egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában

 

Válaszok a körkérdésekre 

1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbeszéd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben?

A keresztény felekezetek közötti kapcsolat, mint a helyi egyházak viszonya jelenik meg számomra. Ez a kapcsolat nálunk alakulását tekintve megrekedt a két világháború közötti állapotban, a másutt bekövetkezett változások – közös nyilatkozatok, II. Vatikáni zsinat, a Soa következményeinek számbavétele – hatásukat nem fejthették ki, csak a hírük jutott el hozzánk.

Személyes életemben úgy értesültem a felekezetközi feszültségekről, hogy azokban nem szocializálódtam, vallástörténeti szerepüket anakronizmusként éltem meg. Ennek hátterében a hetvenes évek magyarországi katolicizmusának sajátos fejleménye, a bázisközösségek állnak. Az a közösség, amelyhez akkor tartoztam, a Rókus kápolnában működött, vezetője laza szálakkal, de kötődött Bulányi Györgyhöz, mint piarista testvéréhez. Ez a közösség jórészt értelmiségi családok gyermekeiből verbuválódott, szinte mindenki ugyanazzal a kihívással nézett szembe: vannak-e válaszaink a kommunista rendszer valláskritikai állításaira? Vajon milyen értékekre építve lehetséges keresztény életforma? Lehetünk-e keresztény értelmiségiek az adott keretek között? Mindezekre úgy kerestünk válaszokat, hogy „gúzsba kötve táncoltunk”, szellemi tájékozódásunk esetleges volt, dilettáns, de nem felületes, mélyen biblikus, zsinati és legfőképpen modern. Vezetőnk, Kállay Emil, kellő tájékozottsággal orientálta szellemi érdeklődésünket, sokat olvasott és olvastatott minket, több alkalommal hívott közénk más felekezetű vendéget, és egyáltalán nyitottságra, a szellemi kihívások bátor tanulmányozására, nem utolsó sorban a közös liturgikus ünneplés zsinati szellemű átélésére hívott minket. Nem fogtuk fel akkor, hogy a magyar egyház egésze szempontjából egyáltalán nem jellemző, idegen, gyanús, amit teszünk, és alapvetően életképes, ezért a kommunista rendszer szemszögéből veszélyes, üldözendő. A szokásos atrocitásoknak persze ki voltunk téve, de amit a Rókus kínált, az bőségesen kárpótolt minket. Magától értetődő volt, hogy más keresztények a hitben testvéreink, az üldözésben sorstársaink. Ilyen körülmények között a teológiai ellentétek vagy az egyházszervezeti különbségek és ennek messze vezető politikai következményei reflektálatlanok maradtak számunkra, nem is beszélve a történelmi bűnökről, amiket akkor illetlenségnek számított felhánytorgatni. Akkor nyoma sem volt az ezzel kapcsolatos jogos protestáns neheztelésnek.

A „Rókus”, ahogy a szabadság eme kis szigetét neveztük, szellemi programjával a kereszténységet ért három modernkori kihívást – vagy inkább nárcisztikus sérülést –, amelyet Darwin, Marx és Freud életműve jelentett, egyáltalán nem kerülte meg, hanem világos és korszerű válaszokat adott azokra. Ezek nyomán világos lett számunkra, hogy nem csak a természet, de egész világunk alakulása evolutív, az óhéber költészet sajátosságait dőreség a természettudományos tapasztalattal szembe állítani. Természetesnek vettük, hogy a társadalmi berendezkedés evilági képződmény, amely bátran átalakítható, és hogy a kereszténység ebben – ahogy ma mondjuk – szigorúan „civil kezdeményezés”. Végezetül lassan bontakozó önismeretünk is alátámasztotta, hogy az ember nem csak morális, hanem alapvetően ösztönlény, Freud „leleplezése” ez ügyben hasznos és egészséges fejlemény. Ma már úgy látom volt ebben egy adag kényszer szülte elem, voltaképp „a Rókus” a kommunista elnyomásra adott konstruktív válasz volt, semmi más. Annak kissé demonstratív kifejeződése, hogy az egyház nem feltétlenül retrográd, a mai ember problémáira is érzékeny.

Így azután a rendszerváltás váratlanul ért ugyan, de törést nem okozott, legalábbis a politikai változások nem, az egyház addig rejtett szellemi állapota tekintetében viszont annál inkább. Számomra csak akkor derült ki, hogy a katolikus klérus addig elhallgatott politikai világnézete – amelyről addig azt gondoltam, hogy nincs is, hiszen az evangéliumok alapján semmilyen politikai felfogás sem preferálható mással szemben –, egyáltalán nem „katolikus”, hanem nagyon is „pártos”.  A huszadik század történelmének egyetlen eseményében játszott szerepét sem hajlandó felülvizsgálni – mintha nem is tudna a kritikai önvizsgálat szépséges, biblikus hagyományáról – és számos szubkultúra hordozója. Az igazi meglepetés az volt, hogy az elhallgatás nem politikai kényszerek nyomán alakult ki, sokkal korábbi és alapvetőbb, mint azt gondoltam volna. Kétségtelenül a legnagyobb megrázkódtatást a hagyományos, keresztény antijudaizmus, és vele párban a klérus politikai antiszemitizmusa -esetenként csak örökölt ellenérzései, idegenség-érzése a „választott néppel” szemben - jelentette. „A Rókusban” természetes volt – lehet, hogy csak számomra –, hogy a zsidóság a kereszténységgel együtt járja Isten tervei szerinti útját, hogy sorsunk profétikus olvasmány egymás számára, és hogy Auschwitz az örök Golgota képe. Ennek nyomán komolyan foglalkoztatni kezdett, s ez máig tart, a zsidó kultúra és történelem, főként az élő közösségek világa, és ennek nyomán egyre reménytelenebbül maradtam magamra. Mintha kivetett volna magából az egyház.

A keresztény lelkiségek friss levegője egy időben reménnyel töltött el, míg keserűen meg nem tapasztaltam, hogy bizony ez egyetlen test, s ha a „nagy” egyház nem képes fordulatra, akkor a helyi közösség újra megszüli ugyanazt a helyzetet, amit nagyban nem sikerült megoldani.

Vallásközi barangolásaim egyik következménye lett a felismerés, hogy a keresztények megosztottsága a választott nép elutasításának következménye. A sokáig teológiai szinten zajló viták az Úrvacsora természetéről, a Szentháromságról, vagy az egyházról új lendületet kaphattak volna a Széder, az Istenre vonatkozó héber alapfogalmak, vagy éppen a hitközség, a „választott nép” közösségeinek tanulmányozása révén, amelyre voltaképp a koraújkor „judaizáló” protestánsai körében és azóta is „minden nemzedékben” történtek kísérletek. Társadalmi szempontból a zsidóságnak a modern Európa megteremtésében játszott szerepe megértése segíthette volna a keresztényeket a modernizáció okozta megrázkódtatások értelmezésében, feldolgozásában.

Ezekben a kérdésekben fordulatot elérni éppen a zsidó értelembe vett megtérés, a „tesúvá” alapján lehetséges. Ennek egyik legfontosabb eleme Jézus zsidó mivoltának felfedezése, és ennek beépítése gondolkodásunkba. Számos lelkiismereti teher, félreértéseken alapuló keresztény gond örömre válthatna a kereszténység zsidó háttere előtt. A másik fontos elem az elkövetett bűnök számbavétele, mozgatórugóinak megismerése, és az őszinte leszámolás velük. Mosolyoghatunk szépen egymásra, felkereshetjük egymás szent helyeit, ha elmarad a gesztus, amit Wojtyla Debrecenben megtett, nem találunk egymásra.

2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére. Ha igen, hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igazságokat, vagy tettekkel, életmóddal mutassa be azokat?

Ami az evengelizáció jövőjét illeti, azt is csak a fentiek alapján tudom elképzelni. Vagyis a megtérés alapján, amely szellemi-lelki fordulat, a „történelem szövetét átvérző Isten” (Pilinszky) ismeretét és megismerését jelenthetné, a személyes sorsunk jelentőségének, eszkatologikus távlatának felismerését, és az ennek nyomán felfakadó öröm megosztását. Beszélhetünk mi Istenről, gyakorolhatjuk a morális akrobatikát, nem vagyunk hitelesek, ezt az emberek megérzik, és köszönik szépen, nem kérik. Mit mondjak, igazuk van.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a legelesettebbek körében él a keresztény tapasztalat, az ember ontológiai magányának és a megváltás valóságának élménye. Ebben az egyszerűségben, amely a betegséggel és a tőle elválaszthatatlan bűnnel naponta találkozik, megmutatkozik a gyógyulás és megújulás dialektikája, minden esemény spirituális jelleget ölt, és jelentőségüket vesztik a felekezetek, vallások közötti konfliktusok. De ami a legfontosabb, hogy megjelenik a megváltottság öröme. Kifejezetten aggasztónak találom a keresztény emberek – protestánsok és katolikusok – lelkiállapotát. A mindent uraló bűntudat, az örömben élő ember iránti gyűlölet, és az a hitetlenség, amely evilági eszközöktől reméli a „bűnös világ” megtérését örökös frusztráltságban, rossz közérzetben és neheztelésben tartja a keresztényeket. A múlt feldolgozatlansága, nálunk a náci és kommunista diktatúrában játszott szerepünk megértése, és különösen a zsidó nép ellen elkövetett bűnök fel nem ismerése rettenetes árat fizettet velünk, nem tartom túlzásnak, hogy pokollá teszi életünket.

Az evangelizáció ezért szerintem jórészt mentálhigiénés feladat, és elsősorban a keresztény közösségeken belül kell, hogy meginduljon.

3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus, vagy csak a kölcsönös udvariaskodásig juthatunk el?

A monoteista vallások napjainkban tapasztalható válsága közös megoldások keresését kellene, hogy megindítsa. Az iszlám évszázadok óta defenzívában van, a közelmúltban sem vallástörténeti, sem civilizációs sikereket nem tud felmutatni. A kommunista világrendszer összeomlása az utolsó reményt is elvette tőlük, hogy a nyugati kultúra mohó terjeszkedésével szemben létezhet alternatíva. Az ún „arab szocializmus” csődje, ami csak a Szovjetunió bukásával lett egyértelmű, végképp tanácstalanná teszi a muszlim vezetőket a lehetséges társadalmi fejlődés tekintetében. A kelet ázsiai országok muszlimjai más utat járnak, amely az arab országokban túlságosan „nyugatinak” tűnhet. A muszlim társadalmak belső válsága az egyén számára zárja el a jövőt, és miközben a nyugat óriási változáson megy keresztül, az iszlám képtelen követői számára perspektívát adni. Mindeközben demográfiai robbanás történik ezekben az országokban, növelve a társadalmi feszültségeket.

Fundamentalista válaszok azonban koránt sem csak az iszlám körében jelentkeznek. A kereszténység a globalizációra, a judaizmus pedig a társadalmi modernizációra reagál hasonlóképp. Párbeszéd csak az egymástól való tanulás bizalmi légkörében lehetséges, és általában is, a mai ember számára a legnagyobb kihívás, hogy képes-e taníthatóvá válni.

4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg fölfedezni az egyházban (fundamentalizmus, liberalizmus stb.)? Hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket?

A katolikus (majdnem „kaotikus”-t írtam) egyházat világszerte a legliberálisabb intézménynek tartom, már ha ragaszkodunk a szó eredeti értelméhez. Az elmúlt évtizedekben hihetetlen sokszínűségre tett szert, amelyben a doktríner nyilatkozatokkal szemben számtalan lelkiség virágzik, némelyik az eretnekség gyanújával dacolva. A cölibátus gyakorlatilag megszűnt, a fogamzásgátló eszközöket és módszereket szinte mindenki használja, s ha nőket nem is szentelnek pappá, befolyásuk mind egyre nő – hogy csak néhány „slágertémát” idézzek. Ugyanakkor a művi abortusz, vagy az eutanázia sokkal komolyabb elutasításban részesül katolikusok részéről, és általában is az élet tisztelete fontos, közösen vállalt érték, erről tanúskodik a katolikusok világszerte nagyobb szülési hajlandósága. Persze, ha valaki a kialakult helyzetet teológiai érvekkel próbálja meg igazolni, rögtön bajba kerül, míg hogyha pedofília vádja éri, akkor ez korántsem biztos. Vagyis az egyház belső ellentmondásai sokszor nehezen értelmezhetők egységes keretben, és erre nem is történik kísérlet.

Kézenfekvő lenne a helyzetet a képmutatás fogalmával leírni, de ez nem ilyen egyszerű. Az egyházhoz tartozás alapja egyre kevésbé hitbéli meggyőződés, vagy társadalmi státusz – bár ezekre is számos példa akad – inkább sajátos, reflektálatlan érzület, az érzelmek hasonló hőfoka, vallásos szokások rendszere, hasonló helyzetekben hasonló viselkedés, egyszóval kultúra, hihetetlenül tág keretek között. Aligha valószínű például, hogy a cigányok különösebben kedveltek lennének a magyar katolikusok körében, miközben a hívővé lett romákat szinte mindenki kedveli, és számos közösségben megférnek nem romákkal. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy az egzotikum mindenkinek kihívás lehet, de „körön belül” inkább folklorisztikus érdekesség. 

 A katolikus egyház sokszor kedélyes hely, miközben egy-egy könyv, vagy film, melyről sokan úgy érzik, hogy sértő, tömegeket képes utcára vinni. Ha valaki komolyan meggondolja saját hitvallását, hamar felfedezheti, hogy tulajdonképpen nem a hit az, amivel a benne foglalt értékekhez viszonyul, sokkal inkább a félelem, a tisztelet, vagy csak egyszerűen a hagyományhoz való ragaszkodás. Amikor Róma ösztönözni kezdte a húsvéti virrasztás bevezetését, a legnagyobb ellenállást a liturgikus szempontból teljesen lényegtelen körmenet hajnali órákra maradása váltotta ki. Enélkül elképzelhetetlen a Húsvét, míg mondjuk a nagyon fontos tűz és vízszentelés évtizedekig a sekrestyékben zajlott, és ma sem vált ki különösebb érdeklődést. A hagyományos augusztus huszadikai ünneplés fő attrakciója, a Szent Jobb körmenet, óriási vallásos érzelmeket vált ki, és az egyház visszanyert szabadságának ünnepe, addig mondjuk erre a processzusra nehezen lenne alapozható a felekezetközi párbeszéd, és teológiai alapja is meglehetősen ingatag.

Izgalmas jövő előtt állunk, amelyben a katolikus egyház egyre inkább önmaga számára is mint felfedezésre váró valóság mutatkozik meg.

Rékai Miklós
A szerző muzeológus.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.