egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 Megjelent az Egyházfórum 2006/6. számában

 

1. A Bibliában

A héber Biblia egy magasztos kozmológiai beszámolóval kezdődik az univerzum geneziséről. Az 1Móz 1,1-2,4a szerint1 Isten hat nap alatt teremtette a világot, és megpihent a hetedik napon. A „bárá” szó használata a teremtéstörténet legelső mondatában nem vonatkozik – ahogy a legtöbb hagyományos kommentátor hitte – a creatio ex nihilo-ra, arra a koncepcióra, mely először a 2Mak 7,28-ban2 jelenik meg, hanem a Biblia egészében egy sajátosan isteni tevékenységet jelent. A történet nyitó mondata – sok kommentátor szerint3 – egy időre vonatkozó kitétellel kezdődik: „Amikor Isten elkezdte teremteni az eget és a földet” (1,1), és egy, a körülményekre vonatkozó kitétellel folytatódik, mely elmondja a sötétség és az üresség létezését (1,2), majd két fő bekezdésben (1,3) elmeséli az első aktust, mellyel Isten, az isteni „fiat”-on keresztül, megteremtette a kozmikus rendet az ősi káoszból: „Isten mondta: Legyen világosság! és lett világosság”.

A teremtés hat napja két szimmetrikus formára oszlik. Mindegyik három napból áll, melyben a világosság, a nappal és az éjszaka teremtése az első napra, az égé a másodikra, a szárazföld, a tengerek és a növényzet teremtése a harmadik napra esik, és ezt kiegészíti a világító égitestek teremtése a negyedik napon, a tengerben és az égben élő élőlényeké az ötödiken, valamint a szárazföldi állatok és az ember teremtése a hatodik napon. A refrén, „És Isten látta, hogy ez jó, és este lett és reggel”, rendszerint követi minden napnak a tevékenységét. A teremtés végső aktusát, az ember teremtését, egy, a mennyei tanácsban elhangzó, ünnepélyes deklaráció előzi meg a célról: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (1,26). Ezután Isten megáldja az embert: „Légy termékeny és növekedjél, töltsd meg a földet és uralkodj rajta!”, és miután Isten felruházta az embert a „tengerek halai, az ég madarai, és minden, a földön mászó élőlény” feletti uralommal (1,28), látta, hogy minden, amit teremtett nagyon jó volt, nem folytatta a teremtést tovább, és megáldotta és megszentelte a hetedik napot (2,2).

A teremtés egy másik története (1Móz 2,4b-244) egy sokkal inkább antropocentrikus verziót ír le az élet eredetéről a földön. A földet először egy földalatti áramlat öntözi meg; az első embert a föld sarából formálják, és az orrába lehelt lehelettel keltik életre; az első nőt a férfi bordájából teremtik; majd mindkettőjüket az Édenkertbe helyezik. A két elbeszélés közötti fő differenciák, melyek forrásai különböző epikus tradíciókat tükröznek, a következők:

1) Az istenség nevei: 1Móz 1. fej.: Elóhím; 1Móz 2. fej.: J(od)H(é)V(áv)H(é);

2) Az első elbeszélésben a növények teremtése (1Móz 1,11skk a harmadik napon) megelőzi az emberét (1Móz 1,26 a hatodik napon), de a másodikban az ember előtt nem volt bokor a mezőn, és a magok még nem szöktek szárba (1Móz 2,5-7), a fákat csak az ember teremtése után teremtették (1Móz 2,8-9);

3) Az 1Móz 1,20-21.24-25-ben az állatokat az ember előtt teremtették, az 1Móz 2,19-ben viszont az ember után;

4) A férfi teremtését megismétli a második elbeszélés, de amíg az 1Móz 1,27-ben a férfi és a nő egyszerre teremtetik, addig az 1Móz 2,21skk-ban a nőt a férfi bordájából alakítják ki. A második elbeszélés nem említi a nappal és az éjszaka, a tengerek, a világító égitestek, a tengeri élet teremtését, hanem azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik.

 

2. Az Isten-fogalom

Bár az első elbeszélés stílusa sokkal himnikusabb és fennköltebb, mint a másodiké, mégsem tükröz – ahogy azt rendszerint gondolják – egy teljesen absztrakt, transzcendentális istenfelfogást. Egyrészről, az isteni „fiat” kapcsolatban áll ugyan a fénnyel (1,3), a firmamentummal (1,6), a vizek egy helyre terelésével, a szárazföldek feltűnésével (1,9), a növényzettel (1,11), a világító égitestekkel (1,14), a tengeri élőlényekkel és madarakkal (1,20), állatokkal (1,24), ugyanakkor azonban utalás történik a firmamentum (1,7: vájáász), a világító égitestek (1,16: vájáász), a tengeri szörnyek, a halak és a madarak (1,21: vájivrá), a szárazföldi állatok tényleges megteremtésére (1,25: vájáász), és legfőképp pedig a teremtés csúcsának, az embernek a létrehozására (1,26skk: náásze). Ezen túlmenően, az isteni „fiat” által való teremtés nem egy absztrakció, melyet a Papi irat beszámolójának szerzője gondolt ki először, hanem már megtalálható korábbi egyiptomi5 és babiloni kozmogóniákban is.

A második elbeszélésben azt, hogy az ember az isteni lények képére és hasonlatosságára lett teremtve (1Móz 1,26) sok modern magyarázó fizikai értelemben interpretálja, bár a kifejezések a bibliai kontextusban valószínűleg elvesztették eredeti értelmüket.6 Az istenség képmásfogalmáról több bibliai szöveg is tanúskodik.7 Az itt használt terminológiának közel-keleti prototípusai vannak: az egyiptomi irodalomban, különösen kozmogóniai kontextusban, az ember úgy van leírva, mint teremtő istenének képmása; a mezopotámiai irodalomban a királyt néha az ő istensége „képmásának”, vagy „hasonlatosságának” (akkád: salmu; héber: celem), illetve az istenség „hasonmás”-ának (akkád: mussulu; héber: démut) nevezik.8

Izraelben a „demokratizálás” abban ment végbe, hogy nemcsak a királyt, hanem az egész emberiséget is úgy fogták fel, mint ami isteni képmásra teremtetett. Amennyiben ez az elképzelés királyi ideológiára vezethető vissza, ez további magyarázatul szolgál az ember egyedülálló feladatát illetően a földön. Ahogy Mezopotámia királya isteni képmás, és ez felhatalmazás arra, hogy népének uralkodója legyen, úgy kap az emberiség megbízatást arra, hogy uralkodjon a „tengerek halain, az ég madarain, és minden, a földön mászó élőlényen” (1Móz 1,28). Végül, a többes számú ige (náásze – „csináljunk”) és a többes számú főnevek (becálménu – „a mi képünkre”; kidemuténu – „hasonlatosságunk szerint”: 1Móz 1,26) utalhat az isteni tanácsra, mellyel Isten konzultál, mielőtt az ember teremtésének fontos lépését megteszi.9

 

3. Mezopotámiai prototípusok

A teremtéstörténet két verzióját gyakran hasonlították mezopotámiai prototípusokhoz. Az 1Móz 1,1skk. és 2,4bskk.-ban lévő szövegforma – az „amikor …akkor” – analóg a mezopotámiai epika bevezetési stílusával. A világmindenség teremtése témájának felbukkanása még az olyan művekben is megtalálható, mint amilyen pl. a „Ráolvasás a fogfájásra”10, és az olyan nagyszabású kompozícióban is fellelhető, mint a Sumér királyok listája11 ahol a „történelem” az Özönvíz előtti dinasztiákkal kezdődik.

4. Enuma Elis

A specifikus kozmogóniai részletek miatt a mezopotámiai irodalom legfontosabb darabja a teremtés babilóniai elbeszélő története, az Enuma Elis.12 Itt – ugyanúgy, mint a Genezis-ben – a víz elsőbbsége magától értetődő, ugyanis az ősi káosz egy vizes mélységből állt. Ennek a vizes mélységnek a neve – melynek egy részét Tiamat istennő13 személyesítette meg – a héber tehóm (1Móz 1,2) etimológiai megfelelője, egy valóságos névé, amely mindig megjelenik a Bibliában. Amíg azonban a „Tiamat” egy elsődlegesen generatív (nemző) erő neve, a tehóm pusztán egy élettelen víztömeg költői neve. Mindkét helyen, a Genezisben (1,6–7) és az Enuma Elisben (4,137-140), a menny és a föld teremtése a vizek és a firmamentum elválasztásának az eredménye. A nappal és az éjszaka létezése megelőzi a világító égitestek teremtését (1Móz 1,5.8.13-14skk.; Enuma Elis 1,38). A világító égitestek szerepe az, hogy fényt adjanak, és szabályozzák az időt (1Móz 1,14; Enuma Elis 5,12-13). Az ember a teremtés végső aktusa – az Enuma Elisben (6,4) is elmondják az istenekről, hogy teremtése előtt tanácsot tartottak –, ezután az isteni pihenés következik. Ezen túlmenően, teljesen megegyező sorrendje is van az eseményeknek: a firmamentum, a szárazföld, a világító égitestek, az ember teremtése és az isteni pihenés. Ezért tehát úgy tűnik, hogy legalábbis az ún. Papi irat beszámolója a teremtéstörténetnek ezt a korai mezopotámiai változatát visszhangozza.

Egy nagyon ősi tradícióra utaló másik reflexió található az 1Móz 1,21-ben. Mivel az egész teremtéstörténet kizárólag csak a növények és az állatok általános kategóriáira utal, tehát egyetlen individuális fajra sem, ezért élesen szembetűnő a „nagy tengeri szörny” speciális említése, a „minden élő minden fajta teremtmény” kitétellel egy időben, sőt azt megelőzően. Nagyon valószínű, hogy ez része volt annak a biblikus polémiának, mely a teremtő istenek és a káoszt megszemélyesítő tengeri szörny között dúló ősi küzdelem politeista verziója ellen folyt. A Genezisben ez a történet csak a tengeri szörnyek demitologizált említésében jelenik meg, melyek maguk is Isten, és nem a rivális istenek teremtményei voltak.

A második teremtéstörténetnek is vannak közel-keleti prototípusai. Az ember teremtése a föld porából (1Móz 2,7) analóg az ember agyagból való teremtése elképzeléssel, azzal a motívummal, mely gyakran megtalálható a mezopotámiai irodalomban (pl. a Gilgames eposzban). A felszín alatti folyam, mely megöntözte az Édenkertet, héber neve éd (1Móz 2,6). Ez vagy az akkád edu szóval rokon, vagy a sumér íd („folyó”) szóval áll kapcsolatban. A nő bordából való teremtése pedig sumér motívumot tükröz.14

 

5. Különbségek a Genezis és az Enuma Elis között

Mindazonáltal, a bibliai és a mezopotámiai beszámolók közötti különbségek sokkal szembetűnőbbek, mint hasonlóságaik; mindegyikük saját civilizációja világszemléletét testesíti meg. A Genezisben az összes mitológia teljes elutasítását találjuk. Egy egyedüli, mindenható Teremtő mindent átfogó koncepciója uralkodik benne. Itt a kozmogónia nem kapcsolódik a teogóniához. Isten elsődleges létezése feltételezett – nincs hozzákapcsolva az univerzum geneziséhez. Nincs utalás semmiféle elsődlegesen ősi harcra, vagy pusztító háborúra, mely végül is az univerzum megteremtéséhez vezetett volna. Az egy Isten az egész természet felett van, melyet Ő teremtett, saját abszolút akaratából. Az ősi víz, a föld, és a világító égitestek nincsenek istenségekként, vagy testetlen istenségek különböző részeiként bemutatva, hanem mindannyian részei a Teremtő sokoldalú művének. Az ember nem utógondolatként van tekintve, mint az Enuma Elisben, hanem ő a teremtés csúcspontja. Az ember az állati és a növényi birodalmak kinevezett uralkodója, nem pusztán az istenségek szolgája, mint pl. az Enuma Elisben. A Genezis története legnagyobbrészt politikamentes, ellentétben az Enuma Elis-szel, ami Marduknak, valamint Babilonnak és templomainak amolyan emlékműve. A Genezis nem tartalmaz kitételt Izraelre, Jeruzsálemre, vagy a Templomra vonatkozóan. Ezen túlmenően, a bibliai történet nem kultikus, mint az Enuma Elis, amely felolvasásra került a babilóniai Új Esztendő ünnepségeinek negyedik napján. A Genezis ezzel szemben nem játszik semmiféle rituális szerepet Izrael vallásában.

 

6. Egyiptomi analógiák

A mezopotámiai anyag mellet számos egyiptomi analógia is található a teremtés történeteihez, mint pl. az ősi víz megléte és annak felosztása, vagy az élet leheletének az ember orrlyukaiba történő fúvása, valamint az embernek a teremtő Isten képmására való alakítása, a növények, az állatok, a madarak és a halak, illetve a napvilág megteremtése.15

 

7. Egyéb bibliai tradíciók

A Genezisen kívül számos utalás történik arra, hogy J(od)H(é)V(áv)H(é) legyőzi a nagy tengeri szörnyet és kegyenceit. Ugyanakkor annak a hitnek némely nyoma is megtalálható, hogy ezen cselekvés kapcsolatban állt a világ teremtésével. A harc bibliai verziójában – amit Mezopotámiából (Marduk-Tiamat) és Ugaritból (Baal-Jam) ismerünk – a Jam, Nahar, Leviatan, Rahab vagy Tannin néven ismert vizes káosz erőit Isten elpusztítja, vagy megzabolázza (Iz 27,1 és 51,9-10; Jer 5,22; Hab 3,8; Zsolt 74,13-14; 89,10-11; 104,6-9; Péld 8,27-29; Jób 7,12; 9,13; 26,10-13; 38,8-11).

A Genezis történetei gondosan elkerülik a legendaszerű anyagokat, még az olyan metaforikus beszédfordulatokat is, melyek mitológiai konfliktusokon alapulnak. A teremtés egy másik költői változata tükröződik a Péld 8,1-31-ben, ahol a Bölcsesség beszámol arról, hogyan állt Isten mellett a teremtés folyamán. A Genezis első fejezetében található négy mitológiai motívum – 1. az ősi anyag létezése (1,2); 2. Isten munkálkodása és megpihenése; 3. az istenek tanácsa (1,26); és az embernek Isten képmására történő teremtése (1,26-27) – az ún. Deutero-Izaiás kozmogóniai doxológiájában elutasítást nyer (Iz 42,5; 44,24; 45,7.12.18)16.

Szécsi József17

1 Az ún. P-forrás (=Papi irat). Lásd J. Wellhausen, Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des Alten Testament, W. de Gruyter, Berlin,19634 (eredetileg 1876).

2 2 Mak 7,28: Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten.

3 U. Cassuto, Commentary on the Book of Genesis, Magnes Press – Hebrew University, Jerusalem,1961, 19-20. old.

4 Az ún. J-forrás (=Jahvista irat) beszámolója szerint. Lásd J. Wellhausen, i. m.

5 J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, Princeton University Press, Princeton, 19693, 5. old.

6 U. Cassuto, i. m. 56. old.

7 Az istenség képmására vonatkozóan lásd 2Móz 24,10 és 33,20–23; Iz 6,1; Ez 1,26.

8 lásd J. B. Pritchard, i. m.

9 Az isteni tanácsra vonatkozó egyéb referenciák tekintetében lásd: 1Móz 3,22 és 11,7; 1Kir 22,19skk.; Iz 6,2skk.; Jób 1–2; Dán 7,10. Arra, hogy az istenségek tanácsot ülnek az ember teremtése előtt lásd: Enuma Elis 6,4 in. J. B. Pritchard, i. m., 68. old.

10 Uo.100–101. old.

11 Uo. 265-266. old.

12 Uo. 60-72. old. Az Enuma Elis a teremtésről szóló költemény. Marduk volt az egyetlen az istenek között, aki föl merte venni a harcot Tiámattal, a káosz megtestesítőjével, és győzött felette. A főhatalommal együtt Enlil címét (bélu) is megkapta. Ez nem sokkal később annyira jellemezte, hogy sokszor egyszerűen Bélnek nevezték (vö. Iz 46,; Jer 50,2 és 51,44; Bír 6,40; Dán 14,1–22). Legfőbb temploma Bábelben az E-szag-ila („ház, fölemelt fejjel”) volt. Ehhez tartozott a híres torony, az E-temen-an-ki („ház, amely alapja az égnek és a földnek”; bábeli torony), és a keleti oldalánál lévő kapu, amelyet befalaztak, s csak a 6. hónapban nyitottak ki néhány napra, hogy a Marduk és a Nabu tiszteletére tartott körmenet átvonulhasson rajta (vö. Ez 44,1–3: analóg eset). Marduk legnagyobb ünnepe az újév volt, amelyet tavasszal ültek meg (Niszán hónapban). Fénypontját a körmenet jelentette (Bár 6,3), amely a városon kívül eső ünnepi csarnokig vezetett. Az Enuma Elis-t recitálva ünnepelték Marduknak, mint a mindenség teremtőjének és királyának a trónra lépését, és hitték, hogy Marduk ezen a napon az elkövetkező évre eldöntötte az emberek és az istenek sorsát.

13 A babilóniai kozmogóniában Tiamat, az őssárkány (a sós vizű óceán), adja Apszuval (az édes vizű óceán) az isteneknek az életet. Mivel az istenek és szülőik között viszály támadt, Marduk kettéválasztotta Tiamatot. Az egyik feléből lett az ég. Az ún. ősvíz nem vezethető le a Tiamatból, így legfeljebb egy közös szemita tővel lehet számolni. Az 1Móz 1,6skk. szerint Isten az égboltozattal az ősvizeket kettéválasztotta a boltozat alatti és a boltozat feletti vizekre. A felső vizekre a Biblia néha a mabbul („az ég óceánja”) kifejezéssel utal, a tehómmal azonban soha; e kettő összefolyása idézte elő a vízözönt (1Móz 6,17 és 7,6; Zsolt 29,10).

14 S. N. Kramer, Sumerian Mythology,Harper, New York, 1961; Uő., History Beginns at Sumer, Doubleday, Garden City (NY) 1959, 19612.

15 J. B. Pritchard, i. m., 417. old.

16 Iz 42,5: Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak. Iz 44,24: Így szól az Úr, a te megváltód, aki formált téged az anyaméhtől fogva: ‘Én vagyok az Úr, aki alkottam mindent, aki egyedül feszítettem ki az eget, és szilárdítottam meg a földet; ki volt velem? Iz 45,7: Én alkotok világosságot, és teremtek sötétséget, én szerzek jólétet, és teremtek bajt; én, az Úr, cselekszem mindezeket. Iz 45,12: Én alkottam a földet, és az embert rajta én teremtettem; az én kezem feszítette ki az eget, és minden seregének én parancsoltam. Iz 45,18: Mert így szól az Úr, aki az eget teremtette, ő, az Isten, aki a földet formálta és megalkotta, ő, aki megalapozta, és nem pusztaságnak teremtette, hanem azért formálta, hogy lakjanak rajta: ‘Én vagyok az Úr, és nincs más.

17 ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.