának igyekezett mutatkozni, aki kapcsolatot tud teremteni Európa leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajos francia királlyal, a magyarok megsegítése érdekében. A kísérlet kudarca Rákóczit a bécsújhelyi várbörtönbe juttatta, ahol súlyos, talán halálos ítélet várt rá. Sikeres szökését elhanyagolt, kevéssé szeretett felesége, Sarolta Amália szervezte meg, amiért az asszony házi őrizetbe került, fiait elvették tőle. Férje jobban járt, mert Lengyelországban Adam Mikołaj Sieniawski bełzi palatinus vendéglátását élvezhette, akinek szép feleségével, Helena Elżbietával nemcsak megbarátkozott, hanem évekig tartó szerelmi viszony alakult ki közöttük, amelyet a Confessio peccatorisban (Vallomások) beismer.1 Ám ez a szerelem kétségtelenül kisebb bűn a politikai gyilkosságnál, amelyet 1707-ben az ónodi országgyűlésen Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor követett el Rákóczi jelenlétében, s amelyet ő könnyen megakadályozhatott volna. Ezt az eseményt Rákóczi Mémoires-jaiban (Emlékiratok) tábornokai „szabálysértésének” nevezi.2

Rákóczi Ferenc Szekfű Gyula együttérző szavai szerint „magába vonult egyéniség” volt, „szelíd lélek”, akit „finom egyéni vallásosság” jellemzett.3

Ez a finom egyéni vallásosság Rákóczi száműzetésének első franciaországi éveiben még kevésbé volt érzékelhető: Versailles-ban, XIV. Lajos vendégeként – mint „comte de Charoche” (’Sáros grófja’) – kegyes fogadtatásban részesült, és kétségtelenül élvezte az udvar figyelmét. Magába vonulásra pedig nem jutott ideje. Vallomásainak bizonysága szerint hozzáidomult az udvar gondtalan életéhez. Látszólag könnyedén fölvette az előkelő idegen szerepét:

Ha jól meggondolom, valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, a politikusok közt a politikust alakítottam. Hazudtam és hízelegtem a nőknek, akik nekem tetszeni vágytak, azok tetszését hasonlóképpen igyekeztem megnyerni. [...] Az udvar látogatásának következtében asszonyokkal társalkodtam, és barátságba keveredtem velük, hisz túl könnyen lobbantam szerelemre. [...] Arra a titkos, igaz és valódi barátságra vágytam, amelyre igen kevés nő alkalmas.4

A száműzött Rákóczi a Napkirály udvarában a való világon kívüli, különleges, zárt világba került, ahol a forma, a gesztus, a szép látszat mindennél fontosabb volt, és mindez szertartássá merevedett. Még a lépések is szabályozva voltak. Az udvaroncok úgy jártak-keltek, mintha alig hallható zene ütemére mozognának. A hölgyek abroncsos szoknyát hordtak, az urak pedig szűk, derékszabott felöltőt, justeaucorps-t viseltek. A kalap, a kard és a kesztyű az urak ruházatának elengedhetetlen tartozéka volt. Ezt a világot ábrázolja például Jean-Antoine Watteau híres festménye, az Indulás Küthéra szigetére. A kép bájos társaságot ábrázol, amely egy horgonyzó hajó felé sétál. A társaság tagjai tulajdonképpen nem valódi személyek, hanem rendkívüli finomsággal ábrázolt ideális figurák.

Rákóczi az udvaronc szerepét abban a reményben játszotta, hogy XIV. Lajos segítségével visszanyeri erdélyi fejedelemségét. Ebben csalódnia kellett. XIV. Lajos halálával (1715. szep­tem­ber 1.) az álomkép elillant, s a rideg valósággal szemben csak az örök értékek felfedezése ígérhetett számára lelki vigaszt.

A véletlen úgy hozta, hogy Rákóczi a fontainebleau-i erdőben vadászgatva rábukkant a kamalduli szerzetesek kolostorára. A kolostor mögött kis vadászkastély állt, mely Rákóczinak annyira megtetszett, hogy bérbe vette a barátoktól. Végre megtalálta azt, amire oly régóta vágyott: „... eszembe ötlött már ifjúkorom óta bennem fészkelő magánvágyam is, melyhez nem annyira az örök üdvösség, mint inkább a nyugalom szeretete szólított” – írja Vallomásaiban.5

Rákóczi Ferenc új szerepre készült. Élete bizonyítani látszik, hogy nem egyetlen, nagy szerep vonzotta őt, hanem a különböző, egymást váltó szerepek, amelyek fejlesztették tehetségét, és alkalmat biztosítottak arra, hogy kipróbálja a benne rejlő lehetőségeket.

Néhány nappal XIV. Lajos halála előtt Rákóczi hátat fordított Versailles-nak:

[...] éppen Szent Ágoston napján egymagam, három szolgám kíséretében, elbúcsúzván az udvartól és a világtól, magányba vonultam, hogy tőled kérjek vigasztalást, óh, meggyötörtek vigasza, szegények atyja, és nem tagadtad meg tőlem. Gondviselésed mélységébe vetettem gondjaimat, és te megvigasztaltál engem. Mert a tragédia gyászos jelenetét csodálatos nyugalom váltotta fel, mert itt találtam meg azt az igazi nyugalmat, melyet oly sok országban és tartományban, tengeren és földön kerestem, de sem a fejedelmi hivatásban, sem a magánember helyzetében, sem a pártfogó barát és atya, a királyok legnagyobbikának udvarában nem találtam meg

számol be Rákóczi Ferenc saját metamorfózisának kezdetéről.6

Remeteségében Rákóczi a janzenizmus hatása alá került. Cornelius Jansen (1585–1638) Ypern püspöke volt. Az isteni kegyelemről és a predesztinációról vallott teológiai elképzelései miatt ellentmondásba került az Egyház hivatalos tanításával. Jansen követőit a jezsuiták hevesen támadták, végül az úgynevezett janzenizmust a pápa is elítélte. Jansen Szent Ágostonra támaszkodva azt tanította, hogy az ember Ádám és Éva bűnbeesése óta jó cselekedetre saját erejéből nem képes, lelkét ezért csak Isten kegyelme mentheti meg. Az isteni kegyelmet vezekléssel és a keresztény erkölcs szabályainak betartásával érdemelhetjük ki.

Rákóczi feltehetőleg azért is vonzódott a kamalduliak aszketikus életszemléletéhez, mert puritán vallásosságuk a kiválasztottság látszatát keltette. A rendfőnök ellátta a fejedelmet janzenista szerzők műveivel; a fejedelmet pedig egyenesen Szent Ágoston Confessionesa inspirálta saját Vallomásainak megírására.

Ágoston példájára ő is teremtőjéhez fordult, hogy megvallja bűneit és Isten kegyelmét kérje. A Confessio peccatoris nem tartalmaz kíméletlen önelemzést. Rákóczi nem olyan önéletrajzíró, aki végigtekinti életútját, és magyarázatot keres sorsának alakulására, de nem is olyan, aki önimádattal telve tetszeleg tükörképe előtt. Átvette ugyan a Confessiones külső formáját és latin nyelvét, de távol állt tőle Szent Ágoston önkínzó szenvedélye és nagymérvű öngyűlölete.

Rákóczinak stílusán érzik, mennyire korának szülötte. A gyakran ismétlődő önvád a mai olvasó szemében modorosnak tűnik. Ám mihelyt figyelmen kívül hagyjuk a mesterkélt, barokkos kitételeket, egy rendkívül érzékeny, befelé fordult és szemérmes ember vallomásaira lelünk rá. A Confessio peccatoris jelentős irodalmi alkotás, amelynek különleges bája a stílus és a tartalom ellentétéből ered, abból, hogy Rákóczi eseményekkel teli életéről az ágostoni Vallomások stílusában számol be.

Janzenista hatásra emlékeztet a rendeltetés kényszerének érzése, amely Rákóczit végül a biztos francia vendégszeretet feladására késztette, hogy a teljesen bizonytalan törökországi tartózkodás mellett döntsön. Gondolatvilágát kellemetlen hírek vagy kedvezőtlen kilátások eddigi sok rossz tapasztalata ellenére sem tudták befolyásolni. Úgy érezte: a törökországi kaland sikere vagy sikertelensége kizárólag a gondviseléstől függ.

1719. február végén Rákóczi Ferenc ellátogatott anyja sírjához. Tizenhat éve nyugodott Zrínyi Ilona a konstantinápolyi Szent Benedek-templom kriptájában, tizenhat évvel később majdan fiát is ide helyezik nyugalomra. A gyászmise után Rákóczi felkereste a konstantinápolyi apostoli helynököt, Gallini érseket, és megkérte, bírálja el Soliloquia in forma meditationum című vallásos írását. Gallini az értekezést egy ferences és egy domonkos rendi teológussal is megvizsgáltatta. Véleményük szerint a teológiában nyilvánvalóan járatlan szerző gyanútlan együgyűséggel vette át Jansen püspök szakadár tanát az isteni kegyelemről, amelyet a pápa a Zsinattal egyetemben elítélt.

Rákóczi úgy érezte, teljesen félreértették, de bölcs belátással nem bocsátkozott vitába. Természetesen soha nem gondolt arra, hogy eltérjen az Egyház hivatalos tanításától. A szigorú cenzorok ítélete nemcsak önérzetét, hanem mély vallásosságát is sértette.

II. Rákóczi Ferenc volt államférfi, hadvezér, diplomata és száműzött fejedelem, de bármilyen szerepre késztette sorsa, mindig író maradt. Hitt az írás hatalmában, az írott szó hatóerejében. Ugyanakkor Rodostóban fogalma sem volt arról, hogy közvetlen közelében hosszú éveken keresztül egy nagy író, a magyar próza kiváló művelője él. Persze Rákóczi a száműzetésben is mindvégig fejedelem volt, Mikes Kelemen pedig, aki urát kamarásként szolgálta, csak egyszerű erdélyi nemes.

Tárgyilagos egyszerűséggel, mégis megrázóan számol be Mikes Kelemen 1735. április 8-án a fejedelem utolsó napjairól és óráiról:

[...] Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivéve ma közülünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel [...]. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.7

Rákóczi halálát a jelek szerint sárgaság (hepatitis) okozta.

II. Rákóczi Ferencet tetemét a spanyol aranygyapjas rend egyenruhájába öltöztették. Szívét utolsó akaratának megfelelően urnában a grosbois-i kamalduli kolostorba küldték. Ott őrzik azóta is.

Az emlék csodálattá nemesül és vágyat kelt az után, ami végleg letűnt. A magyarok történelmük során megtanulták, hogy a kudarc is lehet felemelkedés forrása. Ezért ragaszkodnak annyira kudarcaikhoz.

 

KORBULY DEZSŐ
történész
München

 

1Rákóczi Ferenc, Vallomások. Emlékiratok (szerk. és jegyz. Hopp Lajos; ford.: Szepes Erika [Vallomások] és Vas István [Emlékiratok]), Bp., Szépirodalmi, 1979, 479 (Magyar Remekírók).

2II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig, Bp., Akadémiai, 1978, 396.

3Hóman Bálint–Szekfű Gyula, Magyar Történet, Bp., Egyetemi Nyomda, 1938, IV, 280, 298.

4Rákóczi, Vallomások, 519.

5Rákóczi, Vallomások, 530.

6Rákóczi, Vallomások, 542.

7Mikes Kelemen, Művei, Bp., Szépirodalmi, 1978, 233, 235.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.