egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/5. számában

Az Egyházfórum fönnállásának eddigi több, mint 19 éve alatt mindig arra törekedett, hogy fórumot teremtsen az egyházban megjelenő eltérő véleményeknek, és a különböző álláspontok tisztességes ütköztetésének. Az elmúlt közel két évtized alatt számos alkalommal találkoztunk a párbeszéd elutasításának egyházi gyakorlatával, nem is beszélve a hitelrontás, eltiporni akarás különböző megnyilvánulásairól. És mégis: a másikra figyelésnek, a másik meghallgatásának nincs alternatívája, még akkor sem, ha közben bennünket sárral dobálnak. Az egyházi iskolák állami finanszírozásáról írott cikkemre (Egyházfórum 2005/3) mindenekelőtt Tomka Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vallásszociológus tanszékvezető tanára reagált élesen. Bár írásom csak a mindössze néhány száz példányban megjelenő Egyházfórumban jelent meg, ő először egy országos, több tízezer példányban megjelenő napilapban, a Magyar Nemzetben válaszolt, amely semmit sem közölt az én írásomból, és olvasói csak az ő véleménye alapján alkothattak képet annak tartalmáról, illetve a szerinte „Egyház(ellenes)fórum”-ról. Jelenleg várom, hogy a Magyar Nemzet az én válaszomat is közölje. Miután jeleztem Tomkának, hogy az Egyházfórum a kritikát is leközli, lapunkat is megtisztelte egy írással, amely a 2005/4. számunkban jelent meg.

A neves szerző már a bevezetőben kijelöli cikkem értelmezési tartományát: nem lát benne mást, mint „komoly erőfeszítéseket” az „MSZP-SZDSZ kormány álláspontjának megmagyarázására és az egyház(ak) eláztatására”, megállapításaimat egyszerűen „az Egyháznak címzett oldalrúgás”-nak, „a kormány álláspontja melletti hangulatkeltés”-nek és „politikai apológiának” nevezi, majd kijelenti, hogy a „cikknek már a címe is manipulatív”. Ugyanakkor már második mondatában megállapítja, hogy írásomban többször elmondom: „egyik félnek sincs igaza”. Ezáltal viszont – úgy vélem – ellentmondásba keveredik: Ha ugyanis többször is kijelentem, hogy egyik félnek sincs igaza, akkor az azt jelenti, hogy mindkét fél álláspontja kifogásolható. Én ezt állítottam és nem mást. Ha bírálóm más eredményre jut, akkor nem az én sugalmazásommal, hanem az ő következtetéseivel van baj. Egyébként nemcsak az övével, mert más oldalról épp az ellenkező vád ért: az egyházakat mentegetem, a kormányt pedig áztatom. Pedig sem az egyik, sem a másik nem volt célom, hanem szerettem volna feltárni bizonyos összefüggéseket, amely – úgy tűnik – mindkét táborban nagyon érzékenyen érintett egyeseket.

A vallásszociológus cikkének későbbi bekezdéseiben is újra és újra segítséget nyújt az olvasónak, hogy írásomat helyesen értelmezze, így például, amikor adataimat „számbűvészkedés”-nek, érvelésemet „súlyosan megtévesztő”-nek vagy a „rossz hírbe hozás mintapéldájá”-nak nevezi. Persze, nem lenne semmi baj, ha mindezt szerzőnk tisztességesen megindokolná. Adataim hitelességét azonban maga sem kifogásolja, ténylegesen egyetlen számot sem korrigál, legfeljebb arra utal, hogy másokat nem hozok szóba. Ha van olyan adat, amely megállapításaimat érdemben módosítja – ez ugyanis elképzelhető –, akkor ezeket kellett volna közölnie, amit azonban elmulasztott. Tomka minősítései, akárcsak Cziglányi Zsolt „Egyházfúrom?” megjegyzése számomra csak egyet bizonyít: valamilyen okból nem tudják elviselni a – II. Vatikáni zsinat által az egyházban szükségesnek tartott – kritikai hangot, illetve azonnal egyházellenesnek igyekeznek azt beállítani. A közel és távoli történelem ismeretében könnyű lenne minősíteni ezt a stílust, de ez csak újabb vádaskodásokhoz vezetne. Ezért az alábbiakban inkább az említett két szerző cikkemet érintő néhány megállapítására kívánok érdemben reagálni.

 

A vita lényege

Tomka három állításommal bocsátkozik vitába. Az első, hogy szerintem az egyházi intézmények több támogatást kapnak, mint az államiak, értve ezalatt az önkormányzati fenntartású iskolákat is. Nos, én ilyet sehol nem írtam, hanem csak azt, hogy több állami támogatást kapnak. Bírálóm számára a kiinduló pontot „a demokráciának, a polgárok egyenlőségének és a világnézeti szabadságnak (s ezzel együtt az állam világnézeti semlegességének) követelése” képezi, amelyet szembeállít az írásomban felfedezett „számbűvészeskedéssel”. A legalapvetőbb követelménynek tekinti, „hogy az állam ne diszkrimináljon, hanem minden polgárának ugyanazokat a lehetőségeket biztosítsa”. Ebből következően „az egyházi iskolába járó tanuló pontosan ugyanolyan állami támogatást kell, hogy kapjon, mint az állami iskolában tanuló”. Számbűvészkedésnek pedig azt tartja, „ami szerint (a kormány által megszabott tartalmú) normatív támogatás igen, egyéb támogatás nem; vagy a kötelező oktatási feladattal kapcsolatos támogatás igen, egyéb nem; vagy költségvetési támogatás igen, önkormányzati nem járna. A támogatási formák differenciált kezelése könnyen olyan ügyeskedéssé válik, amely megakadályozza az egyenlő elbánás alapelvének érvényesülését”.

Az említett alkotmányos joggal én is egyetértek. Magam is azt vallom, hogy az állam sem diszkriminálhat, hogy minden diák után ugyanannyi állami támogatás jár, tanuljon akár önkormányzati, akár egyházi iskolában. Sőt még az is megengedhetetlen, hogy átlagolják az óvodások, iskolások és középiskolások után járó normatívát, amint az Oktatási Minisztérium (OM) tette. Cikkemben ezt szóvá is tettem, amikor rámutattam, „hogy az OM nem súlyozott átlagokat hasonlított össze, vagyis nem tudni, mennyire vette figyelembe, hogy más az intézményhálózat szerkezete az önkormányzati és más az egyházi fenntartók esetén. Az állami oktatásban ugyanis nagyobb arányt képviselnek az óvodák, amelyek normatív támogatása jóval alacsonyabb az iskolainál. Az egyházak viszont nagyobb arányban tartanak fenn iskolákat, így esetükben a fejpénznek is magasabbnak kell lenni az átlagosnál. Bár az egyházi fejpénz valóban magasabb, mégsem tudni, hogy ez ténylegesen tükrözi-e az eltérő oktatási szerkezetet”.

Mi a helyzet a számbűvészkedéssel? Egyetértek Tomka Miklóssal: jogtalan az OM törekvése, hogy bizonyos normatív támogatásokat kiegészítővé minősítésen át, illetve az is, hogy különbséget tegyen kötelező és általános oktatási feladatok közötti (ezt cikkemben én is kifogásoltam: „Magyar Bálint még abban sem lehet biztos, hogy az Országgyűlés által mégiscsak elfogadott csekélyebb mértékű elvonásokat az Alkotmánybíróság helybenhagyja. A Vatikáni szerződés ugyanis nem tesz különbséget kötelező és általános oktatási feladatok között, mint a miniszter, aki az előzőt finanszírozná, az utóbbit nem”). Sőt továbbmegyek: az OM – úgy tűnik – valóban elfogadhatatlan számbűvészkedést folytat, minek következtében átláthatatlan számítási eljárásokon keresztül kétes eredményekre jut. Ez ellen tiltakozni kell az egyházi fönntartóknak éppúgy, mint más megnyomorított oktatási intézményeknek. Lehetőleg együtt, összefogva, egymást segítve!

Tomka számbűvészeskedése más jellegű: a támogatást, hol egyszerűen támogatásnak, hol állami támogatásnak nevezi, hol beleérti az önkormányzati kiegészítést, hol különválasztja a kettőt. Pedig ezen áll vagy bukik a „vita lényege”. Az állami támogatás ugyanis központi költségvetési támogatás és nem tartalmazza az önkormányzatit. Ezt szerzőnk többször is így értelmezi. Ebből viszont az előzőek értelmében az következik, hogy minden fönntartó esetén a költségvetési támogatásnak (normatíva) kell azonosnak lenni, és nem az önkormányzati kiegészítésnek, mint ahogy ezek a kiegészítések az önkormányzat lehetőségeinek függvényében különbözőek is. Az egyházak esetén azonban szerzőnk a kiegészítő támogatást az állami támogatások közé sorolja, különválasztásuk ellen pedig élesen tiltakozik. Tegyük fel mégis, hogy Tomkának van igaza, tehát a normatíva és a kiegészítés együtt alkotja az állami (költségvetési) támogatást. Ebben az esetben neki, az alkotmányos jog védőjének kellene a leghatározottabban tiltakozni az ellen, hogy az önkormányzatok és alapítványok esetén sérül az alkotmányos jog, mert ezek a kiegészítést nem kapják meg az államtól, hanem magunknak kell azt kigazdálkodni. Ahol erre az önkormányzatok vagy alapítványok nem képesek, ott az iskolák tönkremennek, illetve átadják ezeket az egyháznak, mint például Abaligeten.

 

A felekezeti és alapítványi iskolák

A vallásszociológus felismeri ezt az ellentmondást, és a következő érvvel próbálja meg feloldani azt: „a világnézet választása alapvető emberi jog és az állam kötelessége annak biztosítása, hogy ebből senkinek hátránya ne származzon. Ennek érvényesítésére kell az oktatásügyben, az egészségügyben stb., a világnézetnek megfelelő tanulásra, ellátásra intézményes lehetőséget teremteni, és azt anyagilag biztosítani. Egyéb csoportérdekekkel, ízléssel, speciális pedagógiai módszerek alkalmazásával, szakmai irányultsággal, vagy egyszerűen a magasabb színvonalú oktatás utáni vággyal kapcsolatban ugyanilyen jog nem létezik”. Második vádja ellenem éppen az, hogy szerintem „a felekezeti és az alapítványi iskolákat egyformán kellene kezelni”. Tomka érvelése azonban legalább két ponton kifogásolható. Egyrészt a világnézet szabad megválasztásából nem következik, hogy ennek érvényesítéséhez világnézeti alapon működő iskola kell. Attól, hogy valaki önkormányzati iskolába jár, még nem sérül világnézeti szabadsága, sőt épp annyira lehet vallásos is, mint az egyházi iskolába járó. Egyébként épp az egyházi intézményeket pozitívan diszkrimináló Alkotmánybírósági (AB) határozat indoklása rögzíti, hogy az államot csak a semleges iskola létesítésének és fenntartásának kötelezettsége terheli, így nem állapítható meg az, hogy az államnak mindenki számára a választása szerinti iskolában kell ingyenes oktatást biztosítania. Tegyük fel azonban, hogy megint Tomkának van igaza. Ekkor fölmerül a másik kérdés, hogy mit tekintsünk világnézetnek? Csak a kereszténységet? Netán csak a „történelmi” egyházak által képviselt hitet? Ha valaki mondjuk Rudolf Steiner világképét teszi magáévá és gyerekét Waldorf-iskolába szeretné íratni, neki miért nem járnak ugyanazok a jogok, az ő döntése miért nem minősül világnézeti alapon történő iskolaválasztásnak? Lehet, hogy Tomka nem is az alkotmányos elvek betartása, hanem bizonyos egyházi érdekek mellett érvel – alapvető emberi jogokkal szemben? Mit mond viszont akkor, ha a boszorkányegyház iskolát alapít és megállapodást köt az állammal? Akkor harcolna a boszorkányok jogaiért, hogy nekik is járjon kiegészítő támogatás, mert egyházi iskolájuk van?

A dolog sokkal egyszerűbb, mint az a tanszékvezető tanár úr ellentmondásos gondolatmenetéből kitűnik. Csupán arról van szó, hogy az érvényes jogi szabályozás – beleértve a Vatikán szerződést is – következtében az egyházi iskolák a kiegészítő támogatás állami átvállalása miatt előnyösebb helyzetben vannak az önkormányzati és alapítványi iskolákhoz képest. Én ennyit állítottam. Az AB által az egyházi fenntartókra alkalmazott „pozitív diszkrimináció” így nem más, mint puszta ténymegállapítás, ami nemcsak a Tomka által említett „egyéb” iskolákat, hanem kifejezetten világnézeti intézményeket is sújt. Erre maga Sólyom László, az AB akkori elnöke is rámutatott: a „magyarországi egyháziasítási trend 1997-re oda vezetett, hogy tényleges – és az alkotmánybírósági teszt szerint igazolhatatlan – különbség keletkezett az egyházi fenntartású és az egyébként vallásilag elkötelezett iskolák állami támogatása között” (Az oktatási törvény és a világnézeti semlegesség, in: Ius Privatum, Budapest, 2001).

Bírálóm is elismeri, hogy a jelenlegi rendszer nem biztosítja az esélyegyenlőséget, „nem oldja fel a szegény és a gazdag önkormányzatok különbségét”, amit adott esetben az önkormányzati iskola egyházi kézbe adására ösztönözhet. „Tisztességtelen azonban ezt a gondot az egyházakra hárítani, vagy éppenséggel a szektorsemleges finanszírozás elvét erre hivatkozva megkérdőjelezni”, vélekedik Cziglányi Zsolttal egyetértésben. Nos, én egyiket sem tettem, bár – mint láttuk – mást ért Tomka és valószínűleg Cziglányi főigazgató is, szektorsemleges (azonos) finanszírozáson, mint én. Cikkemben viszont éppen egy önkormányzatiból egyházivá avanzsált – az abaligeti – iskola példáját említettem. A Pécsi Hittudományi Főiskola főigazgatója szerint egyházi részről látták, hogy az önkormányzat képviselői „a szemétdombra készülnek hajítani” az intézményt, ezért a főiskola „felajánlja, hogy ha használatra megkapja az épületet, fenti oktatási céljai érdekében gyakorló iskolát alapít benne”. Cikkemben valóban leírtam azt az – ahogy ő nevezi – „sületlenséget”, hogy Abaligeten az egyházi fenntartó „tetszés szerint bocsáthatja el a tanárokat, illetve ’frissítheti’ fel a tantestületet”. Elnézést a tévedésért, ez tényleg elegánsabban történt, az egyházi fenntartó a piszkos munkát az önkormányzatra bízta: az egyház nem volt hajlandó átvenni az iskolát, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy az önkormányzat hivatalosan megszüntesse, miáltal az egész tanári kart el kellett bocsátani, végkielégítésben kellett részesíteni, ami a csőd szélére juttatta az önkormányzatot (ld. a 4. számban közölt abaligeti hozzászólásokat). Cziglányi moshatja kezeit: „Mi új iskolát alapítottunk, ahova felvettünk tizenöt munkanélküli dolgozót. Hogy pontosan kiket, azt – ó, irgalom ezért a merészségért! – a feladat ismeretében önállóan választottuk meg”.

A főigazgató érvei a falu iskolájának megmentésére, a természetes közösség megőrzésére, a gyerekek több órás buszozásának elkerülésére stb. mind tiszteletreméltó szempontok, amelyeket államnak, egyháznak és magán személyeknek egyaránt támogatni kell. Ha csak ezekről lett volna szó, szívesen lettünk volna az első lap, amely „dícsérőleg” szólhatott volna az abaligeti modellről. A fönti eljárás, illetve a dupla normatíva mellett a csőd szélére jutott (juttatott?) önkormányzattól kicsikart plusz kiegészítő támogatás nekem mindenesetre nem a szegény „törékény falvak” megsegítésére siető önzetlen, a sajátjából „komoly összegeket” (mennyit is, kérdezte a polgármester, de a főigazgató nem adott rá választ) áldozni kész egyház képét juttatja eszembe. Inkább ismerem fel benne az Evangélium „szívtelen szolgáját”, aki – miután az úr nagylelkűen elengedte tartozását –, nyomorult szolgatársát fojtogatta és vetette börtönbe, hogy fizesse meg adósságát. Valószínűleg a szomszédos önkormányzathoz tartozó szentkatalini szülők sem a segítő egyházat ismerték fel az akcióban, pedig nekik a főigazgató 25-30 ezer forintos beiskolázási támogatást ígért, mert – úgy tudom – egyikük sem élt a lehetőséggel: a gyerekek inkább maradtak az önkormányzati iskolában, minthogy átmentek volna az egyháziba. Ők még választhattak!

 

Az egyház pénze

A harmadik állításom, amellyel Tomka Miklós szembeszáll, hogy „az Egyháznak sok a pénze (– tehát fizessen!)”. Csakhogy én sem az egyház sok pénzéről nem szóltam, se arról, hogy fizessen. Annak illusztrálására, hogy a társadalomban az egyházi intézmények finanszírozásával kapcsolatban milyen negatív megnyilvánulásokat lehet hallani, egy napilapból idéztem, mely szerint „az egyház úgy harcol diákjaiért, hogy ne kelljen egy fillérrel se többet intézményeire fordítania”, miközben saját „költségvetése nem nyilvános”. Emellett megemlítettem, hogy „2003-ban a katolikus egyháznak bevallottan 22 milliárd forint saját bevétele volt, de ebből nem kívánt – egy viszonylag csekély mértéken túl – közfeladatot finanszírozni”. Saját állításom tehát csak ez utóbbi, amiben Tomka nem az adat helyességét kifogásolja, hanem azon megjegyzésemet, hogy az egyház saját bevételéből egy csekély mértéken túl nem akar közfeladatot finanszírozni. Ez viszont tény! Egyébként nem akarnak az önkormányzatok és az alapítványok sem, mégis meg kell tenniük. Tomka így folytatja: „Csökkent volna az egyházkritikus lendület, ha jobb megértés érdekében megjegyezte volna” – mármint én –, „hogy a központi intézmények működtetésén túl” ezt mi mindenre kell fordítani. Köszönöm a szerzőnek a hosszú listát, s úgy vélem, hogy ez a kiegészítés tényleg fontos. Az egyházi bevétel ezernyi csatornán és többnyire bizonyára jó célok érdekében folyik el az egyháztól. Erről még akkor sem szabad elfeledkeznünk, ha negatív jelenségeket teszünk szóvá. Persze, az önkormányzatoknak sem csak iskoláikat kell eltartani.

Egy jelenségen azonban érdemes elgondolkodni: miért nem természetes egyes „egyházvédőknek”, hogy az egyháznak is nagyobb mértékben kellene hozzájárulnia az oktatás költségeihez; és miért tartják természetesnek, hogy az önkormányzat akkor is kiegészítő támogatást nyújt, ha már nem is tart fenn iskolát. Nézzük újra az abaligeti példát! Az egyházi fenntartó dupla normatív állami támogatáshoz jut, tartós használatba kapja az önkormányzat által felújított közel százmillió forintot érő iskolaépületet, ezeken túl pedig kiegészítő támogatást kér az önkormányzattól. Cziglányi szerint azért, mert „ebbe az iskolába – akárhogy is nézzük – zömmel abaligeti gyerekek járnak, akikkel szemben az önkormányzatot közoktatási kötelezettség terheli”. Csakhogy az önkormányzatnak már se iskolája, se normatív támogatása sincs, mert ez az egyházi fenntartót illeti. Nem az lenne az etikus megközelítés, hogy aki a feladatot (oktatást) elvállalta, aki erre a dupla támogatást felveszi, annak kellene a költségeket is állnia? Ha költségekről van szó, akkor a gyerekek az önkormányzaté, ha bevételről, akkor az egyházé?

Térjünk vissza a Tomka által kifogásolt adatokhoz. Ezek közül kettővel nem kívánok foglalkozni, mégpedig azzal, miszerint az egyházi iskolák diákjai az elmúlt évben „70 ezer forinttal kaptak többet, mint az önkormányzati iskolák” tanulói, illetve, hogy „2005-ben még akkor is mintegy 6000 forinttal többet kaptak volna az egyházi iskolák diákjai, ha az ismertetett miniszteri javaslatban felsorolt elvonásokat a parlament elfogadta volna”. Hangsúlyoztam ugyanis, hogy ezek az OM adatai, amelyeket a szakemberek is megkérdőjeleztek, igaz, megkérdőjelezték az egyházi számításokat is, amelyekre szintén akad példa a cikkemben. Egy harmadik adattal kapcsolatos állításomat viszont a tanszékvezető „a rossz hírbe hozás mintapéldájá”-nak nevezi. Ezt írtam ugyanis: „az egyházak számláin csak a közoktatásban 2003 során közel kétmilliárd forint ’ragadt bent’, vagyis ennyi nem jelent meg a kiadási oldalon. Ezáltal az egyházak valószínűleg az egyetlen olyan fenntartók, amelyek közfeladat ellátása során ’tőkefelhalmozásra’ is képesek”. A vallásszociológus egyrészt kifogásolja, hogy hol egyházakról, hol pedig katolikus egyházról beszélek, „így néha kideríthetetlen, hogy kire” gondolok. Bevallom: ha egyházakat mondok, akkor általában az egyházakra vonatkozik a kijelentésem, ha pedig katolikus egyházról beszélek, az alatt a katolikus egyház értendő. Ez ilyen egyszerű! A közel kétmilliárdos adat kapcsán egyházakról beszéltem, ugyanis nem rendelkeztem egyes egyházakra lebontott adatsorral, bár a nagyságrendek többé-kevésbé megfelelnek az egyházak közszolgálati súlyának. Tomka ezt írja: „S tényleg vannak az egyházaknak az OM-nél, vagy más állami szervnél számlái? Erről jó lenne az egyházakat is értesíteni!” Hát igen, nem csak szidni, olvasni is tudni kell(ene)! Ha ugyanis azt írom, hogy csak a közoktatásban közel kétmilliárd forint ragadt bent az egyházak számláin, az nem OM vagy egyéb állami számlákat, hanem értelemszerűen az egyházak számláit jelenti. Vagyis az egyházak oktatási feladataik finanszírozására elkülönített pénzből közel kétmilliárd (pontosan 1,8 milliárd) nem jelent meg a kiadási oldalon. Erről nem az OM vagy más állami szerv, hanem csakis az egyházak tudnak elszámolni. Ha nem teszik, nem én hozom őket „rossz hírbe”, hanem ők saját magukat.

 

Szolidaritás és hitelesség

Hozzászólásának végén Tomkához csatlakozva Cziglányi Zsolt fölteszi a kérdést: „biztos, hogy az szolgálja az esélyegyenlőséget, ha az egyháziaktól elvesszük a (nekünk egyébként nem járó) kiegészítő támogatást, és nem inkább a szegényebb önkormányzatoknak is meg kellene adni azt?”. Ha figyelmesen olvasták volna el cikkemet, bizonyára feltűnt volna nekik, hogy a megoldások közül első helyen ezt javasoltam: „A legegyszerűbb az lenne, ha a kiegészítő támogatást is – a normatívához hasonlóan – minden fenntartó, így az önkormányzatok és alapítványok esetén is, átvállalná a központi költségvetés”, és hozzátettem, hogy az ezt jelenleg nem bírná el. A második lehetőség, miszerint minden fenntartónak meghatározott arányban hozzá kellene járulnia a közoktatás költségeihez, az érvényes jogi szabályozás miatt szintén nem járható út. „A kialakult helyzetben ezért – írtam – mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy az eddig alkalmazott számítási eljárást pontosítsák és azt jogszabályban rögzítsék”. A napjainkban újra föllángoló vita, ennek hiányát igazolja.

Megdöbbentőnek tartom viszont Tomka következő sorait: „A költségvetés sírhat, hogy a felekezeti iskolákban tanulók, illetve az egyházi intézmények esélyegyenlőségének biztosítása őreá – az iskolatámogatás megosztott, központi költségvetési és önkormányzati rendszere miatt – jelentős terheket hárít, de ez a rendszer hibája, aminek megoldását nem szabad az alapvető emberi jogok felfüggesztése és a felekezeti intézmények hátrányos megkülönböztetése irányában keresni”. Mivel a terhekről, azok megoszlásáról már volt szó, most csak a költségvetés és ezzel az ország teherbíró képessége iránti – szerintem – cinikus megjegyzésre kívánok röviden reagálni. Ha ugyanis nadrágszorító rendelkezések lépnek életbe, akkor a diszkriminációmentes állam épp azt jelenti, hogy mindenkinek összébb kell húzni a nadrágszíjat, a növekvő terheket pedig igazságosan kell elosztani. Ha viszont az egyházak nem kérnek a terhekből, továbbra is csak jussukat követelik, miközben más intézmények tönkremennek, sőt ezeket átvéve még növelik is a köz terheit, akkor hol maradnak a Tomka által vallott azonos lehetőségek? Úgy érzem, az azonos lehetőségek és a világnézeti szabadság követelése nála csak addig érvényesül, ameddig ez az egyháznak kedvező, de a szegény önkormányzatok vagy alapítványok esetén ez már nem számít.

Végül Tomka Miklós még kitér egy általam felvetett szempontra, az egyház jó hírének és hitelességének a kérdésére. Idézi a „Gaudium et spes” lelkipásztori konstitúció 76 pontját, miszerint az egyház lemond törvényesen szerzett előjogairól, „mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e a tanúságtétele”. Gondolatmenete azonban megakad és újra támadásba lendül: „De végül is mit reklamál Wildmann? Azt, hogy az Egyház minősítse magát azonosnak bármilyen alapítvánnyal és iskolafenntartó kezdeményezéssel?”. Megvallom, legalább ezen a ponton jobban örültem volna, ha szerzőnk kifejti: szerinte mit kellene tenni az egyháznak, hogy hitelesebb legyen. Valószínűleg ő is olvasta, hogy az idén tízezres nagyságrendben csökkent azok száma, akik a katolikus egyháznak ajánlották fel adójuk egy százalékát. A katolikusoknál nagyobb arányú a csökkenés, mint bármely más egyház esetén. Vajon miért?

Wildmann János

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.