egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában

A Jelentés első része az éghajlatváltozás gazdasági hatásait, valamint az üvegházgáz-kibocsátások csökkentését célzó intézkedés költségeit és hasznait bemutató bizonyítékokat ismertette. A második rész az éghajlatváltozás kockázatait és költségeit vizsgálja, és az ún. integrált értékelési modellt használja fel az összesített pénzügyi becslések meghatározására.

Az éghajlatváltozás teljes, átfogó hatásának pénzügyi terminusokban történő modellezése (összegszerű megbecslése) nagy kihívás. A világban végbemenő fejlődés két évszázadra szóló vagy azon túlra nyúló modellezésének korlátai, hibái nagy óvatosságot kívánnak az eredmények értelmezésénél. Ahogy azonban már elmagyaráztuk, az éghajlatváltozás esetében a cselekvés és annak hatása között nagyon sok idő telik el, így a cselekvéshez szükséges kvantitativ (mennyiségi) elemzés elvégzését az ilyen átfogó modellezési gyakorlatok alapozzák meg. Az éghajlatváltozás pénzügyi hatásai a mostani számítások szerint sokkal komolyabbak, mint azt a korábbi tanulmányok sugallták; nem utolsósorban azért, mert ezek a tanulmányok (ill. szerzőik) hajlottak arra, hogy a legbizonytalanabb, de potenciálisan legkárosabb hatások némelyikét kizárják. A tudomány területén az utóbbi időben végbemenő fejlődésnek köszönhetően ma már lehetőségünk van valószínűségi mutatók alkalmazásával ezeket a kockázatokat közvetlenebbül vizsgálni.

A múltban a legtöbb hivatalos célú modellezés során a 2–3 °C-os felmelegedés forgatókönyvét használták kiindulópontként. Ebben a hőmérsékleti tartományban az éghajlatváltozással kapcsolatos költségek a világ globális össztermelését alapul véve körülbelül 0–3%-os állandó veszteségnek felelnek meg, összehasonlítva azzal, ami elérhető lett volna egy éghajlatváltozás nélküli világban. A fejlődő országoknak még ennél is nagyobb költségekkel kell számolniuk. 

Összességükben ezek a korábbi modellek túlságosan optimisták voltak a felmelegedést illetően: a legfrissebb ismereteink azt mutatják, hogy a BAU forgatókönyvnek megfelelő kibocsátások által okozott hőmérséklet-változások meghaladhatják a 2–3 °C-ot az évszázad végére. Ez a korábban figyelembe vetteknél jóval szélesebb skálájú hatások bekövetkezését valószínűsíti. Ezen hatások, következmények legtöbbjét, mint például a hirtelen bekövetkező nagymértékű éghajlatváltozást, nagyon nehéz számszerűsíteni. Az 5–6 °C-os felmelegedés esetén – ami valós lehetőség az elkövetkezendő évszázadban – a már létező modellek, amelyek a hirtelen bekövetkező nagyarányú éghajlatváltozás kockázatát is képesek modellezni, átlagosan 5–10%-os csökkenést becsülnek a világ GDP-jében, ugyanakkor a  becslések szerint a szegény országok esetében a kapcsolódó költségek a GDP 10%-át is jóval meghaladják. Ezen felül – egyes eredmények szerint – kis valószínűségű, de mégis jelentős kockázata van annak, hogy még ennél is nagyobb hőmérséklet-növekedés következik be. Mint már említettük, az ilyen nagyságrendű hőmérséklet-növekedés az emberiség részéről eddig még nem tapasztalt ismeretlen tartományba vezet minket, és minden bizonnyal radikális változásokkal jár majd a minket körülvevő világban.

Ilyen kilátások tükrében nem meglepő, hogy a Jelentés által használt modellezési keretnek a kockázat közgazdaságtanára kellett épülnie. A lehetőségek, a valószínűségek átlagolása elrejti a kockázatokat. Az átlagosnál sokkal súlyosabb következmények kockázata nagyon valós, és ezek a következmények katasztrofálisak lehetnek. Az éghajlatváltozással foglalkozó politika nagymértékben e kockázatok csökkentését jelenti, ill. erre kell irányulnia. Ezeket a kockázatokat nem lehet teljesen kiküszöbölni, de jelentősen csökkenteni lehet őket. Egy ilyen modellezési keretben figyelembe kell venni a jövedelmek elosztását, valamint a jövő generációiról való gondoskodást illető etikai megfontolásokat is.

Az elemzésnek nem szabad szűklátókörűen csak a bevétel jellegű mérőszámokra (pl. GDP) összpontosítania. Az éghajlatváltozásnak az egészségre és a környezetre kiható következményei valószínűleg nagyon súlyosak lesznek. A különböző stratégiák átfogó összehasonlítása – amelyet a későbbiekben végzünk el – tartalmazni fogja ezeknek a következményeknek az elemzését is. Ismét bonyolult fogalmi, etikai és mérési kérdésekkel találkozunk, és az eredményeket kellő körültekintéssel kell kezelni.

A Jelentés egy konkrét modell, a PAGE 2002 eredményeit használja fel arra, hogy bemutassa, hogyan változnak az ilyen jellegű integrált értékelési modellekből levezethető becslések annak következményeként, hogy az új tudományos eredmények fényében a különböző globális hőmérséklet-emelkedési szintekhez tartozó valószínűségi eloszlások egyre pontosabbá válnak. A modellt kifejezetten a kockázatok elemzése céljából választottuk ki – ez egyike annak a kevés modellnek, amelyek ezt lehetővé teszik. Ezen felül alapfeltételezései túlmutatnak a korábbi tanulmányok hatókörén. Ezt a modellt először egy olyan adategyüttessel használtuk (futtattuk), amely összhangban van az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) által 2001-ben készített jelentés (TAR) éghajlati előrejelzéseivel, majd pedig egy olyan adatkészlettel, amelyik az éghajlati rendszerben kissé erősödő pozitív (öngerjesztő) visszacsatolásokat tartalmaz. A kissé erősödő gerjesztés  hipotézise az éghajlatváltozás megnőtt kockázatainak egyik olyan területét illusztrálja, mely elfogadottan 2001 óta jelenik meg a tudományos szakirodalomban.

Azt is megvizsgáltuk, hogy hogyan növelheti meg az éghajlatváltozás becsült gazdasági költségkihatásait, ha figyelembe vesszük a megfelelő értékcsökkenési arányokat, a szegény országokban fellépő hatások értékeléséhez kapcsolódó egyenlő mértékű súlyozási arányokat, valamint a halandóságra és a környezetre gyakorolt hatásokhoz rendelhető közelítő költség-értékeket.

A fent említett modell alkalmazásával és az elemzés során az összes olyan tényező figyelembevételével, amelyek jelen pillanatban beleilleszthetők[2], ma úgy becsüljük, hogy a BAU szcenárió kibocsátásai esetén a következő két évszázadban végbemenő éghajlatváltozás olyan mértékű hatásokat és kockázatokat foglal magába, amelyek teljes költsége egyenértékű az egy főre jutó fogyasztás globális átlagának mostantól az idők végezetéig tartó[3] legalább 5%-os csökkenésével. Bár ez a költségbecslés rendkívül magas, így is rengeteg fontos dolgot nem foglal magában.

A BAU szcenárió teljes költségkihatása még tovább nőhet, ha a modell következetesen figyelembe vesz három fontos tényezőt:

  • Elsőként azt, hogy a költségbe beleértjük a környezetre és az emberi egészségre gyakorolt közvetlen hatásokat (esetenként „nem-piaci” hatásoknak is nevezik ezeket) is. Ekkor az éghajlatváltozás általunk becsült teljes költsége ezen a fejlődési pályán az egy főre jutó globális fogyasztás 5%-áról 11%-ára nő. A mérhetőséggel és a számszerűsítéssel kapcsolatosan bonyolult elemzés-módszertani és etikai kérdések merülnek itt fel. A modellben alkalmazott módszerek meglehetősen konzervatívak a hatásokhoz rendelt számértékek tekintetében.
  • Másodsorban, néhány újabb keletű tudományos bizonyíték arra utal, hogy az éghajlati rendszer érzékenyebb lehet az üvegházgáz-kibocsátásokra, mint azt eddig hittük, például a felerősített visszacsatolások, mint a metánkibocsátás[4] és a légköri üvegházgáz-elnyelők hatásának gyengülése miatt. Becsléseink, melyek az éghajlati érzékenység korlátozott mértékű emelkedésének modelljén alapulnak, azt jelzik, hogy az éghajlati válasz potenciálisan nagyobb mértéke a BAU szcenárió szerinti éghajlatváltozás költségét a globális fogyasztás 5%-áról 7%-ára, vagy ha a fent említett nem-piaci hatásokat is belevesszük, akkor 11%-áról 14%-ára növelheti.
  • Harmadsorban, az éghajlatváltozás terheinek aránytalan része hárul a világ szegény térségeire. Ha ezt az aránytalan terhet megfelelően súlyozzuk, akkor 5-6 °C-os felmelegedés esetén az éghajlatváltozás becsült globális költsége több mint egynegyeddel magasabbnak adódik, mint a súlyozás nélkül.

Ezek a kiegészítő tényezők együttesen az egy főre jutó fogyasztás – a jelenre és a jövőre egyaránt érvényes – 20%-os csökkenésének megfelelő értékre is megnövelhetik a BAU szcenárió szerinti éghajlatváltozás teljes költségét.

Összegezve: azok az elemzések, amelyek figyelembe veszik a hatások és a lehetséges következmények teljes skáláját – azaz amelyek alkalmazzák a kockázat alapvető közgazdaságtanát –, olyan konklúziót valószínűsítenek, hogy a BAU szcenáriónak megfelelő éghajlatváltozás az egy főre jutó fogyasztás 5–20%-a közötti értéknek megfelelő mértékben fogja csökkenteni a jólétet. Ha figyelembe vesszük a nagyobb kockázatok egyre szaporodó tudományos bizonyítékait, a katasztrófák bekövetkezésének lehetőségével kapcsolatos elutasítást[5], valamint a közvetlenül mérhető hatások szűk körénél szélesebb körű megközelítést alkalmazunk a következmények tekintetében, akkor a megfelelő becslés valószínűleg a tartomány felső részében lesz.

A néhány évnyi távlaton túlmutató gazdasági előrejelzés nehéz és pontatlan eredményt adó feladat. Az éghajlatváltozás elemzése természeténél fogva megköveteli azt, hogy 50, 100, 200 vagy akár több évre is előre tekintsünk. Minden ilyen jellegű modellezés körültekintést és alázatot igényel, mivel az eredmények csak az adott modellre és a modell feltevéseire érvényesek. Nem szabad ezeknek az eredményeknek olyan pontosságot és bizonyosságot tulajdonítani, amelyet egyszerűen nem lehet elérni. Ezen felül néhány nagy tudományos és közgazdaságtani bizonytalanság olyan területekre vonatkozik, amelyekről nagyon keveset tudunk (például a nagyon magas hőmérsékletek hatásai) – és jó okkal, mivel ez számunkra ismeretlen világ. Ezeknek a modelleknek a fő üzenete az, hogy amikor megpróbáljuk figyelembe venni a jövőbeni kockázatok és bizonytalanságok középérték feletti részét is, a valószínűséggel súlyozott költségek nagyon nagynak mutatkoznak. Határozott, jó irányú kibocsátás-csökkentési szakpolitika segítségével a legtöbb (de nem mindegyik) kockázat csökkenthető, és azt valljuk, hogy ez a hatásokra fent kiszámított költségeknél jóval kisebb költséggel elérhető. Ebben az értelemben a mitigáció (elhárítás) nagyon termelékeny, eredményes befektetés.

A kibocsátásokat a gazdasági növekedés irányítja és fogja is irányítani; emellett a légköri üvegházgáz-koncentráció stabilizációja megvalósítható, és összhangba hozható a folytatódó növekedéssel.

Az egy főre jutó CO2-kibocsátás erősen összefügg az egy főre jutó GDP-vel. Ennek eredményeként 1850 óta Észak-Amerika és Európa az energiatermelésnek köszönhetően a teljes CO2-kibocsátás mintegy 70%-át állította elő, míg a fejlődő országok ennek kevesebb mint egynegyedéért voltak felelősek. A jövőbeni kibocsátás-növekedés legnagyobb része a mai fejlődő országokból fog származni, a népesség és a GDP egyre gyorsabb ütemű növekedése következtében, valamint az energiaigényes iparágakban való növekvő részesedésük miatt.

 

A történelmi minta és a BAU előrejelzések ellenére a világnak nem kell választania az éghajlatváltozás elhárítása, ill. a növekedés és fejlesztés ösztönzése között. Az energiatechnológiák területén és a gazdaságok szerkezetében végbemenő változások csökkentik a kibocsátásoknak a bevételek növekedéséhez való kötöttségét, különösen néhány gazdag ország esetében. Hatékony, megfontolt politikai döntésekkel mind a fejlett, mind a fejlődő gazdaságokban lehetőség van az éghajlat stabilizálásához szükséges mértékű üvegházgázkibocsátás-csökkentésre úgy, hogy eközben a gazdasági növekedés mindkét gazdaság esetében fenntartható.

A végleges stabilizáció – bármilyen szinten is történjen az – azt a követelményt jelenti, hogy az éves kibocsátást olyan szintre kell csökkenteni, amely egyensúlyban van a Föld azon természetes mechanizmusainak teljesítőképességével, amelyek eltávolítják az üvegház-gázokat a légkörből. Minél tovább marad az üvegházgáz-kibocsátás ezen szint felett, annál magasabb lesz a végső stabilizációs szint. Hosszú távon az éves globális kibocsátást 5 Gt CO2e alá kell csökkenteni, mivel ez az a mennyiség, amit a Föld el tud nyelni anélkül, hogy a légköri üvegházgáz-szint emelkedne. Ez 80%-kal kevesebb, mint a jelenlegi éves kibocsátások abszolút szintje.

Ez a Jelentés a légkörben található üvegházgáz-koncentráció 450-550 ppm közötti CO2e szinten történő stabilizációjának megvalósíthatóságát és költségeit vizsgálja.

Az 550 ppm CO2e vagy az alatti szinten történő stabilizáció eléréséhez arra lenne szükség, hogy a globális kibocsátások az elkövetkezendő 10-20 évben érjék el a csúcsértéküket, majd ezután legalább 1-3%-os folyamatos éves kibocsátás-csökkenés lenne kívánatos. A 3. ábra e tartomány különböző forgatókönyveit mutatja be. 2050-re a globális kibocsátásoknak legalább 25%-kal a jelenlegi szint alatt kell lenniük. Ezeket a csökkentéseket a 2050-es világgazdasági környezetben kell megvalósítani, ami várhatólag a mainál 3-4-szer nagyobb teljesítőképességű lesz – vagyis az egy egységnyi GDP-re jutó kibocsátás legfeljebb a mainak egynegyede lehet 2050-re.

A 450 ppm CO2e szinten való stabilizációhoz (ennek túllépése nélkül) a globális kibocsátásoknak az elkövetkezendő 10 évben kellene tetőzniük, majd évente több mint 5%-kal csökkenniük, azaz legalább 70%-kal a jelenlegi szint alatt kell lenniük 2050-re.

Elméletileg lehetséges lenne a „túllépés”, ha megengednénk, hogy a légköri üvegházgáz- koncentráció a stabilizációs szint felett tetőzzön, és ezután csökkenjen le arra, de ez gyakorlatban nagyon bonyolult lenne, és nem is lenne túl okos megoldás. A túllépési forgatókönyvek ui. nyilvánvalóan nagyobb éghajlati kockázattal járnak, mivel a hőmérséklet nagyon gyorsan emelkedik, és sokkal hamarabb tetőzik egy magasabb szinten, ahol sok évtizeden át meg is marad, mielőtt a visszaesése megkezdődik. A túllépés egyben azt is igényli, hogy a kibocsátásokat azt követően rendkívül alacsony szintre csökkentsük le, a természetes üvegházgáz-elnyelési egyensúlyi szint alá, ami valószínűleg nem lenne megvalósítható. Ezen felül, ha a magas hőmérsékletek csökkentik a Föld üvegházgáz-elnyelő kapacitását – ami  valószínűbb a túllépés esetén –, akkor a további kibocsátásokat még sokkal gyorsabb ütemben kell csökkenteni ahhoz, hogy elérjük a légköri CO2 meghatározott stabilizációs cél-koncentrációját.

Screen Shot 2020 12 03 at 15.22.16

3. ábra. Szemléltető kibocsátási szcenáriók az 550 ppm CO2e szinten történő stabilizáció elérésére

Az ábra az 550 ppm CO2e szinten történő stabilizáció hat szemléltető grafikonját ábrázolja. A jelmagyarázatban megadott kibocsátás-csökkentési arányok a stabilizációhoz szükséges globális kibocsátás-csökkentés maximális* 10 éves átlagos arányát mutatják a megadott évtizedekben. Az ábra azt jelzi, hogy a kibocsátás-csökkentés késleltetése (a csúcs jobbra tolása) azt jelenti, hogy ugyanazon stabilizációs cél eléréséhez a kibocsátásokat gyorsabban kell csökkenteni. A szükséges kibocsátás-csökkentési arány nagyon érzékeny a csúcs magasságára is. Ha például a kibocsátási csúcs 2020-ban 48 Gt CO2-nél van 52 Gt CO2 helyett, akkor a csökkentés szükséges tempója 2,5%/évről 1,5%/évre csökken.

Mivel a beágyazott táblázatban a csökkentési arányok negatív számokként vannak megadva, valószínűleg az abszolút értékben legkisebb, azaz a minimálisan szükséges 10 éves átlagos kibocsátás-csökkentésként kell értelmeznünk őket. (A ford. megjegyzése)

Forrás: Meinshausen, M. (2006): 'What does a 2°C target mean for greenhouse gas concentrations? A brief analysis based on multi-gas emission pathways and several climate sensitivity uncertainty estimates', Avoiding dangerous climate change, H.J. Schellnhuber és mások (szerk.), Cambridge: Cambridge University Press, pp. 265 - 280.

Az ismertetett radikális kibocsátás-csökkentés megvalósítása költségekkel jár. A Jelentés szerint az 500–550 ppm CO2-e szinten való stabilizáció éves költsége a 2050-ig tartó időszakban a GDP 1%-a körül lesz – ez igen jelentős, de még kezelhető költségszint.

A kibocsátás-növekedés történeti trendjének visszafordítása, valamint a mai szinthez képest 35%-os vagy ennél nagyobb csökkentés elérése komoly kihívás. Nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy a világ a magas üvegházgáz-kibocsátású fejlődési pályáról áttérjen az alacsony üvegházgáz-kibocsátású pályára, jelentős beruházások és egyéb kiadások szükségesek. De ezzel egyidejűleg új üzleti lehetőségek is megnyílnak, mivel az alacsony üvegházgáz-kibocsátású gazdaság új, nagy hatékonyságú termékeinek és szolgáltatásainak piacai kiszélesednek.

Az üvegházgáz-kibocsátásokat alapvetően négyféle módszerrel lehet csökkenteni. A költségek erőteljesen eltérnek attól függően, hogy a négy módszer milyen kombinációjáról van szó, és hogy melyik ágazatban kerülnek ezek alkalmazásra:

  • a kibocsátás-intenzív termékek és szolgáltatások iránti kereslet csökkentése;
  • nagyobb hatékonyság, ami pénz- és kibocsátás-megtakarítást eredményezhet;
  • a nem-energiatermelési kibocsátásokra vonatkozó intézkedések, mint például az erdőirtás elkerülése;
  • az energiatermelés, a hőtermelés és a közlekedés-szállítás területén az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákra való áttérés.

Ezen változtatások költségbecslése kétféle módszerrel történhet. Az egyik az, hogy megvizsgáljuk az egyes intézkedések  erőforrásigényét (beruházási költségeit), elsősorban  az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák bevezetésére és a területhasználat ágazatban bevezetendő változtatásokra gondolva, és ezeket összehasonlítjuk a BAU alternatíva költségeivel. Ez a becslés a költségek felső korlátját adja meg, mivel a számítások során nem vesszük figyelembe azokat a lehetőségeket, amelyek a magas üvegházgáz-kibocsátású (kibocsátás-intenzív) áruk és szolgáltatások iránti kereslet csökkentésében rejlenek.  

A második módszer esetén makrogazdasági modelleket használunk arra, hogy az alacsony üvegházgáz-kibocsátású gazdaságra való áttérésnek a teljes társadalmi-gazdasági rendszerre gyakorolt hatásait vizsgáljuk. Ezek a modellek igen hasznosak a különböző tényezők dinamikus kölcsönhatásának nyomon követésére, beleértve a gazdaságok reagálását az árváltozásokra. Ugyanakkor a makrogazdasági modellek általában nagyon komplexek, bonyolultak,  tehát a modell-eredményeket feltételezések egész sora befolyásolja.

Mindkét módszer alkalmazásával kapott eredmények alapján mértékadó becslésként az adódik, hogy az üvegházgázok stabilizációjának költsége 500-550 ppm CO2e szinten átlagosan az éves globális GDP 1%-a lesz 2050-g terjedő időszakban. Ez  az összeg jelentős, de az áttérés teljesen összeegyeztethető a tovább folytatódó növekedéssel és fejlődéssel, a nem korlátozott éghajlatváltozással ellentétben, ami végső soron fenyegeti a növekedést.

Az elvégzett[6] erőforrás-becslések azt valószínűsítik , hogy  550 ppm CO2e szinten történő stabilizációhoz vezető fejlődési pályára való átálláshoz tartozó optimális  kibocsátás-csökkentés várható éves költségének felső határa a 2050-g terjedő időszakban átlagosan a globális GDP 1%-a körül lesz.

Itt a Jelentés részletekbe menően figyelembe veszi a kibocsátás-csökkentéshez szükséges technológiaváltás és az egyéb intézkedések potenciális lehetőségeit és költségeit a különböző iparágakban. Akárcsak az éghajlatváltozás hatásai esetében is, ez az előrejelzés (projekció) is jelentős bizonytalanságot tartalmaz. Ezek a bizonytalanságok elsősorban a technológiai költségek, valamint a fosszilis tüzelőanyagok árai néhány évtizedes időtávra történő becslésének nehézségében, pontatlanságában gyökereznek. Természetesen azt is nagyon nehéz előre megjósolni, hogy az emberek hogyan reagálnak majd az árváltozásokra.

A mitigációs erőfeszítések tényleges alakulása és a kibocsátás-csökkentés ténylegesen megvalósuló ágazati lebontása ezért az említett összes tényezőtől függ majd. Ugyanakkor, mint említettük, ma már lehetőségünk van a költségek mértékadó előrejelzésének elkészítésére számos valószínű megvalósulás költségbecslésével, majd az így kapott eredmények átlagolásával, ill. azok szórási intervallumának meghatározásával.

A kibocsátást és a költségek csökkentését célzó hatékonyság- (termelékenység-) növekedés technikai hátterének megteremtése nagyon lényeges kérdés. Az elmúlt évszázadban az energiatermelés és -szolgáltatás hatékonysága legalább tízszeresére nőtt a fejlett országokban, és a további növekedés lehetőségei még messze nincsenek kiaknázva. A Nemzetközi Energiaügynökség által készített tanulmányok azt mutatják, hogy az energiatermelés és -szolgáltatás hatékonyságnövelése rendelkezik azzal a potenciállal, hogy a 2050-ig terjedő időszakban a kibocsátáscsökkentés legjelentősebb forrása legyen az energiaiparban. Ez mind a környezetre, mind pedig a gazdaságra jótékony hatású lehet, hiszen az energiahatékonyságot célzó intézkedések  egyszerre csökkentik a hulladékot, és a termelési-szolgáltatási költségeket.

A nem-energiatermelési kibocsátások a teljes üvegházgáz-kibocsátás egyharmadát teszik ki; az ebben az ágazatban megteendő lépések fontos hozzájárulást jelentenek a teljes emisszió-csökkentéshez. Számos meggyőző bizonyíték van arra, hogy a további erdőirtás megelőzését célzó intézkedések viszonylag kevés pénzbe kerülnek a más jellegű mitigációs intézkedésekkel összehasonlítva, ha megfelelő szakpolitikai tervek és intézményrendszer segítségével kerülnek végrehajtásra.

Közép- és hosszú távon a tiszta energia-, hő- és közlekedési-szállítási technológiák széles körű bevezetése szükséges a radikális kibocsátás-csökkentéshez. Az energiaszektornak világszerte legalább 60%-os, de lehet, hogy 75%-os mértékben üvegházgáz-mentesnek kell lennie 2050-re ahhoz, hogy az 550 ppm CO2e szinten, vagy az alatt bekövetkezzen a stabilizáció. A közlekedési-szállítási ágazatban a nagymértékű csökkentések rövid távon valószínűleg nagy nehézségekbe ütköznek majd, de mindenképpen szükség lesz rájuk. A jövő technológiáiból sok már ma is létezik, az első számú cél ezen technológiák alkalmazásának olyan mértékű költségcsökkentése, hogy ezek – az üvegházgáz-kibocsátás árképzését célzó politikai intézkedések esetén –  versenyképesek legyenek a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának alternatívájával,

 

A párhuzamos tiszta technológiák egész skálájának kifejlesztésére és bevezetésére van szükség a kibocsátások stabilizációjához. Nem valószínű, hogy bármelyik technológia önállóan képes lenne biztosítani a teljes szükséges kibocsátás-megtakarítást, mert minden technológiának vannak korlátai, és az üvegházgáz-kibocsátásokat okozó tevékenységek és ágazatok skálája is igen széles. Az is bizonytalan, hogy mely technológiák bizonyulnak a legolcsóbbnak. Így egy alternatív technológia-együttesre van szükség az alacsony költségű kibocsátás-csökkentéshez.

Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású globális gazdaságra való áttérés a fosszilis tüzelőanyagok bőséges készletei ellenére megy végbe. Ez azt jelenti, hogy azok a szénhidrogén-készletek, melyek kitermelése a jelenlegi álláspont szerint még gazdaságos, több mint elegendőek ahhoz, hogy a világban az üvegházgáz-koncentráció szintje jóval 750 ppm CO2e fölé emelkedjen, nagyon veszélyes következményekkel. Ráadásul, a BAU szcenárió szerint az energia-termelők és felhasználók a közeljövőben várhatóan elmozdulnak majd a nagyobb kibocsátás-intenzitású[7] kőszén és olajpala fokozott felhasználása irányában, még tovább növelve ezáltal a kibocsátás-növekedés sebességét.

Még a megújuló energiák és más alacsony széntartalmú energiaforrások használatának erőteljes kiterjedésével számolva is, a globális energiaforrások több mint felét még mindig a szénhidrogének fogják kitenni 2050-ben. Ha széles körben elterjed a kibocsátások üvegházgáz-tartalmának befogása és tárolása[8], ez lehetővé teszi majd a fosszilis tüzelőanyagok folyamatos további használatát a légkör károsodása nélkül, és megvédi a határozott éghajlat-befolyásolási politikát attól a veszélytől, hogy bizonyos fázisaiban a fosszilis tüzelőanyagok árainak csökkenése aláaknázza azt.

Akkor, amikor az 550 ppm CO2-e szinten történő stabilizáció átlagos éves költsége valószínűleg a globális GDP 1 %-a körül lesz 2050-re, az erre vonatkozó becslések nagy szórást mutatnak, és széles sávban, a GDP -1%-a (nettó nyereség) és +3,5%-a között ingadoznak.

A szélesebb körű makrogazdasági modellek vizsgálata megerősíti a fenti becsléseket.

A Jelentésben alkalmazott második megközelítés a makrogazdasági modellbecslések széles skálájának összehasonlításán alapul (ez az alábbi 4. ábrán látható). Az összehasonlító elemzés szerint az 500-550 ppm CO2e szinten történő stabilizáció közepes várható költsége a 2050-ig terjedő időszakban a GDP 1%-a lesz, az egyes becslések pedig a GDP -2%-a és +5%-a között ingadoznak. Ez a bizonytalansági tartomány számos tényezőt tükröz, elsősorban az aktív kibocsátás-csökkentési intézkedések megtételéhez szükséges technológiai innováció és a hatékonyságnövekedés ütemének bizonytalanságát: nyilvánvaló, hogy minél gyorsabb az innováció, és minél nagyobb az elért hatékonyság, annál kisebbek lesznek a költségek. Ezeket a tényezőket a politika eszközrendszere befolyásolni képes.

Az évi átlagos mitigációs költség valószínűleg a GDP 1%-a körül a marad a század közepétől is, de ezután az 1% körüli becslések bizonytalansági tartománya már erőteljesen kiszélesedik. Egyes becslések a költségek lassú csökkenését, azaz lassú gazdasági növekedést, míg mások a költségek gyors növekedését, azaz a gazdaság gyors ütemű visszaesését jelzik a 2100-ig terjedő időszakban, ily módon kifejezésre juttatva a mitigációt szolgáló újabb és újabb innovatív módszerek kidolgozása és bevezetése költségbecslésének növekvő bizonytalanságát.

egyhazforum 2007 6

4. ábra A modell-költségbecslések szórási diagramja

A CO2-csökkentés költségei a világ GDP-jéhez mérve a csökkentési szint függvényében

Forrás: Barker, T., M.S. Qureshi és J. Köhler (2006): 'The costs of greenhouse-gas mitigation with induced technological change: A Meta-Analysis of estimates in the literature', 4CMR, Cambridge Centre for Climate Change Mitigation Research, Cambridge: University of Cambridge.

Számos modell-tanulmány, így az IMCP, az EMF és a USCCSP által készített elemzések, valamint az IPCC megbízásából elvégzett munka is azt mutatja, hogy az 2050-ig elvégzendő kb. 500-550 ppm CO2e értékű stabilizációhoz vezető kibocsátási pálya költségei a globális GDP -2%-a és +5%-a közötti tartományában vannak, ás átlagosan a GDP 1%-ára rúgnak. Ez a tartomány a megkívánt mitigáció mértékének, a technológiai innováció ütemének és a szakpolitika rugalmasságának bizonytalanságát tükrözi.

A fenti ábrán Barker kombinált három-modelles adategyüttesét láthatjuk, amely a CO2-kibocsátások alapvonaltól számított éves csökkentését és a világ teljes GDP-jének ebből következő változásait mutatja be. A modelleredmények széles tartománya a modellek eltérő szerkezetéből, valamint a bennük rejlő feltevések eltérő kiválasztásából adódik. Az ilyen típusú bizonytalanságok és eltérő megközelítések a jövőre vonatkozó bármilyen előrejelzés belső, lényegi sajátosságai. Az ábra azt mutatja, hogy a stabilizációs pályák és időintervallumok sokféleségéből fakadó költség-szórás a GDP -4%-ától (ami nettó többletet jelent) a GDP 15%-ára rúgó költségekig terjed, de a szélsőséges értékek  elsősorban az ún. „kiugró” (outlier)[9] tanulmányok adatait jelentik; a becslések zöme a GDP 1%-a körül van.   Általában véve a magasabb költségbecslést adó modellek a jövőbeli technológiai fejlődésre vonatkozó olyan feltételezéseken alapulnak, amelyek történelmi távlatokban nagyon pesszimisták.

A 450 ppm CO2-e szinten történő stabilizáció ma már csaknem elérhetetlen, mivel tíz éven belül valószínűleg elérjük ezt a szintet, és rendkívüli nehézségek merülnek fel, ha a jelenlegi és a ma előrelátható technológiák bázisán ténylegesen végre akarjuk hajtani az ehhez szükséges radikális kibocsátás-csökkentést. Ha mitigációs erőfeszítéseink túl ambiciózusak, vagy túl gyorsan akarunk eredményt elérni, akkor a vonatkozó költségek jelentősen nőnek. A nagyon gyors emisszió-csökkentés valószínűleg nagyon költséges lenne.

Fontos összefoglaló következtetés ugyanakkor az, hogy a késlekedésnek nagyon nagy ára van. Az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedések megtételében történő késlekedés elkerülhetetlenné teszi a nagyobb mértékű éghajlatváltozás és a valószínűleg ezzel együtt járó magasabb mitigációs költségek elfogadását. Az elkövetkezendő 10-20 év nem elég határozott intézkedései az 550 ppm CO2e szinten történő stabilizációt is elérhetetlenné tehetik – és ehhez a szinthez már jelentős kockázatok társulnak.

Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású gazdaságba való átmenet a versenyképesség terén új kihívásokat teremt, de lehetőségeket is nyújt a növekedésre.

A GDP 1%-a körüli mitigációs költségek, összehasonlítva az éghajlatváltozás így elkerülhető költségeivel és kockázataival, igen alacsonyak. Egyes országokban és ágazatokban azonban ezek a költségek magasabbak lesznek. Hatással lehetnek számos nemzetközi kereskedelmi forgalomban lévő termék és eljárás versenyképességére. Ezeket a (negatív) hatásokat nem kell túlbecsülni, és az országok, ill. az ágazatok együttműködésével jelentősen csökkenthetők vagy teljesen elkerülhetők; mindamellett lesz egy átmeneti időszak, amelyben kezelni kell őket. A gazdaság mint egész, hasznot húz majd az innovációból, és ez a jótékony hatás a költségek egy részét kompenzálja majd. Minden gazdaság folytonos szerkezeti átalakuláson megy keresztül; a legsikeresebb gazdaságok azok, amelyek rugalmasan és dinamikusan élnek a változás adta lehetőséggel.

Jelentős új lehetőségek adódnak sok iparág és szolgáltatás számára. Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású energiák piaci forgalma 2050-re valószínűleg eléri az évi 500 milliárd dollárt, vagy talán ennél sokkal többet is. Az egyes vállalatoknak és országoknak olyan helyzetbe kell hozniuk magukat, hogy ezekből a lehetőségekből előnyt tudjanak kovácsolni.

Az éghajlatváltozási politika elősegíti a jelenleg meglévő nem hatékony folyamatok gyökeres felszámolását. Vállalati szinten az éghajlat szabályozásával összefüggő intézkedések megvalósítása felhívhatja a figyelmet az egyéb pénzmegtakarítási lehetőségekre is. Összgazdasági szinten az éghajlatváltozási politika eszköz lehet a nem hatékony energiarendszerek átalakítására és a torzító hatású energiatámogatások megszüntetésére, amire a világ kormányai jelenleg mintegy 250 milliárd dollárt költenek évente.

Az éghajlat-szabályozási intézkedések segíthetnek más célok elérésében is. Ezek a járulékos hasznok jelentősen csökkenthetik az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésének összgazdasági költségeit. Ha az éghajlat-politika jól tervezett és jól működik, akkor hozzájárulhat például a légszennyezettség okozta betegségek és halálozás csökkentéséhez, valamint a világ biológiai sokféleségében jelentős szerepet játszó erdők megóvásához.

Az energiabiztonságot szem előtt tartó nemzeti célok az éghajlatváltozási célok elérésével párhuzamosan is megvalósíthatók. Az energiahatékonyság, valamint az energiaforrások és az energiaszolgáltatók sokszínűbbé válása növeli az energiabiztonságot, ha ugyanakkor a politika világos, hosszú távú tervezési és cselekvési kereteket biztosít az energiatermelésbe befektetni kívánók számára. A szén-dioxid elnyeletése és tárolása alapvető fontosságú a szén azon szerepének megőrzésében, hogy sok gazdaság számára a biztonságos és megbízható energiaforrást jelentse.

Az éghajlatváltozás várható káros hatásainak csökkentése nagyon kívánatos és ugyanakkor megvalósítható elképzelés.

Ennek a következtetésnek az alapja az éghajlatváltozás hatásainak kockázatait és költségeit vizsgáló két első (az összesített és a lebontott) módszerrel történt költségösszehasonlítás a mitigáció fent becsült költségei és a nem-cselekvés magas költségei között.

(Folytatjuk)

Fordította: Dr. Práger Tamás

 

[1] Stern Review: Az éghajlatváltozás közgazdaságtana, © Crown copyright 2007. Az 1. részt az Egyházfórum 2007/5. számában közöltük (17-20. old.).

[2] Azaz számszerűsíthetők (A ford. megjegyzése)

[3] A Jelentés eredetije itt a „now and forever”=”most és mindörökké” kissé hangzatos kifejezést használja. Én  a  fordítás egy későbbi helyén a szerényebb „a jelentől a be nem látható jövőig” kifejezéssel élek. A lényeg nem a kifejezés, hanem annak megértése, hogy ez a költség folyamatosan, évről évre jelentkezik majd, és soha nem csökken, esetleg csak emelkedik. (A ford. megjegyzése)

[4] Legújabb tudományos eredmények szerint a globális felmelegedéssel párhuzamosan hirtelen felszabadulhat a kontinentális talapzatok (a kontinenseket körülvevő sekély tengerek) iszapjában kötött formában (metán-hidrátként) tárolt nagy mennyiségű metán egy része vagy egésze. Ez éghajlati katasztrófához, a felmelegedés „megszaladásához” vezethet. (A ford. megjegyzése)

[5] A katasztrófáktól való félelem mélyen gyökerezik az emberi tudatban, és így óhatatlanul megjelenik a mégoly objektív elemzésekben is, olyan formában, hogy igen kis valószínűségű eseményként nem számszerűsíthetőnek tekintik őket. ( A ford. megjegyzése)

[6] Itt a lebontott módszerek alkalmazásával kapott eredményekről lesz szó. (A ford. megjegyzése)

[7] Ezek a tüzelőanyagok a szénhidrogéneknél nagyobb fajlagos széntartalmúak, tehát elégetésükkor nagyobb a fajlagos CO2 kibocsátás. A kibocsátás-intenzitás pontos közgazdasági definíciójához ld. a  16 lábjegyzetet. (A ford. megjegyzése)

[8] Itt lekötött vegyületként (pl. mészkő, CaCO3), vagy más formában (kimerült olajmezőkbe való visszanyomás stb.) történő tárolásról van szó. (A ford. megjegyzése)

[9] Kiugró (outlier) tanulmány: az átlagtól jelentősen eltérő adatokon és feltételezéseken alapuló tanulmány. (A ford. megjegyzése)

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.