egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Mottó: „Jézus pedig növekedett bölcsességben,
korban és kedvességben, Isten és az emberek előtt.”
(Lk 2,52)

BEVEZETÉS

Írásunk elsődleges célja – a választott mottónak megfelelően –, hogy Jézus „növekedésének”, fejlődésének mozgatórugóit, sorsfordulóit, személyiségének emberi arculatát, karakterének, gondolkodási módjának, kapcsolatainak, hivatás- és öntudatának, küldetéstudatának változásait megközelítő bizonyossággal, de legalább indokolható sejtések szintjén, egy-egy esetben azonban csak hipotézisként – az evangéliumok szövegeire támaszkodva felkutassuk és bemutassuk.

Írásunk második célja az, hogy korunkban, mely különösen érzékeny az idő gyors múlására, az olvasó figyelmét felkeltsük, vagy ébren tartsuk az ”idő rehabilitálásának” szükségességére saját spiritualitásának kimunkálásában, és arra a bizonyosságra, hogy Jézusnak is az övéhez hasonló harcot kellett vívnia saját, időben változó életvezetési problémáinak megoldására.

Néhány módszertani megjegyzést előre kell bocsátanunk.

  • Ez az írás – néhány kivétellel – a szinoptikus evangélisták Máté, Márk és Lukács evangéliumából merítik mondanivalójukat, több irányadó biblikus tudós és teológus értelmezése szerint. Nem tagadjuk János, Pál és a többi levélíró dokumentatív értékeit, de saját keresésünkhöz a szinoptikusok nyitják meg a közvetlenebb módon érthető, értelmezhető forrásszövegeket.
  • Megközelítésünk nem a pszichológia, a biblikus tudományok és a teológia szakszerűen kiépített útvonalain halad, s csak helyenként keresztezi azokat.
  • Szövegünk bevallottan, de talán elviselhetően szubjektív. Az írás közben arra figyeltünk, ami az evangéliumok olvasása során, belső „képernyőnkön” mint változás, irányváltás jelent meg Jézussal kapcsolatban.
  • Természetesen gyakran nyúltunk a bibliatudományban már bevett értelmezési eszközöket (forráskritika, irodalomkritika, történelemtudomány, nyelvészet stb.) alkalmazó kommentárokhoz, s nem ragaszkodunk a szó szerinti értelmezéshez, mégis közvetlen forrásunknak a jelenlegi magyar nyelvű Vulgata-szöveget választottuk.
  • Jelen szövegünk egy szélesebb kitekintésű változat rövidített formája.

Már itt, a bevezetőben szembe kell néznünk néhány jogos ellenvetéssel.

  • Az evangéliumok megírásának célja Jézus messiási, megváltói küldetésének dokumentálása. Másrészt az evangélium mint műfaj, nem különféle riportok gyűjteménye, s egészében nem tartozik a történetleírások műfajához, – bár tartalmaz ilyen jellegű részleteket is. Ezért a törekvés a Jézusra vonatkozó események pontos rekonstrukciójára, időlineáris elrendezésére meglehetősen ingoványos talajon mozog. (Úgy gondoljuk, hogy az időtengelyhez leginkább Márk igazodik, majd Lukács és Máté, legkevésbé János.)
  • Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az evangéliumok szerzői a (közvetett) tapasztalataikat a különböző hagyományokkal rendelkező, más-más problémákkal küszködő gyülekezetek számára írták. Ezért a rendelkezésükre álló szövegeket is más-más szempontok szerint kellett válogatniuk, rendezniük, helyenként átfogalmazniuk.
  • A szövegek egy része a feltámadás tapasztalatának pozíciójából visszatekintve alakult ki: leírásuk során már beteljesültek, és egybeszövődő értelmet nyertek azok a próféciák, várakozások, tanítások, melyek Jézus életében történeti sorrendben következtek egymás után. Így az akkori „mozgófilm” egy „ikonná” sűrűsödött össze, melynek idődimenziója háttérbe szorult vagy elveszett.
  • A legelső keresztény írások nagy valószínűséggel a „logion”- gyűjtemények voltak, melyek elsősorban Jézus mondásait, példabeszédeit és más jellegű tanításait tartalmazták. Ezek „datálása” a legtöbb esetben bizonytalan vagy lehetetlen.

A fenti (és még sok más) ellenvetés súlyát figyelembe véve ugyan, mégis azt gondoljuk, hogy a kezünkben lévő evangéliumi szövegek egybevetésével olyan sejtéseket, állításokat fogalmazhatunk meg, melyek elfogadható valószínűséggel szakaszolják Jézus „bölcsességben, kedvességben” növekedő, fejlődő életét. – (Megjegyezzük, hogy a „modern” Jézus-irodalom, Reimarius-tól, Renantól kezdve, bőven tartalmaz ilyen célokat tartalmazó, néhol csak valószínűsíthető, máshol azonban meggyőző próbálkozásokat – bár bőségesen vakvágányokat is). – Van ugyanis néhány (ma már senki által sem vitatott) „fixpont”, mely minden evangéliumban olvasható: pl. Jézus megkeresztelkedett, tanítványokat gyűjtött stb. – Ezek között szerepel néhány, melyek Jézus életének döntő fordulópontjait sejtetni engedik. (Talán helyesebb lenne itt „szintváltásról”, „átlépésről”, Jézus megvilágosodási pontjairól beszélni.) Öt ilyen eseményt jelölünk ki, akár tényleges, akár szimbolikus fordulópontként. Az öt pont négy életszakaszt ölel körül:

  • Mária fia: Jézus gyermekkora tizenkét éves koráig, majd ezután a megkeresztelkedéséig;
  • az Atya fia: Jézus megkeresztelkedése és élete a színeváltozásig;
  • az Emberfia: a színeváltozás fordulata utáni események az elárultatásáig;
  • a halálfia: az ezt követő események (utolsó vacsora, a getszemáni kert…) a kereszthalálig.

Az életszakaszok azonban nem(csak) egymás után, hanem szinte piramisszerűen egymásra épülve csatlakoznak egymáshoz. Az előzőek tovább élnek és részben érvényesülnek a következőkben.

Az egyes életszakaszokat a következő paraméterek segítségével írjuk le:

  • a szakasz eseményháttere: minden szakasznál egy Jézusra mutató isteni szózatot vagy Jézusnak az Atyáról szóló vagy az Atyához kiáltó szavát helyezzük egy evangéliumi történés középpontjába.
  • A szakasz főbb vezérmotívumai (súlyponti kulcsfogalmai);
  • az előző szakaszhoz viszonyított többlet, és ezek tükröződése, megvalósulása Jézus tanításában, tetteiben és kapcsolataiban.

A következő bekezdésben, előzetes összefoglalóként néhány (kiélezett) állításban mutatjuk be írásunk legfontosabb állításait. Ezek jórészt hipotézisek, bár nem légből kapottak.

  • Jézus fejlődésének legalapvetőbb mozgatója az Istennel, mint Atyjával való személyes, haláláig mélyülő és egyedi szeretetkapcsolata volt.
  • A „növekedés a bölcsességben … Isten előtt” azt jelenti, hogy az Atyához fűződő kapcsolatában, a küldetéséhez tartozó gondolkodásában, öntudatában – időközönként vagy folyamatosan – változott is. (Írásunk legnagyobb része éppen erről szól.)
  • Mégis, Jézus, mint emberi természettel, tehát fizikailag és szellemileg korlátokkal bíró teremtmény, nem rendelkezett az Istennek – akkor és most is – tulajdonított isteni attribútumok tudatával és jogosítványaival; pl. nem tekintette magát mindenhatónak, mindentudónak, nem „látta színről-színre” Istent. Jézus emberként, emberi öntudattal állt és borult térdre Isten, az ő Atyja előtt (Fil 2,7: „Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel és hasonló lett az emberekhez.”).
  • Ugyanakkor állítjuk (az ellentmondás vádját provokálva), hogy Jézus esetenként emberi képességeket meghaladó módon cselekedett, tanított és hatott az emberekre.
  • A fenti állításaink mellett azonban nem tesszük kétségessé, hogy már kezdettől fogva igazak voltak azok az állítások, melyeket róla pl. az angyali üdvözletben Lukácsnál (Lk 1,26-35) olvasunk.
  • Jézus rendelkezett mindazokkal az emberi képességekkel, adottságokkal, melyek – általában – az emberi természethez szükségképpen tartoznak. Néhány, számunkra fontos példa: tanulnia kellett és tanult; bizonyos problémáit saját emberi képességeivel (és esetleges bizonytalansággal) oldotta meg; döntéshelyzetbe került és döntött – ezt később visszavonhatta; kommunikációs készsége magas fokú volt; tévedhetett, hibázhatott; sikerélményeit sikertelenség is követhette, és fordítva; néha meglepődött, csalódott, nyugtalan volt…. azaz „hasonló lett az emberekhez”, és „mindenben kísértést szenvedett”.
  • (Egy – számunkra is bizonyíthatatlan, de nagyon kedvelt – hipotézis: Jézus az isteni önazonosság teljes tudatára halála „pillanatában” jutott el.)

 

MÁRIA FIA

Jézus gyermekkoráról, ill. serdülőkoráról és fiatal felnőttkoráról több történet maradt fenn: a számunkra meghatározó eseményt most a jeruzsálemi templomban, Jézus tizenkét éves korában (Lk 2,41-52) történtek jelölik ki. Az életszakasz elnevezése az ott leírt beszédrészletre utal: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban más fordítások szerint: Atyám házában kell lennem?”

A szimbolikus tartalom messzemenően meghaladja az elbeszélés történeti értékét. Ezekből már felismerhetjük ennek az életszakasznak legdöntőbb meghatározó tényezőit.

  • Jézus szellemi tájékozódásának kiindulópontja a szűkebb családi otthon (József, Mária) és a tágabb rokonság: anyjának nővére, (a „másik”) Mária, Jakab és József anyja (Jn 19,25), ill. testvérei: Jakab, József, Júdás, Simon (Mk 6,3), nővérei s talán még mások is. – Jézus szülei bizonyára törvénytisztelő, – mai kifejezéssel – buzgó „istenkereső” emberek voltak, és feltehető, hogy Jézus rokonságában, sőt a falu lakói között is sok, hasonló törvénytisztelő ember élt.
  • Ebben a közegben alakult ki Jézus korai istenképének három fundamentális vonása: egyrészt Isten elkötelezettsége és gondoskodása népéhez, Izraelhez és személyesen annak minden tagjához; másrészt feltétlen elvárása Izrael népétől, kizárólagos tisztelet és engedelmesség a törvény (Tóra) és az évszázadok során kialakult szokásrend betartására; – végül a feltétlen bizalom Izraelnek az Isten és Választottja által történő megszabadításában és felmagasztalásában a népek, nemzetek előtt. (Jézus idejében már sokan és a közeli időre várták ezt a fordulatot.)

Ehhez az istenképhez azonban az első tizenkét év néhány lényeges „többletet” adott.

  • Elsősorban arra kell gondolnunk, hogy Jézus istenképében erre az időre, (vagy éppen akkor) egy lényeges átalakulás történt: Istent – egyes számú tulajdonjelzővel – „Atyám”-nak nevezi, a beszélgetés témáit a tanítókkal pedig „Atyám dolgai”-nak! – Ez pedig már kiérlelt, személyes istenélményről vall. Erős a valószínűsége annak, hogy ez a korai atya-fiú kapcsolat az évek során egyre bővült, a közvetlenség és egyre mélyebbre hatoló személyesség jellemezte.
  • Hasonló lehetett ehhez Jézus templom-élménye: mintha már a kövek látványa, érintése is az Atya közvetlen jelenlétét közvetítené számára! Jézus a templomban „otthon érezte magát”,”hazaérkezett”. (Ez fényt vet a későbbi, nyilvános szereplése idején történő magatartására és kijelentéseire, pl. Mk 11,15-19: a templom megtisztítása).
  • Mintha Jézus innen kezdve Istent tekintené igazi és saját atyjának, József helyett vagy fölött.

Egyik súlyos (idézetekkel alá nem támasztható) hipotézisünk így szól: ennek a különleges kapcsolatának a bizonyossága már Jézus fiatal korában, imáinak magányos óráiban fejlődött sodró erejűvé. (l. Mk 1,32; Mt 6,5-8).

Mivel Jézus szülei minden évben elzarándokoltak Jeruzsálembe (Lk 2,41), feltehető, hogy Jézus jeruzsálemi zarándokútjai fiatal korában is folytatódtak.

  • A későbbi (templomi) találkozásokból, további beszélgetéseiből fejlődött ki jártassága a Biblia szövegében. Itt ismerte meg a korának vitakultúráját, a tanítás módszereit, s talán ezeknek a kapcsolatoknak köszönheti gyakorlatát a héber biblia olvasásában, amit később a zsinagógákban gyakorolt. Jézus bibliaismerete tehát gyermekkora óta egyre bővült. Már a nyilvános működésének kezdetén is a kafarnaumi zsinagógában tanítva (Mk 1,21-22) hatalmával és tudásával ejti bámulatba hallgatóit.
  • Valószínűnek tartjuk azt is, hogy a már tizenkét évesen jelentkező eleven, (kétirányú) kommunikációs és empatikus készsége is folytonosan fejlődött. Kevés olyan tizenéves élhetett akkor, aki olyan közvetlenül belépett volna a templomban beszélgető rabbik körébe, hallgatva és kérdezve őket úgy, hogy azok ”csodálkoztak okosságán és feleletein.”

Jézus kapcsolatrendszere – ács-mesterségéből kifolyóan is – nagyon szerteágazó volt.

  • Ácsként (építőmesterként) nemcsak Názáretben, hanem feltehetően Galilea több vidékén is dolgozott; ismerte a vidéki szokásokat, a földművesek, a pásztorok, a halászok és másféle mesteremberek életkörülményeit; megismerkedett görög (vagy más) kultúrájú emberekkel is (kafarnaumi százados); Jeruzsálemben és környezetében nemcsak írástudókkal, hanem döntéshozókkal, bírókkal, vámosokkal, művészekkel, római kultúrát és politikát képviselő emberekkel is kapcsolatba kerülhetett.
  • A figyelmes bibliaolvasó számára nyilvánvaló, hogy Jézus éles szemű megfigyelő volt.
  • Ennek (is) köszönhető, hogy Jézus nyilvános fellépése óta kitüntetett figyelemmel fordult a betegek, az „ördögtől megszállottak”, a szerencsétlenek s a társadalmi közvélemény szerint kitaszítottak, jogfosztottak (nők, gyermekek, vámosok, más bűnök hordozói) felé. Már fiatal korában azonosíthatta a társadalmi bajok (bűnök) forrásait és felelőseit; „szociális érzékenysége” már fiatal korában kifejlődött.
  • A sokszor emlegetett szelídsége mellett vagy azzal szemben meg kell említenünk a konfrontációra hajló természetét is (ha ugyan az ilyen eseteket nem a későbbi visszaemlékezés stilizálta ennyire élessé). A nyilvános működése idején sokszor megnyilvánuló szelídsége is az erős emberekére emlékeztet – és inkább a valamilyen értelemben „gyengék” felé érvényesült!

Ám a családjához kötődő engedelmessége és vallási gyakorlatai (zarándoklatok, a szombat megünneplése) nem rejtheti el azt a tényt, hogy Jézus már fiatal korában szellemileg is, viselkedésben is, gondolkodásában is túlemelkedett a korában megszokott és elvárt kapcsolati rendszereken. Már az első evangéliumi szövegek is egy nagyon karakteres, kiemelkedő tudással és erős öntudattal és széles látókörrel rendelkező, önálló gondolkodású férfi arcvonásait rajzolják elénk.

 

AZ ATYA FIA

Ebben a fejezetben először Jézus életének azt a hirtelen és tudatosan átélt fordulóját kívánjuk körüljárni, melyet Keresztelő János által történt megkeresztelése („alámerítkezése”) során élt át  – majd megpróbáljuk összefoglalni életének további, fontosabb eseményeit és jellegzetességeit a következő életszakaszig.

Mi is történt ebben az órában? Első látásra két mozzanat emelkedik ki: Jézus beáll a bűnösök sorába, ő is alámerítkezik – de már megváltozott emberként emelkedik ki a Jordán vizéből. Mert „az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,16-17; Iz 42,1). – Az elhangzó szózat Izaiás próféta 42. fejezetéből származik; ennek első kilenc verse – az u.n. „első szolgaének” – alkotja azt a közvetlen szövegkörnyezetet, melyre ennek az életszakasznak megértésében elsődlegesen támaszkodni akarunk. Ebből három meghatározó üzenet emelkedik ki: (1) az üzenet „szolgám” helyett „fiam”-nak szól, (2) az Atya „ráadja” lelkét a Fiúra, és (3) kijelöli az ő feladatkörét, kiemelve eddigi élethelyzetéből.

Az előző fejezetben már szóltunk arról, hogy Jézus Istent elsősorban atyjának nevezte és érezte. Ebben az atya-fiú kapcsolatban azonban most valami lényeges többlet bontakozik ki.

  • Jézus elfogadja a „fiúi” kapcsolatához kötött feladatokat (hivatást), mely a továbbiakban szigorú, de „szívből jövő” engedelmességgel köti az Atyához. Az Atya akaratának folyamatos fürkészése és követése Jézus életvitelének mindent meghatározó fundamentuma lesz.
  • Az Atya saját hatalmát (részlegesen, de valóságosan) is megosztja Jézussal. A biblikus szóhasználatban a Lélek küldése, átadása pontosan ezt jelenti. Itt nyeri el Jézus a „prófétai messiás” feladatkörét is.
  • Az átadott hatalom az „Isten országa” (Máténál: mennyek országa) megvalósítására vonatkozik, melyet azonban nem „erővel, hatalommal, kinyújtott karral” (Mtörv 4,34) kíván segíteni, hanem szelídséggel párosult várakozással. Az Ország nem politikai, hanem szellemi entitás.
  • Országának „határai” Izraelen túl a „nemzeteket”, „népeket”, a „szigeteket” is magukba foglalják.
  • Ez az arc a személyesség vonásait viseli: a Jézushoz kötődő kivételes személyessége – éppen Jézus közvetítésével – mindenki számára elérhető, sőt, szinte „természetes” lesz.

A szövegkontextus egésze (az említett kilenc vers) felsorolja ennek az új Országnak legfontosabb jellegzetességeit: a fiú szelídségét (Iz 42,2-3), hűségét az igazság hirdetésében (42,3) és megvalósításában (42,4); Isten dicsőségének abszolút érvényesítését (42,4-6) és prioritását minden teremtmény és bálvány fölött (42,5 és 8), minden nemzet számára; a nyomorultak sorsának radikális megváltoztatását (42,7). – Tehát nem a réginek a helyreállításáról van szó, hanem valamilyen radikálisan újról.

Jézus státusa, tevékenységei és feladatai közvetlen függvényei istenkapcsolatának.

  • Ennek megfelelően Jézus a prófétai szónak radikálisan újszerű módján kezd nyilatkozni. Már a saját („örökségéből merített”) erejéből hirdeti Isten Országának örömhírét, Izajás próféciáját önmagára vonatkoztatva: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek; elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,16-30).
  • Az új Ország megalkotásához – az ócska ruháról, a régi tömlőről szóló versek (Mk 2,21-22) egyik elfogadható magyarázata szerint – új formákra van szükség.
  • Jézus már működésének elején kezdi „szervezni” az Országot: tanítványokat gyűjt: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” (Mk 1,17); nyoma sincs alkudozásnak vagy hivatkozásnak egy isteni tekintélyre. – Később missziós utakra küldi őket, hasonló „jogosítványokkal”, melyekkel ő is rendelkezik (pl. Mt 10,5-8: „Hirdessétek: Elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket…”).
  • Átveszi ugyan János kezéből kihullott fonalat (bűnbánat, megtérés), de radikálisan új üzenetet is hirdet: az örömhír bűnösökre is kiterjedő érvényét: „Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17).
  • Gyógyít, tanít mindenkit, társadalmi státusra, képzettségre, nemre és erkölcsi előéletre való tekintet nélkül. „Úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). (Ezt a hatalmat a továbbiakban Jézus sajáthatalmának fogjuk nevezni.)
  • Néhány sorral tovább egy „felháborító” eseményre bukkanunk: Jézus bűnbocsánatot hirdet egy beteg béna bűnei fölött:: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek” (Mk 2,5).
  • Kifejezetten az Ország alapvető jellegzetességeit tartalmazzák az n. „mag-beszédek”. Az egyik legismertebb példabeszéd a magvetőről szól (Mt 13,1-23). A konkolyról szóló alighanem Jézus rossz tapasztalatairól árulkodik (13,24-30). Ebbe a csoportba tartozik a mustármagról szóló beszéd is (13,31-32). – Az Ország egy-egy jellegzetességére utalnak a kovászról, a földbe rejtett kincsről, az igazgyöngyről, a hálóról és a halfogásról szóló példabeszédek, Máté 13. fejezetében. – (Példabeszédek az evangéliumok több helyén is olvashatók; Jézus szerette ezt a „műfajt”, melyet a rabbinikus tanításokban is megtalálhatunk.)

Az Ország erkölcsi „alapokmányát” Jézusnak azokból a tanításaiból  rekonstruálhatjuk, melyek feltehetően működésének már korai szakaszából származnak. (Ezekben Jézus gyakran úgy szólal meg, mint törvényhozó!). Három fogalmat érintünk: a megtérést; a szeretet ethoszának kérdését; és a társadalmilag elfogadott szokásrend formabontó újdonságait.

  • Mit értett Jézus, és mit érthettek a tanítványok, követők és hívők a megtérésen? – Márk szövege segít: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). A megtérést a bűnbánat radikális formájának kell tekinti, de a „higgyetek” felhívással kibővítve. A „hit, hiszek valamiben” eredeti, görög változatában (a gyakran előforduló „pisztisz”) tágabb, mint a mai értelmezésben: bízom abban, hogy a beszélő kijelentése nemcsak igaz, hanem rá is bízhatom magam a kijelentésének életformáló, életemnek értelmet, célt adó üzenetére.
  • A szeretet ethosza két dolgot jelent. Először azt, hogy az isteni igazságosság és irgalom egyensúlyi pontja az irgalom, a megértés, (néha megelőlegezett) megbocsájtás felé mozdul el: Isten elsősorban atyja akar lenni választott népének, s nem parancsoló ura. Másodszor azt, hogy az emberek egymás közötti kapcsolatainak csúcspontját – a Hegyi beszédben (Mt 5-7. fejezetek) foglaltak szerint – a bosszú (szemet szemért, fogat fogért) helyett a tetézett jótett (Mt 5,38-42), a gyűlölet helyett az Istent másoló szeretet jelenti: ”Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, …Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? … Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes”(5,44-48). Jézus tanítványait, követőit olyan életformára kötelezi, mely csak az isteni tökéletességgel mérhető; ám az ember éppen a megkülönböztetés nélküli emberszeretet révén válik Istenhez hasonlóvá.
  • Az életforma újdonsága látszólag elhanyagolható: Jézus nem követel radikális, külsőleg is megfigyelhető életmód-változtatást. Annál többet követel azonban a gondolkodásban, érzelmekben, vágyakban megnyilatkozó „belső magatartás” tekintetében.
  • Az Ószövetségi törvény köré fonódó korabeli szokásrendre vonatkozóan Jézus több változás ír elő. Ezek egyik csoportja megszorító jellegű. A Hegyi beszédben több bekezdés („Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek:…” „Én viszont azt mondom nektek…”) a törvény beteljesítésének jézusi útjáról szól. Mindegyik esetre igaz, hogy Jézus a lehető legmagasabbra „emeli a lécet” a magatartási szabályokra vonatkozóan. – A válás vonatkozásában (Mt 5,31-32) pedig egyértelmű az ütközés Mózes törvényével (MTörv 24,1); itt Jézus kifejezetten tiltja a válás legalizálását a válólevél kiadásával. Hasonló ehhez az esküvésre vonatkozó intés: „Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek.” (Mt 5,34). – A másik magatartási szabálycsoport kifejezetten megengedő, s Jézus tanításában elszórva szerepel. Ilyen például a bőjt, az ünnepi, a szombati, a gyógyítással kapcsolatos (néha igen rigorózus) szabályok alkalomszerű feloldása az emberszeretet magasabb törvénye szerint. Egy példa erre: „A szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért”(Mk 2,27), mondja Jézus, az apostolok szombatnapi kalászszedését igazolva.

Összefoglalva, a Hegyi beszéd az Ország legfontosabb „etikai kódexe”, már erre az életszakaszra vonatkozóan is. Jézus tanításának maximája pedig a szeretet mindent felülmúló prioritása:

Az ország populációja (”polgárai”) először és elsődlegesen Izrael (szétszóródott) népének tagjaiból áll. „Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24). Ám arra kell gondolnunk, hogy Jézus horizontja a kereszteléskor kapott szózatnak megfelelően, ebben az időszakban is változott, és vált egyre nyitottabbá a „népek, nemzetek” felé, feltehetően saját tapasztalatainak hatására. Ezt bizonyítja a kafarnaumi római százados története (Lk 7,1-10): „Bizony mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” –Tirus és Szidon nyitottságát a kánaáni asszony hite (és humora!) reprezentálja, és Jézusnak a (főképp zsidó lakosságú) Korozain, Betszaida, Kafarnaum városokat elítélő nyilatkozata (Mt 11,20-24). – Jézus felmenti a lábát megkenő bűnös asszonyt: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47). – Lukács evangéliumában a többihez képest aránytalanul több nő szerepel. Például, Jézus mellett, az apostolokkal együtt vannak az asszonyok is (Lk 8,2). Úgy gondoljuk, hogy Jézus őket is a Ország férfiakkal egyenrangú (bár nem azonos feladattal megbízott) tagjainak tekintette.

Jézus csodái – Az evangéliumok ebben az életszakaszban számtalan egyedi és tömeges csodáról adnak számot. Jézus minden esetben saját erejéből merít és szinte természetes könnyedséggel gyógyítja az ”összes beteget és a megszállottakat” (Mk 1,32). – A betegek gyógyításával kapcsolatban feltűnik, hogy Jézus nem szerette, sőt néha kifejezetten tiltotta, hogy ennek híre keljen. Gyógyító erejét nem küldetésének „reklámozására” szánta: csodáinak elsődleges motivációja a szánalom és irgalom. A gyógyulás feltétele, sőt esetenként közvetítő „oka” a beteg hite: „A hited meggyógyított téged.” (Mk 5,34)

Jézusnak ebben az életszakaszban bőven volt része örömben, sikerekben, emberi megbecsülésben, és abban a reményben, hogy az Ország alapvetése nemsokára elkészül, s ő, tanítványaival együtt már „célegyenesben van”. Ám nagyon rövid időn belül meggyőződhetett arról, hogy az őt körülvevő társadalom nagyobb tömegeit nehéz lesz meggyőznie az új Ország boldogság-programjáról, s a saját szerepének kikerülhetetlen fontosságáról. Talán az első, bár bizonnyal egyik legnagyobb keserűsége, sőt egyfajta kudarcélménye éppen szülőfalujában zuhant rá, például csalódása Názáretben: „Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön” (Mk 6,5-6). „Megháborodott” (Mk 3,21), mondták.  A csodák tanúinak vagy kedvezményezettjeinek élete nem változott meg Jézus tanításának megfelelően (Mt 11,20-24). – Az elit-csapat elfáradt, hitük, bizalmuk ingadozott (Ld. pl. A vihar lecsendesítése: Mk 4,35-41; „Nincsen kenyerünk.” Mk 8,14-21).  A jézusi főparancs, a szeretet-maxima valószínűleg túl sokkoló és „forradalmi” hatást gyakorolt rájuk.

Jézus felismerhette, hogy ennek a magaslatnak eléréséhez még közvetlen tanítványai közül is alig talál követőkre. Ehhez még valaminek történnie kellett – ezért (utolsó) vándorútjának irányát Jeruzsálem felé vette.

 

AZ EMBERFIA

Ebben az életszakaszban Jézus színeváltozásának eseményei, közvetlen előzményei és lezárása válnak meghatározókká (Mt 6,13 – 17,13; Mk 8,27 – 9,13; Lk 9,18-36). – Az evangélisták által leírt jelenetet egészét Jézus újabb „megvilágosodásának” tekintjük; ennek leghangsúlyosabb eleme a kereszteléskor is elhangzott isteni szózat változata: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok!” (Mk 9,7; Iz 42,1; Mtörv 18,15). – Az életszakasz gerincét Jézus és az apostolok utolsó zarándokútja alkotja; „záróeseménye” pedig a jeruzsálemi bevonulás, a templom megtisztítása, melyeket több, döntő jelentőségű tanítás és példabeszéd követ, ill. néhány „pillanatfelvétel” lát el életszerű hitelességgel.

Az  életszakasz elnevezése az „emberfia”, mert a kifejezés gyakorisága, értelmezésének spektruma nagyon megnő, és értelme ebben a szakaszban válik sorsdöntővé.

Most előre bocsátjuk ennek az életszakasznak legfontosabb jellegzetességeit.

  • A színeváltozást megelőző bekezdésekben olvashatjuk azokat az elvárásokat, melyek az „emberek” Jézussal szemben támasztanak. „Kinek tartanak engem az emberek?” A válasz Máté változatában: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül”(Mt 16,13-14).
  • És ti kinek tartotok engem?”, kérdezi Jézus tanítványait. Válaszuk – a különböző fogalmazások ellenére is – egyértelmű: nem az vagy, akinek az emberek vélnek, hanem „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.” válaszolja Péter. (Mt 16,16. Márk szövege rövidebb: „Te vagy a Krisztus.” Mk 8,29). A szöveg azt sejteti, hogy ez a felismerés a tanítványok számára is új, döntő súlyú kinyilatkoztatásként jelent meg. Az Atya fia az apostolok szemében a várt Messiás feladatával és felhatalmazásával is rendelkezik. Ugyanakkor Jézus megtiltja, hogy ezt nyilvánosságra hozzák. (Mt 16,20; Jézus korában ugyanis a „messiás” kifejezéshez súlyos és erőszakos politikai képzetek is társultak, a római hatóságokkal való ütközés veszélyén is túlmenően, és ő éppen ezeket akarta elkerülni.)
  • A szöveg folytatásában Jézus megjövendöli közelgő szenvedését, de Péter apostol (talán a többi nevében is) azonnal tiltakozik: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22). Jézus szinte példátlan keménységgel utasítja vissza Péter ellenkezését: „Távozz tőlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23). Péter természetes logikával akarja megakadályozni Jézus vesztét, éppen a messiás gyors győzelmében reménykedő „emberek” érdekében, de elsősorban Jézus iránti aggodalmától indíttatva.
  • Mire mutatnak a színeváltozás történetének egyes eseményei? – Az isteni szózat záró félmondata: „őt hallgassátok” (Mt 17,5) már Mózesnek (és a majdani Izraelnek) szóló ígéretet (Mtörv 18,15-18) visszhangozza, mely az őt követő, hozzá „hasonló” prófétára vonatkozik; – a jelenet dramaturgiájából következően ez nem lehet más, mint Jézus. – A ragyogó arc, a fényes felhő, az elhangzó szózattal együtt a Sinai hegyen történtekre emlékeztet: Isten ott adta át a törvény tábláit Mózesnek, őt hatalmazta fel Izrael vezetésével. Arra gondolunk, hogy Jézus itt, a táborhegyi megvilágosodása során feladatainak újabb rétegére láthatott rá: mostantól kezdve övé a törvény magyarázatnak kizárólagos joga és képessége; övé a felhatalmazás, hogy Izraelt, Mózes utódjaként a megígért Országba vezesse; és övé a Mózesnek és Illésnek adott prófétai megbízatás teljessége is. A fényes felhővel együtt ők is eltűnnek; egyedül Jézus marad a színen. – Jézus titoktartást parancsolt a három apostolnak a jelenésről, „amíg az emberfia fel nem támad a halottak közül.” de ők ezt a kifejezést nem értették meg (Mk 9,9-10).
  • Jézus ebben az életszakaszban „emberfiaként” határozza meg magát; ennek sokrétű jelentésében kell majd tájékozódnunk. (Egy esettől eltekintve csak ő használja ezt a szót, közel nyolcvan helyen.) Néhol egyszerűen önmegjelölésre szolgál; máshol a „gyenge, esendő embert jelenti”, vagy Jézus szenvedéséhez, halálához, feltámadásához kapcsolódik; egyes esetekben az „ Isten szolgájának” azonosítója (l. Ezekiel próféta könyve), majd Isten jobbján ülő, onnan ítélő bíróként, igazságtevőként eljövendő eszkatologikus bíró megnevezése (Dán 7,13; pl. Mk 8,38-ban). (A kifejezésnek hatalmas irodalomtörténeti háttere van.)
  • Ezt az életszakaszt három „kell” fogja bilincsként össze. Jézus többszörösen kinyilvánítja, hogy az Emberfiát „el kell hogy vessék, … meg kell hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia” (Mk 8,31).
  • Jézus ezzel az úttal kockázatot vállal, ugyanakkor kockáztat is: Isten országának látható győzelméért küzd – de nem politikusként, nem hadvezérként. Már nemcsak a próféták, hanem az elérkező Messiás feladatát is végzi – bár küldetésének ethosza nagyon távol esik az akkor elvárt messiási elvárásoktól.
  • Az Ország uralomra jutásának most Izrael legnagyobb nyilvánossága előtt, és –prófétához illően – Jeruzsálemben kell megtörténnie, Izrael vezetőivel történő veszélyes konfrontációk sorozatát is vállalva. Jézus magatartásában a támadó és vádoló jelleg erősödik.
  • Az apostolok mindezekből az Ország közeli kiteljesedésére következtetnek . Árulkodik azonban, hogy a tanítványok „nagyon elszomorodtak” a szenvedés próféciája hallatán; a feltámadás ígérete még meg sem érintette őket; nem is értették. „Félve és aggódva követték őt a Jeruzsálem felé vezető úton” (Mk 10,32).
  • Erősen valószínű, hogy ebben az időben Jézus szemléletmódja a pogányokkal, a szamaritánusokkal szemben lényegesen megváltozott: (Lk 9,51-55; Mk 11,17; Mt 21,43)
  • A tömeges gyógyításokról szóló hírek elapadnak; nincs több kenyérszaporítás; egyedi csodák is alig fordulnak elő.
  • A Jeruzsálembe vezető út az ünnepélyes bevonulással ér véget (Mt 21,1-11). – Az evangélista Izajás és Zakariás próféták írásaiból (Iz 62,11; Zak 9,9) ötvözött szöveggel értelmezi a szegény, szelíd Messiás érkezését. A nép nagyobb része alighanem egészen másféleképp képzelte el a Szabadítót; ezek csak a názáreti prófétát ismerték fel a szamárháton érkező Jézusban. (Mt 21,11).
  • A templom ezután következő megtisztítása Jézusra jellemző indulattal folyt le. Számára a templom most is a legszentebb hely, ahol az Ország jövője kisarjadhat: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt” ( Mk 11,17; Iz 56,7; Jer 7,11).

 Jézus életét tehát ebben a szakaszban a radikalizálódás, a polarizálódás jelei kísérik.

Jézus szerepe egyre centrálisabbá válik: ebben az Országban a „polgárjog” a Jézushoz való szoros kapcsolattól függ:

  • „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Mk 8,34). A gazdag ifjút is erre bíztatja; amint tudjuk, hiába (Mk 10,17-22).
  • ”Aki meg akarja menteni életét [az eddigi országában], elveszti azt [Isten országában], aki pedig elveszti életét énérettem és az evangéliumért [az eddigi országában], megmenti azt” (Mk 8,35).
  • „Mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, nővéreit vagy apját, anyját, a gyermekeit vagy földjeit értem és az evangéliumért, százannyit kap már most, … az eljövendő világban pedig az örök életet” (Mk 10,29-30).
  • Az Ország polgárának Jézus személyes sorsában is részesednie kell. Le kell mondania a kényelmes életfeltételekről, el kell szakadnia környezetétől, múltjától (Lk 9,57-62).
  • Jézus megvallása biztosíték az üdvösségre: „Mondom pedig nektek:, aki megvall engem az emberek előtt, az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt.” Ám „aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt Isten is megtagadja angyalai előtt” (Lk 12,8-9).
  • Az élet az Országban egyébként is egyfajta „úton-járáshoz”, haladáshoz hasonlít, és kevésbé egy (akármilyen szigorú, statikus) erkölcsi-szakrális szabályrendszer betartásához.
  • Jézus követése nem választható el a „kereszthordozástól” sem, – melyet Jézus (vagy az evangélista) akár metaforikus, akár valós értelemben, az őt követők életstílusának meghatározó, mindennapos (Lk 9,23) hitelesítő pecsétjének tekint.
  • Ahogy a radikalizmust Jézus saját szerepére értelmezte:„az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28), ez utóbbi kifejezés Izajás negyedik szolga-énekéből származó idézet (Iz 53,10).
  • Ehhez hasonló kapcsolatnak kell megvalósulnia az apostolok között is: „Aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgáltok” (Mt 20,26).
  • Ugyanakkor a tanítványok hatalma és méltósága szinte azonos Jézuséval: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg, aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött” (Lk 10,16). – „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).
  • Kiélezett igazságok érvényesülnek az Isten országába való bejutás egyéb feltételeire vonatkozóan. Egyrészt ingyenes, csakis Isten (szinte „ötletszerű, véletlenszerű”) kegyelmétől függ: „A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre. … A szolgák kimentek az utakra, és összegyűjtöttek … jókat és rosszakat egyaránt” (Mt 22,1-14).
  • A bűnbánat biztos garancia: „Mondom nektek: …nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,7). – Ide sorolható a tékozló fiúról, ill. a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd. (Lk 15,11-31; 18,9-14).
  • Nemcsak a bűnbánat, hanem a bűnbocsánat is feltétel, mégpedig „hetvenszer hétszer”(Mt 18,22).
  • Az Ország kedvezményezettjei között feltűnően és többször is szerepelnek a gyerekek, közvetlen és átvitt értelemben: „Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám … mert ilyeneké az Isten országa” (Mk 10,13-16).
  • A gazdag ifjú elől – akit Jézus „megkedvelt” (Mk 10,21), – nagy vagyona torlaszolta el a bejutás lehetőségét: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.” (Mk 10, 25)..
  • Az Ország végső kinyilvánulása minden élő és megholt számára egy eszkatologikus időre tolódik, és Jézus dicsőséges, második eljövetelével valósul meg. Az eljövetel időpontja bizonytalan, bár „ …nem múlik el ez a nemzedék, amíg ezek meg nem történnek. … Azt a napot és az órát azonban senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya.” (Mk 13,30-32). – Lukács ettől eltérő hagyományt is megőrzött: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon … Mert az Isten országa köztetek van” (Lk 17,20-21).
  • Az Istenbe vetett hit (=bizalom) radikalizmusáról szól Jézus „földetrengető” ígérete: „Higgyetek Istenben! Bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: ’emelkedj fel és vesd magad a tengerbe’, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek” (Mk 11,23-24), ám egy fontos feltétellel: „Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássatok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket” (Mk 11,25).
  • Felszólítás a virrasztásra, ill az éberségre, készenlétre több szövegrészben is, és egyre sürgetőbben hangzik el. Erre (és nem a gondoskodásra) vonatkozik az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd (Mt 25,1-12).
  • Mindennél keményebb feszültség olvasható ki a gonosz szőlőművesekről (Mt 21,33-44) szóló példabeszédből, melyben a gazda fia is az áldozatok sorsában részesül. Jézus ezt fűzi hozzá a főpapokhoz és a nép véneihez szólva: „Elveszik tőletek az Isten országát, és olyan népnek adják, aki meghozza annak gyümölcsét” (Mt 21,43). Ám azok „el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől, mert az emberek prófétának tartották őt” (Mt 21,46).

Meg volt-e elégedve Jézus a bevonulás sikere, az allelujázó tömegek, a templomi rend helyreállítása, a „lehengerlő” polémiák hatásának láttán? Aligha. Úgy sejtjük – és nem alaptalanul –, hogy Jézuson inkább egy mély elkeseredés vett erőt. Tanítványai már szinte ugrásra készen várták a hatalomátvétel pillanatát, ugyanakkor talán növekvő bosszúság is terjedt el bennük – azért, mert Jézus egyre csak halogatja a „mindent elsöprő győzelmét.” – A zsidóság vezetőivel eddig is feszült viszonya még jobban kiéleződött, s csak a tömeg jelenléte mentette meg az azonnali letartóztatástól (Mk 11,18; Lk 20,19). – A tömeg csodálata sem tudta Jézust levenni lábáról; jól tudta, hogy a tömeg manipulálható, és csak egy győzelmes messiást tud elfogadni – de ő már jó ideje tisztában volt „messiási” karrierjének végső eseményeivel.

 

A HALÁLFIA 

Jézus utolsó életszakaszát – eléggé önkényesen – elárultatása (Mk 14,10-11) és halálának pillanata közé helyezzük. – A kezdőpont önkényes, mert a „választóvonal” az előző periódushoz képest elmosódott: bizonyos új vagy hangsúlyossá váló jelenségek előjeleire már korábban is felfigyelhettünk.

Úgy gondoljuk, hogy Jézus gondolkodásában ekkor, ill. ebben a szakaszban újabb, megvilágosodásszerű felismerések, – magatartásában pedig az előzőekhez képest éles különbségek jelentek meg, ill. valószínűsíthetők. Ez az életszakasz talán csak néhány napot, egy szűk hetet ível át, figyelembe véve még azt is, hogy perének lefolytatása néhány óra helyett esetleg 2-3 napot vett igénybe. Ebben a szakaszban a történtek közül az alábbi eseményeket hívjuk tanúul:

Júdás árulása – az utolsó vacsora; – az Olajfák hegyén történtek; – a per lefolyása; – Jézus szenvedésének eseményei – és végül a halála. Az események „sorvezetője” itt is Márk evangéliuma.

A periódus kulcspontja, ahonnan a többi esemény súlya és értelmezése megközelíthető, a Getszemáni kert. Mert szenvedését, halálát – feltámadásával együtt – már színeváltozás óta előre látta, elfogadta. Tehát itt, ebben a szakaszban a jeladó események és szavak másról, sokkal többről, valamiképp elfogadhatatlanról árulkodtak. Ezekről a jövendő tényekről szerzett tudomást Jézus a Getszemáni kertben.

A húsvéti vacsora lefolyását (Mk 14,12-25) csak vázlatosan írjuk le, s inkább annak nehezen felfogható titkai után kutatunk.

  • Az árulás tényét Jézus nem hagyta szó nélkül a vacsora kezdetén: ennek a ténynek borzalma (és szégyene) annyira „beépült” a résztvevők emlékezetébe, hogy az evangéliumok szövegében feltűnően sokszor szerepel: „Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” (Mk 14,21).
  • Majd a szerzési igék (az átváltoztatás számunka ismerős) formulái következnek (Mt 26,26-28; Mk 14,22-24; Lk 22,14-20). Pál változata is nagyon hasonló (1Kor 11,23-26). – Úgy tűnik, hogy a különbségek – bár fontosak – a legsúlyosabb kijelentések és üzenetek tekintetében megegyeznek Márk összegzett fogalmazásával: „Vegyétek, ez az én testem. … ez az én vérem, az új szövetségé (Kiv 24,8; Jer 31,31), amely sokakért kiontatik.”
  • Feltűnő, hogy a vacsora szinoptikusoknál leírt töredékeiben milyen kevés helye van a pászka-vacsora olyan megszokott elemeinek, mint a bárány, a visszaemlékezés, a keserű saláta. (Több biblikus vitatja, hogy Jézus utolsó vacsorája valóban pászka-vacsora lett volna.)
  • Ezeknek az igéknek, ebben a formában nincs előzménye az ősi zsidó hagyományban, és félreérthetetlenül áldozatra utaló jellegzetességgel bírnak („mely értetek kiontatik”). Az áldozat „tárgya” – a szavak legközelebbi értelmezése szerint – Jézus teljes, teremtett egzisztenciája. (A „test és a vér” együtt a bibliában a konkrét, élő ember személyiségét vagy egzisztenciáját jelenti.)
  • Az étkezés ilyen fordulata teljesen érthetetlennek és botránkoztatóan idegennek tűnhetett az apostolok érzületétől. (Emlékezzünk János 6.52-re: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Az emberi test fogyasztása és a vér érintése a zsidó kultúrában élők számára borzalmas bűnnek számított.)
  • Ugyanakkor a lakoma két eleme: az étkezés és az általa megvalósuló új és szerződésszerű közösség említése összefonódik az áldozatra való utalással.
  • Az utolsó vacsora – a leírt formájában – már egy kialakult liturgikus formának tűnik, kisebb variációkkal.
  • Nem tudjuk, hogy milyen gondolatmenet, milyen tényezők vezették Jézust az adott léthelyzetében pont ezeknek a jeleknek, szavaknak kiválasztására. Jézus eddigi életének nyomaiból nem következtethettünk volna ilyesmire. A következőkben csak egyetlen, talán a legfontosabb gondolat-morzsát fogalmazzuk meg ezzel kapcsolatban. Az értelmezés – egyik, feltételezett – kulcsa János evangéliumában található: a búzamag-hasonlatra gondolunk. „Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre.” (Jn 12,23-25). Jézus ezeket a szavakat itt önmagára vonatkoztatta. Neki földbeesett búzamagként kell elpusztulnia!
  • Az eszkatologikus záró mondat (pl. Márknál: „Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből, addig a napig, míg az újat nem iszom Isten országában”: 14,25) lényeges eleme a vacsora különleges és nem várt szertartásának. Itt néhány fontos megjegyzésre mutatunk rá a biblikusok és teológusok megoldásai közül.
  • A látható Ország közeli elérkezésének bizonyossága szertefoszlott Jézus számára, legalábbis elhomályosult.
  • Ezt az újfajta „lakomát” Jézus szeretett közösségére bízta, feltámadása után várt, fizikális visszatérése helyett, ismétlendő visszaemlékezésül. „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). – Különös távlatokat nyit és kérdőjeleket emel ebben a mondatban az utolsó kifejezés „az én emlékezetemre”. Kik között köttetett ez a szerződés?
  • Jézus sejthette vagy tudta, hogy az utolsó vacsora és Isten országának megjelenése között nem rövid három naptári nap fog eltelni: „azt a napot és az órát azonban senki sem ismeri, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, csak az Atya” (Mk 13,32; l. még Apcsel 1,6-7). Azt feltételezzük, hogy ezt az új szövetséget egy rituális „szokás” formájában „állandósítani” kívánta tanítványai (és „sokak”) számára. Mert Jézus mint zsidó számára is evidens lehetett, hogy egy olyan jel vagy esemény, amit az Istentől egykor rendelt szertartásban felidézünk, abban mi magunk is valamiképpen, de valóságosan jelen vagyunk; az esemény számunkra „itt-és-most” is „megtörténik”. (Ilyen egy orthodox zsidó számára a pászka-vacsora, a katolikus hívő számára pedig a misén való részvétel.)

Jézus magatartása a Getszemáni kertben és „társalgása” az Atyával mélységes titkokat rejtő történet. „Szomorú az én lelkem mindhalálig” (Mt 26,38). – Tanúkat hív gyötrődéséhez (talán támaszul is, de sikertelenül): „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mk 14,38). Nehéz elhessegetni magunktól a gondolatot: Jézus itt saját tapasztalatából beszél! – Majd így imádkozik: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely!” (Mt 26,39). – Ám imájára csak egy néma csend érkezik válaszul. Vajon miért könyörög Jézus, aki már régóta (talán a színeváltozás óta) tudja, hogy mi vár rá: elfogják, elítélik, átadják, kigúnyolják, megkínozzák, megfeszítik és meghal, – de harmadnapra feltámad? Mi az, amit eddig nem tudott, amire csak most döbbent rá, s aminek borzalma meghaladja a már ismertekét, s egyben Jézus „tűrőképességét”? Erre a kérdésre – tudomásunk szerint – még senki sem adott kielégítő választ.

  • Kevés olyan irodalmi, történeti, vallási nagyságot ismerünk, akiben olyan hatalmas életvágy, életszeretet élt, mint Jézusban. – Az Isten némasága erre kiáltott (intett) végleges megállj-t a Getszemáni kert drámája során.
  • Közte és Atyja között végül egyetlen összekötő szál maradt épen: ”Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36).
  • Jézus elfogadta az Atyjától érkező, hallgatásba burkolt elutasítást: „Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42).
  • Itt érezte meg, hogy tanítványai nemsokára „megbotránkoznak benne”, köztük Péter is: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor is megtagadsz engem” (Mt 26,34).
  • Lehet, hogy a getszemáni gyötrődésnek (elsötétülésnek) értelmét a (megelőző) utolsó vacsora rejtelmeiben kell keresnünk. Jézus megérezhette – talán világosan megértette, hogy dicsőséges megjelenése és visszatérése nem a fizikailag érzékelhető azonosság formájában, a teremtett tér-idő kategóriáiban, földi életének folytatásaként történik majd: le kell mondania teremtett emberségének eredeti formájáról, amit annyira szeretett! – és Isten országának helyreállítását sem ennek a világnak („eon”-nak) elvárásai szerint kell befejeznie.
  • Az evangélisták leírása egybehangzóan szól arról, hogy Jézus – a getszemáni „összeomlástól” eltekintve – határozottan, nyugodtan fogadta, sőt esetenként irányította is szenvedésének lefolyását.

A szinoptikusok – néhány eltéréssel – azonos vagy hasonló módon írják le a főtanács előtti kihallgatás történetét. A részleteket mellőzve, a jogalapot a halálos ítéletre a főpap kérdése és Jézus erre adott válasza adta meg: „Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Én vagyok. És látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben” (Mk 14,61-62; Dán 7,13; Zsolt 110,1). Ezt lehetett úgy értelmezni, hogy az akkori monoteisztikus vallási-politikai rendszert kívánja gyökerestől megváltoztatni. – Ezért adhatták át Jézust a királyi aspiráció vádjával Pilátusnak; erről szólt a reggeli, hivatalos döntés. (Pilátus előtti ítéletről most nem szükséges szólnunk.)

Amint már mondtuk, sem a már előre megismert események (árulás, elítélés, átadás, szenvedések, kereszthalál), sem a feltételezhető továbbiak nem fedik le a Jézussal ténylegesen megtörtént összes gyötrelmet.

  • A tanítványok elfutását, Péter tagadását már tudomásul vette. Az utolsó óráiban a keresztfa körül a kárörvendők őrjöngő tömege vette körül; talán voltak köztük vagy az éppen arra járók között (Mk 15,29) olyanok is, akik éppen ezekben a pillanatokban vártak tőle egy látványos fordulatot: „Izrael királya ő, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki” (Mt 27,42). Érthető csalódásuk mélyen sebezhette Jézust, – s ha látta, – az eseményeket „messziről figyelő” asszonyok fájdalma is (Mk 15,40).
  • Abban a kehelyben, melyet Jézusnak ki kellett innia, a „legfontosabb többlet”-nek az tűnik, amit Máté és Márk evangéliuma szerint Jézus utolsó kiáltása tartalmaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34; Zsolt 22,2). Úgy sejtjük – több biblikus véleményére is támaszkodva –, hogy ezeket a szavakat nemcsak a jézushívők visszatekintő emlékezete adta alkalmas idézetként Jézus ajkára, hanem élete végső pontjának összesűrített megfogalmazásaként ő maga mondta ki.
  • Jézus tehát halálát úgy élte meg, mint aki a „halálnak halálával” hal meg. Ez a magyar szóhasználat szerint az emberi egzisztencia teljességének borzalmas és végleges megsemmisülésével jár. Nemcsak a személyes, az eszkatologikus, hanem a közösségi dimenzió is kitörlődik az „élet könyvéből”: úgy érezhette azon az órán, hogy tanítványai számára is csak a kudarc, a szégyen és a csalódottság emlékét hagyja hátra. (Ld. az emmauszi tanítványok csalódottságát, Lk 24,21).
  • Jézus a teljes kitaszítottság állapotába került. Emberi létének „önkiüresítő” (kenotikus vagy áldozati) pusztulásával kellett szembenéznie.

Jézus halálának pillanatára Pál „kenózis” (önkiüresítés) fogalmának szokatlan és talán az írásunk kontextusába sem egészen illő értelmezésével emlékezünk. – Pál a filippiekhez küldött levelében Krisztus Jézus érzésének ápolására figyelmeztet, „aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, …és engedelmes lett a halálig” (Fil 2,5-8). Ugyanez a jelenség ismétlődhetett meg Jézussal, a halálával záródó életperiódusban, csak fordított értelemben. Pál leírása szerint egy isteni személynek kellett „elrejtenie” mindazt, ami az istenségét megilleti, hogy emberré lehessen. Itt egy embernek kell levetkőznie magáról múlandó emberségét (amit a nagyon szeretett, és földi identitásának formáját jelentette), hogy engedelmességével az „Atyja jobbjára”, azaz az Istennel való egyenlő méltóság állapotába kerüljön. Ez az átalakulás számára teremtett, evilági emberségének a tökéletes önkiüresítéssel egyenlő. – Gondoljunk azonban arra, hogy ez a kifejezés egy lényegalkotó aktív mozzanatra utal: Jézus halála nem „megtörtént vele”, nem csak „elvállalta”, hanem valamiképp „létrehozta” – bár nem „okozta” –  azt.

Fentebb, a szerzési igék értelmezési kísérleténél már érintettük Jézus hasonlatát az elpusztuló búzamagról. Ez túl közeli hasonlóságot tartalmaz Jézus halálához is, hogy csak merő véletlennek tekintsük (Jn 12,23-25). – Arra érzünk késztetést, hogy a földbehullott gabona metaforáját Jézus önreflexiójának tekintsük, vele és kereszthalálával hozzuk összefüggésbe. Ő az, aki „szereti életét… ezen a világon”, de ha ”meg nem hal”, egymaga marad. „Ha meghal, sok termést hoz.” – de azt már emberi minőségében nem láthatja. Gyűlölni az életet ezen a világon: pontosan ezt jelenti. Jézus most értette meg teljes dimenziójában, saját maga számára is: az Emberfiának is el kell pusztulnia ahhoz, hogy „sokan”(mindenki), életüket az örök életre megőrizve, vagyis hozzá hasonlóan tudjanak élni. Jézus a Getszemáni kertben ennek megfelelően döntött: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (Mk 14,36). Ezért Jézus halál-vízióját nem a feltámadása egyszerű előjátékának, hanem az „Istenbe hullás”,  valamilyen értelemben „semmivé válás” előjelének tekintjük.

ASZALÓS JÁNOS

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.