egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2005/5. számában

 

1. Az önmeghatározás problémái

A mai magyar társadalmi nyilvánosságnak meglehetôsen problematikusan értelmezhetô fogalmai közé tartozik nem csupán a konzervativizmus, hanem a katolicizmus és a protenstantizmus is. A konzervativ szó eredetileg megôrzést jelent, ám kérdéses, hogy mely értékek megôrzését. Megkockáztathatjuk, hogy fokozatosan funkcionális fogalommá vált, és valójában nem tudjuk pontosan definiálni, ki az, aki ma konzervatív. Az elmúlt években ez komoly szellemi válságot okozott a magukat jobboldalinak valló politikai közösségekben, valljuk meg ôszintén, a baloldali publicisztika nem kevés örömére, de azt is el kell ismernünk, hogy ez a probléma ugyan aktuálpolitikailag átugorható (a választópolgár nem ideológiákkal gyôzhetô meg), de a politikum mélyrétegében a kérdés megválaszolatlanul hagyása komoly feszültségeket indukál.

Szembe kell néznünk azzal is, hogy a hitélet aspektusában is vannak ilyen mumusok. Az egyik gólem a katolicizmus, a katólikum fogalma, amely a globalizáció korában ugyancsak terhelt értelemzésűvé vált. A kifejezés, amiként azt a történelmi apostoli hitvallás is lefekteti, egyetemest, egyetlent jelent. De mit jelent a globális világban katólikusnak lenni, amennyiben ez a fogalom a kizárólagosság értelmében vett egyetemességet jelenti, amikor a globalizáció ennek szinte ellenkezôjét foglalja magában, a sokféleséget, a végtelen különbözôséget, az ellentétek távlatokba nyúló összjátékát. Miként állíthatjuk, hogy az igazság egyetemes érvényű, és egyetlen létezésű, amikor az empirikus tapasztalat azt mutatja, hogy az igazság kultúrkörrôl kultúrkörre változik és szinte már a szituáltsága határozza meg. A II. Vatikáni Zsinat szembesült a problémával, de igazán átütô választ nem tudott és talán bizonyos szempontból nem is akart adni. Elismerték a személyes egzisztencia sokszínű szabadságát és az üdvtörténet egyetemességét, de a kettô pontos viszonyát már nyitott kérdének hagyták, márpedig, ha szabad így fogalmaznom, az ördög a részletekben van.

A másik problematikus fogalom, amely szintén az önidentitás meghatározásának tárgykörébe tartozik, a protestantizmus. A szó tiltakozást jelent, aminek a maga történelmi korában autentikus értelme, magyarázhatósága volt. Azonban ez egy indirekt működésű fogalom, ugyanis tiltakozni mindíg csak valami ellen lehet, azaz a kifejezének polaritása van. Az együgyűen humanista válasz lenne, hogy a protestantizmus a globalizáció korában tiltakozás a háborúk, a faji diszkrimináció és a vallási különbségek ellen. Történelmileg, sôt teológitörténetileg a protestantizmus mindíg a katolicizmushoz kötôdött és kötôdik ma is, azaz elméletileg a protestantizmus irányvonalait a katolikus egyház szabja meg. A kistestvér buzgón figyeli a nagytestvért, és folyamatosan reflexív viszonyban van vele, amit sok helyen nemes egyszerűséggel ökumenizmusnak neveznek. Meg kell mondanom, számomra elméletileg az ökumenizmus közelebb esik a globalizációhoz, amennyiben a protestantizmus történelmileg a kizárólagosság értelmében értett egyetemesség eszméjét lazította valamelyest fel, és az ökumenizmus is ezen kizárólagosságra törekvő egyeteme vallási eszméket kívánja egy üdvtörténeti végtelenre vonatkoztatva összjátékba hozni.

Nem kizárható, hogy amiként a politikában a konzervativizmus funkcionális kifejezéssé vált, ugyanúgy az előbbiek szerint funkcionálisan értendô a jelenkori egyháztörténet vonatkozásában a katolikus és a protestáns jelzô is, ami rámutat arra a következtetésre, hogy az egyházak terén a történelmi illetve a nem történelmi megkülönböztetés immáron tisztán történelmi oppozíciónak tűnik. Ezért alaposabban meg kell vizsgálni, hogy mit jelent a funkcionalizmus ezeknek az alapvetô vallásgyakorlási és hitelméleti fogalmaknak a vonatkozásában.

 

2. A teológia kopernikuszi fordulata

A láthatatlan/látható egyháznak bizonyos értelemben parttalan vitáját a magát hitvallásosnak nevezô teológia folytatja, melynek alapvetô ismertetô jegye, hogy a metafizikát károsnak minôsíti a teológiára nézve, elveti a dogmatikát, a hermeneutikát, és kizárólag a hitüket személyesen átélő és megvalló keresztény ember képzetére alapoz. Ezt két okból sem tartom helyesnek. Egyrészt kultúrtörténeti szempontból ez a gondolkodás veszni hagyná több évszázad teljes dogmatikai szellemi kincsét, Origenésztôl kezdve egészen Aquinoi Tamásig. A másik ok, hogy sem dogmatikát, sem dogmatikatörténetet nem lehet metafizika nélkül művelni. Akik azt állítják, hogy Aquinoi Tamás, vagy Bonaventura egyszerűen bibliai nyelvezetre fordította Arisztotelészt, azok arról tesznek bizonyságot, hogy elméjüket egyik szerzôben sem mélyesztették el túlságosan.

A hitvallásos teológia ma kifejezetten a missziós központokban divatos, akik még ha formálisan történelmi felekzetekhez kapcsolódnak is, elszakadnak felekezeti anyaközösségeiktôl, szervezeti felépítésükben részben, vagy teljes egészében önállóak, és általában saját kiadóval és terjesztéssel rendelkeznek. A problémát abban látom, hogy ezek a missziók egy általánosabb kritikai keretben szemlélve kontrollálhatatlanok, a hitvallásos teológia égisze alatt mindegyik elkészíti a saját külön bejáratú hitvallását, amit rendszerint valamilyen belsô közgyűléssel hitelesíttetnek és mint egy pápai megnyilatkozást kiadatnak. Ezt egy kicsit a katolikus Egyházi Tanítóhivatal karikatúrájának látom.

Az eklektikus teológia ezzel szemben úgy látszik, inkább az akkreditált hittudományi oktatásban divatos. Felfedezhetô benne a már említett bultmanni felfogás, azaz az az igény, hogy posztmodern korunknak olyan hittudományt tálaljanak, melyet az üdvtörténet materiális tényezô segítettek, segítenek, és a jövôben is segíteni fognak artikulálni. Túl egyszerű lenne erre azt mondani, hogy a teológiát piacképessé kell tenni, de felfedezhetô egy ehhez hasonló tendencia, különösen ha megfontoljuk az álatános lelkészhiányt, és azt a tényt, hogy a hittudományi felsôoktatásnak is szüksége van anyagi bázisra.

Nagy probléma, hogy Rahner és Tillich óta nem kifejezetten látni a nemzetközi porondon olyan teológusokat, akik a hittudományt a posztmodern létezés szempontjából kívánják, és nem utolsó sorban képesek is rendszerszerűen újragondolni. Személy szerint a véleményem, hogy erre maradéktalanul a biblikus teológia sem képes. A posztmodern teológia korpernikuszi fordulát alighanem még nem tették meg, és talán ettôl várható, hogy teoretikusan újra tudjuk értelmezni a katolikus és a protestáns, történelmi és nem történelmi jelzôket, melyek nem utolsó sorban szerepek is egyuttal. Kockáztassuk meg, hogy a keresett funkcionalizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy vannak az üdvösséget érintô és nem érintô kérdések (mert a határ örökké vita tárgya lesz), és még csak nem is azt, hogy az egyetlen igazság miként és mikor lép kapcsolatba az anyagi idôvel és a szituáltsággal (ami Rahnert izgatta), hanem azt, hogy az üdvtörténetet a teremtés avagy a bűnbeesés szemszögébôl teintjük-e globálisan. Bultmann ezt a funkcionális fordulatot ismerte fel, amikor különbséget tett a teremtés (die Erschaffung) és a világ (die Welt) fogalmai között, de egyben a saját perspektíváját zárta el, amikor ezt a különbséget a bűneset sarokpontjából tette. Félelmetesen hangzik, hogy a tökéletesnek teremtés és a bűnös világ üdvtörténeti kapcsolatát a teremtés felől közelítsük meg, és a a létezés kezdetét jelenleg bűnös értelmünkkel a bűneset elôtti tisztaságában megérthessük, bár Szent Ágoston óta rugaszkodunk effelé.

 

3. A feminista válaszkísérlet

A keresztény önmeghatározás problémájához egy sokkal gyakorlatiasabb, kevésbé teoretikus módon közelítô irányzat a biblikus feminizmusé. Az irányzat a biblikus nôképét hangsúlyosabbá kívánja tenni, szükségesnek tartja a nôi szerepek mind teológiai, mind kultúrtörténeti, szociálpszichológiai mélységeit felszínre hozni. Egyes túlzó hangok hajlamosak a katolicizmust a női egyenjogúságra nézve kirekesztônek ítélni, hivatkozva a nők kirekesztésére a felszentelt papi tevékenységekből. Tekintve a Szentszűz történelmi jelenlétét a katolikus hitben, ezt egy kissé elhamarkodottnak tartom, azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy a mariológiai dogmák a megváltozott társadalmi szerepek sodrásában valóban képesek-e valamennyi vonátkozásban megfelelôen kifejzni és lefedni a nôi identitás meghatározó elemeit. Sajnos a nôkkel szemben támasztott kettôs követlmény, megfelelni a családnak (gyermeknevelési és házastársi kötelezettségek), valamint megfelelni a társadalmi, gazdasági elvárásoknak (karrierépítés, anyagi függetlenség, kreatív önmegvalósítás), a mariológiai dogmák megalkotásakor nem létezett, tekintve, hogy ez egy fogyasztói, kapitalista történelmi szituáció folyománya. Ezért számos vallásos életet gyakorló nô Mária követésében csupán az asszonyi erények elsajátíthatóságáig képes eljutni, de Mária életszentségét nem tudják lelkileg átélni, mivel az anyagi társadalom olyan kompromisszumok megkötésére készteti ôket, melyekben sok esetben képtelenség Mária valamennyi erényét maradéktalanul gyakorolni. Természetesen a bűnvallás és a feloldozás az egyházon belül lehetséges, de ez hosszú távon nem mindenben kielégítô megoldása a kérdésnek.A feminizmus a teológiában és a pasztoralitásban akkor építô, ha a nôi szerepeken keresztül képes megerôsíteni a biblikus családmodellt és a családmodellre értelmezve segít meghatározni a katolikus avagy protestáns, történelmi vagy nem történelmi felekezetű ember társadalmi és egzéni szintem megélt szerepeit. Azonban ha a biblikus nôkép elszakad a családszereptôl és nem értelmezôdik a nevelésre, akkor csak tovább növeli a már amúgy is meglévô problémák számát. A társadalmi funkcionaltás értelemben tehát a katolicizmus, protestantizmus szerepeknek minôsülnek, olyan szerepeknek, amelyekbôl az egyének megélik hitüket, melyekben gyermekeiket nevelik, melyekben gyermekeik nevelôdnek, és amelyeken keresztül fogalmakat alkotnak az egyetemességrôl és a globalitásról.

 

4. Nyitott kérdés

Végigtekintve az eddigieken, beláthatóvá vált, hogy korunk megváltozott történelmi és gazdasági helyzetében igen nehéz kérdés annak tisztázása, hogy mit jelent pontosan katolikusnak, avagy protestánsnak lenni, ahogy az sem lezárt kérdés a politika szinpadán, hogy kit lehet ma teljes bizonyossággal konzervatívnak tartani. A dogmatikatörténet a globális keresztény önidentitáshoz kiváló támpontokat nyújt, de a ma emberének a kérdést megnyugtató bizonyossággal nem válaszolja meg. A nehézség abban áll, hogy a válasznak egyszerre kell elméletileg és érzelmileg, teoretikusan és praktikusan kifejezôdnie, és a saját igazságait az üdvtörténetre nézve kimondania. Ez pedig már önmagában metafizikai probléma, ezért tűnik megfelelőbbnek egy olyan rendszer megtalálása, amely a családban és a családon keresztül a társadalomban betöltött nemi szerepekre vonatkoztatva képes integrálni az üdvtörténeti narratívát.

Fellner Zoltán Ákos

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.