egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában

Lapzártakor érte szerkesztőségünket a hír, hogy dr. Pásztor János református lelkész, nyugalmazott teológiai tanár életének 82. évében 2007. április 22-én a boldog feltámadás reményében elhunyt. Bizonyára sejtette, hogy magához szólítja az Úr, ezért igyekezett mindenkitől búcsút venni. Közel három héttel halála előtt a következő sorokat kaptam tőle:
„Pár napja írtam neked egy részletesebb levelet közös munkánkat és barátságunkat értékelve. Sajnos a komputer ördöge nem vitte el. Most megpróbálom a lényegét összefoglalni. Ehhez is feleségem segítségére van szükségem. Munkám rendkívül fontos részének tartottam a Rómával és az Egyházfórummal való kapcsolatot. Köszönöm a megszólalás lehetőségét. Azt is, hogy az ebből a hivatalos kapcsolatból személyes barátság nőtt ki két, a közös ügyért lelkesedő testvér között. Úgy gondolom, ez a keresztény teológia művelésének „mechanikája”: egyik felekezetben egy hívő kutató teológus a másikban működő kutatóval találkozik a „textus tövében”. Isten adjon neked erőt ennek folytatására! Szeretettel ölel: János.”
Pásztor Jánost néhány éve ismertem meg. Benne egy mélyen hívő igaz embert és teológust tudhattam barátomnak, akivel minden találkozás kegyelmi pillanat volt. Az Egyházfórum húszéves jubileumi rendezvényére betegen is vállalta a felkérésemet (Merre tovább?, in: Egyházfórum 2006/4. 13). Az „Egy reformzsinat üzenete” című könyvem megjelenése után tőle kaptam az első, lentebb közölt érdemi reflexiót, amely egyben hűen tükrözi a katolikus-református párbeszéd melletti elkötelezettségét is.
János, köszönjük, hogy tiszta hitedből erősítettél és segítettél bennünket! Kérjük a mennyei Atyát, hogy részesítsen abban az örök boldogságban, amelyre már földi fáradozásod is irányult. (Wildmann János)

 

A REFORMZSINAT – REFORMÁTUS SZEMMEL

Észrevételek Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete című könyvéhez

 

Maradandó változások

„A zsinat áhítattal hallgatja, és bizalommal hirdeti Isten igéjét.” Ez a nagyszerű, a II. Vatikáni zsinatra utaló bevezető mondat egyszerre hitvallás és programadás, mert megmutatja, hogy a kettő – az Ige hallgatása és hirdetése – szerves egységet alkot. A szövegek ismeretében – annak ellenére, hogy vannak kritikai észrevételeim – meggyőződésem szerint a zsinaton valóban ez történt. Figyeltek az atyák az igére és megbeszéléseikkel, vitáikkal, megfogalmazásaikkal együtt hirdették azt. Ez a mondat azonban kritikai mérce is annak felismerésére: folytatódott-e a római egyházban ez a folyamat a zsinat óta? Ennek felmérésére vállalkozott e könyv szerzője. Vállalkozásához gazdag irodalmat használt fel, és azt gyümölcsözően hasznosította. Ezek segítségével jut el következtetéseire. Ő is szóvá teszi azt a sokak által felismert tényt, hogy megfogalmazásaiban a zsinat gyakran kompromisszumokra kényszerült. Ennek következménye a szövegekben megmutatkozó kétértelműség.

Egyrészt igaza van szerzőnknek: „…a zsinat lendülete már régen megtört, ragyogása megkopott, az ugrás nem sikerült.”[1] „Haladásról immár aligha beszélhetünk, úgy látszik az egyház sokkal inkább válságoktól tépetten, aggódva visszafelé tekint.”[2] Ugyanakkor látnunk kell azt is, amit a római egyházon kívül, de az Una Sancta Ecclesiá-n belül látunk és tapasztalunk, hogy a lendület megtörése, a válságok sorozata ellenére a katolikus egyházban alapvető, maradandó változások mentek végbe. A mai, római katolikus egyház nem az, amit én gyermekkoromban ismertem. Vannak klerikusok és laikusok is, akik szeretnének a régi időkbe visszamenni, példáikat és erőforrásaikat a múltból szerezni. A könyvben olvasható találó képnek – miszerint vannak papok, akik a szembemiséző oltár ellenére lélekben háttal állnak a gyülekezetnek – a visszája is igaz: az oltár és pap ott van a gyülekezet közepén. Egy bizonyos mértékig persze sikerülhet a múltba menekülés, de az „új” felállással együtt Isten igéje a szó és a mozdulatok egységében szól, és a gyülekezet a klérussal együtt él Krisztusban és dicsőíti az Urat. Mondhatjuk, hogy vannak gyülekezetek, ahol ez jobban, máshol viszont kevésbé valósul meg. Az új élet jeleiért hálásnak kell lennünk, és azok erősödéséért imádkozni és munkálkodni kell. Úgy gondolom Wildmann János könyve pontosan ezt teszi. Az orando et laborando participium alakjában a felszólító módra építve, immáron az egyház életstílusáról beszél, melyben munka és imádság szerves egységet alkot.

 

A kinyilatkoztatás és Isten népe

Számomra figyelemreméltó, hogy Kálvin a nagy művét, az Institutio religionis Christanae-t, ugyancsak az istenismeret-kinyilatkoztatás kérdéseivel kezdi. Nála szorosan összekapcsolódik az Írás és a Szentlélek belső munkája, a testimonium internum Spiritus Sancti. Ehhez közel áll, amit a zsinati Dei Verbum dokumentumból Wildmann is kiemel: „…Isten nem valamit vagy valamiket (doktrínákat) nyilatkoztat ki, hanem önmagát” (24). Ez pedig nem csupán az intellektust, hanem a teljes emberi egzisztenciát ragadja meg. Ha ez így van, akkor az is nyilvánvaló, hogy a kinyilatkoztatásnak lényegében egy forrása van, a szentháromságos egy Isten, aki a Fiúban a Szentlélek által önmagát adja. Ma is a Szentlélek munkál az egyes hívőkben és a közösségben, azaz az egyházban. Így a kinyilatkoztatás a Lélek által a közösségben hirdetett, tanulmányozott, befogadott és továbbadott igében az egyház története során dinamikus interakcióban bontakozott ki. Ez az útja és módja az egyházban annak, hogy a kijelentés félreértelmezéseit tisztázni, ha szükséges korrigálni lehessen. „Igenis létezik rossz hagyomány” – idézi szerzőnk Joseph Ratzinger írását.[3] A hagyománynak ebben a dinamikus összefüggésben való vizsgálata, fejlesztése tulajdonképpen maga a hagyomány. Ez pedig elválaszthatatlan az Isten igéjét hirdető, tanító és megragadó emberek, a hívők, az Isten népe, a krisztustest életétől. Szép összegfoglalását olvassuk ennek: „Isten célja nem az ember puszta tájékoztatása, hanem, hogy kapcsolatra, közösségre lépjen vele. Ezért megnyilatkozása nemcsak az ember értelmét érinti, hanem egész lényét”.

Lehetséges, hogy túlságosan református módon értelmezem az „Isten népe” című fejezetet. Véleményem szerint ebbe belefér a szolgálat és a tanítóhivatal hierarchikus értelmezése is, amit ugyan mi nem tudunk elfogadni. Úgy gondolom ezen a ponton – beleértve a püspökök és a papság egymáshoz való viszonyáról mondottakat – van a legnagyobb távolság közöttünk, annak ellenére, hogy Isten népe és egyben Krisztus Teste belső életének dinamikájában nagyon közel jöttünk egymáshoz. Ez mutatkozik meg az Isten népének Krisztus hármas tisztében való részesedéséről mondottakban is. Ez rendkívül ígéretes a tovább kutatás eredményessége szempontjából.

A világiak apostolkodásáról szóló részben is vannak a szolgálat egysége felé mutató, ígéretes gondolatok. Különösen jelentős az a kijelentés, miszerint a laikusnak mintegy „inkarnálódnia kell a világba…, és mint Krisztus, kovászként kell átjárnia a világot.” (78). Ez az inkarnálódás azonban az egész egyház feladata, hiszen a hierarchia és a laikusok együtt alkotják a Testet. A misszió lényege a világba történő beleplántáltatás. Ez a jelenlét ott kezdődik, hogy a Szent Keresztségben Krisztussal együtt meghalva és Feltámadva Őbenne élünk és Ő mibennünk. Ez az egyház titka. Az Isten Népe valósága felől ugyanez: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott jelen van közöttük. Az egyház benne van a világban, hogy az emberek között megélje Krisztus szeretetét. Mindennek a liturgia számára óriási jentősége van. Ha azonban a hétköznapok „liturgiájának” fontosságára gondolunk – amely révén, mint Kálvin is hangsúlyozza, Isten dicsőítése, Krisztus szóval és tettel való hirdetése folytatódik az életben –, ennek konzekvenciái is vannak: például, hogy a világiakat is be kell vonni a döntéshozatali folyamatokba.

 

Felekezet- és vallásközi párbeszéd

Az 1910-ben, Edinburghban tartott nagyjelentőségű missziós konferencia előtt a protestáns felekezetek között már rendszeresek voltak azok a gyűlések, melyeknek célja a missziós munka koordinálása volt. Edinburgh már csak összefoglalta és meghatározta a teendőket. A legfontosabb a krisztológiai szempont kihangsúlyozása volt: „Krisztushoz menjünk közel, és így közelebb jutunk egymáshoz”. Ez a hívás-elkötelezés egyre erőteljesebben trinitárius megfogalmazást nyert. Krisztus egy az Atyával és a Szentlélekkel.

Fontos volt az első világháború után a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus bekapcsolódása az ökumenikus munkába. Ugyancsak jelentős volt az ún. gyakorlati kereszténység szervezésére hívatott „Élet és Munka Mozgalom”, amely a Nikaiai Hitvallás (325) születésének 1600 éves évfordulóján (Stockholm, 1925) alakult meg. Ezzel az ökumenikus mozgalom azt hirdette, hogy a keresztény karitatív tevékenység is a Szentháromság titkában gyökerezik. Lausanne-ban, 1927-ben, a legnehezebb dogmatikai kérdések kutatására alakult a „Hit és Egyházszervezet Mozgalom” (Faith and Order), amely több mint fél évszázaddal később megfogalmazta a „Keresztség, Eucharisztia és Egyházi Szolgálat” (BEM) c. Limai Dokumentumot (1981), majd a Nikaiai-Kontantinápolyi Hitvallás modern kommentárját. Ekkor már az Egyházak Világtanácsa (EVT) bizottságaként működött, amelynek 1968 óta teljes jogú tagja a római katolikus egyház is. Az említett dokumentumok megfogalmazásában római katolikus teológusok is komoly részt vállaltak. A Nemzetközi Missziói Tanács, akárcsak a szovjet tömb ortodox egyházai is, csak 1961-ben, a New Delhi-i Nagygyűlésen csatlakoztak az EVT-hez.

Nyilvánvaló az, hogy az ökumenikus mozgalom legnagyobb feladatai az 1054-es Nagy Szkizma és a 16. századi egyházszakadás megszüntetése. Itt most az utóbbival kapcsolatban szeretnék néhány félreértést tisztázni. Róma és a reformátorok közötti szakadás időpontjának általában 1517. október 31-ét tartják, amint erre Wildmann is utal a 131. oldalon. Ez azonban tévedés. Luther mint egy középkori keresztyén egyetem tanára fogalmazta meg téziseit.[4] A kor egyházi gyakorlatának megfelelően – mondhatjuk, a legkatolikusabb módon – tételeit megvitatás céljából küldte meg a környező püspököknek és egyetemeknek. Ugyanezt tette Kálvin és a többi reformátor is levelezései révén. A trentói (tridenti) zsinat határozataival pl. a magyar reformátusok hitvalló irata, a Confessio catholica címet hordozó Debrecen-Egervölgyi Hitvallás az egyházon belülről vitatkozik.[5] Valójában a trentói tanoknak IV. Pius, „Iniunctum nobis…” kezdetű bullájába belefoglalt Professio fidei tridentinae lett a felekezetképződés, a reformáció egyházai és Róma szétválásának fontos és szomorú állomása.[6]

Az egyházszakadással kapcsolatos terminológiával is vannak nehézségeink. A „különvált testvérek” kifejezés ui. tisztázást kíván. Egyetlen reformátor sem lépett ki a középkori (latin) egyházból, hanem annak in capite et membris reformációjával foglakozott, mint a 15. századi zsinatok sorozata. Sajnálatos azonban, hogy egyházi hatalmasságok már századok óta az államhatalom erőszakszerveit hívták segítségül a megújulásra törekvőkkel szemben. Voltak – így pl. Angliában Mary és Elisabeth királynők korában – erőszakos cselekedetek mindkét oldalon. Viszont a magyar egyháztörténet legszebb fejezetei közé tartozik a Tordai Országgyűlés (1568), mely a négy „irány” számára szabadságot hirdetett.

Lényeges előrelépés manapság, hogy nem az egyházból való kilépésről beszélünk egyik oldalon sem. Ezért is erősítette meg pl. a Magyarországi Református Egyház jubileumi zsinata, 1967-ben, hogy a középkori egyház a mi egyházunk is.

A zsinat Dignitatis Humanae kezdetű állásfoglalása, a vallásszabadság hangsúlyozása mellett, a római egyház önértelmezésében véget vetett a nagykonstantini korszaknak, melynek lényegéhez tartozott az egyház kiváltságos helyzetének államhatalmi erőszakkal való védelme és terjesztése. Felbecsülhetetlen a zsinati nyilatkozat társadalmi és politikai jelentősége, különös tekintettel a felekezetek és a különböző vallások közti viszonyra. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a nyilatkozattal az egyház hitet tett az evangélium ereje mellett (Róm 1,16), kinyilvánította, hogy nincs rászorulva az állam- vagy éppen gazdagsági hatalom védelmére és támogatására. Ezáltal elhárult az evangélium szabad terjedésének egyik legjelentősebb akadálya. A szomorú múlt azonban arra int bennünket, hogy a más vallásokkal kapcsolatban is szükségünk van a bűnbánatra. Napjainkban a közvélemény méltán borzad a fundamentalista iszlám által alkalmazott erőszaktól. Elfelejtjük a keresztes háborúk gyalázatát[7], valamint azt, hogy Mohamed a keresztyénektől tanulta az erőszaknak a vallás szolgálatába állítását (jihad).[8]

 

Egyház a világban

Rendkívül ígéretes, amit a Gaudium et spes konstitúció az egyház és a világ egymáshoz való viszonyával kapcsolatban mond. Ennek alapja az a trinitárius teológiából fakadó meggyőződés, mely szerint a teremtő Isten a Megváltó Isten, aki nem feledkezett el az általa alkotott, de ellene fellázadt világról, hanem az egész emberiséget alapvetően a magáénak tekintve különleges népet hozott létre (2Móz 19,5), hogy szabadításának tanúja legyen. Isten ezen népének, mely egyben Krisztus Titokzatos Teste is, a jelen gonosz világban (Gal 1,4), az emberi élet sokszor elviselhetetlen nehézségei és krízisei között kell munkálkodni és utat mutatni. E nép minden tagjának egyenként és közösségben is meg kell jeleníteni Istentől kapott ajándékait minden, az emberi együttélés számára fontos területen, a házasságtól és gyermekneveléstől kezdve a kultúrán, gazdaságon át a béke megvalósításáig.

Az egyház tevékenysége akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha minden keresztény, „bárhol is él, élete példájával és a beszéd tanúságtételével” megmutatja „a keresztségben magára öltött új embert és a bérmálásban elnyert Szentlélek erejét, hogy aki csak látja jócselekedeteit, dicsőítse az Atyát, és jobban megértse, mi az élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége”, idézi Wildmann az Ad Gentes határozatot. Ehhez a nagyszerű mondathoz azonban hozzá kellene tenni: ez a közösség nem teljes, sőt hiteltelen az eucharisztikus közösség nélkül.

Napjaink krízisekkel teli világában, amikor minden értéket megkérdőjeleznek, amikor bolygónkon a fizikai lét megszűnése is reális közelségbe került, amikor az erkölcstelenség néha vallástalanságban, máskor gyűlölködéssel telített fundamentalista vallásokban pusztít és rombol, nekünk, akik megsejtettük Krisztus titkát, akik meghaltunk vele együtt, és feltámadásában is részesedünk a Szent Keresztségben, együtt kell leülnünk, hogy Krisztus testével és vérével tápláljon bennünket, hogy Önmagával egyesítsen, hogy a világban is láthatóvá legyen, ami már a keresztségben megtörtént: Ő lakik bennünk és mi őbenne. Nem tartható fenn tovább a keresztség és az Eucharisztia egymástól való elszakítása, mert ez seb az egyház testén. „Egyetlen egyház sem teljes a többi nélkül.”[9] Az idők jelei minden egyházat arra figyelmeztetnek, hogy Krisztusra és a teljes Krisztus Testre szükség van, hogy tanúskodásunk hathatós legyen. A Zsinat gazdag anyaga, az évtizedek során átélt kudarcok és győzelmek, a világ egyre súlyosabbá váló krízisei között arra ösztönöznek bennünket, hogy együtt fogjuk meg Krisztust felénk nyújtott kezét, és tápláltassunk testével és vérével.

Ahogy a viharzó tengeren Szt. Pál megtörte a kenyeret, és hirdette Isten szabadítását, úgy kell a népnek is a jelenvaló világban megtörni a kenyeret és felemelni az Üdvösség poharát, hogy a világ számára hitelesen jelenjen meg Isten minden értelmet felülmúló békessége és üdvössége.

Pásztor János

 

[1] 18. old.

[2] Idézet Helmut Krätzl segédpüspöktől, 18. old.

[3] 29. old.

[4] A keresztény-keresztyén szóváltozat nem felekezeti kérdés, amint mostanában hangoztatják (vö. Káldi György Bibliáját). A két világháború között Tóth Tihamér, a „Tiszta férfiúság” c. ifjúsági könyv szerzője propagálta ezt. Szerinte a keresztény szó nem a christianus változata, hanem a kereszt szóból szárazik. Sajnos egyes református vitapartnerei is elfogadták ezt az érvelést.

[5] Révész Imre, A debrecen-egervölgyi hitvallás és a Tridentinum, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1934.

[6] Gerh. Müller, „Tridentinum”, in: Kurt Galling (hrsg.), Die Religion in Geschichte und Gegenwart, Band VI, J. C. B. Mohr, Tübingen, 1962, 1012-1016.

[7] Az arabok nem felejtik. Az arab TV állomások az Irakban és másutt alkalmazott nyugati katonaságot gyakran nevezik kereszteseknek.

[8] Pásztor János, „Violence in Protecting the Church and Doctrine and Propagating the Faith in the Constantinian Era”, in: Dirk van Keulen & Martien E. R. Brinkman (eds), Christian Faith and Violence 2, Uitgeverij Meinema, Zoetermeer, 2005, 47-57. old.

[9] Konrad Reiser, Ökumene im Übergang, Chr. Kaiser Verlag, München 1989, 176. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.