egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában

3. rész

A jelen tanulmány által alkalmazott harmadik módszer az éghajlatváltozással kapcsolatban tett intézkedések költségeinek és hasznainak elemzésére a kibocsátás-csökkentés határköltségének az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költségével történő összehasonlításán alapul. Ez a megközelítés egységnyi pótlólagos üvegházgáz-kibocsátás csökkentésből származó hasznok és költségek becsült időbeli változásait hasonlítja össze, és mellőzi a nagy léptékű formális gazdasági modelleket.

A Jelentésben használt kiértékelési módszeren alapuló előzetes számítások azt mutatják, hogy jelenleg az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége, ha a BAU fejlődési pályán maradunk, 85 dollár/t CO2 nagyságrendű – ez az érték magasabb, mint a szakirodalomban található  tipikus értékek, főként azért, mert a kockázatot explicit módon kezeljük, és felhasználjuk a kockázatokkal kapcsolatos legújabb eredményeket is – mindazonáltal ez az érték még  jóval a közzétett becslések szórási tartományán belül van. Ez a költség jóval az elhárítási határ-költségek fölött van a legtöbb ágazat esetén. Ha összehasonlítjuk az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költségének alakulását a BAU fejlődési pályán és az 550 ppm CO2-egyenértéknél lévő stabilizáció felé vezető fejlődési pályán, akkor jelenlegi értékben megbecsülhetjük a nettó hasznot, azaz a jótékony hatások pénzben kifejezett többletértékét a költségekhez viszonyítva. Amennyiben már ez évtől kezdve olyan erős hatású mitigációs intézkedéseket vezetünk be, amelyek a világot a kedvezőbb második fejlődési pályára állítják át, akkor a nettó haszon mintegy 2,5 trillió dollár nagyságrendű lesz a stabilizációs időszak végére.  Ez a szám idővel emelkedni fog. Ez a becslés – természetesen – nem a jelen évben realizálódó nettó haszonra vonatkozik, hanem az ez évben megtett intézkedésekből származó jótékony hatások összegzett nettó haszna; az eredményben szereplő költségek és a hasznok közül sok közép- és hosszú távon merül majd fel, ill. jelentkezik majd.

Az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladásával, – még abban az esetben is, ha ésszerű intézkedéseket teszünk –  ami egyre több mitigációs technológiai lehetőséget tesz költség-hatékonnyá. Ez nem azt jelenti, hogy a fogyasztóknak az általuk jelenleg használt áruk és igénybe vett szolgáltatások folyamatosan emelkedő áraival kell szembesülniük, mivel a határozott szabályozási intézkedések által vezérelt innováció végül is csökkenteni fogja gazdaságaink kibocsátás-intenzitását[2], és a fogyasztók akkor fogják majd érzékelni azt az árcsökkenést, amely az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák éretté válásával bekövetkezik majd.

A tanulmányban az éghajlatváltozás költségeinek elemzésére alkalmazott három megközelítés mindegyike a határozott intézkedések kívánatosságát támasztja alá, a mitigációra vonatkozó intézkedési költségek becslései alapján. De milyen mennyiségű intézkedésre van szükség? A tanulmány a továbbiakban ennek a kérdésnek a közgazdaságtani elemzésével foglalkozik.

Jelenlegi ismereteink a 450–550 ppm CO2e értéktartományon belüli stabilizáció megcélzását sugallják. Ha a stabilizációs szint ennél magasabb lenne, az lényegesen megnövelné a nagyon káros hatások kockázatát, míg a mitigáció várható költségeit csak kismértékben csökkentené. A fenti értéktartomány alsó részének megcélzása valószínűleg a mitigációs költségek rohamos növekedését jelentené. Az alsó határnál kisebb stabilizációs szint elérése biztosan nagyon magas szabályozási költségeket vonna maga után már rövid távon kis nyereségért cserében, és az sem biztos, hogy megvalósítható lenne, nem utolsósorban múltbeli késlekedésünk miatt a határozott intézkedések megtételében.

A bizonytalanságok a magasabb és nem az alacsonyabb követelményű kibocsátás-csökkentési célok mellett szólnak, mivel a legrosszabb esetre vonatkozó éghajlat-változási forgatókönyv megvalósulása esetén rendkívüli mértékű kedvezőtlen éghajlati hatások jelennének meg[3].

Az üvegházgázok jövőben előálló maximális koncentrációja meghatározza az üvegházgáz-kibocsátás becsült társadalmi költsége jövőbeli alakulását; a költségbecslések a modellezés során alkalmazott etikai megfontolásoktól és bizonytalanság kezelésére alkalmazott eltérő módszerektől függnek.  A Jelentés összeállításához elvégzett kutatások eredményei azt valószínűsítik, hogy 450-550 ppm CO2e közötti stabilizációs cél-koncentrációk esetén az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége a 25-30 dollár/t CO2 tartományban lenne – ez körülbelül egyharmada annak a társadalmi költségnek, ami a BAU szcenárió továbbvitele esetén merülne fel.

Az üvegházgáz-kibocsátás társadalmi költsége valószínűleg folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladásával, mert a lehetséges károk felső határa a légkörben lévő üvegházgáz- készlettel  párhuzamosan nő, és – mint tudjuk – az utóbbi jelenleg és a közeljövőben is folyamatosan nő majd. A szakpolitikának ezért biztosítania kell, hogy a határérték bekövetkezését meggátló elhárítási intézkedések is erősödjenek az idő előrehaladásával. De egyben olyan technológiák kifejlődését is elő kell segítenie, amelyek csökkentik az elhárítás átlagos költségeit, noha az üvegházgáz-kibocsátás árképzése önmagában nem fogja elég hatékonyan ösztönözni a szükséges innovációt, különösen az első időszakban.

Így tehát a Jelentés első része bemutatta azt, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos határozott  mitigációs és az adaptációs válasz-intézkedéseket érdemes megtenni, és egyben megfelelő célokat vázolt fel  az éghajlat-változási szakpolitika részére.

A Jelentés második része megvizsgálja egy ilyen szakpolitika megfelelő formáját, és hogy hogyan lehet ezt  beilleszteni egy nemzetközi intézkedés-együttes kereteibe.

A kibocsátás-csökkentést célzó szakpolitikának három fontos elemen kell alapulnia: ezek az üvegházgáz-kibocsátás árképzése, a technológiai intézkedések és a kibocsátás-csökkentéssel kapcsolatos emberi magatartás megváltoztatása útjában álló akadályok megszüntetése.

Az üvegházgáz-kibocsátás csökkentése területén összetettek a kihívások. A szakpolitikának a hosszú távú időhorizontot, valamint a csökkentésnek a piacgazdálkodás egyéb területein meglévő tökéletlenségekkel és a piac fejlődési dinamikájával való kölcsönhatását egyaránt kezelnie kell.

A stabilizációt célzó hosszú távú célok konszenzusos[4] elfogadása az éghajlatváltozást érintő szakpolitika megalkotásának alappillére: ez a feltétel erőteljesen leszűkíti az elfogadható kibocsátási görbék skáláját. Ugyanakkor, ha rugalmasságot tanúsítunk abban, hogy miben, hol és mikor legyenek csökkentések, ez  mérsékelni fogja a stabilizációs célok eléréséhez szükséges költségeket.

A szakpolitikának alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez, mivel az éghajlatváltozás szabályozásának költségei és jótékony hatásai egyre láthatóbbá válnak majd az idő előrehaladásával. Ugyanakkor a szakpolitikának az egyes nemzetek életének eltérő feltételeire és politikai berendezkedésére is építenie kell.  De mindenképpen a jelenlegi intézkedések és a hosszú távú célok közötti erős kapcsolatnak kell a szakpolitika előterébe kerülnie.

A mitigációs politikának három lényeges eleme van: az üvegházgáz-kibocsátás árképzése, a technológia-fejlesztési politika és a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése. Bármelyik elem figyelmen kívül hagyása jelentősen megnöveli a szabályozás költségét.

Az üvegházgáz-kibocsátás árának adóval, kereskedelemmel vagy szabályozással való meghatározása az éghajlat-változási politika alapvető eleme.

A szakpolitika első eleme az üvegházgáz-kibocsátás árképzése. Az üvegházgázok gazdasági értelemben externáliák: az üvegházgázok kibocsátói okozzák az éghajlatváltozást, ezáltal költségeket rónak a világra és az elkövetkezendő generációkra, de ők maguk nem szembesülnek tevékenységük összes következményével.

Az üvegházgáz-kibocsátás megfelelő árképzése – akár közvetlenül, adóval vagy kereskedelemmel, akár közvetve, szabályozással – azt jelenti, hogy az embereket tevékenységeik teljes társadalmi költségével szembesítik. Ez az egyéneket és a vállalkozásokat arra készteti, hogy a magas üvegházgáz-kibocsátású áruktól és szolgáltatásoktól elpártoljanak, és az alacsony üvegházgáz-kibocsátású alternatívákba fektessenek be. A gazdasági hatékonyság követelménye  rámutat az egységes globális üvegházgáz-kibocsátásár előnyeire: ez esetben ugyanis a kibocsátás-csökkentés ott valósul meg, ahol az a legolcsóbb.

A szakpolitikai eszköz kiválasztása az egyes országok nemzeti sajátosságaitól, az egyes ágazatok jellemzőitől, valamint az éghajlat-változási és más szakpolitikák közötti kölcsönös kapcsolatoktól függ. A szakpolitikai módszerek jelentősen különböznek egymástól az egyes egyének közötti költségmegosztásra valamint az államháztartásra gyakorolt hatásukat illetően. A megadóztatás azzal az előnnyel jár, hogy állandó állami bevételt biztosít, míg a kereskedelem esetén az árverés (aukció) elterjedése nagy valószínűséggel jó hatással lesz a hatékonyságra, az elosztásra és az államháztartásra is. Valószínű, hogy egyes országok a kereskedelmi kezdeményezésekre összpontosítanak majd, míg mások az adózásra és a szabályozásra, míg ismét mások ezen szakpolitikák egyfajta keverékét választják majd. A szabályozási lehetőségek megválasztása ágazatonként is eltérő lehet.

A kibocsátás-kereskedelmi rendszerek alkalmazása hatékony módszer lehet arra, hogy ország- és ágazat-szerte kiegyenlítődjék az üvegházgáz-kibocsátás ára. Az EU Kibocsátás-kereskedelmi Rendszere (ETS) jelenleg a kibocsátások csökkentését célzó európai erőfeszítések központi része. A kibocsátás-kereskedelem jótékony hatásainak realizálása érdekében a rendszernek a rugalmas és hatékony választ ösztönző elemeket is kell tartalmaznia. A kereskedelmi rendszer kiszélesítése várhatóan a költségek és a kiszámíthatatlanság csökkentése irányába mutat majd. A jövőben alkalmazandó szabályok és stratégiák átláthatósága és kiszámíthatósága kiépíteni a jövőbeni üvegházgáz-kibocsátás ár iránti bizalom kiépítésében.

A magatartási és befektetési döntések hatékony befolyásolása érdekében a befektetőknek és a fogyasztóknak hinniük kell abban, hogy az üvegházgáz-kibocsátás ára fenntartható lesz a jövőben. Ez különösen fontos a hosszú lejáratú részvénytőke-befektetéseknél. Az olyan befektetések, mint pl. erőművek, épületek, ipari üzemek és légi járművek több évtizedig tartanak. Ha nincs bizalom az éghajlat-változási stratégia  hosszú távú állandóságában, akkor a vállalkozások várhatóan nem veszik figyelembe az üvegházgáz-kibocsátás árát döntéshozatalt befolyásoló tényezőként. Ennek káros következménye lehet a hosszú távú, magas üvegházgáz-kibocsátású infrastruktúrába való túlzott befektetés – mely a kibocsátás-csökkentés megkésett, sokkal nagyobb költséggel, és több nehézséggel járó megvalósulását eredményezi.

 

De a bizalom kiépítéséhez időre van szükség. Az elkövetkezendő 10-20 év az  átmenet időszaka lesz egy olyan világgazdasági rendszerből, ahol az üvegházgáz-kibocsátás árképzési rendszere még gyerekcipőben jár, egy olyan rendszerbe, ahol az üvegházgáz-kibocsátás ára már általános lesz és automatikusan ható tényezőként lép fel a döntések meghozatala során. Ebben az átmeneti időszakban, amikor a szakpolitika iránti bizalom felépítése és a nemzetközi keretek kialakulása is folyamatban van, döntő jelentőségű, hogy a kormányok figyelmet fordítsanak arra, hogy elkerüljék a magas üvegházgáz-kibocsátású infrastruktúrába való beszorulás kockázatait, ugyanakkor intézkedéseik megtételekor mérlegeljék azt,  hogy indokolt-e a kérdéses intézkedés a kockázatok csökkentéséhez.

Rövid távú (azonnali) intézkedési tervekre, elképzelésekre van szükség az alacsony üvegházgáz-kibocsátású és nagy hatékonyságú technológiák széles körű fejlesztésének támogatására

Az éghajlat-változási politika második alkotóeleme a technológiai politika, ami lefedi a technológia létrehozásának teljes spektrumát a kutatás-fejlesztéstől egészen a demonstrációs és a korai alkalmazási szakaszig. Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák széles körének kifejlesztése és alkalmazása nagyon fontos ahhoz, hogy a kibocsátásokat a szükséges nagy mértékben csökkenteni lehessen. A K+F-ben és a technológia elterjesztésében a magánszféra játssza a főszerepet, de a kormányzat és az ipar közötti szorosabb együttműködés tovább ösztönzi az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák széles körének fejlesztését, és csökkenti a költségeket.

A legtöbb alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológia jelenleg sokkal drágább, mint a fosszilis tüzelőanyagra alapozott alternatívák. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a technológiák költsége alkalmazásuk nagyságrendjének és a velük szerzett tapasztalatok mennyiségének növekedésével csökken, ahogyan azt az 5. ábrán láthatjuk is.

Az üvegházgáz-kibocsátás árának bevezetése ösztönzést ad az alacsony üvegházgáz-kibocsátású új technológiákba való befektetéshez; valójában e nélkül nagyon kevés más ok lenne az ilyen befektetésekre. De az új, alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákba való befektetés kockázatokkal jár. A vállalatok aggódhatnak, hogy új termékeiknek nem lesz piaca, ha az üvegházgáz-kibocsátási árpolitika nem marad fenn a jövőben. A kutatás-fejlesztés során megszerzett ismeret közvagyon; a vállalatok várhatóan kevesebbet fognak a nagy társadalmi megtérülésű projektekbe fektetni, ha attól félnek, hogy nem lesznek képesek megszerezni az ezekből származó  teljes hasznot. Így  nagyon megalapozott gazdasági indokok szólnak az új technológiák kifejlesztésének közvetlen támogatása mellett.

A kutatás-fejlesztésre és demonstrációra[5] fordított közpénzek jelentősen csökkentek az elmúlt két évtizedben, és ma is alacsony szinten vannak az egyéb  ipari ágazatokhoz képest. Ugyanakkor az ide történő befektetések várhatóan kiemelkedően magas megtérülésűek lesznek, egészen a befektetés megkétszereződéséig, ami azután támogatja majd az új technológiák széles körének fejlesztését.

5. ábra: A technológiai költségek valószínűsíthetően csökkenni fognak az idő folyamán

A fosszilis tüzelőanyagú és az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákkal szerzett történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ahogyan a nagyságrend növekszik, úgy csökkennek a költségek. A közgazdászok „tanulási görbéket” illesztettek a költségadatokhoz, hogy megbecsüljék ennek a hatásnak a mértékét. A fenti ábrán szemléltető görbét láthatunk egy új villamosenergia-termelési technológia esetén; a technológia kezdetben sokkal drágább, mint a már kialakított alternatíva, de ahogyan  termelés nagyságrendje növekszik, a költségek csökkennek, és az A pont alatt az új technológia már olcsóbbá válik. A Nemzetközi Energiaügynökség és mások által készített tanulmányok szerint az ilyen jellegű kapcsolatok más energiatechnológiák esetében is működnek.

Számos tényező magyarázza ezt, beleértve a tanulás hatásait és a gazdaságosság méretfüggését[6]. De a kapcsolat sokkal összetettebb, mint ahogyan azt az ábra mutatja. A lépésenkénti változtatással történő technológia-tökéletesítés meggyorsíthatja a folyamatot, míg a korlátozó feltételek, mint például a földterület rendelkezésre állása vagy az anyagok hozzáférhetősége növekvő határköltségeket eredményezhetnek.

Egyes ágazatokban – különösen az áramtermelésben, ahol az új technológiák gyakran csak egy talpalatnyi hely megszerzéséért harcolnak – a technológiák szakpolitika általi támogatása a piacon a korai szakaszban döntő jelentőségű. A Jelentés arra a következtetésre jut, hogy az új technológiák bevezetésének ösztönzőit világviszonylatban a jelenlegi évi 34 milliárd dollárról annak 2-5-szörösére kellene megemelni. Az ilyen jellegű intézkedések erőteljes motivációt jelentenek az innováció számára a magánszektorban, és ez a feltétele annak, hogy a szükséges technológiák felhasználási köre kiszélesedjen.

A magatartásbeli változásokat akadályozó tényezők megszüntetése a harmadik nagyon fontos alkotóelem, amelynek különösen fontos ösztönző szerepe van az energia-hatékonyságban rejlő lehetőségek kiaknázásában.

A harmadik szakpolitikai elem a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése. Még ott is lehetnek az intézkedést megakadályozó tudati akadályok, ahol a kibocsátások csökkentését szolgáló intézkedések költség-hatékonyak. Ezek között említhetjük a megbízható információ hiányát, az információ  tranzakciós költségeit, valamint a magatartásbeli és szervezeti tehetetlenséget. Ezeknek az akadályoknak a hatása abból látható a legvilágosabban, hogy gyakran kudarcot vallunk a költség-hatékony energiahatékonysági intézkedésekben rejlő potenciál kiaknázására tett erőfeszítéseinkben.

A szabályozó intézkedések nagyon fontos szerepet játszhatnak abban, hogy túljussunk ezeken a bonyodalmakon, és világos, egyértelmű helyzetet teremtsünk. Az épületek és a berendezések (energiahatékonysági) minimum-követelményeinek felállítása és betartatása költség-hatékony módszer a teljesítmény javítására ott, ahol az árak alakítása önmagában túl gyenge ahhoz, hogy érezhető hatása legyen.

Az információs rendszerek, ideértve a jelzéseket[7] és a legjobb gyakorlat megosztását, segíthetik a fogyasztókat és a vállalkozásokat a helyes döntések meghozatalában, és növelhetik az alacsony üvegházgáz-kibocsátású, nagy energiahatékonyságú áruk és szolgáltatások piaci versenyképességét. A finanszírozási stratégiák szintén segíthetnek a abban, hogy leküzdhessük a hatékonyságot célzó fejlesztések azonnal felmerülő költségeinek megfizetésével járó lehetséges nehézségeket.

Az éghajlatváltozás természetének és következményeinek konszenzusos értékelése, ill. ennek elősegítése döntő jelentőségű a magatartás formálásában, ugyanúgy, mint a nemzeti vagy a nemzetközi szintű intézkedések támogatottságának növelésében. A kormányok katalizátorként működhetnek a párbeszédekben a bizonyítás, a nevelés, a rábeszélés és a véleménycsere eszközeivel. Az éghajlatváltozás megértésére irányuló oktatás és nevelés  a tanulóifjúság körében segít a jövőbeni szakpolitika formálásában és fenntartásában. A széles körű nyilvános és nemzetközi véleménycserék, szakmai viták támogatást nyújtanak a szakpolitika mai készítőinek a határozott, azonnali intézkedések megtételéhez.

 

Az adaptációs politika kulcsfontosságú az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásainak kezelésében, a károk csökkentésében, azonban nagyon sok országban erre nem fektetnek kellő hangsúlyt.

 

Az adaptáció az egyetlen rendelkezésünkre álló válasz az éghajlatváltozásnak az elkövetkezendő évtizedekben bekövetkező hatásaira, mielőtt a mitigációs intézkedések hatása érezhető lesz.

A mitigációval ellentétben az adaptációnak a legtöbb esetben helyi jellegű jótékony hatásai vannak, amelyek megjelenése nem igényel hosszú átfutási időt. Ezért bizonyos adaptációk mintegy önmaguktól fognak végbemenni, mint az egyéneknek a piaci vagy a környezeti változásokra adott válasza. Az adaptáció egyes vonatkozásai, elemei, mint például a főbb infrastrukturális döntések, nagyobb előretekintést és tervezést igényelnek. Vannak az adaptációnak olyan elemei is, melyek globális hasznot hozó közjavakat igényelnek, ide értve az éghajlati rendszerről szóló jobb minőségű információkat, vagy több, az éghajlathoz gyorsan alkalmazkodó terményt és technológiát.

A nemzet- vagy világgazdasági szintű adaptáció költségeiről és hasznairól szóló információ mennyisége jelenleg elég korlátozott. Az éghajlat-érzékeny ágazatokról szóló tanulmányok számos olyan adaptációs lehetőségre mutatnak rá, melyek a többletköltséget meghaladó hasznot hoznak. De magasabb hőmérsékleteknél az adaptáció költségei nagyon meredeken emelkednek, és a visszamaradó károk jelentősek lesznek. Az OECD országokban az éghajlatváltozást jól tűrő új infrastruktúra és épületek kialakításának többletköltségei évente 15-150 milliárd dollárra (a GDP 0,05–0,5%-a) rúghatnak.

Az adaptációban rejlő kihívás különösen nagy lesz a fejlődő országokban, ahol a nagyobb sebezhetőség és a szegénység korlátozzák majd az intézkedésekre fordítható kapacitást, erőforrásokat. Akárcsak a fejlett országok esetében, a költségeket nehéz megbecsülni, de az adaptációs intézkedések valószínűleg több 10 milliárd dollárt emésztenek majd fel.

Azok a piaci szektorok, amelyek élénken reagálnak az éghajlati információkra, ösztönözni fogják az adaptációt az egyének és a vállalkozások körében. Például a kockázat alapú biztosítási rendszerek erős jelzéseket adnak az éghajlati kockázatok méretét illetően, és ezért ösztönözni fogják a jó kockázatkezelést.

A kormányoknak az egyének és a cégek hatékony közép- és hosszútávú adaptációjához szükséges szakpolitikai keret biztosításában van jelentős szerepük. Négy kulcsfontosságú terület jelenik meg itt:

  • A jó minőségű éghajlati információk és a kockázatkezelési eszközök segíthetnek a hatékony piaci mechanizmusok működésében. A jobb regionális éghajlati előrejelzések kiemelkedően fontosak lesznek, különösen a csapadék és a viharok eloszlását illetően.
  • A területhasználattal kapcsolatos tervezési és hatékonysági előírásoknak (jogszabályoknak, szabványoknak) az épületek és más hosszú távú infrastrukturális létesítmények esetében mind a magán-, mind az állami befektetéseknél ösztönöznie kellene az éghajlatváltozás figyelembevételét.
  • A kormányzatok az éghajlat-érzékeny közjavakra vonatkozó hosszú távú intézkedési terveken keresztül járulhatnak hozzá az adaptációhoz, ide értve a természeti erőforrások védelmét, a tengerpartok védelmét, és a vészhelyzetekre való felkészülést.
  • Egy pénzügyi biztonsági hálózat létrehozására lehet szükség a társadalom legszegényebb rétegei részére, akik minden bizonnyal a legsebezhetőbbek a hatásokkal szemben, és akik a legkevesebb kiadást engedhetik meg önmaguk megvédésére (pl. a biztosítást).

A fenntartható fejlődés magában hordozza a változatosságot, a rugalmasságot és az emberi tőkét, melyek nagyon fontos elemei az adaptációnak. Valójában az adaptáció nagy része egyszerűen a jó fejlesztési gyakorlat kiszélesítése – például az átfogó fejlesztések, a hatékonyabb katasztrófa-elhárítás és kárfelszámolás elősegítése. Az adaptáció intézkedésrendszerét minden szinten be kell építeni a fejlesztési szakpolitikába és a tervezésbe.

Az éghajlatváltozás hatásaira adott hatékony válasz a nemzetközi együttes intézkedés feltételeinek megteremtésétől függ.

Ez a Jelentés számos olyan intézkedést határoz meg, amelyeket az egyes közösségek és  országok saját kereteiken belül alkalmazhatnak, hogy megküzdjenek az éghajlatváltozás hatásaival.

Valójában már számos ország, állam és vállalat megkezdte az intézkedést. A legtöbb ország saját kibocsátása azonban túl kicsi a globális teljes kibocsátáshoz képest, és nagyon nagy csökkentések szükségesek a légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizálásához. Az éghajlatváltozás szabályozása a globális közjavak biztosításának klasszikus problémáját veti fel. Ez sok szempontból hasonlít más olyan környezeti kihívásokhoz, melyeknél a közös erőforrások nemzetközi menedzselésére van szükség a potyautas-jelenség kiküszöbölése végett.

Az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezménye[8], a Kiotói Jegyzőkönyv[9] és számos más nem hivatalos együttműködés és szakmai vitafórum olyan keretet biztosítanak, mely segítséget nyújt a nemzetközi együttműködéshez, és egyben olyan alapot ad, amire fel lehet építeni a további együttes intézkedéseket.

Az éghajlat-változási kihívás mértékének megfelelő válasz-intézkedések megtételéhez nagyon lényeges lenne egy konszenzuson alapuló globális nézőpont kialakítása a probléma kezelésének sürgősségével és az éghajlat-változási politika hosszú távú céljaival kapcsolatban. Ugyanilyen fontos lenne a probléma megoldására hozott intézkedések nemzetközivé tétele sokoldalú keretrendszerek létrehozásán és összehangolt intézkedések megtételén keresztül. Az éghajlatváltozás hatásainak elhárítására létrehozott nemzetközi rendszereknek együtt kell működniük a különböző országok által különböző módon működtetett ilyen célú vezetési, irányítási rendszerekkel, ösztönözniük kell azokat és választ kell adniuk kérdéseikre, problémáikra. Az eredményesség, a hatékonyság és az igazságosság elvi alapján kell felépülniük; olyan elvek alapján, amelyek a már most is létező multilaterális keret megalapozását biztosították.  

Sürgős cselekvés szükséges: az energia és közlekedés iránti kereslet számos fejlődő országban gyorsan növekszik, és sok fejlett ország számára is esedékes a  befektetett tőkeállomány jelentős hányadának megújítása[10]. Az elkövetkezendő 10-20 évben megvalósítandó befektetések vagy nagyon magas kibocsátásokat eredményezhetnek a következő fél évszázadra, vagy megadják a lehetőséget, hogy a világ egy fenntarthatóbb fejlődési pályára kerüljön.

A nemzetközi együttműködésnek a kibocsátás-csökkentési politika összes részterületére – az árképzésre, technológia-fejlesztésre, a magatartásbeli akadályok megszüntetésére, valamint a területhasználatból eredő kibocsátások csökkentési intézkedéseire – ki kell terjednie. Emellett elő kell segítenie és támogatnia kell az adaptációt. Fontos cselekvési lehetőségeink vannak jelenleg is, ideértve az azonnali gazdasági haszonnal járó területeket (mint például az energiahatékonyság növelése, vagy a gázfáklyázás[11] csökkentése), és olyan területeket, ahol a nagy léptékű kísérleti programok fontos tapasztalatokat eredményezhetnek a jövőbeni megegyezések kialakításához.

Az intézkedések minden ide tartozó részterületét érintő, széles körű kölcsönös felelősségvállalásról történő megegyezések nagyban hozzájárulhatnak az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentését célzó átfogó cél megvalósításához. Ezeknél a kötelezettség-vállalásoknál figyelembe kell venni a költségeket, az ezek viselésére való képességet, a kiindulópontokat, valamint a növekedés távlatait és a múlt történéseit.

A széles körű és hosszú távon fennmaradó együttműködés biztosítása igazságos munkamegosztást igényel a fejlett és a fejlődő országok között. Nincs olyan képlet, ami az igazságosság és az egyenlő esélyek biztosítása összes dimenzióját magában foglalja, de a bevételeken, a történelmi felelősségen és az egy főre jutó kibocsátáson alapuló számítások azt az eredményt adják, hogy a gazdag országoknak az 1990-es kibocsátási szintjük 60-80%-os csökkentésére kellene felelősséget vállalniuk a 2050-ig terjedő időszakban.

Az együttműködést nagyobb átláthatósággal és a nemzeti intézkedések jobb összehasonlíthatóságával lehet ösztönözni és fenntartani.

 A nemzetközi együttműködés területén a világviszonylatban nagyjából hasonló üvegházgáz-kibocsátás árak kialakítása és a fejlődő országokban megteendő intézkedések felgyorsítását szolgáló kibocsátás-csökkentés finanszírozás bevezetése sürgősen megvalósítandó, elsőbbséggel rendelkező célok.

A nagyjából hasonló üvegházgáz-kibocsátás árak kialakítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a fenti drasztikus csökkentés átfogó költségeit alacsonyan lehessen tartani. Ezt a célt adóztatással, kereskedelemmel, vagy szabályozással ill. ezek együttes alkalmazásával lehet elérni. A magánszektorban a fejlődő országokba irányuló technológia-átadás a nemzeti intézkedések és a nemzetközi együttműködés révén meggyorsítható.

A Kiotói Jegyzőkönyv értékes intézményeket hozott létre a nemzetközi kibocsátás- kereskedelem megalapozására. Erős érvek szólnak amellett, hogy erre a kezdeményezésre építenünk kell, és tanulnunk is kell a tapasztalatokból. Az előrelépést szolgáló módszerek felkutatása érdekében kedvező lehetőségként kínálkozik a nemzeteknek az UNFCCC keretében folytatott párbeszédével és az egyéb nem hivatalos nemzetközi megbeszélésekkel kapcsolatos írásos anyagok (tanulmányok, jegyzőkönyvek, határozatok, stb.) használata, továbbá a Kiotói Jegyzőkönyv hatásosságát vizsgáló áttekintés.

A magánszektor kibocsátás-kereskedelmi rendszerei képezik jelenleg a kibocsátás-csökkentés finanszírozás nemzetközi áramlatainak fókuszpontját. A regionális és az ágazati kibocsátás-kereskedelmi rendszerek összekapcsolása és kiterjesztése (ide értve a nemzeti szint alatti és az önkéntes rendszereket is) a nemzetközi együttműködés intenzívebbé tételét és megfelelő új intézményi keretek fejlesztését igényli.

Az EU Emissziókereskedelmi Rendszerének[12] harmadik szakaszában meghozott döntések lehetőséget biztosítanak a rendszer számára, hogy az befolyásolja a jövő globális üvegházgáz-kibocsátáspiacait, valamint hogy azok központjává váljon.

Az EU ETS ma a világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátás piaca. Hogy milyen legyen a rendszer harmadik fázisának szerkezete 2012 után, az most még vita tárgya. Mindenesetre az EU ETS lehetőséget ad egy világos, hosszú távú jövőkép kialakítására, azaz a rendszernek a jövő globális üvegházgáz-kibocsátás piacának középpontjába helyezésére.

Számos olyan tényező létezik, amely hozzájárulást jelenthet az EU ETS jövőjének megalapozásához. Az EU átfogó kibocsátási keretét olyan szinten kell megállapítani, amely biztosítja a kibocsátási kvóták piacának szűkösségét[13], az összes érintett ágazatot átfogó szigorú kiosztási kritériumokkal. A kereskedelmi időszakban a kibocsátásokról folytatott nyílt és gyakori információcserék elősegíthetik a piac átláthatóságát, csökkentve ezzel a szükségtelen árcsúcsok és a váratlan árzuhanások kockázatát.

A jövőbeni kereskedelmi időszakokra vonatkozó kiosztás alapjait magukban foglaló világos felülvizsgálati szabályok lehetővé teszik a befektetők számára a nagyobb előreláthatóságot. A kibocsátási kvóták kereskedelmi időszakok közötti felhalmozásának (vagy esetleges kölcsönzésének) lehetősége  idővel segíthet majd az árak finomításában.

A rendszer más nagyobb iparágakra való kiterjesztése és további ágazatok bevonása, mint pl. a repülés, segítheti a piac elmélyülését, az árverés (aukció) növekvő alkalmazása pedig javíthatja a hatékonyságot.  

Ha az EU ETS képessé válik arra, hogy  összekapcsolódjon a többi kialakulófélben levő emisszió-kereskedelmi rendszerrel (ide értve az Egyesült Államokban és a Japánban működő rendszert), valamint kialakulnak és fejlődésnek indulnak azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik a fejlődő országokban végrehajtott üvegházgáz-kibocsátás csökkentés piaci  értékesítését, javulhat a likviditás, miközben a rendszer a globális üvegházgáz-kibocsátás piac magjává válhat.

A kibocsátás-csökkentés finanszírozás keretében, a hatékony szakpolitikák és a kibocsátás-csökkentést célzó programok támogatása érdekében a fejlődő országokba irányuló tőkeáramlás nagyságrendjének megnövelése meggyorsíthatja az alacsony üvegházgáz-kibocsátású gazdaságra való áttérést ezekben az országokban.

A fejlődő országok már most is jelentős intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy elválasszák gazdasági növekedésüket az üvegházgáz-kibocsátások növekedésétől. Például Kína azt a nagyon ambiciózus célt tűzte ki, hogy az egységnyi GDP előállításához szükséges energiát 20%-kal csökkenti a 2006-2010-es időszakban, és előmozdítja a megújuló energia használatát. India egy Integrált Energiapolitikát alkotott meg ugyanerre az időszakra, amely olyan intézkedéseket foglal magában, mint a szegény emberek tisztább energiához való hozzáférési lehetőségeinek kibővítése és az energiahatékonyság növelése.

A Kiotói Jegyzőkönyv által létrehozott Tiszta Fejlesztési Mechanizmus jelenleg a fejlődő országokban történő alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiai beruházások támogatásának fő hivatalos csatornája. Lehetővé teszi mind a kormányok, mind a magánszektor számára az olyan projektekbe való beruházást, amelyek csökkentik a kibocsátást a gyorsan növekvő gazdaságokban, és egyben útvonalat biztosít a különböző regionális kibocsátás-kereskedelmi rendszerek összekapcsolódásához.

A jövőben a nemzetközi kibocsátás-csökkentés finanszírozási tőkeáramlás nagyságrendjének  növelésére és az ehhez szükséges intézményi háttérre lesz szükség a költség-hatékony kibocsátás-csökkentés elősegítése végett. A fejlődő országokban megvalósítandó alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiai beruházások többletköltségei valószínűleg legalább 20-30 milliárd dollárra rúgnak évente. Az ezen költségekhez nyújtott segítség előteremtése a már létező emisszió-kereskedelmi rendszerek, mint például az EU ETS, tevékenységi körének nagymértékű kiterjesztését igényli. A fenti cél elérése olyan mechanizmusokat is igényel, melyek a magánszektor kibocsátás-csökkentés finanszírozási mechanizmusait az egyedi projektek helyett az átfogó szakmai stratégiák és programok felé terelik. A segélyeknek a nemzeti, regionális és ágazati kibocsátás-csökkentési célokkal összhangban kell működniük. Ez a  tőkeáramlás nagyon fontos a fejlődő országok számára a magánberuházások és a nemzeti kormányok által tett intézkedések felgyorsításában egyaránt.

Napjainkban  kedvező lehetőségek vannak arra, hagy kiépítsük a bizalmat, és új megközelítési módokat kísérletezzünk ki az alacsony üvegházgáz-kibocsátású fejlődési pályára való áttérést szolgáló beruházásokba történő nagyléptékű tőkeáramlás létrehozására. A létező kibocsátás-kereskedelmi rendszerekből – elsősorban az EU ETS-ből – érkező jelzések arról, hogy milyen mértékben fogják elfogadni a fejlődő országokból származó kibocsátás-csökkentési hiteleket, segíthetnek fenntartani a folyamatosságot a piac kiépítésének ezen nagyon fontos szakaszában, illetve megmutathatják a lehetőségeket.

A nemzetközi pénzügyi intézmények nagyon fontos szerepet játszanak ennek a folyamatnak a meggyorsításában. A Világbank és más multilaterális fejlesztési bankok által létrehozott  Tiszta Energia Beruházási Keret a beruházási tőkeáramlás katalizálására és növelésére kínál jelentős lehetőségeket.

 

A technológiai innováció és ennek elterjedése felgyorsítására irányuló intenzívebb nemzetközi együttműködés csökkenteni fogja a mitigáció költségeit.

Világszerte a magánszektor az innováció és a technológiák elterjedésének[14] legnagyobb mozgatórugója. De a kormányok is segíthetnek az ezen a területen felmerülő akadályok leküzdésére irányuló nemzetközi együttműködés fejlesztésében, mind hivatalos szervezési intézkedésekkel, mind pedig olyan intézkedésekkel, amelyek elősegítik a magán- és közszféra együttműködését, mint például Ázsia és a Csendes-óceáni Térség Partnersége[15]. A technológiai együttműködés lehetővé teszi a technológiai fejlesztés kockázatainak, sikereinek és a belőle származó előnyöknek a megosztását, valamint a prioritások (elsőbbséggel kezelt célok) összehangolását.

Egy olyan globális portfolió, mely az egyes nemzetek K+F prioritásaiból és megvalósítási támogatásaiból áll össze, nem biztos, hogy eléggé sokrétű, és valószínűleg nem fektet elegendő hangsúlyt egyes olyan technológiákra, melyek különösen fontosak a fejlődő országok számára, mint például a biomasszából történő energiatermelés.

A nemzetközi K+F együttműködésnek számos formája lehet. A azonnali, összehangolt és széleskörű intézkedések megtétele nemzetközi egyetértést és együttműködést igényel. Ezeket olyan hivatalos többoldalú egyezményekben lehet rögzíteni, amelyek lehetővé teszik a résztvevő országoknak, hogy megosszák a K+F területére történő nagyobb beruházások kockázatait és eredményeit, ide értve a bemutató projekteket és a kulcsfontosságú technológiák felgyorsítását célzó nemzetközi programokat is. De a hivatalos egyezmények csak egy részét képezik a történetnek – a nagyobb összehangolt tevékenységet célzó nem hivatalos egyezmények és a nemzeti programok közötti szorosabb kapcsolatok is kiemelkedő szerepet tölthetnek be.

 

A technológia-alkalmazási támogatások nemzeti stratégiáinak hivatalos és nem hivatalos összehangolása is felgyorsíthatja a költségcsökkentést azzal, hogy megnöveli a határokon átnyúló új piacok méretét. Jelenleg számos ország és az Egyesült Államok egyes tagállamai specifikus nemzeti célkitűzésekkel és szakpolitikai kerettel rendelkeznek a megújuló energia-technológia alkalmazásának támogatására. Az átláthatóság és az információ-megosztás már eddig is segítséget nyújtottak abban, hogy érdeklődés mutatkozzék ezen piacok iránt. Az alkalmazást szolgáló eszközök határokon túlnyúló kereskedelmi lehetőségeinek feltárása megnövelheti a támogatás hatásosságát. Itt elsősorban azon erőforrások mobilizációjára gondolunk, amelyek az üvegházgáz-elnyeletés és -tárolás széles körű alkalmazásának felgyorsításához, valamint a fejlődő országokban különösen jól alkalmazható technológiák gyors ütemű elterjedéséhez szükségesek.

A szabályozás és a termékszabványok nemzetközi összehangolása nagyon hatékony módjai lehetnek a nagyobb energiahatékonyság ösztönzésének. A harmonizáció növelheti ezek költség-hatékonyságát, erősítheti az innovációs törekvéseket, fejlesztheti az átláthatóságot, és elősegítheti a nemzetközi kereskedelmet.

 

Az alacsony üvegházgáz-kibocsátású termékek és szolgáltatások kereskedelmét érintő vám- és nem vám jellegű  akadályok csökkentése (ide értve a WTO[16] Dohai Fejlesztési Fordulóján a világkereskedelmi egyezményrendszer létrehozásáról folytatott tárgyalásokat) további lehetőségeket teremthet a kulcsfontosságú technológiák elterjedésének felgyorsítására.

 

Az erdőirtás megfékezése az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésének nagyon költség-hatékony módja.  

Az erdőirtásból eredő kibocsátások nagyon jelentősek – becslések szerint a globális kibocsátás több mint 18%-át teszik ki. Ez a rész nagyobb, mint amit a globális közlekedési ágazat termel.

A még meglévő természetes erdőterületek megóvását célzó intézkedések megtétele nagyon sürgető. Számos kísérleti rendszerre van szükség a probléma megoldását célzó, a nemzeti intézkedéseket és a nemzetközi támogatást kombináló hatékony megközelítés(ek) felkutatására.

Az erdőirtással kapcsolatos stratégiát mindig annak a nemzetnek kell kialakítania és irányítania, ahol a szóban forgó erdők találhatók. De ezeket az országokat a nemzetközi közösségnek erősen támogatnia kell, mivel a fakitermelés csökkentését célzó intézkedések  globálisan fejtik ki jótékony hatásukat. Nemzeti szinten az erdőterület tulajdonjogának rögzítése, valamint a földtulajdonosok, a közösségek és a fakitermelők jogainak és kötelezettségeinek meghatározása játszik kulcsszerepet a hatékony erdőgazdálkodásban. A folyamatba be kell vonni helyi közösségeket, tiszteletben kell tartani az íratlan szabályokat és társadalmi szerkezeteket, fejlesztési célok mentén kell dolgozni és meg kell erősíteni az erdők védelmének folyamatát.

A Jelentést megalapozó kutatási eredmények azt jelzik, hogy abban a nyolc országban, amelyek a területhasználatból eredő kibocsátások 70%-ért felelősek, az erdővédelemből származó lehetőség-vesztési költség[17] kezdetben mintegy évi 5 milliárd dollár lehet, bár idővel a határköltségek emelkedhetnek.

A nemzetközi közösségtől származó kompenzációnak figyelembe kell vennie a föld alternatív hasznosításával kapcsolatos lehetőség-vesztési költségeket, az erdővédelem adminisztrációs és rendészeti költségeit, valamint a fennálló érdekeltségek más területre való áthelyezésével járó politikai átmenet kezelésének kihívásait.

Az üvegházgáz-kibocsátások piacai hosszabb távon fontos szerepet játszhatnak az ilyen ösztönzők biztosításában. De rövid távon annak a kockázata is felmerül, hogy a már létező erős üvegházgáz-kibocsátás piacok döntő fontosságú megerősödési folyamata destabilizálódik, ha a fakitermelés piaci integrációjára a kibocsátás-csökkentést erőteljesebben megkövetelő nemzetközi egyezmények nélkül kerül sor. Ezeknek az egyezményeknek az erdővédelmet célzó tőke-transzferbe bevonható alapok nagyságrendjével kapcsolatos közös megegyezésen kell alapulniuk.

A fejlődő országok adaptációs erőfeszítéseit nemzetközi fejlesztési segítségnyújtással kell gyorsítani és támogatni.

Az éghajlatváltozás a legszegényebb fejlődő országokat sújtja leghamarabb és legkeményebben, annak ellenére, hogy ezen országok járultak hozzá legkevésbé ehhez a problémához. Alacsony bevételeik bonyolulttá teszik az adaptáció finanszírozását. A nemzetközi közösségnek kötelessége támogatni őket az éghajlatváltozáshoz történő adaptációban. Külső támogatás nélkül nagy a kockázata annak, hogy a fejlődési folyamat megáll.

 

A fejlődő országoknak egyedi körülményeikkel és törekvéseikkel összhangban saját maguknak kell meghatározni adaptációs módszereiket. A gyors növekedés és fejlődés növelni fogja az országok adaptációs képességét. Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás (adaptáció) többletköltsége a fejlődő országokban több tízmilliárd dollárra is rúghat.

 

A kihívások nagyságrendje minden eddiginél sürgetőbbé teszi a fejlett országok számára a már meglévő kötelezettségvállalásaik – amelyeket 2002-ben Monterreyben fogalmaztak meg, és amelyeket 2005 júniusában az Európai Tanács és  ugyanezen év júliusában a G8-ak gleneagles-i csúcstalálkozója is megerősített – teljesítését, miszerint 2010-re megduplázzák a pénzügyi segélyeket.

 

Az adományozó országoknak és a multilaterális fejlesztési intézményeknek segélyezési programjuk keretében támogatniuk és a kiemelt területek közé kell emelniük[18] az adaptációt a fejlődő országokban. A nemzetközi közösségnek szintén támogatnia kell azt a globális közjavakba történő beruházásokon keresztül, beleértve az éghajlatváltozás egyre tökéletesedő monitoringját és előrejelzését, a regionális hatások jobb modellezését, valamint az aszálynak és az áradásoknak ellenállóbb termények kifejlesztését és termesztését.

Ezen felül növekvő erőfeszítéseket kell tenni a magán- és a közszféra együttműködésének kiépítésére az éghajlattal kapcsolatos biztosítások területén, valamint a veszélyekre, kockázatokra való felkészülés, a  kockázatkezelés, a katasztrófa-elhárítás és a menekültek visszatelepítése mechanizmusainak megerősítésére.

 

A határozott és időben történő mitigáció kulcsfontosságú szerepet játszik az adaptáció hosszú távú költségeinek korlátozásában. E nélkül az adaptációs költségek drámaian megnőnek.

A kollektív intézkedés-rendszer kiépítése és fenntartása napjaink sürgős kihívása.

Bármely kollektív intézkedés alapvető építőelemei az éghajlatváltozással kapcsolatos hosszú távú cél közös akarattal történő elfogadása, az együttműködést szolgáló hatékony intézmények kiépítése, a résztvevők számára  jól látható irányítás és a kölcsönös bizalom kiépítésén való munkálkodás.

A légköri üvegházgázok koncentrációjának stabilizációját szolgáló hosszú távú célok világos és egyértelmű megfogalmazása nélkül nagyon valószínűtlen, hogy bármilyen cselekvés elegendő lesz e célok elérésére.

A cselekvésnek a mitigációt (az elhárítást), az innovációt (a megújítást) és az adaptációt (az alkalmazkodást) egyaránt tartalmaznia kell. Számos lehetőség kínálkozik ezek elkezdésére, ott is, ahol azonnali haszonnal járnak, és ott is, ahol sok nagyléptékű kísérleti program értékes tapasztalatokat hoz létre. És már elkezdődött az együttműködést megalapozó  intézmények kialakítás.

A fő kihívás a cselekvés összes vonatkozó területén, dimenziójában – elsősorban az üvegházgáz-kibocsátás árának és piacának kialakításában, az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiák innovációs és bevezetési folyamatának meggyorsításában, a területhasználatból származó kibocsátások visszaszorításában és a szegény országoknak az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásaihoz való alkalmazkodását segítő együttműködésben – a  részvétel kiszélesítése és elmélyítése.

Még mindig nem késő elkerülni az éghajlatváltozás legrosszabb hatásait, ha a határozott közös cselekvés már most megkezdődik.

Ez a Jelentés a közgazdasági eszközök széles skáláját felhasználva a kockázat és a bizonytalanság közgazdaságtanára összpontosított annak érdekében, hogy választ adjon egy mély és hosszútávú következményekkel járó globális probléma kihívásaira. Széles területre kiterjedő jelentős további munkára van azonban szükség mind a tudósok, mind a közgazdászok részéről az elemzés, értékelés nyitott problémáira történő válaszadáshoz, valamint a bizonytalanság mértékének csökkentéséhez. Az azonban már most is teljesen egyértelmű, hogy az éghajlatváltozással szembeni tétlenség gazdasági kockázata nagyon magas.

Az éghajlatváltozással járó kockázatok csökkentésére különböző módszerek vannak. A megfelelő ösztönzésekre a magánszektor válaszolni fog, és biztosítani fogja a megoldásokat. A légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizációját jelentős, de kezelhető költségekkel meg lehet valósítani.

A szakpolitikának megvannak az eszközei olyan ösztönzők kialakítására, melyek a beruházási formák megváltoztatásához és a globális gazdaságnak az alacsony üvegházgáz-kibocsátású pálya felé való elmozdításához szükségesek. Ezt az éghajlatváltozás  továbbiakban már nem elkerülhető hatásaihoz való alkalmazkodást célzó határozott intézkedésekkel párhuzamosan kell végrehajtani.

Az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentése mindenekfelett együttes intézkedést követel meg. Nemzetközi kereteken belül szervezett együttműködésre van szükség a világ országai között, mely a globálisan kitűzött célok megvalósítását szolgálja. A magán- és a közszféra partneri viszonya, valamint a civil társadalommal és az egyénekkel való együttdolgozás is elengedhetetlen. Még mindig van lehetőség az éghajlatváltozás legsúlyosabb következményeinek elkerülésére, de ez nagyon határozott és azonnali együttes intézkedést igényel. A késlekedés költséges és veszélyes lehet.

Fordította: Dr. Práger Tamás

 

[1] Stern Review: Az éghajlatváltozás közgazdaságtana, © Crown copyright 2007.

[2] Azaz fajlagos üvegházgáz-kibocsátását, az egységnyi érték megtermelése során bekövetkező kibocsátást. (A ford. megjegyzése)

[3] s ezeket mindenképpen el szeretnénk kerülni. (A ford. megjegyzése)

[4] Emberek, nemzetek, gazdálkodási ágazatok, azaz az emberiség társadalmi tevékenysége összes területének konszenzusáról van szó. (A ford. megjegyzése)

[5] Itt az alacsony üvegházgáz-kibocsátású technológiákkal kapcsolatos K+F pénzekről van szó. (A ford. megjegyzése)

[6] Ez a fogalom azt jelenti, hogy nagy mennyiségű azonos fajtájú termék fajlagos előállítási költsége kisebb, mint kis mennyiségé. (A ford. megjegyzése)

[7] Valószínűleg a berendezések energiahatékonyságának megjelöléséről van szó. (A ford. megjegyzése)

[8] United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC: nemzetközi klímavédelmi egyezmény, mely 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ  Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján jött létre. (A ford. megjegyzése)

[9] Kyoto Protocol: tk. Kyoto Protocol on Climate Change: az UNFCCC keretében a Részes Felek 3. Tanácskozásán 1997-ben létrejött nemzetközi megállapodás az üvegházgázok kibocsátásának az aláíró felek által a megállapodásban rögzített mértékben történő csökkentésére. (A ford. megjegyzése)

[10] vagyis új befektetésekbe való áthelyezése, új beruházásokba való befektetése. (A ford. megjegyzése)

[11] A hulladékgázoknak a légkörben történő elégetése. (A ford. megjegyzése)

[12] European Union Emission Trading Scheme, EU ETS: a világ jelenlegi legnagyobb nemzetközi üvegházgáz kibocsátás-kereskedelmi rendszere, az EU éghajlat-politikájának egyik alappillére. (A ford. megjegyzése)

[13] A piac szűkössége csekély keresletet jelent. (A ford. megjegyzése)

[14] Az angol szöveg elterjedés helyett a „diffúzió” szakszót használja. (A ford. megjegyzése)

[15] Asia Pacific Partnership, tk. Asia-Pacific Partnership on Clean Development and Climate (AP6): 2005-ben létrejött nemzetközi nem-hivatalos megállapodás Ausztrália, India, Japán, a Kinai Népköztársaság és Dél-Korea, valamint az Egyesült Államok között a klímavédelemben tett lépéseik összehangolásáról.  (A ford. megjegyzése)

[16] World Trade Organization, Világkereskedelmi Szervezet, a GATT utóda (A ford. megjegyzése)

[17] A tanulmány angol nyelvű eredetijében az „opportunity-cost”, tükörfordításban „az előnyös lehetőség költsége” kifejezés szerepel, ami a fakitermelésből származó potenciális haszon elmaradásának költségét jelenti. Mi a szövegben látható fordítást választottuk, mint jelentésében talán a legközelebb állót.

[18] A tanulmány angol nyelvű eredetijében itt a „mainstream”, azaz a „fősodorvonalba helyezés” kifejezés áll. (A ford. megjegyzése)

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.