egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában

Az Egyházfórum 2005/1 számában Jakab Attila és Végh Endre a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán olyan alapvető kérdéseket fogalmaz meg, és olyan szempontokra hívja fel a figyelmet, amelyekről a közvélemény a népszavazás előtti politikai szócsatákban keveset hallhatott. A sokoldalú megközelítésüket egy új nézőponttal szeretném kiegészíteni.

Jómagam ahhoz a túlnyomó többséghez tartozom, aki a szavazás napján távolmaradt az urnáktól. Azért döntöttem így, mivel nem értettem egyet a Magyarok Világszövetsége által megfogalmazott kérdéssel, amely így hangzott: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. Tv. 19. § szerint „Magyar igazolvánnyal”, vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Azért utasítottam el ezt a megfogalmazást, mert nem tartom kellően tágnak azon személyek körét, akik a kettős állampolgárságra jogosultak lennének.

A kettős állampolgárság ügye a kezdeményezők és támogatók értelmezésében kísérlet volt a trianoni békeszerződés által szétszakított magyar nemzet államhatárok módosítása nélküli újraegyesítésére. Ez önmagában nemes és dicsérendő szándék. Mi akkor a probléma, ki van itt kirekesztve?

A népszavazásra bocsátott kérdés teljesebb értelmezéséhez érdemes feleleveníteni, hogy a békediktátum aláírása után nemcsak kb. 232.500 km2 terület került más államok fennhatósága alá, hanem 13,3 millió egykori magyar állampolgár is. Ebből mintegy 10 millió nem magyar nemzetiségű volt. Ők mint a Magyar Királyságban élő nemzeti kisebbségek része voltak a magyar politikai nemzetnek.

Pécsett 2004. novemberében és decemberében olyan kampányplakátok is megjelentek, amelyek Magyarország elcsatolt területein csak az akkor ott élő magyarok számát tüntették fel. Mintha hazánk vesztesége az államterület 71 %-a és a magyar nemzetiségű lakosság lett volna csak.

Vannak honfitársaink, akik nem kívánják tudomásul venni, hogy pl. nemcsak a Kárpát-alján, vagy a Délvidéken élő magyar nemzetiségű emberek feje fölött húzták el erre-arra a határokat, hanem az ő sváb, zsidó, ruszin, örmény, bunyevác, stb. szomszédjuk feje felett is. Ők is mind anélkül lettek csehszlovák, román, jugoszláv vagy osztrák állampolgárok, hogy megkérdezték volna erről véleményüket. Ez szerintem épp úgy a Kárpát-medencében élő népek és népcsoportok sorsközösségét példázza, mint az, hogy a vegyes nemzetiségű falvaink első világháborús áldozatainak nevei „Hőseink” vagy „A hazáért” felirat alatt ugyanazon az emlékművön olvashatók.

Tény, hogy egyes nemzetiségek (csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok és szlovének) örömmel fogadták az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását, hiszen végre megszabadulhattak a magyarosító politika igájától, és lehetőségük nyílt saját államuk megalapítására. Az elvett államterületen élő kisebb létszámú nemzetiségek továbbra is kisebbségi státuszban maradtak, csak már nem Budapest, hanem Prága, Bukarest, Belgrád és Bécs asszimilációs nyomása alatt éltek – a határokon kívül került magyarokkal együtt.

Az egyes nemzetiségek számbeli nagyságától függetlenül úgy gondolom, hogy ha a magyar állam elvárta a nem magyar nemzetiségű polgáraitól, hogy lojálisan teljesítsék kötelességüket, és ha „kell”, életüket áldozzák a vélt vagy valós magyar érdekekért, akkor az lenne a méltó és igazságos, ha a jelenlegi magyar állam a kettős állampolgárság lehetőségét felkínálná a egykori nemzetiségi lakosság leszármazottainak is. Ezzel egyrészt elismerné azt a jelentős gazdasági és kulturális teljesítményt, amellyel a nemzeti kisebbségek a mindenkori Magyarországot gazdagították és erősítették, másrészt elismerné azt is, hogy a trianoni békeszerződés következtében az ő felmenőik is Magyarország veszteséglistájára tartoznak, nem csak az elvett államterület és a magyar nemzetiségű lakosság.

Persze nincsenek illúzióim arra vonatkozóan, hogy van-e erre politikai akarat. Úgy látom, hogy a magyar állam a határokon belül élő, nyelvileg-kulturálisan messzemenően asszimilált, a cigányság kivételével kis lélekszámú nemzetiségeivel sem kíván különösebben törődni. Nekik csak annyiban van jelentőségük a magyar politika számára, amennyiben a határon túli magyarok érdekében valamilyen módon „hasznosíthatóak”. Szép példa erre szerintem az 1993-as ún. „kisebbségi törvény”, amelynek a kulturális autonómiával foglalkozó részét inkább a határon túli magyar közösségekre, mint a hazai kisebbségekre szabták, és így gyakorlatilag piár-elemmé vált.

Noha semmilyen módon nem illik kimondani, a magyar politikai erők a hazai nemzetiségeket gyakorlatilag semmibe veszik. Ezt bizonyítja szerintem, hogy a rendszerváltozás után hiába emelte az új országgyűlés a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét az alkotmányba, ennek tényleges megvalósítása lassan 15 éve várat magára. Ezt a státuszt egyébként nem a nemzetiségek kérték, a magyar törvényhozók voltak egyszer „gavallérok”. Az Alkotmánybíróság eddig már kétszer figyelmeztette az országgyűlést, hogy amíg ezt a feladatát nem rendezi, folyamatos alkotmánysértést követ el. A témáról utoljára 1998 tavaszán tárgyalt a Tisztelt Ház. A parlamenti képviseletet természetesen nem szavazta meg. Félt attól, hogy így a nemzeti kisebbségek az eddig rájuk osztott díszpinty-szerepből valódi politikai szerephez jutnának, és talán kormányalakítások, koalíciók függnének tőlük – miként egy-két szomszédos országban a magyar kisebbség képviselőitől. Erről Magyarországon úgy tűnik szó sem lehet, akkor már inkább a folyamatos alkotmánysértés…

Amint az a fenti pár példából is kitűnik, a hazai pártok egyikének sincs mondanivalója a nemzeti kisebbségek számára, és érdemben egyik sem kíván foglalkozni nemzetiségeket érintő kérdésekkel. Megalapozatlan lenne feltételezni bármelyikükről, hogy a kettős állampolgárságra jogosultak körébe bevonná a nem magyar nemzetiségű személyeket is. Németh László szerint a nemzetiségek, a „jöttmagyarok”, a nemzet statisztikai létszámát emelik csak. Mintha a Magyarok Világszövetsége és a pártok tudva-tudatlanul ezt a kétes értékű felfogást követnék, amikor a kettős állampolgárság kérdésénél nem veszik figyelembe őket.

Én azért tartom mégis megfontolandónak a kettős állampolgárságra jogosultak körének kibővítését, hogy mindenki, akinek ez fontos, ezen a módon kifejezhesse kötődését a magyar nemzethez, a magyar kultúrához vagy a magyar együttélési hagyományokhoz. Miért lenne baj, ha például néhány szatmári sváb, akinek a gyermeke magyar iskolába jár, magyar gyerekekkel barátkozik, úgy döntene, hogy tekintettel a több száz éves békés együttélésre és együttműködésre, szeretnék kérni a külhoni magyar állampolgárságot. Már csak azért is, mert őseik, kb. 1740-től, a Magyar Korona alattvalói voltak, és ezt a családi emlékezet valamilyen módon még mindig számon tartja. De vehetjük a vegyesházasságokból származó személyek népes csoportját is, akik ezen a módon fejezhetnék ki kötődésüket a magyar nemzethez és kultúrához is.

Sajnos a magyar közbeszédben fel sem merült a többes identitás, a többes kötődés lehetősége. Az a „természetes” elvárás a külföldön élő, potenciális majdani külhoni magyar állampolgárokkal szemben, hogy döntsék el feketén-fehéren mik ők: magyarok vagy szlovákok; magyarok vagy ukránok; magyarok vagy románok, stb. Vannak, akik ezt nem tudják/akarják kizárólagos érvénnyel eldönteni, mert így meghasonlanának önmagukkal. Márpedig az ilyen „hígmagyarok” (Németh László) minden látszat szerint nem kellenek. Miért baj az, ha valaki öntudatosan megvallja: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.”

Hábel János1

1 A szerző közművelődési alkalmazott.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.