egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2016/4. számában

A MAGYAR ÉRTELMISÉG FELELŐSSÉGÉRŐL

Érdekes cikk1 jelent meg a szakértelem szerepéről a gazdasági-társadalmi döntéshozatalban. Az írás a kanadai teherfuvarozás 20. századi szabályozásának anomáliáin keresztül mutatja be, milyen zavarokkal járt a különböző érdekcsoportok harca a gazdaságirányítás területén. Lehetetlen nem észrevenni a szándékot: „A lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle.” Így fogalmaz: „A tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a szakpolitikák nagyon alapos kidolgozása a sikeres megvalósításnak csak szükséges, de nem elégséges feltétele.” A szerző a gazdasági-társadalmi döntéshozatalt az alábbi négy típusba sorolja:

Szakpolitikai játszmában a cél valamilyen közfeladat racionális megoldása. A résztvevők szaktudásuk alkalmazására törekszenek, eközben a helyzetek tisztázását, az erőforrások optimális megosztását igénylik.

Befolyásérvényesítési játszmában a cél a személyes érdek (politikai, gazdasági) növelése. A résztvevőket érdekeik mozgatják, az eredményt az erőviszonyok határozzák meg.

Elszegődési játszmában a cél a védettség megszerzése és az elszegődéssel elérhető előny (anyagi, érzelmi) elnyerése. Az elszegődés szorosságától függő bizalom és szimpátia alakul ki a résztvevők között, és elutasítás, valamint ellenszenv mindazokkal szemben, akik nem tartóznak az elszegődési körbe.

Kinyilvánítási játszmában a cél érzelmi kielégülés megszerzése, belső erő növelése, a korábbi sérelmek megtorlása. Az elfogadás, nagyrabecsülés széles körben történő kinyilvánítása az összetartozás élményét adja, és ezzel csökkenti a belső bizonytalanság érzését.

Az írás megpróbálja az elmúlt bő 25 év különböző kormányzati döntéseit ebbe a négy típusba sorolni. Látni fogjuk, hogy a hazai döntéshozatalban a szakpolitikai szempontok alig érvényesültek.

 

KINYILVÁNÍTÁSI JÁTSZMÁK

A legelső nagy jelentőségű döntés a nagymarosi vízerőmű elutasítása volt a rendszerváltás kezdetén. Az elutasításban meghatározó szerepet játszott az, hogy az erőmű szerződését a pártállam kötötte meg, és az erőművet ellenzők tettükkel tulajdonképpen a pártállam elutasítását akarták kifejezni, mert az erőmű elutasítása kevésbé volt veszélyes, mint az MSZMP elutasítása. Pedig az erőmű gondolata már a negyvenes évek elején felmerült, és a megépítést a Duna hajózási problémái, valamint a Dunán már korábban megépített vízerőművek egyaránt indokolták. A döntésben a hazai vízépítő mérnökök szakvéleményét teljes egészében ignorálták, sőt fennen hangoztatták azt a sértő nézetet, hogy a vízügyesek érdekeltek az erőmű építésében, ezért nem szabad a véleményüket figyelembe venni. „A szakértelem ócska bolsevista trükk” – mondta akkoriban Csurka István. Ugyanez a nézet azóta is visszaköszön az atomerőművet elutasítók körében. Sajátságos módon a szakértelmet lebecsülők csak a közfeladatok területén utasítják el a szaktudást, magánéletük döntéseinél viszont nagyra becsülik azt, például vakbélgyulladás esetén sámán helyett jól képzett sebészhez fordulnak.

Ennél sokkal jelentősebb döntés volt a mezőgazdasági szövetkezetek szétverése. A döntést alapvetően a szövetkezetek létesítésekor elszenvedett sérelmek motiválták, és a döntés mindenfajta racionális indoklást nélkülözött. Pedig a Hangya Mezőgazdasági Szövetkezetek már a harmincas években léteztek nálunk, és egész Nyugat-Európa mezőgazdasága szövetkezeti rendszerben működik. Mi pedig működésképtelen kisgazdaságokat hoztunk létre, amelyekben nincs meg a szükséges eszközpark, szaktudás és tőke. Németország egyesítésekor a keleti oldalon létező szövetkezeteket nem verték szét, hanem részvénytársaságokká alakították át őket. Az eredmény magáért beszél: mi már saját burgonyafogyasztásunkat is csak német importtal tudjuk biztosítani. Azonban ez a döntés nemcsak a mezőgazdaságunkat tette tönkre, hanem újra létrehozta a hárommillió koldus országát is.

Hasonló érzelmek által vezérelt döntés volt a Szovjetunió utódállamaiba irányuló export állami garanciavállalásának megtagadása. Autóbuszgyártásunk, konzerviparunk exportja döntően ebbe a régióba irányult. A piacon keletkezett rést a nyugati gyárak azonnal kitöltötték, piacainkat elveszítettük, és érintett gyáraink tönkrementek.

 

ELSZEGŐDÉSI JÁTSZMÁK

Az egyik legkirívóbb példa erre a felsőoktatási tandíj bevezetésének kérdése. Amikor a szo­cia­lista kormány felsőoktatási hozzájárulást akart bevezetni 2006-ban, Hoffmann Rózsa így írt az Új Emberben:

Ha olyan gazdag társadalomban élnénk, ahol valóban nagy a jólét és magas az életszínvonal, továbbá alapítványok kínálnak tisztes ösztöndíjakat a tehetséges, ám szegény sorsú diákoknak, mi is igazságosnak s ennélfogva elfogadhatónak tartanánk valamilyen szerény mértékű felsőoktatási tandíjat. Ám a magyar társadalom zöme a szegénységi küszöb környékén él. Napi megélhetési gondok, hónap végén kétségbeesetten számolgatott forintok nehezítik a családok többségének életét. Ilyen körülmények között a százezres nagyságrendű tandíj számukra megfizethetetlen, a ténye pedig elfogadhatatlan. [...] A tandíj bevezetése tehát (nevezzék akár képzési hozzájárulásnak) előreláthatóan megfosztja a legszegényebb tehetséges fiatalokat a diplomaszerzés kilátásaitól. Éppen akkor, amikor Magyarországnak égetően szüksége volna a szellemi gyarapodásra, a tehetségesek valódi érvényesülésére. A Kereszténydemokrata Néppárt történelmi hagyományaihoz híven a szociálisan rászorulók érdekeit védi. Ennek értelmében nem támogatja a tandíj bevezetését, s ugyanerre szólít fel minden valóban haladóan gondolkodó embert.2

A tandíj bevezetését népszavazás segítségével megakadályozták. Ezt könnyű volt megtenni, mert az akkor ellenzékben levő vezető politikus azt hangoztatta: „Van itt pénz, csak ellopják.”3 Négy év múlva Hoffmann Rózsa lett az oktatásért felelős államtitkár, első dolga pedig a tandíj bevezetése volt, és sajátságos módon ekkor az Új Ember hallgatott.

Az elvtelen politizálás másik kirívó példája az azeri baltás gyilkos elengedése. Az akkori igazságügyi miniszter az azeri kérelmet élesen ellenezte, és a kérést elutasító javaslatot terjesztett a kormány elé. A kormány ezzel ellentétesen döntött. Ilyen esetben egy magára valamit is adó miniszter benyújtja lemondását. Magyarország igazságügyi minisztere viszont nem állt fel.

 

BEFOLYÁSÉRVÉNYESÍTÉSI JÁTSZMÁK

Ezeket a játszmákat döntően anyagi érdek vezérelte. Közvetlenül a rendszerváltás után a politikai elit nyíltan hirdette, hogy minden milliomosnál mindig sötét homály fedi az első egymillió eredetét. Ennek megfelelően indult a spontán privatizációnak nevezett szabad rablás, amelynek során az állami vagyon egy része messze áron alul került magánkézbe. Ebben a játszmában elsősorban az MSZMP korábbi tagjai vettek részt, hiszen ők voltak olyan hatalmi pozíciókban, ahol ezt megtehették. Mivel a nyolcvanas évek közepén a párttagok száma több mint kilencszázezer volt, ezt a gyakorlatot széles körben művelték.

A legjelentősebb befolyásérvényesítési döntést a parlament hozta, amikor a háztartási fűtőolaj és a gázolaj eltérő adóztatásával4 és a halasztott vámfizetés bevezetésével egész alvilági üzletágat hozott létre, amely az államot sok százmilliárd forinttal károsította meg. Ez az olajszőkítés néven elhíresült üzletág az Antall-kormány ideje alatt keletkezett, és a Horn-kormány idején is zavartalanul folytatódott. A kilencvenes évek közepén az olajszőkítés már nagyiparrá vált, és hatalmas vagyonok keletkeztek mindkét politikai oldalon, ám csak hat ezredest ítéltek el két-két évre; a nagykutyák máig ismeretlenek maradtak. A parlamenti vizsgálóbizottság olajszőkítésre vonatkozó aktáit 2000-ben 85 évre titkosították. Az olajszőkítés óriási összegek pénzmosását igényelte, ez meg hatalmas maffia rendszert hozott létre. A kilencvenes évek közepén egy sereg megoldatlan maffiózógyilkosság (Prisztás József, Boros Tamás, Seres Zoltán, Fenyő János megölése) jelzi a bandák egymásközti háborúját. Csak 2015-ben ítélte el a bíróság Portik Tamást – az Energol olajszőkítő cég hajdani igazgatóját – Prisztás meggyilkolására való felbujtás miatt.

A Horn-kormány ideje alatt tűnt el 150 milliárd forint a Postabankból, legalábbis ekkora közpénz kellett a bank konszolidációjához. Akkori vezérigazgatója – tízéves huzavona után – hárommillió forintos büntetéssel megúszta.

Hatalmon levő politikusaink számára szinte mindig csak a jelen számít, négy évnél hosszabb távon nem gondolkodnak. A nyugdíjas szavazatok biztosítása érdekében hozta létre a szocialista kormány a 13. havi nyugdíjat, amelyet csak kölcsönből, vagyis az államadósság növelésével tudott biztosítani. Az akkori ellenzék nem mert tiltakozni, megszavazta ezt az őrültséget, sőt a 2006-os választási kampányban egy 14. havi nyugdíj ígéretével még rá is licitált.

Egészen sajátságos jelenség, amikor egy állam a saját állampolgárait rabolja meg. Ez történt 2010-ben, amikor az állam elvette az állampolgárok magánnyugdíj-pénztárakban összegyűjtött háromezer milliárd forint nagyságú vagyonát (amely a hazai éves GDP 10 százalékát jelentette!), és azt a költségvetésben keletkezett hatalmas hiány pótlására használta fel. Az állam akkor azt ígérte, hogy csak időlegesen használja ezt a vagyont az államadósság csökkentésére, és az elvett összegeket az állami nyugdíjrendszerben létesülő egyéni számlákon jóváírja. Ez az ígéret üres szó maradt: az egyéni számlákból nem lett semmi, az államadósság pedig gyakorlatilag nem csökkent, viszont borítékolható, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer hamarosan5 összeroppan a társadalom elöregedése miatt.

 

SZAKPOLITIKAI JÁTSZMÁK

Talán egyedül a Bokros-csomag volt az egyetlen szakpolitikai döntés. A Horn-kormány ezt is csak egyéves huzavona után merte bevezetni, amikor az ország már a pénzügyi csőd határához érkezett. A csomag hatására a csődöt elkerültük, és a gazdaságunk növekedésnek indult. A pénzügyminisztert a csomag végrehajtása után hamarosan leváltották, és azóta is minden oldalról támadják, pedig a csomag pozitív hatását az ország élvezte a kétezres évek elején.

 

ERKÖLCSI VÁLSÁG

Egyetlen dologban van ma közmegegyezés: abban, hogy hazánkban erkölcsi válság van. Persze mindegyik tábor meg van arról győződve és azt hirdeti, hogy az erkölcsi lezüllést a másik tábor okozza. Bárhogyan is van, az biztos, hogy a becsület, az adott szó teljesen értéktelenné, a képmutatás pedig mindennapos gyakorlattá vált. A helyzet oda fajult, hogy a hazugságot már nem is tekintjük elítélendő dolognak, sőt külön elméletet alkotunk a politikai hazudozás védelmére. 2015-ben G. Fodor Gábor, a Századvég Alapítvány stratégiai igazgatója, a következőt nyilatkozta:

Szemben a baloldali elképzelésekkel, amely tervekben, kormányprogramokban gondolkodik, én úgy vélem, a kormányzás a pillanat uralásának művészete. Minden egyes nap új helyzet keletkezik, amit meg kell próbálni uralni. Erre vannak különböző eszközök. […] Az eszközökről lehetnek viták, s az is lehet, hogy rossz eszközt választ valaki. A politika ilyen. […] Azt is ideologikusnak tartom, ha valaki úgy méri le Orbán következetességét, hogy mit gondolt egy dologról 2002-ben, és mit gondolt tavaly. Ha arról szól a politika, hogy a helyzetet kell uralni, akkor nem lehet filozófiai következetességet számon kérni egy politikuson.6

Vagyis ne várjunk semmiféle alapelvet, világnézetet egy politikustól. A politikus célja a „pillanat uralása” annak érdekében, hogy megtarthassa hatalmát. Ez világos, tiszta beszéd. Az pedig jól tükrözi a jelenleg irányadó politikusok erkölcsi nézeteit, hogy a nyilatkozó ezt dicséretnek szánta.

Társadalmunkat uralja az állandó elégedetlenség, sérelmeink folytonos hangoztatása, a mindenkivel szembefordulás és a mindenki lenézése, becsmérlése. Könnyű lenne azt gondolni, hogy ezt Trianon traumája okozza, de ez nincs így. Bánffy Miklós – a Bethlen-kormány első külügyminisztere – erről így írt:7

Minálunk, magyaroknál az a folytonos agitálás és közvélemény-mérgezés különösen veszélyes. A magyarság a már előbb részletesen leírt okokból amúgy is külügyi és hadászati kérdésekben tudatlan maradt, viszont nagyon hajlandó volt mindig arra, hogy magában lázongjon, harcias szólamokat hirdessen, és becsmérelje azt, akit ellenségének tart. Az a régi kuruckodás, ami egykor a dualizmus ellen hangoskodott, az a mindig kritizáló, mindent jobban tudó szellem, amivel népszerűséget tudott bárki szerezni, ha elegendő badarságot beszélt, most áttevődött külpolitikai térre.

Mi meg csodálkozunk azon, hogy minket senki sem szeret. Ehhez jön még az állandó köpönyegforgatás: 2014 végén a magyar külügyminiszter Bakuban megkoszorúzta a mai azeri államfő apjának, egy KGB-tábornoknak és az SZKP Politikai Bizottsága tagjának, vagyis egy kommunista tömeggyilkosnak a sírját. Ha anyagi érdeke azt diktálná, akkor a Magyar Köztársaság képviselője Sztálin sírját is megkoszorúzná? Hol a határ?

 

AZ ELMÚLT NEGYEDÉVSZÁZAD MÉRLEGE

Életem nagyobbik részében abban a naiv hitben éltem, hogy ha egyszer eltakarodnának innen az orosz csapatok – ami persze az életemben nem fog bekövetkezni – akkor ez a tehetséges kis nép csodát fog művelni. A csoda bekövetkezett, de negatív értelemben, mert az tényleg csodálatos, hogy egy nemzet 25 év alatt ennyire tönkre tudja tenni önmagát.

Önsorsrontásunk mérlege számokban:8 9

1989

2014

Bruttó államadósság (GDP %)8

66%

82,4%

Létminimum alatt élők (fő)

900 000

4 800 0009

Munkanélküli

30 000

393 000

Új építésű lakások száma

51 500

8 358

Házasságkötések száma

70 000

38 700

Élve születések száma

127 000

93 000

Összes bűncselekmény

225 000

329 000

A rendszerváltáskor mezőgazdaságunk bőségesen ellátta a hazai fogyasztást, sőt jelentős exportot bonyolított le. Az iparunk technológiai színvonala elavult volt ugyan, mégis jelentős eredményeket tudott felmutatni. A mai mezőgazdaságunkat csak az Unió szubvenciói tartják életben, a hazai fogyasztást számos területen (állattenyésztés, tejtermelés) nem tudja biztosítani. Patinás gyáraink (MOM, Ganz, Láng, Orion, Ikarusz, Gamma stb.) eltűntek, újat mi nem építettünk, csak a németek és a dél-koreaiak.

Nemzetközi megítélésünk is hasonlóan változott. Magyarországot, az 56-os forradalom országát, a vasfüggöny lebontóját, gyakorlatilag meghívták az Európai Unióba. Tíz év tagság után elértük azt, hogy 2014-ben a német kancellárválasztást megelőző TV-vitában a konzervatív és a szociáldemokrata jelölt arról vitatkozott: hazánkat kizárni kell-e az Unióból, vagy elegendő a szigorú megregulázás. 2016. január 13-án pedig a Die Welt német konzervatív lapban Viviane Reding, az Unió korábbi igazságügyi biztosa azt írja, hogy a legveszélyesebb válság most van kialakulóban a földrész keleti felén, ahol áldatlan szövetség formálódik. Véleménye szerint a visegrádi államok az Unió alapjait igyekeznek kikezdeni, mert önzőn csak arra hivatkoznak, ami nekik közvetlenül előnyös.10

Ne legyenek illúzióink! Könnyen lehet, hogy a végén csakugyan kizárnak bennünket az Unióból, hiszen gazdaságilag is, katonailag is súlytalanok vagyunk. Lehet, hogy velünk fognak példát statuálni, hogy megállítsák a többi közép-európai ország lázongását. Akkor az ide telepedett pár német tulajdonú autógyár elmegy, mivel vámot kellene fizetnie az európai exportért. Akkor a külföldön dolgozók jöhetnek haza, mert nem dolgozhatnak az Unióban. Oroszország szemében is azonnal elveszítjük jelentőségünket, hiszen csak arra kellünk, hogy rajtunk keresztül bomlasztani tudják az Uniót. Akkor itt maradunk a tönkretett mezőgazdaságunkkal, ipar nélkül. Akkor lehet majd ismét óbégatni, hogy „egyedül vagyunk”, és szórhatunk átkot a „hálátlan Nyugatra.” Senkit sem fog érdekelni.

Kényelmes dolog politikusainkat okolni az ország hanyatlásáért, az elfecsérelt negyedévszázadért. Mindenki meg tudja nevezni az ezért felelős politikusokat, akik természetesen mindig a másik táborba tartoznak. Torz személyiségek mindenhol és mindenkor születnek, de az már az adott társadalmon múlik, hogy mivé válnak. Hogy hazánk 25 év alatt ide jutott, azért elsősorban nem a politikusaink felelősek, hanem mi, a magyar értelmiség. Mégis: ki juttatta a mai politikusokat vezető pozíciókba? Mégis: ki másnak kellett volna reális célokat kitűzni és a célok eléréséhez szükséges terveket kidolgozni? A kilencvenes évek közepén Hankiss Elemér javasolta: Találjuk ki Magyarországot! Ez a mozgalom elbukott, mert ha valaki valamit javasolt, akkor nem a javaslatot néztük, hanem azt, hogy ki javasolta, és a szembenálló szekértábor azonnal elgáncsolta az ötletet. Kinek kellett volna megértetni a társadalommal, hogy a nyugati életszínvonalhoz nyugati termelékenység, munkafegyelem és adózási morál kell? Nem mertük megmondani, hogy a „jóléti rendszerváltáshoz” szorgalmasan dolgozni kell; nem állandó követelőzés, hanem kemény munka viszi előre az országot. Nem mertünk szólni, hogy nagyjaink Szent Istvántól Kossuth Lajosig mindig a Nyugathoz akartak igazodni. Nem mertük megkérdezni, hogy ha Kelet felé nyitunk, akkor vezető politikusunk miért Svájcba küldi tanulni gyerekét, miért Svájcban tartja pénzét, és nem Moszkvában vagy Bakuban? Hallgattunk arról, hogy a 21. században csak a tudás alapú társadalmak a sikeresek, hogy minden eredményesen feltörekvő ország növelte az oktatás színvonalát, mi meg csökkentjük a tankötelezettség időtartamát és a felsőoktatásban résztvevők számát, valamint silányítjuk a középfokú oktatás színvonalát. Nem ordítottunk, hogy az ország szisztematikus elbutítása azt eredményezi, hogy a tehetséges fiataljaink tömegesen kénytelenek elhagyni a hazát. Hallgattunk, mert folyamatosan el voltunk foglalva sérelmeinkkel, frusztráltságunkkal, gyűlölködésünkkel, és közben próbáltuk sütögetni saját kis pecsenyénket. Hallgatásunknak ez lett az eredménye, és most nem mutogathatunk semmiféle megszálló hatalomra. Ezért az eredményért csak mi vagyunk felelősek, és unokáink nem fogják áldón emlegetni neveinket.

 

VÉGH ENDRE
mérnök

 

1Scharle Péter, A közlekedési szakértelem mozgástere a gazdasági-társadalmi játszmákban, Közlekedéstudományi Szemle, 2013. június, 4–12. Bővített változatban, előadás formájában elhangzott „A jelek ideje.” 30 éves az Egyházfórum címmel 2016. szeptember 16–17-én a Wesley János Lelkészképző Főiskolán rendezett konferencián, és megjelent Keresztény jelenlét társadalmi játszmákban címmel: Egyházfórum XXX.(VI. új évf.) 2016/3, 19–31.

2Hoffmann Rózsa, Tandíj a diplomáért, Új Ember 2006. 07. 23.

3Az átlagpolgár hogyan tudná megítélni, mire van pénze az államnak? Ha Bécsben tandíjmentes az egyetem, akkor miért ne lehetne az Budapesten is? Könnyű az embereket félrevezetni.

4Az eltérő adókulcsok még a pártállam idejéből származtak, amikor ennek nem volt jelentősége, mert a kőolaj- termékek forgalmazása állami monopólium volt. Az állami monopólium eltörlésekor azonban a parlament nem szüntette meg a két különböző adókulcsot.

5Egy mostani becslés szerint ez már 2026-ban bekövetkezhet.

6Magyar Narancs, 2015. 02. 19., 8.

7Gróf Bánffy Miklós, Egy erdélyi gróf emlékiratai, Bp., Helikon, 2013, 316.

8Az államadósság negyedéves átlaga a MNB hivatalos adatai alapján: 2009-ben 80,2%, 2010-ben 83,2%, 2011-ben 82,3%, 2012-ben 79,7%, 2013-ban 81,1%, 2014-ben 82,4%. Ebből az látszik, hogy az adósság lényegében stagnál. Viszont az Európai Unió csak az utolsó negyedév államadóssági adatát kéri, ezért azt kreatívan úgy alakítják, hogy csökkenést mutasson. Ilyen szépen lehet a statisztikával trükközni! Az adatok itt találhatók: undefined (letöltve: 2016. 10. 24.).

92010-ben 3,7 millióan éltek létminimum alatt, 2014-ben pedig 4,8 millióan, vagyis 4 év alatt a létminimum alatt élők száma 1,1 millióval nőtt. A botrányos romlás nyílt beismerése az, hogy a Központi Statisztikai Hivatal 2015.-ben megszüntette a létminimum kiszámítását. A magyar reformok így működnek. Az adatok itt találhatók: undefined (letöltve: 2016. 10. 24.) és undefined (letöltve: 2016. 10.24.).

10undefined (letöltve: 2016. 10. 24.).

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.