egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2012/3. számában

Megtisztelőnek tartom a lehetőséget, hogy a családról szóló gondolataimat leírhatom, különösen is azért, mert nem vagyok se teológus, se családsegítő, se házasságterapeuta: evangélikus gyülekezeti lelkész, mentálhigiénés szakember és gimnáziumi magyartanár vagyok (jelenleg ez utóbbi csak zárójelben), emellett tizenhat éve házasember, és négy – tizenháromtól négy évesig terjedő – fiúgyermek édesapja. Jelenleg egy dunántúli kisváros evangélikus arányokhoz mérve nagy (3600 fős) gyülekezetében dolgozom. A két hivatásom – családfő és lelkész – állandó harcban, oda-vissza kapcsolatban, egymást áthatva áll egymás mellett, így amit most leírok, sokkal inkább saját tapasztalatok, illetve azoknak elméleti vagy szubjektív továbbgondolása, mint rendszeres tudományos értekezés. Dolgozatomnak három része lesz: először a házasság elvi alapjairól írok, majd a házassággal és családdal kapcsolatos aktuális etikai kérdésekről, végül a papcsalád sajátosságairól

 

MI A HÁZASSÁG?

1. HÁROM ALAPGONDOLAT

(1) Meggyőződésem, hogy férfi és nő monogám, kölcsönös szereteten és felnőtt döntésen alapuló házasságára Isten különleges, semmilyen más életformával nem hasonlítható módon tekint. A másfajta életforma alatt értem egyrészt a homoszexuális vagy a poligám életformát, mint az emberi gyengeségből, elesettségből született formákat, melyeket egyik-másik társadalmi-kulturális közeg esetleg tolerál, másrészt teljesen más alapon a cölibátust mint különleges karizmát. Teszem ezt anélkül, hogy egyenlőségjelet tennék közéjük. Nem feltétlenül ezeket értékeli le, sokkal inkább azt emeli föl különleges magasságba.

(2) A mindennapokban minden, amit kaptunk, egyben áldozatává is esik az emberi gyarlóságnak. Igaz ez a házasságra is, ez azonban nem jelenti az első mondat érvénytelenségét. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert igazat kell adni azoknak, akik arra mutatnak rá, hogy hány rosszul sikerült heteroszexuális házasság és hány harmonikus homoszexuális kapcsolat van. Ez azonban számomra nem jelenti azt, hogy összekeverjük a dolgokat. A társadalom tolerálhatja, lehetnek nagyon jó pszichikai hatásai, amelyeket nem szabad lebecsülni, de ez más kérdés, mint az a kiemelt figyelem, amivel Isten tekint a házasságra.

(3) Nem létezett olyan időszaka a történelemnek, amikor ideálisak voltak a házasságok, mindenkor alá volt vetve a társadalmi helyzetnek, ezért aki csak a házasság jelenkori és nem állandó válságáról tud, idealizálja a múlt egy pontját (esetleg éppen saját ifjúságát), és becsapja önmagát. Amit most keresünk, az nem egy megvalósult vagy megvalósítható tökéletesség, hanem állandó feladat. (Példa: lehet, hogy az ötven évvel ezelőtti házasságok erősebbek voltak, de nem azt jelenti, hogy annak a kornak a családmodelljét – elfojtásaival, aszimmetrikus szerepeivel, önhazugságaival – ideálisnak mondhatjuk ki. Akkor az volt, ami a krízist okozta, ma más.)

 

2. A HÁZASSÁG AZ ESKETÉSI LITURGIÁBAN ELHANGZÓ IGÉK TÜKRÉBEN

A jegyesoktatás szerves része számomra, hogy az esketési liturgia igéit végiggondoljuk az ifjú párral, szellemi ugródeszkának használva őket. Nem az a fontos, hogy én mit mondok nekik róluk, hanem az, hogy az egyes igék miképpen érik el a házasulandók mindennapi életét. Evangélikus esketési liturgiánkban három igeszakaszt olvasunk fel: egyet a teremtéstörténetből, egyet Jézustól, egyet pedig Páltól idézve.

Isten ezt mondja: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt. És
teremtette az embert, férfivá és asszonnyá teremtette és megáldotta őket. És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó. (1. Móz 1. és 2.)

Ennek a szakasznak az 1991-es protestáns fordításban megfigyelhető nyelvtani sajátosságára szoktam felhívni a házasulandók figyelmét: teremtette az embert, saját képére teremtette őket. Egyes szám vagy többes szám? Egy embert teremtett vagy kettőt?

Vagy pedig mindkettő igaz: az az egy ember úgy egy, hogy egyrészt férfi, másrészt nő. A kettő együtt lesz egy emberré. Én önmagamban nem vagyok egy, csak fél. Az em­be­­riség sem egy férfi emberiségből és egy női emberiségből áll, hanem az egy em­beriség részei a férfiak és a nők, teljessé csak együtt válnak. A biblia megfogal­mazás ne­kem azt üzeni: ahogy az emberiség, úgy az ember is csak együtt teljes. (Ez természetesen nem a lelki kiskorúság, a társfüggőség megideologizálása: az, hogy „ontológiailag” ketten vagyunk egyek, nem azt jelenti, hogy pszichikailag mindig alárendelt szerepet kell játszanom egy párkapcsolatban.)

A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.

Ez az Ige háromszor is szerepel a Bibliában, ráadásul hangsúlyos helyeken: egyszer a teremtés­törté­net­ben, maga Jézus is (Mt 19,5) és Pál is idézi (Ef 5,31). Sokan a házasság definíciójának tartják: ettől házasság a házasság.

A mondat három részből áll:

(1) A férfi elhagyja apját és anyját. Felvethető a kérdés: miért a férfi hagyja el? Erre három választ hallottam eddig. A első édesapám magyarázata: amikor harmadik fiát – engem – is el­vit­tek katonának, akkor sóhajtott föl: egy fiú, ha egyszer elmegy, valóban véglegesen el­megy, a felnőtté válás sokkal végérvényesebb a férfiaknál, mint a nőknél. (Tény, hogy én há­zas­ságkötésem óta nem tudnék elképzelni olyan helyzetet, hogy szüleimhez haza­költözzek – nem mintha nem szeretném az édesanyámat.) Ez azonban lehet esetleges, és véleményem szerint nem erről szól ez a tagmondat.

Másik vélemény szerint ez a mondat egy matriarchális társadalom emlékét őrzi, amikor valóban a férfi ment el otthonról, hogy feleségéhez ragaszkodjék. Ugyanakkor én a Bibliában sehol nem találtam nyomát egy ilyen matriarchális társadalomnak, talán csak abban a tényben, hogy a zsidó hagyományban a zsidóság anyai ágon öröklődik. Látnunk kell azonban, hogy a Bibliában kifejezetten patriarchális társadalmi viszonyokat mutatnak az ősatyák: Izsák feleséget hoz magának, Jákob és Lábán úgy alkudoznak Ráhelről és Leáról, mint tulajdontárgyakról, Jákob gyakorlatilag megveszi és hazaviszi feleségeit. Vagyis a nő az, aki elhagyja apját és anyját... A magyar nyelv is őrzi ezt a szellemiséget, amikor azt mondja: feleségül vesz, vagy férjhez megy valaki.

Meggyőződésem, hogy a bibliai mondat nem egy állapotot rögzít, hanem egy feladatot: nem azt írja le, hogy mi van, hanem hogy milyennek kellene lennie a dolgoknak. Vagyis a mondatot így lehetne értelmezni: bár a korabeli társadalomnak az a természetes, hogy az asszony elhagyja apját és anyját, a teremtésbeli rend szerint azonban a férfinak is el kell hagynia szüleit. A kölcsönösségnek érvényesülnie kell mindenben!

Ez az elhagyás jelenthet fizikai távolságot is, ez sok esetben szerencse dolga, tud-e az új házaspár saját otthont kialakítani, vagy sem. Sokan azt élik meg, hogy egy nagyszülő sincs körülöttünk, aki segítene, mások attól szenvednek, hogy házasságuk első éveit kénytelenek a szülők lakásában megélni, és nem tudják saját belső, közös rendjüket kialakítani. Az elhagyni kifejezés azonban ennél szélesebb értelmű: önállóságot, felnőtt-létet jelent. Felnőttnek lenni sok mindent jelent: anyagi önállóságot, érzelmi biztonságot, tudatosságot, valósághű világ- és énképet, és még sorolhatnám tovább. Enélkül a házasság nem tud azzá lenni, aminek lennie kellene. Ma már nem a szülők döntik el, kinek ki lesz a házastársa, ilyen értelemben felnőttként házasodunk. Sok más szempontból azonban felvethető a kérdés: mikorra válunk felnőtté? Biológiailag aránylag korán. Társadalmi-anyagi szempontból nagyon későn. A kettő közötti űr – amelyet a biblikus kor nem ismert – veti föl a házasság előtti nemi élet kérdését, amiről később szeretnék beszélni. És sokan beszélnek arról, hogy a huszonéves fiatalok közül hányan nem akarják, nem merik vállalni a felnőttkorral járó felelősséget.

A szülők elhagyása kegyetlen dolognak hangzik, de nem azt jelenti, hogy attól kezdve nem törődik velük az ember, csak annyit, megváltoztak az arányok: az élet során hozott döntéseket nem szüleivel beszéli meg: segíthetnek, ha akarnak, de elszámolási kötelessége az élettel már nem velük szemben, hanem házastársával szemben van. Ez a váltás a szülők számára is nehéz – talán ebben segít a térbeli távolság –, mégis muszáj megharcolni. Tragikus, ha akármelyik anyós/após napi szinten beleavatkozik, és döntéseket hoz a házaspár életében!

(2) Ragaszkodik feleségéhez: a hűség mint a házasság alapja, fontos megkülönböztető jel, ezáltal lesz többé, mint egy egyszerű szerződéskötés. Agendánk esküvőről szóló bevezetésének az esküről szóló részében is felmerül a hűség kérdése, ráadásul olyan kontextusban, amely számomra kérdéses: A házassági eskünek két lényeges pontja van. Az egyik ténymegállapítás: a házastársi szeretet megléte. Erre lehet esküt tenni, ha megvan. A másik ígéret: a halálig tartó házassági hűség. Mivel ez az emberi lehetőség (justitia civilis) határain belül van, erre is lehet esküt tenni.

Számomra kérdéses, hogy bármi is a kezünkben lenne, ami a jövőre vonatkozik, bele­értve saját majdani döntéseinket is. Meggyőződésem, hogy nem csak hinni nem tu­dunk saját erőnkből, hanem a házastársi hűségben megmaradni sem, hiszen házas­sá­gunk napján nem láthatjuk előre az összes változást, ami körülöttünk és bennünk meg­történik. Amit tehetünk, az egyrészt két, a jelenre vonatkozó megállapítás, és egy, a jövőre vonatkozó kérés. A két megállapítás: szeretem a mellettem állót, és szeretném, ha életem végéig mellette állhatnék. A kérés pedig: ugyanakkor mivel tudom, hogy a jövő nincs a kezemben, ezért kérem Istent, esdeklek Hozzá, hogy ebben az akaratomban tartson meg napról napra. Az eskü így válik esdekléssé, nem a hűség vállalásává, hanem a hűségre való képesség kérésévé.

Ugyanakkor szomorú tapasztalat, hogy a házassági hűséggel szemben nemcsak egy másik emberrel lehet véteni. Nemcsak másik nővel/férfival lehet megcsalni házastársunkat, hanem mindennel, ami fontosabb lesz nála: pénz, hobbi, karrier, sőt, a hivatás, a munka, a jótékonyság is vezethet egy házasság alapjainak felrúgásához. Megdöbbentő volt az a mondat, amit állítólag egyik elvált, nagytudású és megbecsült lelkésztársunk volt felesége mondott: én X.Y.-hoz mentem feleségül, és nem a Z. gyülekezethez. Ez a mondat egyrészt felhívja a figyelmet a gyülekezet felelősségére, másrészt arra, hogy mekkora veszély, ha nem vesszük észre a prioritásokat, márpedig a házasságnak prioritást kell élveznie, és csak akkor szabad mások felé önfeláldozó életet élni, ha a házastárs ebben partner tud lenni, és nem tesszük kény­szerű mártírrá.

(3) És lesznek ketten egy testté: ezt a tagmondatot lehet fizikailag és lelkileg is érteni. Lelki alatt azt értem, hogy a két személy most már akaratában, terveiben, céljaiban is egyfelé tekint, eggyé válik. Ugyanakkor eredetileg az eggyé lét a fizikai egységet, vagyis a szexualitást jelentette, és én is ezen a vonalon szeretnék továbbmenni. Figyeljük meg: nem azt mondja a szöveg, hogy lehetnek, hanem lesznek. A szexualitás nem egy lehetőség a házasságon belül, hanem annak szerves része. Ezt azért hangsúlyozom, mert a keresztyén közfelfogásban az van benne, hogy a szexualitás a házasság keretein belül élhető ki, csak ott szabad. De itt többről van szó egy engedélynél.

A Rubikon 2009/11. számának egy cikke bővebben foglalkozik a középkori házasság kérdésével. Mint a cikk szerzője írja, a kora középkorban több egyházi törvény is megszabta, hogy a házastársak mikor nem élhetnek házaséletet: böjti napokon (szerda, péntek), heti ünnepeken (vasárnap, illetve szombatról vasárnapra éjszaka), nagyobb egyházi időszakokban (pl. ádvent, böjt), áldozás napján, ünnepeken (pl. húsvét), illetve menses idején, valamint a szülés előtti és utáni időszakokban. A cikkíró szerint így előfordulhatott, hogy a sok szabály mindegyikét egybevéve 260-270 nap körül mozgott az ölelkezést tiltó napok száma egy évben. Egyes kutatók a pestisjárvány mellett ezeket a szabályokat is felelőssé teszik a 3-9. század közötti időszak demográfiai süllyedéséért.

Ma már bizarrul hangzik, hogy az egyház beleszóljon egy házaspár legbelsőbb magán­ügyé­be, de amikor először hallottam erről, feltettem a kérdést: ha volt olyan időszak, amikor megtiltották az ölelkezést, volt-e olyan, amikor kötelezővé tették? Ez persze éppolyan bele­szó­lás lett volna a legbelső ügyekbe, mint a tiltás. Ugyanakkor teológusként nem árt hang­súlyozni, hogy a teremtő Isten az intimitást mennyire fontosnak tartja. Persze vannak erre utaló jelek vallásos kultúrákban. Az ortodox zsidóság számára természetes, hogy a tisztulás után, miután a rituális fürdő megtörtént, a házaspár együtt tölti az éjszakát, és ez nem hangulat kérdése. A férj számára kötelesség feleségének örömet szerezni. Van olyan zsidó hagyomány, mely szerint mivel Isten a hatodik napon – pénteken – teremtette az embert, így a házaspároknak péntek este együtt kellett lenniük. Fontosnak tartották, hogy a két test minél nagyobb felületen érintkezzen egymással, a ruhában való szeretkezés akár válásnak is lehetett az alapja. Ha a férj olyan munkát kapott, ami miatt hosszú ideig távol kellett lennie, az asszony megtilthatta arra való hivatkozással, hogy a férj ebben az esetben nem tudja férji kötelességét teljesíteni. Ennek szemléletnek a keresztyén körökben is megvannak a csírái. A középkorban büntették azokat, akik önkényesen megtagadták magukat a házastársuktól. Az indoklás szerint ugyanis ezzel társukat a házasságtörés kísértésébe taszították, így egyben annak üdvösségét veszélyeztették.

Persze vannak ennek a gondolatnak – nevezetesen hogy az intimitás nemcsak lehetősége, hanem szerves része a házasságnak – derűsebb megfogalmazása is. Pár éve egy amerikai gyülekezet lelkésze mozgalmat indított gyülekezetének házastársai között: vállalják, hogy egy éven keresztül minden este együtt lesznek. (Ez persze csak megfelelő humorérzékkel ellátott gyülekezetben működhet.) Állítólag nagyon jó hatással volt a családokra: este nem került elő a tv, az internet, a munkahelyi stresszt nem engedték magukhoz közel, hiszen tudták, este nem engedhetik meg maguknak, hogy idegesen markolják a sörüket, és nézzék a képernyőt, más „dolguk” van… És ide sorolom azt a fülem hallatára elhangzott kérdést is, hogy miért ne mondhatnánk egy fiatal, még gyermektelen házas­párnak, hogy a legszebb, amit Szenteste egymásnak adni tudnak, a saját testük? Természetesen nem hiszem, hogy a szexualitás tud működtetni egy rossz házasságot, de azt ál­lí­tom, hogy az intimitás teljes hiánya viszont megölheti, és a házasság teljességén ejt csorbát.

Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza. (Mt 19,6)

Szokásommá vált, hogy ezt a mondatot ne az ifjú párnak, hanem a hátuk mögött ülő gyüle­kezetnek mondjam. Nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült, a római katolikus litur­gia hasonló módon jár el: ez a mondat a párt körbevevő közösségnek szól. Ha egy házas­ság megköttetett, senkinek nincs joga annak feltörését tanácsolni vagy elősegíteni, bármi is a véle­ménye egyik vagy másik félről. Igaz ez nemcsak a láthatáron felbukkanó harmadikra, ha­nem a gyermekének jobb társat álmodó anyósra és a barátját komolyan féltő, gyerekkori jó cimbo­rára is, sőt, a hétvégére is számot tartó főnökre is. A házasság nem magánügy, az egész közös­ség ügye, felelősek vagyunk mások bol­dogságáért is. És számomra egyre nyomasztóbb élmény látni, hogy hány kiscsalád szenved azért, mert problémáikban, kérdéseikben magára hagyta őket a környezetük.

Adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, és engedelmeskedjetek egymásnak a Krisztus félelmében: az asszonyok férjüknek, mint az Úrnak, a férfiak pedig szeressék feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte (Ef 5,20–22.25).

Meghökkentő ez az idézet. Pál apostol egyáltalán nem konzekvens, amikor a házas­ság­ról be­szél. Az 1. Korintusi levélben egyenesen azt mondja, hogy jó lenne, ha min­denki úgy élne, mint ő, vagyis egyedül. (Igaz, ennek oka a parúzia közeli eljövetelének remé­nye volt, és e gondolatát is magánvéleménynek titulálja.) A házasság cél­já­ról elég prózai véleménye van 1. Kor 7, 9-ben: Ha azonban nem tudják magukat megtartóz­tatni, há­­za­sod­janak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni. Vagyis, ha valaki nem bír a vérével, még min­­­dig jobb, ha inkább megházasodik. Nem túl felemelő érvelés, de Luther maga is használ­ta.

A fenti idézet azonban éppen a házasság megdicsőülése azáltal, hogy megfordít egy hason­latot. Az Ószövetség keveset beszél elméleti síkon a házasságról, tényként fo­gad­­ja el még azokat a formákat is, amelyeket mi elutasítunk (lásd poligámia). Ugyan­­akkor a házasságot előszeretettel használja hasonlatként Isten és a nép kap­cso­latára. Isten hűséges, még ha a nép hűtlen is: a gyülekezet és Isten egymásra találása olyan, mint a szerelmesek találkozása. Most azonban megfordul a sorrend: Krisztusnak a gyülekezet iránti sze­retete lesz a ha­sonlító, és a házasok egymás iránti szeretete a hasonlított. Vagyis míg az Ószö­vet­ségben és Jézusnál is a házasság az Isten-ember kapcsolat metaforája, ad­dig itt az üd­vösség, vagyis Isten és az ember kapcsolata válik a házasság meta­forájává. A há­zas­ság több lesz önmagánál, transzcendens fényt kap. És bár mi Luther nyo­mán evi­lá­gi rendnek ismerjük el a házasságot, amely adiaforon (lényegtelen) az üdvösség szem­pontjából, tud­juk, hogy ez a „legmennyeibb evilági rend”, amely formáját az evangé­li­um­tól kap­ja. A házasság két ember közötti szerződésből misztériummá lesz.

 

ETIKAI KÉRDÉSEK

A következőkben három kérdést szeretnék érinteni: a házasság előtti szexualitás, az együttélés és a válás kérdését.

1. Házasság a szex után?

A kérdést fordítva szokás feltenni. A szexuális erkölccsel foglalkozók egyik legnagyobb kérdése, hogy miközben a keresztyénség hitvallása szerint Isten a szexualitást a házasságon belülre tervezte, nagyon sok fiatal már előtte él vele. Sokan az undorral kiejtett korszellem hatását látták abban, hogy hány fiatal választja a házasság előtt az önmegtartóztatás helyett az együttélést, s hogy milyen kevesen várják meg a nászéjszakát. Úgy gondolom, fontos erre a kérdésfelvetésre reagálni. Nem söpörhetjük le a kérdést azzal, hogy egyszerűen vegyük tudomásul, a fiatalok számára evidens a házasság előtti nemiség, de azzal sem, hogy erről nincs mit beszélni, a teológiai üzenet egyértelmű ebben a kérdésben, a feladat, igazodni hozzá.

Nem tudom kiverni a fejemből azt a fiatal párt, amelynél a menyasszony buzgó vallásosságában megtanult nemet mondani a testére a házasságkötésig, és ezt várta el a párjától is, csak éppen az esküvő után nem tanulta meg, hogyan kell igent mondani. Az eredmény: pár év múlva megkeseredetten, csalódottan és érintetlenül távoztak a házasságból. Tudom, hogy ez a ritkább eset, párjaink nagy része együttélésből jelentkezik esküvőre, mégsem szabad őket szem elől veszíteni.

Én a problémát nemcsak a szexuális szokások, hanem a házasulási szokások megváltozásában látom. Olvassunk bele a Rómeó és Júliába! Júlia még nincs tizennégy, mikor illőnek tartja édesanyja, hogy férjhez menjem, hiszen:

Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,
Itt Veronában – s mind előkelőek –
Most már anyák: ha visszagondolok,
A te korodban én is anya voltam.
Te meg leány. Száz szónak egy a vége:
A délceg Páris kéri a kezed.

Nincs az az anya, aki ma kimondaná ezt a mondatot. A mai kultúránkban a felnőtté válás – benne az anyagi függetlenség, az önálló döntés – fontos része a házasságkötésnek, ez viszont a húszas évek második felére tolódott. A nemi érés és a társadalmi érés közötti bő tízéves intervallum modern találmány, és nem a fiatalok szexualitása, hanem a korszellem változott. (Természetesen most nem a szex promisz­kuitív kiéléséről beszélek!) Nem a mai fiatalok élnek korábban nemi életet, mint kétezer évvel ezelőtti elődjeik, hanem azok házasodtak korábban! A Biblia nem, vagy csak mellékesen beszél a témáról, éppen azért, mert nem nagyon volt miről beszélnie.

Ha szó szerint veszem a bibliai szemléletet, azt kell mondanom, hogy a házasság előtti nemi élet igazi alternatívája nem az önmegtartóztatás, hanem maga a házasság lenne. Még maga Pál, aki – szemben az Efezusi levéllel – a már idézett 1. Korintusi levélben (a közeledő parúzia miatt) nem értékelte túl sokra a házasságot, ő is azt mondja (7.36): "Ha pedig valaki azt gondolja, hogy tisztességtelenül bánik jegyesével, és már nem tudja magát fékezni, valósuljon meg ez a dolog, és tegye meg, amit kíván, nem vétkezik, éljenek házasságban." Vagyis ha nem bírsz a véreddel. márpedig 16-25 évesen nehéz vele bírni, akkor inkább nősülj meg, és csináld, amire vágysz. Ahogy látom, a Bibliában a szexuális aszkézis nem tartozik az alapvető erények közé, kivéve, ha valaki egy nagyobb cél érdekében egy-egy időre lemond róla (1. Kor 7,5), vagy ha valakinek különleges elhívása van (Jézus személye).

Ha tizenhat éves leányunk vagy fiunk teljesen a Bibliának megfelelően azt mondaná: szerelmes vagyok, nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy a bennem égő vággyal évekig harcoljak, úgy érzem, ez felmorzsolná minden erőmet, ezért inkább megházasodom, ez lenne a felelet: de hát édes gyermekem, az érettségi, a diploma... Mintha a bibliai rendnek ezek fontos részei lennének.

Meggyőződésem, hogy az a felfogás, amely a fiatalok társadalmilag éretté nyilvánítását ennyire elválasztja a testi éréstől, maga is egyfajta korszellem terméke. Igaz ez akkor is, ha ez már akkor is így volt, amikor a mai korszellemtől irtózók még fiatalok voltak. Vagyis hallgatólagosan elismerjük a korszellemnek azt a jogát, hogy a fiatalokat körülbelül huszonöt éves korig gyermekként kezelje, de megbotránkozunk, ha erre a fiatalok sajátos módon válaszolnak. Ezt a kétkulacsos játékot én erkölcstelennek és álszentnek tartom. Júlia korának bűne a szinte még gyermekkorúak szülői döntés alapján történő házasságba kényszerítése, a mi korunké a fiatalok túl hosszú ideig tartó gyermekségre kárhoztatása. Tudom, hogy ezzel nem oldottam meg a kérdést, csak a kérdést magát fordítottam meg.

 

2. SZÁMÍT A PAPÍR?

Sokan ezzel a szónoki kérdéssel igazolják, hogy élettársi és nem házastársi közösségben élnek. A szeretet és nem a papír számít. És maguk sem tudják, milyen igazuk van! Oly­annyira, hogy még a polgári házasság sem az anyakönyv aláírásától kezdve lesz érvényes, az csak dokumentálja a már létrejött házasságot. A házasság születésének pillanata az, amikor kimond­ják: házastársa leszek. Vagyis akik megspórolják a házasságkötést, valójában nem egy papírról mondanak le, hanem arról, hogy a közösség tagjai előtt határozottan kimondják: én őt szeretem, hozzá akarok tartozni. Az összetartozás nyilvános megvallása az, ami az együttélésből hiányzik. (Épp ezért éreztem ízléstelennek és vérlázítónak, amikor valaki azt követelte tőlem, tartsam titokban házasság­köté­sét.) A kérdés tehát nem az, hogy számít-e a papír, hanem az: szereted-e a másikat annyira, hogy nyilvánosan vállalod, hogy hozzá akarsz tartozni?

 

3. BŰN-E A VÁLÁS?

Leszögezhetjük: a válás nem szerepel Isten eredeti tervében, azzal ellentétes. Már csak az a kérdés, mindent, ami Isten akaratával ellentétes, a bűn fogalmával kell-e megjelölnünk? Teológiailag helyes, hiszen az eredeti teológiai értelem nem erkölcsi kategória, hanem egzisz­tenciális, az Istentől való távolságot és annak következményeit jelenti. Csakhogy a szóhoz túlságosan hozzánőtt az etikai jelleg ahhoz, hogy ne érezzük a súlyát.

Evangélikusoknál szabad-e válni? – kérdezik tőlem sokan. Én visszakérdezek: szabad-e rákot kapni? A hasonlat nem pontos, de a lényeg benne van: a válás soha nem örömteli lehetőség, hanem kudarc. Kudarca egy reménységnek, egy felépített életnek. Ugyanakkor a rák nem szabad, hanem van, létezik – az Édentől keletre nincsenek többé tiszta ízek. Tudom, hogy a válás nem annyira sorsszerű, mint egy betegség, sok rossz döntés után egy valószínűleg kényszerű rossz döntés. A válás tilalma egyet, az utolsót emelné ki ebből a tragédiasorozatból, a külső körülmények és a személyes rossz döntések hálójából, amire csak Istennek van rálátása.

Ne felejtsük el, épp imént írtam, hogy a házasság nem öncél, nem a végső jó, önmagán túlmutató jelentősége van. Ha egy házasság már az Istennek felénk forduló szeretetének nem visszfénye, nem is óhajt és nem is tud az lenni, maximum csúf paródiája, vajon még mindig mindenáron menteni kell, s vajon nem Isten szeretetének meggyalázása, ha továbbra is úgy tekintünk rá, mint ami örökre szól? Mi van, ha egy válás nem annyira az ember bűne, mint inkább Isten büntetése amiatt, amit ajándékával, a házasság örömével tettünk? Ezek nem vélemények, hanem kínzó kérdések. A szenvedések e foka előtt csak alázattal és irgalommal szabadna megállnunk. Kiemelem a szót: irgalommal. Pont ezért fogott meg nagyon, ami állítólag egy esküvőn hangzott el, amelyen két elváltat esketett a lelkész: itt van előttünk két hajótörött, akik ugyanarra a tutajra kapaszkodtak föl. Már csak az a kérdés, hogy visszalökdössük őket a tengerbe, vagy hagyjuk őket közösen hajózni a cél felé. Mi, evangélikusok nem azért esketünk elváltakat, mert legitimizálni szeretnénk a válást, hanem hogy éreztessük: nem állunk a másik felett, alázattal tekintünk az általa megélt szörnyűségekre – még ha ő maga is okozta őket –, és irgalommal tekintünk a jövőjére.

 

PAPCSALÁD

1. MIÉRT NEHÉZ PAPCSALÁDBAN ÉLNI?

1989-ben, amikor előfelvételizett teológusként bevonultam a ceglédi laktanyába, az enyhülő politikai helyzetben mi, teológusok különleges helyzetbe kerültünk: külön századba helyeztek bennünket, egészségügyi kiképzést kaptunk, majd négy hónap múltán egészségügyi katonaként szolgáltunk. Egyszer híre jött, hogy az Önök kértékben velünk akarnak riportot csinálni. Elindult a találgatás, mit kellene kérnünk: volt, aki szerint azt kellett volna bizonygatnunk, hogy nekünk, teológusoknak mi a különlegességünk – ők Bachra szavaztak. Mások szerint azt kellene megmutatni, hogy mi épp olyan fiatalok vagyunk, mint más – ők a rockzenére szavaztak. Nekem eleve kérdéses volt, kell-e egyáltalán, hogy jelentsen valamit az, hogy mit kérünk, nem elég nehéz kérdés amúgy is negyven fiatal ízlését összehangolni?

Hasonló kérdésem van a lelkészcsaládokra gondolva: kell-e, hogy valamit jelentsen papcsaládban élni? Kell-e – Lovasi András szavaival élve – jelentést kutatni jelenségben? Nem elég az, hogy a család – az Efezusi levél nyomán – eleve valami önmagánál többről szól, tényleg fontos, hogy a lelkész családja jellé váljon mások számára? Jó lenne, ha nem így lenne. Jó lenne, ha fiaimnak ugyanúgy lehetne dackorszakuk, iskolai csínyük, pubertásuk, szerelmi csalódásuk, mint minden más gyermeknek anélkül, hogy valaki rájuk szólna: egy papgyerekhez ez nem illik. Jó lenne, ha sem a vasárnapi gyermekistentisztelet („lám, a lelkész gyereke ott van”), sem fiam tankcsapdás pólója („lám, a papgyerek olyan, mint bárki”) nem jelentene mást, mint ami valójában. Jó lenne, ha sem különlegességünket, sem hasonlóságunkat nem kellene bizonygatnunk.

Szerencsére ez az elvárás egyre gyengébb, de a kérdés nem évült el. Ennek több oka is van. Egyrészt bár Augustinus óta tudjuk, valljuk, hogy az Isten ajándéka, amelyet a pap vagy a lelkész szolgáltat ki, független a kiszolgáltató személyétől – a szentségek vagy az igehirdetés nem függ attól, milyen ember az, akitől kapjuk –, a mindennapi életben a gyülekezet mégiscsak egységben figyeli szavainkat és életünket. Hiába tudom, hogy teológiailag semmi köze Isten általam elmondott Igéjének ahhoz, hogy miként viselkedem a családomban, a gyülekezet mindenképpen összeköti a kettőt, és nincs jogom megsértődni.

A veszély az, ha ilyenkor valaki megpróbál mintacsaládot – vagy legalábbis annak látszatát – létrehozni, és nem veszi észre, hogy a gyülekezetet nem egy ideális családmodell érdekli, hanem a meglévő problémák kezelésének módja: tudunk-e bátran, szeretettel szembenézni azokkal a krízisekkel, amelyek minden házasságot elérnek: az eltérő szexuális vágyakkal, a pimasz kamaszodó fiakkal, a pénz- és időbeosztás mindennapi kérdéseivel, az öregedéssel? Tetszik, nem tetszik, ahogyan egy lelkész ezeket jól-rosszul megharcolja, az válik jellé a gyülekezet számára. (Igaz, néha épp ez a nyilvánosság, a tény, hogy „a parókia falai üvegből vannak”, nehezíti meg a krízis megoldását.) Nem véletlen, hogy ahogyan a katolikus egyházban a paphiányt, úgy az evangélikus egyházban a lelkészi válásokat tekintik olyan figyelmeztetésnek, amelyek jelzik, valami baj van az egyházban.

Kihívás, hogy miként csatlakozik a lelkész családja a gyülekezetbe. Van, ahol a papné a gyülekezet motorja. (Erre mondtuk teológus hallgatóként: mert ugyebár ahol a szivató nem működik…) Másutt a lelkész felesége úgy tekint férje hivatalára, mint egy tőle teljesen független munkahelyre. Számomra a legszimpatikusabb az, ha a gyülekezet nem vár többet a lelkész házastársától, mint hogy tartsa karban párját a szó átvitt és eredeti értelmében. Ha ezen túl a házastársnak van ideje, energiája, kreativitása még valamit tenni a gyülekezetért, külön öröm, de ne legyen elvárás belőle. (A protestánsoknál egyre gyakoribb lelkésznő-papférj kérdéskörről én nem vagyok hivatott írni.)

A kérdés a gyermekeimmel kapcsolatban sem egyszerű. Közismert mondás protestáns körökben a papfi-gazfi. Ez több dolgot jelenthet: lehet, hogy a túl kemény elvárásrendszer miatt a papgyerek kitör, és a lázadása szélsőségekhez vezet; lehet, hogy a teljesen normális útkereséseit bélyegzi meg a papgyerektől túl sokat váró gyülekezet; lehet, hogy a lelkész a túl nagy elvárásoktól féltve maga sem tanítja meg a gyermekének a kereteket. És lehet, hogy a gyülekezeti szent szolgálat közepette a lelkész egyszerűen elfelejtkezik arról, hogy neki kettős hivatása van, a lelkészi mellett az apai.

A lelkészgyermek gyülekezeti integrációja is nagy kérdés. Ha egyszerűen tudomásul veszem, hogy amit csinálok, a fiam számára unalmas, nem vagyok jó lelkész. Ha nem veszem tudomásul, hogy egy tizenévesnek az istentisztelet néha tényleg unalmas, nem vagyok jó apa. Szeretném átadni fiaimnak is azt a szellemiséget, ami engem is irányít, de ez csak a szabadság légkörében lehetséges. Azzal a rizikóval, hogy elengedem, ha felnőttként más utat akar bejárni, nem a krisztusit. És azzal a reménységgel, hogy előbb-utóbb visszatalál a forráshoz…

Különlegessége a papcsaládnak az időbeosztás is. Tudom, hogy a társadalom nagy része már nem hétköznap 8-16,30-ig dolgozik. Egy orvos, egy taxisofőr, egy ápoló vagy egy szupermarket pénztárosa is munkába kényszerül olykor-olykor vasárnap. De hogy valaki munkaidejének a középpontja, tengelye éppen a vasárnap lenne, ilyen hivatást a lelkészin kívül nem ismerek. Ez jócskán megterheli a papcsalád életét.

 

2. MIÉRT JÓ MÉGIS LELKÉSZKÉNT CSALÁDBAN ÉLNI?

Túl azon persze, ami miatt egyébként is jó családban élni: meggyőződésem, hogy apaságommal és férji mivoltommal Isten olyan pontosan jelölte ki szerepemet a teremtésben, mint semmi mással. Ennek az örömnek jó hatásait nemcsak az egyház, hanem az orvostudomány és más tudományágak is kezdik felismerni. De vannak különleges ajándékai annak, ha valaki lelkészként családos ember. Ebből csak néhányat emelnék is.

(1) Ha valaki huszonöt évesen, friss diplomával a zsebében hirtelen tisztelendő úr lesz, az nagyon nagy veszélyben van. Semmi nem segíti annyira a helyes önértékelésemet, énismeretemet, mint olyan valaki, aki – miközben szeret – nemcsak a szószéken lát, hanem reggel, gyűrötten, pizsamában, életem sötét pontjaiban is. És az sem baj, ha nyolcéves fiam a vasárnapi ebédnél bevallja, ő bizony nem emlékszik, mit mondtam a gyermekistentiszteleten, ilyenkor tudom, hogy a hiba nem benne van.

(2) Hatalmas ajándék, hogy jegyesoktatás közben minden szó, minden gondolat, ami a házasságról elhangzik, egyben az én megharcolt, megélt valóságom is. (Igaz ez akkor is, ha mindig tudatosítanom kell magamban, nem adhatom ki teljesen magamat-magunkat, hiszen ezeken a beszélgetéseken feleségem nincs jelen, és nem is kaptam tőle engedélyt arra, hogy kettőnk életét a fiatal párok elé tárjam.)

(3) A protestáns gyülekezetekben nagy hangsúlyt fektetnek a lelkészek családlátogatására. Ennek több oka is van, amelyeket én is fontosnak tartok. (Fontosnak tartom, hogy krízisek vagy a gyülekezetbe való integrálás idején a lelkész legyen jelen a családi otthonokban.) Ugyanakkor van olyan indoklás, amit nem értek: sokak szerint ekkor látja a lelkész, hogyan élnek az emberek, akikhez vasárnap szól. Ez a gondolat rejtve azt előfeltételezi, hogy a lelkész élete nem „élet”, legalábbis teljesen más, mint a gyülekezeti tagoké, a lelkész elefántcsonttoronyban tölti életét, ahonnan ki kell jönnie az emberek közé, a valódi életbe.

Egy olyan gyülekezetben, amely eleve sokszínű mind életkori, mind gazdasági, mind kulturális, mind szociológiai szempontból, felvetődik a kérdés: melyik az az élet, amelyikről beszélünk? És ebből a sokszínűségből miért lóg ki a lelkész-lét a sajátos kérdéseivel, problémáival? Néha a reggeli rohanásban, a négy reggeli készítése, zuhanyzás, gyermeköltöztetés, oviba-suliba rohanás közben pedig arra gondolok, ha ez elefántcsonttorony, és nem az igazi, teljes értelmű élet, akkor mi az? Nehogy már azért kelljen elmennem mások otthonába, hogy megtudjam, milyen a valódi élet! Az élet teljességét itt élem meg fiaim között (és ez nem baj, ha sugárzik a szószékről is).

 

ZÁRSZÓ

Egy kis mondattal még nem foglalkoztam, holott erről szól a házasság: És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó. A házasság nemcsak Teremtőnknek, hanem nekünk is jó. Persze a haverok időnként gyászruhában jelennek meg az esküvőn, röpködnek a poénok az elvesztett szabadságról, de ezekről tudnunk kell, hogy csak poénok. Amit Sziámi Müller Péter ironikusan énekel (Istennek tetsző, no és nekem is tetsző), az valósággá válik. Erről a tudásról nem szabad lemondani: sok harccal, sok feladattal jár, de a házasság akkor is jó, örömteli és gyönyörteli adománya Istennek. Érdemes érte harcolni.

HEGEDŰS ATTILA

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.