egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

MEGJELENT A EGYHÁZFÓRUM 2012/2. SZÁMBAN

EINE ABRECHNUNG, AVAGY CSUPÁN IDŐKÖZI MÉRLEG?

Fekete János úr vitairatát régen várt nagy ajándéknak, fontos hozzájárulásnak tartom, mely mostani helyzetünket tekintve alighanem tényleg az utolsó pillanatban érkezett. Fekete János úr közéletünk, társadalmunk, politikai közösségünk alapvető és régóta kezeletlen bajaira mutat rá, látleletéhez olyan perspektívát választ, melyből fontos mozzanatoknak egész sora világlik ki. Nem csoda hát, hogy közös vizsgálódásra indítja az embert, jobban, mint bármilyen hasonló olvasmány hosszú idő óta.

Abban a helyzetben, amelyben vagyunk, és amelyet rögvest részletesebben is jellemeznék, mindenképp fontos körülmény, hogy a vitairat szerzője zsidó-magyar író. Nagyon szerencsés körülmény, valóságos áldás, hogy a holokausztot túlélő, a Horthy-rendszer és az egész korszak gondolkodásmódját jól ismerő, a hadak útját megjárt íróemberről van szó, aki ismeri a huszadik századi zsidó és magyar sors minden kacskaringóját. Olyasvalaki emeli fel most szavát, kinek eleven tapasztalata van a tényleges polgári korszakról, a rá következő szocializmus túlontúl hosszú időszakáról, akinek a rendszerváltás utáni identitás-és értékválságot, majd a jelenlegi gazdasági-erkölcsi-politikai krízist is módja volt megtapasztalni. Ki magas színvonalon űzi az eszmélkedő, komplex témaköröket végiggondoló írás mesterségét, és képes folyamatában szemlélni a dolgokat. Amikor a jórészt mindmáig elmaradt múlt-feldolgozás kerül szóba, a hozzá hasonló embereknek kulcsszerepük van, hiszen egészen más az, amikor az utókor szakemberei vitatkoznak valamiről igen nagy időtávlatból, mint amikor olyasvalakik reflektálnak, akik a kérdéses időszak mellett azt a négy évtizedet is átélték, amikor igazán szabad és demokratikus vitát nem lehetett lefolytatni erről a kérdésről, noha egy pillanatig sem vitatjuk, hogy többnyire igen magas színvonalú alkotások születtek róla, melyek nyilván nem is maradtak teljesen hatástalanok.

 

EGY KORSZERŰ KONZERVATÍV REFORMPOLITIKA SÜRGETŐ IGÉNYE

Fekete János úrnak igaza van, amikor „országunk aggasztó gazdasági és társadalompolitikai helyzetéről” beszél, szóvá teszi a gyakori feszültségeket, jól látja, hogy erkölcsi megújulásra, modernizációra, prosperitásra van szükség. Helyesen ismeri fel, hogy a társadalmi egyenlőség igazságos formáját kell végre célul tűzni és megvalósítani. Fekete úr a maga részéről „valamilyen következetes és kiszámítható konzervatív reformpolitikát” látna szívesen. Fekete János úr, talán nem leszek tapintatlan, és nem fogom tolakodóan beskatulyázni, ama zsidó honfitársaink közé tartozik, aki önkritikusan felülvizsgálva a különböző időkben rá ható impulzusokat képes volt folyvást megújulni, és ma leginkább konzervatívnak vallja magát, reméli és jogosan várja el, hogy egy korszerű konzervatív miliőben otthon érezhesse magát. Úgy fogalmaz, a korszerű konzervatív reformpolitika elvárásában osztozik sok honfitársunkkal, kik a „balliberális lózungokból” – a vitairat szerzőjéhez hasonlóan – kiábrándultak. A következetes és kiszámítható konzervatív reformpolitikát a baloldali ellenzék hovatovább szinte elenyésző volta, ugyanakkor a valóban hosszú idő óta nem látott és példátlanul irdatlan szélsőjobboldali veszély, valamint a „már-már milliós nagyságrendű romaprobléma”, amelynek közbiztonsági kockázatát külön is hangsúlyozza1, valóban kézenfekvővé, ésszerűvé, sürgetővé, csaknem alternatíva nélkülivé teszi.

Úgy vélem, ezzel máris egy sor olyan lényeges kérdést érintettünk, melyekhez reményeim szerint érdemlegeset tudok hozzáfűzni. Nézetem szerint ugyanis ama sajnálatos körülmény, hogy nincs ma Magyarországon korszerű polgárság, sem pedig korszerű polgári identitás és öntudat, sem korszerű polgári gondolkodás, sem korszerű polgári nyilvánosság és közélet, végső soron tehát korszerű polgári és korszerű konzervatív politika sincsen, továbbá, hogy az a legenda és látszat keletkezhet, amely szerint a balliberális elvek inkább csak lózungok (bár Fekete úr itt feltehetőleg arra gondol, ahogyan nálunk használták és elhasználták őket) azonos problémakötegből fakad. Biztos vagyok benne, hogy Fekete úr jól ismeri a korszerű nyugati társadalmak alapfogalmait. Mégis, már a puszta tény, hogy a balliberális inkább rosszalló értelemben fordul elő, jellemző gond a mai magyar politikai életben, és ebben az értelemben nyugodtan szimptomatikusnak tekinthető. Jómagam úgy látom, napjaink Magyarországán a balliberális fiókba túl sok mindent pakolnának bele mindabból, ami a merő korszerű polgári (és igen gyakran a korszerű értelemben vett konzervatív) minimális konszenzus, mi több, normatív fundamentum legalapvetőbb és így abszolút elengedhetetlen része, miközben mifelénk maga a „liberális” is szitokszónak számít. Az, hogy a mai nyugat-európai értékrend és jogállamiság alapvetően az emberi méltóságot és az egyént, az egyén alapjogait védi, hogy a mai német Alaptörvény az emberi méltóság sérthetetlenségével kezdődik, hogy a mai nyugati társadalmakat az esélyegyenlőség, az egyéni boldogulás univerzális elvei uralják, nem valamiféle rossz és kedvezőtlen hatvannyolcas befolyás és átmeneti divat átmeneti következménye. Az, hogy Nyugat-Németországban már jóval a hatvannyolcasok színrelépése előtt elkezdődtek a nagy perek, nagyon is polgári dolog volt, sokkal inkább formáló szerepet játszott a hatvannyolcasok szemléletében is, filozófiailag pedig a liberalizmus általános elvein túl inkább természetjogi és észjogi inspirációi voltak. (Polgári szemlélet vezette az első nagy önkritikus náci vezetőt, Albert Speert is.)

Akkor, amikor politikával kapcsolatban erkölcsi megújulásról beszélünk, mindenekelőtt politikai közösségünk erkölcsére kellene gondolnunk: az egyének és csoportok, a sajátos életformák ethoszával szemben létezik ugyanis a közmorál, a nyilvános erkölcs, ez pedig nem valamilyen partikuláris életformát vagy életfelfogást jelent, hanem minden egyes valóban liberális demokrácia közös legitimációs bázisát, amelynek univerzális, egyetemesen érvényes elveken kell alapulnia. Ennek lényege, hogy köztársaságban az uralmat a politikai közösség önmaga felett gyakorolja, az állampolgárok összessége, a nép önmagát kormányozza, a politikai hatalomnak alávetett egyének számára kölcsönösen elfogadhatónak kell lennie ezen uralom alapvető elveinek összességének: morálisnak csak az tekinthető, ha olyan alapelvek szerint rendezik be közügyeiket, melyekhez valamennyien egyaránt beleegyezésüket adhatnák. Természetesen ezeknek a jogállami kereteknek elég tágra szabottnak kell lenniük ahhoz, hogy sajátos életformák, ethoszok megtalálják bennük a helyüket, viszont magát ezt a rendszert nem lehet valamilyen erkölcsös partikuláris ethoszból levezetni: benne számos magán-vagy csoportethosznak, hagyománynak meglehet a helye, anélkül azonban, hogy az egyénnek alapvető emberi jogai csorbát szenvednének. A modern polgári liberális jogállam legitimációját minden egyes egyén egyenlő szabadságának garantálásából meríti. Mindez feltételez olyan alapjogokat és eljárásjogi szabályokat, melyeknek mindenütt érvényesülni kell. Az erkölcsi megújulás hiányosságait, illetve részleges elmaradását én abban látom, hogy habár ezen elveket a rendszerváltás körül részint igen nagy pátosszal és felejthetetlen, magasztos hangulatban nagyjából etablírozták, azonban valamiféle „re-education”, olyasféle elmélyítés és birtokba vételi folyamat a politikai elit és a társadalom részéről mégsem kísérte és követte, hogy ezek a javak „vérré váljanak, mint barátban a lencse”. Ha ez megtörtént volna, talán nyitottabb lett volna számos honfitársunk a nyugati értékekre, talán több jó demokratikus szemléletű könyvet elolvastak volna a nácizmusról szóló olcsó történelmi-politikai pornográfia és ponyva helyett, talán több kedvvel tanultak volna nyelveket a fiatalok, talán nem csengene olyan gúnyosan és rosszul a „politikailag korrekt”! Vegyük csak észre, hogy a romák helyzete mennyire szorosan összefügg egy ilyen belsővé vált liberális-demokratikus szemlélettel (esélyegyenlőség!). A rasszista-soviniszta beállítódásokkal és szemléletmóddal ugyanez a helyzet, a Fekete úr által példának hozott afro-amerikaiak felemelkedése pedig szintén aligha valósulhatott volna meg az ekként felfogott közmorál nélkül, partikuláris ethoszok (baptisták, M. L. King) mégoly lelkesítőek és ösztönzőek lehettek is ebben a folyamatban. Még az EU sokat szapult értékközösségére sem kell hivatkoznunk ahhoz, hogy példát találjunk: a mai Európában történetesen ismét gazdaságilag, tudományosan, technikailag legfejlettebb Németország most igazán jó példa lehetne, még csak nem is a „hatvannyolcasok” állították be alapvető értékkonszenzusát, amelyhez következetesen ragaszkodik! (Az értékkonzervatív kifejezés persze itt megint félrevezető, hiszen nem, vagy nem csak arról van szó, hogy valamely esetlegesen kialakult értékeket védelmezne, időtlen-normatív értékekről van szó.)

 

ERKÖLCSI MEGAVASODÁS, TÁKOLMÁNYOS „PÓGÁROSODÁS”

Idáig a mese szép és jó, noha meglehetősen steril … Tegyük kissé életszagúbbá, hátha kevésbé fogjuk magunkat a konok és értetlen nebuló köpenyében érezni! Nyilvánvaló, hogy a fent említett re-education-höz jobb képet vág az ember, ha valóban prosperitás, siker, haladás, támogató környezet, bátorítás, anyagi segítség kapcsolódik hozzá. A nyugatnémetekre szüksége volt annak idején a Nyugatnak Európa stabilizációjához, a hidegháborús fellépéshez a szovjet blokkal szemben, a német gazdasági csoda sokáig meggyőzött a rendszer működőképességéről és helyességéről stb. A német gazdaság megerősödését megelőzően volt például a szélsőjobboldali eszméknek, a szélsőjobbnak egyfajta reneszánsza. Sokan világítottak már rá a szélsőjobboldal megerősödésének a gazdasági-pénzügyi válságokkal való legszorosabb összefüggésére. Számomra Ian Kershaw mutatott rá számos írásában, mindenekelőtt a „Der Hitler-Mythos”2 című első jelentős művében ezen összefüggés természetrajzára, természetesen a „legékesebb” német (a szó szoros értelmében valamelyest „közelebbről nézve”, bajor) példát használva föl. Kershaw rámutatott, hogy a Hitler-mítosz (amelyre az alábbiakban bővebben is kitérünk majd) korántsem tűnt el a második világháború után Bajorországban, nem is lett belőle szűkebb értelemben vett neonáci ügy, hanem hol felerősödött, hol lejjebb apadt, egészen a „gazdasági csoda” stabilizálódásáig. Hát ez meg végképp hogy jön ide? Kershaw úgy látja, nem specifikusan az NSZK-ra, hanem valamennyi nyugati társadalomra vonatkoztatva, hogy a szélsőjobboldali pártok valamilyen csekély támogatottságot időről időre élveznek, azonban a nyugati társadalmaknak mindeddig sikerült megakadályozniuk egy újabb erőteljes Führer-mítosz és a hozzá való széles tömegtámogatottság kialakulását. Utóbbihoz valószínűtlenül nagymérvű válságra és egyéb kulturális-társadalmi feltételekre volna szükség (amelyek az első világháború után a Német Birodalomban a Nagy háború okozta válság, valamint a német kultúrpesszimizmus és nacionalizmus, a demokratikus kormányok hosszas eredménytelensége miatt: ez volt a közismert Weimar-szindróma. Mármost, anélkül, hogy túlságosan erőltetni kívánnék mindenféle párhuzamokat, mégis úgy gondolom, a Magyarország háború utáni történetében példátlan (szélsőjobboldali) választási siker, valamint egy egészen korszerűnek nem mondható „polgári” párt szintén példátlan kétharmados konzervatív forradalma megüti ama mértéket, amelyet már a fent ismertetett kershaw-i értelemben is aggasztónak és újszerű fejleménynek lehet nevezni3, hát még ha hozzávesszük az ellenzék kivételes gyengeségét, támogatottságának, választópolgárok előtti hitelességének hiányát! Valóban teljesen kizárt ilyen körülmények között a rendszer, a jelenlegi államhatalom végzetes legitimációs válsága?

Mindazonáltal, Kershaw olvasása kapcsán további párhuzamokra is ragadtattam magam, melyek egyesek szemében kényesnek vagy kínosnak, mélységesen igazságtalannak tűnhetnek. Meglehet, egyesek felszisszennek, felháborodnak: arcátlan, mocskolódó alak, mire nem ragadtatja magát! Szabad legyen biztosítanom a nyájas olvasót, hogy nem rosszindulatú lejáratás, avagy rágalmazás a célom, midőn az elvárható jóindulattal részt veszek egy közéleti vitában, s ezennel szintén jóindulatú együtt gondolkodásra invitálom.

Kedvenc mondatom Kershaw-tól az a nem túl eredeti, mégis gyakran elhanyagolt gondolat, amely szerint ahhoz, hogy valaminek egyediségét megmutathassuk, összehasonlításokat kell tennünk.4 Szeretném világosan leszögezni, hogy amikor – a karizmatikus uralom Kershaw-féle elemzése kapcsán – párhuzamot vonok Adolf Hitler működésének néhány, még viszonylag szelídebb, széles nemzeti konszenzust élvező intézkedéseinek korszakából való vonásával, akkor eszem ágában sincs Orbán Viktor miniszterelnök úr személyiségét bármilyen kapcsolatba hozni Hitlerével, pláne annak jellemével vagy pszichopatológiájával. Puszta stratégiákról és szerepekről van szó. Azoknak sem kívánok semmiféle tápot adni ezzel, akiknek a szemében egy efféle összehasonlítás megtisztelőnek és találónak tűnne. A Hitler-mítosz lényege az volt, hogy Hitler személye a Max Weber-féle karizmatikus uralom és karizmatikus vezető értelmében mintegy megjelenítette a nemzetiszocialista célokat a tömegek szemében, és tömegtámogatásáról biztosította a vezetést. Egy ilyen vezető mintegy saját kivételes, a mindennapok szürkesége fölé emelkedő tekintélyével, akaraterejével, politikusi képességével, áldozatkészségével, elszántságával mintegy megtestesíti mindazokat a célokat és eszményeket, amelyekért az uralom alá vetettek áldozatra, összetartásra, közös munkára, összetartásra hajlandóak, emeli az általános morált, a vezetésbe vetett bizalmat, elfeledteti a hétköznapok szürkeségét, hogy a mindennapokban bizony „vannak még hibák”, még a párttagok, tisztségviselők zaklatásait és méltatlan magatartását is „ha ezt a Führer tudná …”. Vagyis voltaképpen a párttal szembeni jókora bizalmi deficitet is közömbösíti, mintegy helyreállítva a bizalmat és fenntartva a rendszer legitimációs erejét. Kershaw kutatásaiban igazolja, hogy a Vezér fokról fokra szinte valamennyi társadalmi osztályt és csoportot maga mögé állított, részben és ideiglenesen még a rezsim természetes ellenségeit is (egyes katolikus vezetőket is, ahol azonban általánosabb patrióta érzelmek is szerepet játszottak). Döntő fontosságú mozzanat viszont, hogy Hitler ebben az időben kriminális, antiszemita, világuralmi terveket dédelgető oldalát lehetőleg háttérben tartotta, intézkedéseit és ígéreteit a gazdasági válság leküzdésére, munkahely-teremtésre, békés, német ajkú területekre kiterjedő revíziókra, az európai béke és stabilitás garantálására összpontosította, politikai taktikájával pedig általános csodálatot keltett „nagyobb mint Napóleon, mert puskalövés nélkül, vértelenül hódít”. Ezek, s még számos jóléti, a nemzeti büszkeséget erősítő valamint jó hangulatot eredményező intézkedése (látványos tömegrendezvények, néprádió, a még Weimarban elhatározott, de később a nácik alatt példamutatóan, a táj és a természet tiszteletével megépülő autópályák etc.) eredményezte, hogy a nép sokáig jó „uralkodóként” tartotta meg emlékezetében. A háborús feszültséget minden egyes alkalommal néma szorongással vette tudomásul a lakosság jó része, jóllehet a párizsi bevonulás idején soha nem látott egyöntetűséggel állott mögötte a nemzet (ekkor még zseniális stratégának is kezdték tartani). Sztálingrád aztán egyértelműen a mítosz lassú felbomlásának kezdete volt, a rendszer gyilkos kriminalizálódása és radikalizálódása (Auschwitz) pedig egyrészt fokozatosan kibomló folyamat volt, másrészt soha nem élvezett tömegtámogatást a párton kívül és mindazok, akik sejtették is, egyfajta közönnyel fogadták (ami persze borzasztó és Ranschburg Jenő történetét juttathatja eszünkbe: amerre vonultak, mindenfelé a redőnyök csapódását hallotta).

Kulcsfontosságú mozzanat a karizmatikus uralomnál általában és ebben az esetben különösen: a siker. A karizmatikus uralom és a siker között a lehető legszorosabb kölcsönviszony áll fenn: a karizmatikus vezetőt addig támogatják meghatározó tömegek, amíg nem szegődik el tőle a szerencse.

A Führer-mítosznak persze komoly előzményei voltak a német népies képzeletben, nemzeti legendáriumban: ezekben a nem demokratikus és erősen militarista társadalmakban még az iparosodás és urbanizálódás ellenére is, vagy talán pont az intenzív nemzetállammá válás miatt, gyakran vártak olyan erőskezű vezetőre, aki például Bismarck munkáját folytatva végképp összekovácsolja a nemzetet. Másrészt, mint emlékirataiban Speer is írja, és ahogy Carl Schmitt diktatúra-elméletében (Die Diktatur) szintén megfogalmazódik, épp a mérhetetlenül komplexszé és tudományossá váló társadalmakban talán egy a részérdekeken felül álló, de jó vezetői ösztönökkel, „hatodik érzékkel” megáldott karizmatikus döntéshozóra volna szükség, gondolták akkor. Harmadrészt a demokrácia részleges sikereit Németországban a Nagy világválság végképp keresztülhúzta. Egyébként Hitler eleinte magát csak egyfajta kisdobosnak, „Trommlernak”, hírnöknek vagy kikiáltónak tartotta, aki a nagy vezér fellépését készíti elő, mígnem saját magát kezdte annak tekinteni. Tagadhatatlanul mesterien is működött ebben a szerepben egészen addig, mígnem a Gondviselés küldöttének, legyőzhetetlennek kezdte tartani magát, és elveszítette a szükséges önkontrollt, körültekintést.

Mely párhuzamok adódnak hát ténylegesen? Nem akarom magam túlontúl előtérbe tolni, de jómagam a rendszerváltás idején inkább sokat megélt, bölcs, tekintélyes politikusokra figyeltem, nem éreztem úgy, hogy Orbán Viktor megszólítana. Talán ’96-ban olvastam egy diósgyőri kirándulásom során a Vár előtti árnyas fasorban Pintér Dezső interjúját Orbánnal, amelyikből világosan rá kellett jönnöm, hogy korszerűnek szánt polgári és liberális útkeresésembe Orbánék akkoriban kezdődő nemzeti és szociális demagógiája nem illik bele5. Másrészt, a polgárság problematikájára érzékeny emberként már akkor is úgy véltem, Orbánék legfeljebb akarhatnak polgárok lenni, ami szép és tiszteletreméltó célkitűzés, csak hát éppen nem jogosít fel arra, hogy a polgári státust az összes hagyománnyal együtt töretlenül vindikálják maguknak negyven olyan év után, mikor legfeljebb dédelgetni lehetett efféle allűröket és örökségeket6. Különösen nem jogosít fel arra, hogy egyesek úgy lépjenek színre, mint akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Mármost az utóbbi évtizedekben nálunk is kialakult egy olyan konstelláció, melyben egyrészt jelen voltak a nemzeti megújulás mítoszai és várakozása, másrészt a kisebb nagyobb társadalmi, modernizációs és identitásválságok. Azok az eszmék, eszmények és beállítódások, amelyeket a szocializmus negyven éve alatt nem lehetett nyílt és korszerű nyilvánosságban továbbgondolni, búvópatakként és mintegy hibernálva éltek tovább, vagy keltek új életre. Az internet révén egyrészt előkészítés és megválogatás nélkül rengeteg eredeti forrás vált hozzáférhetővé, melyek megfelelő előkészületek, fejlett kritikai érzék nélkül könnyen megzavarhatják a befogadót (beszédek, filmek, jó és rossz könyvek). Másrészt (fejlett demokratikus országokban is, persze) megjelentek a távolról üzemeltetett mocskolódó oldalak, ahonnan gyakran mindenre elszánt, javíthatatlan, feltűnési viszketegségben szenvedő figurák uszítanak. Az ilyenekkel szemben semmi más nem segít, csak a felvilágosítás, az olvasási készség és a jól informáltság fejlesztése.

Milyen (nem teljesen direkt) párhuzamok adódnak tehát Weimarral? Bizonyos értelemben sikerült diszkreditálni a mai mainstream demokrácia-felfogást és hangulatot kelteni a liberalizmussal szemben. A baloldali kormányok ügyetlen és sajnos előfordult, hogy kirívóan hiteltelen politikája összeadódott egy különösen erős pénzügyi és gazdasági válság hatásaival, olyannal, melyre régóta nem akadt példa. A parlamentarizmus, a korszerű vélemény- és akaratképzési formák tudatos elhanyagolása és mellőzése, a saját médiabirodalom felépítése, nagygyűlések, sokszor furcsa tematikájú polgári körök szervezése, mind-mind olyan rizikót jelentettek, melyeket Orbánék számításba vettek. Napnál is világosabb, hogy negyven év létező szocializmus után a nyilvánosság nem lehet kiegyensúlyozott, ám látni kellett volna, hogy melyek azok a gondolkodási és retorikai minták, melyekre támaszkodhatunk, némelyekre pedig semmiképpen.

Közhely, hogy Orbán Viktorék „kiengedték a szellemet” a palackból. Bizony, Orbán úrék és/vagy hozzájuk közel álló médiaszemélyiségek, művészek, tudósok7 gyakran játszottak olyan regisztereken, melyek korántsem a korszerű, hanem a régi polgári világra emlékeztettek, ami után joggal érzünk fájdalmas nosztalgiát, amihez azonban hozzátartozott, hogy nacionalista, soviniszta, nem demokratikus (is!) volt, a másságot hierarchikusan és tarka-barka palettán szerette elrendezni.

Vitatható, beszélhetünk-e – természetesen sokkal tompítottabb értelemben – Orbán-mítoszról, mennyiben alkalmazható rá a karizmatikus vezető típusa. Kétségtelen, hogy pártelnöki szerepét mindeddig megtartotta, a nemzeti megújulás reménysége, sőt örököse, az egyszerű nép jó királyfia, újraválasztási kudarca után a bujdosó fejedelem (Lengyel László), nem véletlenül kerültek forgalomba.8 Ismerjük népi kultuszának és tiszteletének bizarr megnyilvánulásait. Orbán nem hozott létre paramilitáris csapatokat, de felelős médiabirodalmáért, a fiatalok indoktrinációjáért, azért, mert elszalasztotta a korszerű polgárság megteremtésének esélyét9, rossz példát mutatott, nem alakított ki megtartó, mérséklő és mérsékelt középet, majd pedig korszerűtlen módszerekkel és részben tartalmakkal folytatott megosztó ellenzéki politikájával és választási kampányával szerzett többségét kétes legitimitású kormánypárti alkotmányozásra használta fel.10 Közös felelősséget visel az ún. nemzeti oldal egyes elemeinek radikalizálódásáért. Márpedig ha – a beígért sikerek híján és egy mélyebb válság esetén – a karizmatikus uralom és vele a jelenlegi „közép” elesik, akkor, a baloldal jelenlegi helyzetében, hoppá … hol is találjuk magunkat? Kimászunk-e valaha belőle? Lesz-e új Rienzi? Kell-e nekünk Rienzi vagy inkább Paulus? Mindenesetre, ha a valóban megújuló korszerű polgári konzervativizmusnak egyáltalán Paulusa lehet, akkor mítosza és felhatalmazása révén – kénytelen-kelletlen – most ez a küldetés is Orbán Viktorra várna.11 Sajnos, úgy tűnik, sokan – a korábbi „protestáló Németország” analógiájára mostanában inkább valamiféle „protestáló Magyarországban” reménykednek, mintha Európa legközelebbi megújulása innen indulna ki. Állítólag sok szövetségesük van Európa-szerte. Reméljük, ez inkább a formálódó európai nyilvánosságnak és társadalomnak a jele, mintsem a „visszanemzetiesedésé”.

 

KÖNNYŰ NEM MEGÉRTENI ŐKET …”

Végezetül, anélkül, hogy szerecsenmosdatást próbálnék végezni, úgy vélem, a korszerű, mérsékelt polgári szemlélet meggyökerezése révén még a Jobbik háza tájáról is ki lehetne menteni megtévedt fiatalokat és öregeket. Azok a feléledt ocsmány előítéletek, melyek mostanság mindnyájunk füle hallatára grasszálnak, nem maradhatnak ilyen elterjedtek és tartósak. Engedjük meg a gondolatkísérletet, hogy ezek az emberek disztingvált és jó könyveket is olvashatnának, és el is gondolkoznának rajtuk. Azon idős emberek közül, akik ma még aktívak és véleményt formálnak, azt a korszakot ismerik, ahol leginkább indoktrináltak a húszas-harmincas években, de legalábbis gyakran revizonista, „nemzeti” nevelést kaptak. Ahhoz, hogy megítéljük őket, tudnunk kell, milyen gondosan betáplált hiedelmek, meggyőződések alakították gondolkodásukat abban a régi polgári világban. Ha a múlt-feldolgozás során kizárólag demokratikus és mai emberiességi normák alapján, sterilen ítéljük meg az akkori mentalitást, akkor nem vagyunk egész igazságosak velük, még akkor sem, ha a vétkesek bűnei persze bűnök maradnak. Számomra Gitta Sereny magyar zsidó (életének nagy részét Ausztriában és Nagy-Britanniában töltő) történész könyve12 világította meg ezt legjobban. Megrendítő, hogy a ’68-asok előfutárának tekintett Speer, az egykori megtévedt polgár mennyire idegenül érzi magát húsz év tépelődés után is a késő hatvanas évek világában, holott erkölcsileg már a fiatalok oldalán áll.13 Sereny folyamatként mutatja be, miként sodródtak bele régi polgárok14 egy kriminálissá fajuló rendszerbe, Breloer filmrendező már sokkal merevebb és szenvtelenebb. Sereny végigcsinálta azokat az időket, Breloer nem. Ha a jobbszélen handabandázók csak egyszer elolvasnának egy ilyen könyvet, az bizonyosan a jobbik eset volna, még ha az igazán javíthatatlanokon aligha is segítene.

HIMFY JÓZSEF
filozófus

 

1 Jóllehet, a közbiztonság nem genuin morális érv, hanem célszerűségi megfontolás.

2 Ian Kershaw, Der Führer-Mythos: Führerkult und Volksmeinung, Deutscher Taschenbuch Verlag, 2002, különösen 27-181. o. és

3 „Wie in den 20er und 30er Jahren mögen zwar die gegenwärtigen sozioökonomischen Probleme erheblich sein, sie haben aber diesmal nicht zu einem bedeutsamen Aufschwung der extremen Rechten geführt. Ja sie haben nun-mehr, und das ist entscheidend, keine zerstörerische Legitimationskrise des Staates hervorgebracht und werden dies auch wahrscheinlich nicht tun”. Kershaw, Der Hitler-Mythos, 326. o.

4 „Hitler and the Uniqueness of Nazism” in: Hitler, the Germans and the Final Solution, Yale University Press New Haven-London, 344. o.

5 Ha emlékezetem nem csal, valami olyasmit olvashattam ’96-ban, hogy „Magyarországon a nemzet életerejének tudatos elsorvasztása zajlik …”.

6 Önmagában az, hogy valaki egy mai tömegfoglalkoztatási rendszerben kvalifikált és jövedelmező állást talál vagy vállalkozik, és szépen gyarapodik, még nem jelenti azt, hogy hagyományos értelemben vett polgár lesz.

7 Annál nagyobb tisztelet a kivételnek.

8 Avagy a Fidesz inkább „team”?

9 A polgár és a polgárság nem pattan elő teljes fegyverzettel egyik napról a másikra. Orbán polgársága Möchtegern-polgárság, az a fajta Sittlichkeit, amelyet Orbán táborának vindikálna, nem létezik. Negyven év szünet után nem lehet mindent ugyanott folytatni, amivel persze nem állítom, hogy mindent sutba kellene dobni. Ennyi idő elteltével senki sem mondhatja á la Carl Schmitt, hogy lenyelte és túlélte volna a bacilust, amely esetében a nemzetiszocializmus 12 éve volt, talán még azok sem, akik már akkor is éltek és eszük ágában sincs sem tanulni, sem pedig felejteni.

10 Vö.: Fleck Zoltán, Gadó Gábor, Halmai Gábor et al.: „Vélemény Magyarország Alaptörvényéről”, Fundamentum, 2011. 1. 61-67.o. Úgy vélem, nem tisztességes játék valamely partikuláris politikai hitvallás talaján egy egész társadalom alkotmányos alapjaihoz hozzányúlni. Ha egy konzervatív pártot megválasztanak, annak szabad politikájával mandátuma idejére formálnia a kormányzására bízott országot, kétharmados többséggel sincs joga azonban hitvallását ráerőszakolnia egy plurális társadalom berendezkedésére (vannak a pozitív jog feletti normák). Ez az út már valóban a tekintélyelvű társadalomhoz vezet. Különösen ízléstelen volt Orbánnak az a megnyilatkozása, ahol a multik neveletlen és léha szövetségesének minősítette azokat a kiszolgáltatott embereket, akik nem tudnak, vagy nem akarnak részt venni az általa nemzeti együttműködésnek nevezett véd- és dacszövetségben. /…/

11 Már-már túlontúl megtisztelő az újabb párhuzam, de a Betrachtungen nacionalista, antidemokratikus Th. Mannjából is lett humanista és liberális „Th. Mann-2”. Kérdés, ő és harcostársai miként emelkednének felül az eddigieken és persze érdekeiken.

12 Gitta Sereny, Albert Speer küzdelme az igazsággal (ford Liska Endre, Somogyi Pál László), Budapest, Európa, 1998. Íme, a könyv persze megvan, hozzáférhető.

13 Ennek nem csupán a hosszas magánzárka-életmód az oka.

14 Tévedés volna azt gondolni, hogy a hazai polgári elit kimaradt volna a kriminális szakaszból, és csak a Horthy-rendszer rossz fiúi keveredtek volna bele. Nemes ellenpéldák persze szép számmal akadtak, de az átlagember sajnos nem hős.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.