egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Ha megkérdeznék az irodalomtudomány történetével foglalkozókat, bizonnyal Szilády Áront (1837–1922), a kitűnő irodalomtörténészt és református lelkészt neveznék meg mint Balassi Bálint életének-költészetének első tudományos kutatóját. Mások pedig talán a költő első monográfusát, Erdélyi Pált (1864–1936).

Jelen írás azt igyekszik bizonyítani, hogy eme derék férfiúk előtt már volt valaki, aki e téren jelentős, bár napjainkban alig ismert és méltányolt munkát végzett: Balassa Antal. A 19. század eme jellegzetes figurája mintha egy Jókai-műből lépett volna elő. Regényes életrajzát itt nincs lehetőségünk ismertetni, annyit jegyezzünk meg csupán, hogy atyjától, Balassa Sándor királyi kamarástól szép vagyont örökölt, s nejének, Szigethy Szerencsy István főpohárnok Anna nevű leányának a hozománya sem volt éppen jelentéktelen. Életét mégis teljesen elszegényedve fejezte be, külföldön, ahová vélhetőleg hitelezői elől menekült. Nagy Iván jellemzése szerint „a tudományoknak barátja”, s „két költő elődjének kiadásával készül irodalmunkat megajándékozni”.

Balassa Antal, korának egyik legműveltebb magyarja, valóban igen szorgalmasan búvárolta a Balassi-levéltárat, és összeállított egy sajátos, magyar nyelvű forrásgyűjteményt. Sajátos, mert a Balassa-család levéltárában található, döntő többségében latin nyelvű iratokat magyarra fordította-kivonatolta, megjegyzetelte –, s megfogalmazások helyett e forráskompilációt hagyta az utókorra mint családtörténetét. Az írások jelenleg is itt találhatók meg, a Magyar Országos Levéltárban, a Balassa-levéltárban, a P szekcióban. Más részük már csak másolatból ismert, ezek egykoron Varjas Béla irodalomtörténész, neves Balassi-kutató tulajdonában voltak, ám nem Varjas Béla, hanem egy ismeretlen kezétől származnak, az íráskép alapján 20. századiak. Balassa Antal írásainak, mind a keze írásában fentmaradtaknak, mind a másolatoknak az ad különös jelentőséget, hogy számos esetben azok az eredeti iratok, amelyekből Balassa Antal dolgozott, mára elvesztek vagy lappanganak. Ugyanakkor a ma is meglévő források és Balassa Antal iratainak összevetése arról győzheti meg az olvasót, hogy e magyar nyelvű kompilációk, legalább részben, hitelesek.

Most azt az iratot tesszük közzé, amelyet egy Balassi-kortárs, bizonyos Muraközy Mátyás másolt, ha hihetünk neki, Balassi Bálint saját kezű feljegyzéseiről. Muraközy írását a már említett 20. századi kéz másolta (amely tehát a legegyszerűbb esetben is az eredeti másolata másolatának másolata) alapján közöljük. A helyesírást egységesítettük, szövegközlésünk nem betűhív, ám a hangzóalakokban megőriztük a régies formát.

Közzéteszi
KŐSZEGHY PÉTER
irodalomtörténész

*

Az Úr születése utáni 1596. év Szent Mihály havának 26. napján.

Aggott lónak nem kell a cifra.

Nem szép az öregség. Hazug, ki mást mond. A saeculum elejin szült anyám, inas voltam, mikor Lajos királyúr elveszejtette (ha ugyan bizony ő, szegény) ez kisded hazát.

Anyám szoptatta Balassa János urat is, engem is: egy időben, ha nem is egy csillagzat alatt jöhettünk ez bűnös világra. Iszamodó vétkeink! János úr, nagyúr, már mindjárást húsz éve, hogy testit eltakarítottuk.

Böcsületes nevem Muraközy Mátyás.

Krisztus urunk születése utáni 1518. évben megszülettem tahát, s megszületett Balassa János uram is, Ferenc bán és Perényi Orsolya fia, Boldogasszony havában, Szent Pál fordulása napján. Én két nappal korábban láttam meg Isten világát, János úr, boros jókedvében, trufásan ezért sokszor a bátyjának mondott. És sokszor volt boros jókedve, nyugosztalja az Isten. Anyám mesélte, hogy cudar hideg volt akkoron, mondta azt is, hogy Orsik asszonynak attúl ment el a teje. Így anyám volt szoptatós dajkája János úrnak, tejtestvéremnek.

Ifjú János úr, így hívták, mivel volt ekkor egy idősebb Balassa János is, a kapzsi Szklabonyai.

Gyermekkoromban, nem lehet ezt feledni, erős lángon éltünk. János úr mellett testvérei, Menyhárt úr, Zsigmond úr, Imre úr.

Vajh azokat szereti az Isten, azkiknek ily hosszúra nyújtja élete fonalát, mint énnékem is? Vagy Dobó Jákob urat, kit ifjonti életében ragadtatott ki ez árnyékvilágból? Szeret-e valakit is egyáltalán? Vagy csak ül az ő trónusán, oszt kakocsál e világra? Hogy is törődhetne mindahányunkkal! A kegyelem? A véghetetlen isteni szeretet? Krisztus urunk értünk kiontott vére?

Adj, Istenem, foghatatlan Istenem, erőt, az aggságba még egy kicsiny erőt, növeld rég apadott hitemet!

Írni szépen tudok. Egykoron, oszt hol van már ő is! Péter pap is megdicsért a szép írásomért. Amit én írok, azt ugyan nem nehéz olvasni.

Előttem Bálint úr fragmentumi. Egy emléközet. Kisimítom a lapokat, öszverendezem, már amennyire lehet, s szépen lemásolom. Időmből telik. Balassi Bálint úr, az hazug úr, édes jó uram, mit szólna mindehhöz?

Nézem a képit. Kis tömzsi, bajuszkás. Osztán hogy megnyúlt időnként! Nézem a képit. Bécsben metszettek. Jó munka, drága munka. De megérte a pénzit: ránézek – és látom. Bestye nímet metszője, de eltalálta a szemit! A duzzadt ajakát!

Pünkösd havában lesz két éve, hogy immáron ő is halott. Rend kell az írásba. De ha nincs: én arról mit tehetek? Lépkedjünk az évek nyomába!

*

Miért kell fölkelni napra nap? 1

Az ágyból. A földről. Az elesésből. Maradva lenni jó feküvésben, s holni kifelé ez széles világbúl. Úszva. Lassan szállva – imaként. Forró szó párája téli székesegyházban.

Majd mit nem akarnék! Bűnös vagyok, Uram, kinek, mi tagadás, nem tetszék a büntetés.

*

Ágyamból csak az eget nézhetem. A betegségbéli hagymáz igen megnyomott. Fekve jobb. Hunyt szemekkel. Így minden lehet. Már csak így lehet minden.

Ruszkai Dobó Krisztina. A neve is gőg!

A gondos. Más lett az udvar. Vonszolom magam az ablakhoz, és kinézek, látom: mindig söpörnek. Söprő népek hajladozása. Ahogy kivillan a faros menyecskék húsafehérje! Halva is kívánni fogom. Hát még most, amikor bánatos eső mosogatja a fehér falakat, de hát még élek, nagyon is élek, a cseppek megpihennek a mészdarabokon, megcsillan rajtok a nap, majd a falba enyésznek, s most, e szivárványos nappalon, a menyecskék húsát, mészfehér húsa csillanását harapnám, kedvem szerint. Menyecskékbe enyészni tán jobb, mint mennyecskébe menni. Átkozott légyen ez nyavalya!

*

Sz. Jakab apostol ünnepe előtt harmadnapon, a Liptó megyei Újvárban, 1586-ban.

Vasárnap van. Csönd, béke. Az Úr templomának harangja kondul, figyelmezzek, telik időm.

Jó, hogy már megvolt a testámentum. Majd egy éve. Az Úr születése utáni 1585. évben, boldog Gallus hitvalló napja előtti szombaton, házamnál.

A szepesi tisztelendő atyák voltak itt, őket várjuk most is.

Az ismert formulát használták: testében gyenge, lélekben egészséges. Vagyok-é, vajon? Mondanám: testében, lelkében gyenge. Az utóbbiban kiváltképpen. De értette-e volna a két tisztelendő mester? Sárosi Tamás, a mindig szuszogó, hordóhasú Sárosi Tamás: talán. Hogy csak a lélek védelmezi az elme várát. Sohasem a test. A corpus csak hitvány szolga. Komár György, a másik, az csak scribált, a hiteles tanúságtévők komolyságával. Nem hinném, hogy gondolatok is jártak volna elméjére.

Ajánlottam először az én lelkemet az én kegyelmes Istenemnek, de ha nem tettem volna is, Komár, ez a potrohos szúnyog, így írta volna. Ez a formula. Ebbe lakatolják a foghatatlan Istent.

Aztán kértem mindenféle barátimot, bízott uraimot és ismérőimet, hogy azkinek mit vétettem volna, énnekem megbocsássanak.

A folytatáson, tudom, eltátották szájukat a jó atyák.

Mindent odahagytam Krisztinának. A szavakat számban lassan megforgatva, szép lassan diktáltam: „miképpen hogy minden halandó embernek maradékiról szükség gondot viselni, az én újvárbéli részemet és víglesi részemet, ki ingó marha és zálogos jószág, minden egyébféle ingó marhámval és ezüstmíveimvel egyetemben, azmi kevés vagyon, mind majorsággal egyetemben”. Meg mindent, ami csak interessére volt. És a zólyomi házamot is.

Persze, hogy nem értik. Azt hiszik, az asszonyállat eszemet vesztette. Az sem lenne baj egyébként. De rossz helyen keresgélnek az uraim!

Az 1568. esztendő tündökletes nyara! Akkor, ott, a pataki kertben, a Dobó ifjakkal! Ferke nálam egy évvel volt idősb, még csak 15 éves uracska, nem a nagyhatalmú Ruszkai Dobó Ferenc, Jákob, hatéves kisember, s Krisztina sem volt több kilencnél. Haj, Krisztinkám, gyerekleány létedre de nagyon bújtál akkoron hozzám! Azonban nékem, az éppenhogy 14 évemmel, az ifiasszony tetszett, le nem írom a férjes nevét, utána kakocsáltam napra nap.

Célia, kis szívem, Zsuzsanna és Júlia társa, háromszótagú babóca. Anya és leánya! Julia, Anna! Julianna! Szabad-e mindent kipróbálni?

S ha nem válaszol Isten? Hiszen kérdém én naponta, óránként. Hiszem, Atyám, de segíts, hogy hihessek! Gyorsabb lett ez a világ. Gerjedtebb, hazugb. Vissza- és visszatér a félelem. Hogy pedig félelmet emlegetek, s hogy azelőtt is azonban forgottam, bizonyságom reá minden atyafi, nem azért van, hogy árnyékomtól rettegnék. S nem is szörnyítem a dolgokat.

Reggel és este és legkivált az alvás óráiban: fémíze, rozsdás kard íze van a félelemnek.

Embertől nem félek. Istent félem, igaz, de másképpen, az jó. A máj-epe táji szorítás nem ember s nem Isten miatt van. Hanem az állapot, amelynek persze okozói az atyámfiai, jómagam s a végtelen irgalmú Isten akaratja. Hogy még megújulhatok-e? Betegségből lészen-e támadás? Újvár megmarad-e? Lesz-e pénz a váltságra? S Jánoska: történék-e az én magzatomnak holta?

Verél, Uram, Te tudod, miért.

Meg hát én is tudom. Csuda, mely fene ember voltam én gyermekségemtől fogva. Jóllehet nemes rendben születtem, nemtelen dolgokat cselekedtem. S még most is, vajudt tagjaimat itten ápolgatván, bizony még mostanság is, csak felhúznám, ha nem is az ujjamra, Phylelphus gyűrűjét!

Krisztinkám azért mégis csalódottnak tetszett. Mert hogy amivel bátyja, Dobó Ferenc tartoznék, azt hagytam az én vitéz öcsémnek, Balassi Ferencnek, mind az interessével egyetemben. És a merő ezüst és aranyazott katonaszerszámokat is. Krisztina talán bizony azt gondolta volna, hogy ezek is az ő asszony-kezébe kerülnek!

A hosszú iratnak is rövid a veleje: a successio száll először magzatomra, ha történnék holta, annak utána feleségemre, ha annak is holta történnék, avagy az az én nevemet megváltoztatná, annak utána minden az én öcsémre és maradékira szálljon, és az Balassy-famíliától el ne szakadjon.

Feleségemnek főtutorul az felséges lengyel királt választám, tudom azt, hogy őfölsége nem fordítja szívét ellenem. Aztán hagytam még tutorul Barbarith György uramot, az öregbik Kubinyi Kristóf uramot, Kéri Ferencet és Andaházi Andrást, kérvén az élő Istenért őkegyelmeket, legyenek ez szegín árvának, feleségemnek gondviselők és oltalmok mindenben, azmiben őkegyelmeket megtalálja. Utólszor kértem azon az én vitéz öcsémet, tekintse az egy Istent és aztot is, hogy az én feleségem őkegyelmének kétképpen is attyafia, s ne háborgassa Krisztinát semmiben, hanem legyen egyik oltalmazója, kiért az Úristen mind jártában-költében szerencséltesse és nagyra vigye dolgát. Intém még, hogy óvja magát a gonosztól, főképpen a gonosz tanácsoktól.

Jó kis Testámentumot írtunk. András Uramnak fölöttébb megfájdult a feje tőle; de Ferenc, vitéz úr, özvegyek és árvák lelkes oltalmazója, ki keveset használa nékem ügyes-bajos dolgaimban, nos, ez jámbornak tetszett. A kétképpen való atyafiságra hivatkozás főképpen. Meg aztán, én csak tudom, öcsémuram is szívesen ivott vóna Krisztina asszony pohárkájából.

Nem feledkeztem meg vitéz társimról. Jámbor szolgámnak, Rácz Demjénnek, Nagylibercsét hagytam, Ujszászi Péternek kötöttem Szentét háromszáz forintban, úgy, ha feleségem magához akarja váltani, letevén az háromszáz forintot, magához válthassa; Hunyadi Nagy Pálnak Felső-Esztergárt háromszáz forintban ugyanilyen conditióval, Feltóti Jánosnak kötöttem Bussát, az én érettem való rabságáért, ötszáz forintban, ugyanez felől megírt conditio szerint. Jánosom, Bacchus isten buzgó szolgája, ebből ugyan buborékolhatsz a jó borokban, s napestig való hugyozással gyászolhatod urad!

Item, az zabolalovamot és az pej paripát, minden ruhámot egy ezüstös csákánnyal és aranyozott szablyámval egyetemben, hagytam az én inasomnak, Hartyáni Imrének. Olyan én-szabású, nem csak termetében, de természetében is: gyönyörűségkévánó a nyavalyás.

Kinek tartoztam, hogy megadattassék, arról is megemlékeztem.

*

Az egész életben tanulni kell meghalni.

Nagy úr a halál, de én nem félem.

Már mért hazudnám mostan? Félem.

Vagyis hát nem félelem ez, inkább a kerek nagy világ bűnös és túlontúlságos szeretete. A táncoló mellű asszonyoké. Az űző ínú lovaké, kacoláké vagy csikóké. A jószagú könyveké. Az innepeké. Harangzúgás és citerahang, tánc és tömjénfüst. A sátoros innepek íze: amikor annyi étkek, borok voltak minden asztalnál, kivált a farsang farkán, a sült kolbászba fulladt napokon. A padok teljesek kannákkal, pohárokkal, kupákkal, kocsonyákkal, sültekkel, sós heringekkel, sódarokkal, csupa jó sós és borsos étellel, amelyek előkészítik a torkot az ivásra. Roskadoznak a párálló fejér cipóktól és rétesektől. Jó húgaim szépséges lakodalma: csak a színben 50 asztal volt, bevonva szőnyegekkel. Síposok, trombitások, citerások, hegedűsök, dudások, dobosok, énekes inasok! Coemediae! Péter pap szerint az Úristent sértő hímes szavak. Ahogy János, a szolgám orálta: „Mert ímé, természet ellen, az nyárnak közepin reszketek, és téli időben verítékezem. Óh, Cupido, látom, hogy az eltűrhetetlen, nyakamon lévő igát el nem vethetem, és csak gyötrődöm.” Kis, pörge ember, oszt a lelke szállott, úgy mondta! A szerelem énekeit is ő tudta a legjobban.

*

Czobor Imre uram volt egyszer asztalunknál, apámuram gazdálkodott neki. Azt mondja Imre Úr:

Igaz keresztyén nem féli a halált!

Apámuram mosolyogja:

Ez a világ, vendégfogadó házunk, szorosb annál, hogysem könnyen itthagyhatnánk. A pogányság ellen hadakkal indulván, sohasem is gondoltam a halálra. Hiszem: az Úristennek áldása volt rajtam. Oszt mégis maradnék, míg csak lehet, míg csak a vénség meg nem aszik, e földi korcsoma házban.

Pedig atyám nagy gerjedező szívvel vala az Isten dicsőségéhez, az isteni tiszteletre rendeltetett egyházbéli közönséges órákat is el nem múlatta, sőt azokon kívül is, reggel ágyából felkelvén, s ebéd előtt fél órával, estve hálóházában való bemenésekor magánoson is az isteni tiszteletről soha el nem feledkezett. A Bibliából minden este két-két caputot olvasott. Élte végéig az Ótestámentum könyveit tucatszor, az Újtestámentumot pedig huszonkétszer olvasta el. Lepirongatott publice, mikor gyermekfejjel kérdeztem, miért olvassa azt, mit már kívülről tud.

*

Már annyiszor megtörtént: felporzik mögötted az út, vágod a ló oldalát, a falusi szárnyasok riadtan térnek ki előled.

De meddig lovagolhatsz? Meddig menekülhetsz? Ahogy Ruszkai Dobó Jákob is átnyargalt a másvilágra. Vágtass, csak vágtass, azután a vastag faág előtt kapd fel hirtelen a fejed: különbül leterít, mint a pogány lándzsája. Ezt megálmodtad, nem egyszer.

*

Imre mondja, hogy megjöttek a szepesi atyák: tisztelendő és nagyságos Odolinszki Miklós és Komár György. Sárosi Tamás, az éles elméjű, potrohos férfiú most nincs közöttük, Pozsonyban udvarolja az érseket. Kár!Tudom, hogy ő igazmondó, nem csetlő-botló beszédű: pápista papok között ritka madár.

Csak az segít, ha nem marad ki semmi a hitlevélből. Cáfolandó a törökösség vádja, bizonyítandó igaz és ortodox katholikus hitvallásunk.

V. Sixtus őszentségénél, Isten kegyelméből pápánknál és legfőbb pásztorunknál vádoltak azzal, hogy a keresztények ellenségeinek felekezetét és eretnekségét követjük, és hogy fiunkat török szertartás szerint kereszteltük, a Musztafa nevet adattunk neki.

Tudom, kik terjesztik. Felette rossz időben élünk, hogy savanyodott gyomrú uraimnak némelyek szavukat fogadják.

Az atyák tapogatták Jánoskát. Bőgött az istenadta. Anyja oda sem jött, az ágyat nyomta, rázta a hideg. Gyenge vagy, Krisztina! Én tartottam a kicsit, míg férfitagját nézegették, kibuggyant belőle a pisi, nehéz volt megállanom nevetés nélkül, a szent életű Komár atya reverendáját törölgette, s végre nyilatkozni méltóztatott, hogy az kisded szerszáma körülmetéletlennek és nem fityma híján valónak, egészségesnek és épnek találtatik.

Megírtuk az esküformulát, Krisztina bármit aláírt volna, csak hagyják már visszafeküdni. Tagadtuk a mohamedánságot vagy bármely más eretnekségtől való megfertőződtetést. Hittük és vallottuk erős hittel mindazt, amit az apostoli, az Atanáz-féle és egyéb hitünkbeli zsinatok hitvallásai tartalmaznak, mellyel szent római Anyaszentegyházunk él, továbbá mit az eredendő bűnről és a megigazulásról a szent tridenti zsinat meghatározott és kijelentett. Et cetera. Az atyák többoldalas iratot fogalmaztak: mindent aláírtunk.

Megmentette lelkünket Jánoska fitymája.

*

Sajnáltam a két öreg papot.

Gyerekkoromtól ismertem őket. Nem voltak lángpallosok, mint Péter pap, igaz, nem is használtak el annyi feleséget; a deákkal nehezen boldogultak, de keresztényi kötelességüket tisztességesen teljesítették. És most szabadság adatott nekik, hogy Hibbéről és Vihodnáról a legközelebbi ünnepig eltávozzanak, máskülönben kiutasíttatnak.

Hiába is cirmolnak érette: nékem a végtelen irgalmú Úr nem pápista, nem is lutherista, nem is magyar hitű: csak van, mint az isteni kegyelem. Lelke van a pogánynak is. Valahogy istene is kell, hogy légyen. S ha egy Isten van, akkor ez az egy az övé is.

*

Jól emlékszem reá, mikor szamárnak titulált. Engem! Egy Szkárossy György! Még csak tizenkét éves voltam, de egyben húzám szemöldökömet, megütém az asztalt nagy haraggal, úgy mondtam:

Hátrább az agarakkal, kegyelmedtől az pirongást fel nem veszem!

Csak folytatta.

De már erre engem is elöntött a pirosság:

Lélek, bestye lélek, eb csinálta fattyú, kurva fia, az anyám hasában is igaz nagyságos úr voltam, tégedet pedig az ördög tudja, ki szart ez országba, s még te akarsz nekem parancsolni? Ha korodat nem nézném, az agyad velejéig rontanám buzogányomat kopasz fejedben! Eb nyalja fel véredet! S nagy furiával távozám.

De hát: hiú az erő nélküli harag. A gyermek, az csak gyermek.

S most haljak meg, úgy haljak meg, hogy meg nem bosszultam a bestye kurvafiat?

Nem!

*

Péter pap félt a haláltól.

Amikor temetett, láttam rajta. Fonnyadt, csirbék emberecske volt, aki a magányosság és csöndesség szerelméről leginkább sokaságban és zajgásban tudott beszélleni. De nagyon tudott beszélleni. Temetéskort orációiban halt a halottal, kinek nevében szólt. Búcsúzott a feleségtől, akit többnyire megfeddett, nagyon szerette feddeni híveit, kivált az aszonyállatokat, búcsúzott a fiaktól, lányoktól, házanéptől, lovaktól – s mindenkihöz volt egy rossz szava.

Hozzám jó volt.

Tőle tanultam, hogy a beszédnek vagyon valami édessége, amely bélopja magát és hízelkedik, és valamint a részegség vagy a szeretet, minden titkokat elárul. Azt vallotta, hogy: „egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, s talám az oldalamon is kifakadt volna, ha számot fel nem tátottam volna”.

Két éve takarították el tetemit. Ott voltam a temetésin. Méltó halotti prédikációt csak maga tarthatott volna magamagáról.

*

Mintha bizony igazságos lenne, más tanúság, más érv híján kínzással kicsalni az igazságot! Nyilvánvaló, hogy a legártatlanabb embert is könnyű önmaga vádolásának vallására kínzással rákényszeríteni!

Ezért nem tetszék nékem a tanács, mit Kapy adott.

Ha Isten nyavalyát nem bocsátott volna, sokkal könnyebben szenvedtem volna az rajtam forgó istenpróbáját. Sok emberek csudájára, magával megvallattatám, s kisujjal sem nyúlék hozzá. Meg találtam eskünni, nem öletem meg.

Megvallotta, hogy volt, de csak hétszer. Az sem kevés. Reménlette, visszavészem. De kinek van oly gyomra, hogy viselje, ha az maga fészkében más ganéllik?

Isten kegyelméből légyen hát Pethő Gáspárné!

Hiszen anyámnak is a Dobók miatt lett pendelye szösz vászonná!

*

Mi ez, mit írok? Nem más, ím, egy emléközet. Egy emléközet fragmentumi.

A megholtakról becsülettel kell emlékezni.

Rólam is így fognak?

Hiszen volt nálamnál istentelenebb és minden szemérem nélkül lévő fajtalan ember sok, olyanok, kik böcsületes rendeknek feleségét avagy hajadon leányát megfertéztették, akit másképpen nem, erőszakkal is. Kik ilyennel vádoltanak, hazudtak azok, bestye kurvafiai! Szeméremmel elegyes szomorú emlékezet! De hogy bűnt töttem, és sokszor, nem tagadom.

Talán a Katasszony, az tudta a legjobban, a bűbájos Kata asszony. Volt Újváron egy nagy, régi, romlott, omladólag álló ház, minden fedél nélkül, oda jártunk, lopva, de naponta.

Sok keresztviselése után a Szent Klára szerzetén lévő apácák klastromában holt meg, apácai szerzetben, Kisasszony napján volt immár negyedik esztendeje, hogy e földi maradványait eltakarítottuk. Rá nem kell már hagynom semmit. Másé minden, mi ingó s ingatlan. Ősöd előtt az földet ki bírta?

Övé a mondhatatlan és foghatatlan.

Markolom szívemet, és jól megszorítom. Kezem alatt csendesedik jajgatása.

Halott, földbe foszlott halott a bűbájos Katasszony, anyja leánygyermekemnek, az halott magzatnak. S az ő koszos legénye is, ki miatt elhagyott: ő is halott már. Fogadóhely nem vár rájuk, ellenség nyomukban nem tapod, testüket nedvesség marta szét, e világra gondot nem viselnek.

Barátságosan, csendesen senyvedni, avagy földig megaláztatni, durvácska tréfákat hallgatni, porosan napokig mendegélni – nékik immár nem kelletik. És nyakon való szőke szőrpihe bennük vágyat nem gerjeszt.

Untam csöndes időn kormányt tartani. Általmentem a csipás és kórságos korcsomárosnékon, tapogattam kormos altestük. Jó volt a pözsögés. Pára az ablakon, a testemen, a testén, nem izzadság, pára, orrom vére, szép, piros vére folyik, párálló piros ez is, meglobbanok, haját tépem, üvölt. Bocsásd meg, Úristen!

Katácskám, szerelmem! Föloldódni benne: föloldozódni. Föloldozást kapni. Bűntelenné válni. Talán neki sikerült. Csöndes partra kell valaha érni.

Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszem.

Készen kell a halált várni.

1Piros tintával aláhúzva, a kézirat bal oldalán ugyanezzel a tintával: N.B.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.