egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában 

 

Előadása során Ön arról beszélt, hogy a civilizáció előrehaladása egyre inkább felgyorsul. Áldást vagy átkot lássunk ebben a fejleményben? 

Mielőtt egyáltalában áldásnak vagy átoknak nyilvánítanánk, el kell fogadnunk, hogy olyan tényről van szó, mely áldás is, átok is lehet attól függően miként bánunk vele. A történelem mozgását az embernek ellenőrzése alatt kell tartania, méghozzá mind közösségként, mind egyénként. Amennyiben túl gyorsan halad e folyamat, úgy elveszíted a gyökereidet, elveszíted a dolgok iránti kellő alázat érzését. Azt is mondhatnám, elveszíted a lelkedet. Túl sok a befogadnivaló, ezért aztán ki kell, hogy kapcsold a televíziót, a rádiót, hagynod kell az autót, aludnod kell, imádkoznod, koncentrálnod kell, vérré kell, hogy váljék benned mindaz, amit a tapasztalattal, olvasással, a hírekkel, információkkal, tudással együtt kaptál. A testnek szüksége van a táplálékra, ám még a táplálék megszerzésénél is fontosabb, hogy meg is emésszük e táplálékot. Beteg leszel, ha túl sokat eszel, akkor is, ha túl gyakran.

A történelem alapfolyamatai korunkban a maguk útját járják, mégis az emberen múlik, hogy ellenőrizze azokat. Mondok még egy példát: amikor üzemeltetünk egy atomerőművet, és beindítjuk, akkor csak hevül, hevül, hevül, hevül és hevül. Minél tovább hevítjük, annál több energiához jutunk. Meghatározott határérték elérésénél azonban meg kell állítanunk, mert különben a levegőbe röpítjük. Miránk is érvényes ugyanez. A történelem felgyorsult ritmusa új dolgokat hoz számunkra, jó dolgokat, nagyobb gazdagságot művészi, emberi és kulturális szinten, ám azzal a feltétellel, hogy ellenérzésünk alatt tartjuk eme ritmust. Mindez az ember hasznára is fordulhat, meg ellenére is. Erről azonban nem alkothatunk ítéletet, mivel minden jó dologra jellemző, hogy visszájára is fordulhat, és számunkra károssá válhat.

 Az embernek arra van szüksége, hogy ne kerítse hatalmába az a haladás, amelyet maga hozott létre, a varázslóinasról szóló híres példához hasonlatosan, aki elveszíti uralmát a folyamat fölött, amelyet saját maga indított el. Ama feladat megoldása során, hogy a civilizáció haladását az emberiség javát és épülését szolgáló áldássá alakítsuk, az embernek kontrollmechanizmusokat kell kifejlesztenie, önmaga fölött is. Manapság ez igen kritikus szempont.

Minél inkább uralmunk alá hajtjuk az anyagot, a technikát, annál kevesebb hatalmunk van saját magunk fölött. Hatalmas a fejlődés a technika, a technológia világában, amelyet többé-kevésbé uralni tudunk, azonban nem uralkodunk saját magunkon. Ekkor aztán az ember ellen fordul a fejlődés. Ismerjük George Orwell „1984”-ét, vagy a „Szép új világot” Aldous Huxleytől. Ezekben az ember már nem képes alakítani a történelmet és a történelem rabszolgájává lesz, a „Nagy Testvér” rabszolgájává, amelyet saját maga teremtett.

Másrészt a történelem felgyorsulása az embert arra kényszeríti, hogy új erőt préseljen ki magából, új energiát, új szellemet. Mindezt nevezhetném kihívásnak is. Meglehet, lenne rá okunk, hogy karosszékbe ülve a tájat nézzük és élvezzük a természetet ezen a kedves helyen, itt Mariatrostban. Na jó, persze joga van hozzá, hogy időről időre így is tegyen! Ha viszont az Ön egész élete másból sem áll, mint a természet szépségeinek élvezetéből és pihenésből, akkor bizony nem alakítja a történelmet. A történelem a mi kezünkben van – az, hogy felgyorsul a történelem fejlődése, Istentől kapott jel.

Hogy egy exponenciális görbéhez hasonlítsam a történelmet: hárommilliárd évvel ezelőtt nem létezett még görbe, ekkor még csönd volt. A görbe tízezer évvel ezelőtt kezdett emelkedni, egyre meredekebb lett, húsz esztendeje pedig csaknem függőlegesen kapaszkodik fölfelé. Ez az exponenciális görbe azt a fenyegetést is jelzi az ember számára, amely abban áll, hogy netán el is fajulhat, esetleg szét is hullhat. Az ember materiális, a technológia területén elért mesteri tudásának szüksége van olyan ellensúlyra, mely az erkölcsi és spirituális erők egyenértékű fejlődésében áll. Mindez fölöttébb érdekes, mindez lenyűgöző dolog!

Ki az, aki képes rá, hogy kontrollálja e fejlődési folyamatot? Mindenkinek a saját felelőssége, vagy pedig létezik erre valamilyen szervezet?  

Személyes felelősség is, közös felelősség is, mivel a kölcsönös viszonyok, a szolidaritás világában élünk. Ennélfogva nem szólhatunk úgy, hogy ez az én felelősségem vagy kötelességem. Igen, az enyém is, éppen úgy viszont a társadalomnak, az egyháznak, a vallási testületeknek is feladata, hogy segítsenek az egyéneknek, segítsék őket ennek a felelősségnek a kialakításában, mivel az eredménynek sem csupán csak egyéni, hanem kollektív kihatásai vannak. Amennyiben csökken a világ spirituális hőmérséklete, úgy az engem is gyengíteni fog. Amennyiben azonban nálam emelkedik ez a hőmérséklet, akkor az felemelőleg hat az egészre is. Mindkettőről beszélhetünk tehát, személyes és közösségi felelősségről is.

Gyakran mondják, hogy Európában olyasvalami uralkodik, amit spirituális vákuumnak is nevezhetnénk. Sok viszont az olyan ember, aki erős vágyakozást érez a spiritualitás és az értelmes élet után. Legtöbben azonban nem az egyházban keresik mindezt. Az egyházról az a kép alakult ki, hogy ósdi és merev, ami az egyházon belül történik, annak az ő életükhöz nem sok köze van. Mit tehet hát az egyház, hogy elébe menjen az említett vágyakozásnak? 

 

Az embereknek nagyon nagy elvárásai voltak az egyházzal szemben. Milyen csalódást okozott nekik az egyház válasza! Az egyháznak igencsak nehezére esik, hogy előbbre tekintsen, nyisson a modern világ felé, változtasson saját szerkezetén, beleélje magát a modern világ gondolkodásába, alkalmazkodjék napjaink mentalitásához, ahhoz hogy az emberek elveszítették az egyházba vetett bizalmukat, és már az intézményekben sem bíznak. Ez pedig katasztrófa, mivel az egyházban fantasztikus potenciál, óriási gazdagság van, amit azonban szőnyeg alá söpörnek. Némely dolgot ismét fel lehetne ébreszteni. A mai egyháznak az a kötelessége, hogy felébredjen, és frissítse, napjainkhoz igazítsa teológiáját, lelkipásztorkodását, és erkölcsét közelebb hozza ahhoz, amit jómagam a modern kihívásának nevezek. 

Az egyház mostani magatartásának az a következménye, hogy az emberek eltávolodnak tőle. Ebben egy fejlődési stádium fejeződik ki. Az európai emberek őszinték – ez az érzésem velük kapcsolatban, annak tartom őket –, és önmaguk iránt is őszinte módon keresik az igazságot. Az, hogy elhagyják az egyházat, az európai emberek számára nem hűtlenség, hanem kényszerűség, előrelépés, nem pedig visszalépés, mert hiszen érzik magukban a szükségletet, hogy újabb indíttatást kapjanak életükben. Ezért távolodnak el az intézmény struktúrájától, keresve a spiritualitást; eltávolodnak a vallástól, amely egy intézményt testesít meg, a spiritualitás irányába, amely impulzus, mozgás, inspiráció. A spiritualitás csúcsa a misztika. Ha az emberek elfordulnak az egyház intézményétől, és olyan ázsiai vallások felé fordulnak, mint a hinduizmus, a buddhizmus, vagy éppen a New Age-mozgalom, vagy más víziók és inspirációk, akkor mindez azért történik, mert megkísérlik integrálni ezeket ama mély örökségbe, amely sajátjuk. Ez az örökség bizonyosan keresztény örökség.

Az egyház addig volt a társadalom és Európa egyik vezető ereje, amíg képes volt rá, hogy megnyíljék a kívülről jövő indíttatásokra, amelyek más civilizációktól vagy gondolkodásmódoktól érkeztek, mint például Platón, Arisztotelész, az arabok ösztönzései stb. Addig, amíg az egyház nyitott volt a másfélére, addig fejlődött, mivel az élet másképp nem tud fejlődni, csakis külső befolyások révén. Ám attól kezdve, hogy az egyház önmagába zárkózott – kezdve a 15. és 16. századtól – elkezdődött a katasztrófa.

Az iszlámban ugyanez a jelenség figyelhető meg. Az iszlám mindaddig hatalmas civilizációt fejlesztett ki, ameddig nyitott volt más kultúrák iránt. Amióta viszont önmagába zárkózott, és azt mondta, önálló kultúra vagyunk, a magunk lábán állunk, nincs szükségünk senkire, attól kezdve összeomlott, attól kezdve hanyatlik. Az iszlám és az egyház eme párhuzama igen megvilágító. Egyetlen civilizáció sem képes önmagában fennállni. Mások által kell átörökítenie magát, mások révén kell megtermékenyülnie. Ugyanez a helyzet velem is. Ha elzárkózom, és saját gondolkodásomat fejlesztgetem, elvesztem. Olvasnom kell, beszélnem kell, párbeszédet kell folytatnom. A külső befolyás személyem részévé lesz, és növekedni fogok. Éppen olyan ez, mint az evés. A táplálék a testemen kívül van, viszont részemmé lesz. Éppen ilyen természetűek a kultúrák és a gondolkodásmódok is. Senki sem gondolkodik egymagában!

Korunkban, mikor az internet, a mobiltelefon és egyebek révén az egész világ összeköttetésben van egymással, úgy tűnik, hogy az egyház a saját univerzumán belül mozog, saját világában él. Az egyház azt hiszi, egyedül képes olyan gondolatokat megfogalmazni, melyeket az emberek értékesnek tartanak. Ma már ez nem így van! A hitnek a kultúrával, a társadalommal, a többiekkel kell párbeszédre lépnie. Ha ezt tenné, mérvadóvá válhatna a hit, most azonban nem az. A hit nem ad válaszokat a ma embereinek. Az emberek keresik az élet, a dolgok értelmét, ám az egyház csalódást okoz nekik. Az a véleményem, hogy napjainkban a modern ember legmélyebb vágya az értelem utáni vágyakozás. A ma emberének vannak eszközei, nincs viszont birtokában az értelemnek. Ezerszámra rendelkezik eszközökkel, hogy mindent a kezében tartson, na de hát mi végre? Hiányzik a cél, nincs látóhatár.

A hit lehetne ez a látóhatár, az értelem, a kulcs. A hitnek viszont jelentőségteljesnek kell lennie. Nem lehet középkori, hanem újra fel kell főzni, ki kell sütni, fel kell frissíteni, újra kell gondolni, ám ez nem csupán kozmetikázást jelent. Az új katekizmusban például semmi új sincsen! Régi katekizmus ez, modern szavakkal újrafogalmazva. A katekizmust újra kell gondolni, újból és újból teljesen újra, ahhoz hogy jelentéstelivé váljék, ahhoz, hogy válaszokat adjon a mai elvárásokra, a mai kérdésekre.

Az egyház leblokkolt félelmében. Az egyház fél. Fél attól, hogy elveszíti identitását. Ha identitásod elvesztésétől félsz, azt jelenti, hogy már el is veszítetted. Az identitásnak két oldala van. Vagy olyan identitásról van szó, mely a múltból való, vagy pedig olyanról, mely a jövőbe tekint. Ha az embernek csak múltja van, akkor halott. Ha csupán jövője van, akkor nincsenek gyökerei. Az egyház, annak érdekében, hogy védje gyökereit, oly szilárdan gyökerezik, hogy már meg sem mozdul. Az egyháznak sok a mondani- és tennivalója, amire azonban az egyháznak manapság szüksége van, az nem az evolúció, hanem a revolúció.

Ez a forradalom elkezdődött a II. Vatikáni Zsinattal, amely áldás volt. Áldás volt, mert az egyház végre valahára párbeszédet kezdett más kultúrákkal, a modern világgal, a többi egyházzal és vallással. Ámde e mozgalom túl későn érkezett, a keresztények pedig nem voltak rá felkészítve, nem voltak abban a helyzetben, hogy négy esztendő alatt behozzanak négy évszázadot. Ha négy óra alatt negyven napi táplálékot veszel magadhoz, nyomban összeesel. Ez az oka a II. Vatikáni Zsinat válságának. A II. Vatikáni Zsinat áldás volt, az emberek viszont nem voltak készek rá, hogy elfogadják, lenyeljék. Erre viszont úgy reagált az egyház, hogy a zsinat hiba volt, térjünk vissza az I. Vatikáni Zsinathoz, a Tridenti zsinathoz. Ez katasztrófa!

Az egyház problémája mármost az, hogy megosztott. Sokan valami újra áhítoznak, mások hagyományos egyházat akarnak, és azt mondják: a II. Vatikáni Zsinat katasztrófa volt, kapaszkodjunk bele a latin nyelvű misébe, a régi erkölcsbe, a régi teológiába, mindez legalább olyan szilárd tömb volt, melyben mi magunk megkapaszkodhatunk. A világ viszont mozgásban van, a Lélek pedig hajt minket előre. A Lélek azt követeli tőlünk, hogy mozduljunk. Az egész kinyilatkoztatás mozgásban van, Ábrahámtól kezdve – menj, hagyd el országodat – Izrael népével Egyiptomban – hagyd el Egyiptomot, menj, menj, menj, egyik országból a másikba, a száműzetésbe és vissza! Mozdulni előre: ez a Lélek ismertetőjegye. Nem kell félnünk, hiszen gyökereink nem materiális gyökerek, a Lélek vezet minket! Jelenleg úgy néz ki, hogy az egyház nem hisz már a Lélekben, hanem inkább saját magában. A struktúrákban hisz, az intézményekben, a szabályokban. Úgy tűnik, a Lélek elhagyta az egyházat. Nagyon úgy néz ki, mintha a struktúrák megölték volna a Lelket.

Az egyházban két pólus van, az egyik az intézményes, a másik pedig a prófétai. Amennyiben az intézményes pólus túlságosan erős vagy túlságosan súlyos, úgy elnyomja a prófétai pólust. Ha a prófétai pólus túlságosan erős, vagy súlyos, akkor káosz van. Jelenleg nem a káosz jelenti a veszélyt, hanem a nagy rend. Ha túl sok az előírás, úgy nem marad elegendő tér a Lélek fuvallatainak.

Úgy véli, hogy a II. Vatikáni Zsinat esetében túl gyors volt a fejlődés?

 

Nem, nem volt túl gyors, hanem túl későn érkezett. A 16. században kellett volna megtörténnie. Csak halasztgatták, halasztgatták és halasztgatták. Mindig a reakció után mentek. A végére az egyház teljesen megkövült. A zsinat áldás volt, ez az áldás viszont úgy jött, mint valami csapás, mint valami ütés, mint egy robbanás. Túl sok mindent kellett elvégezni egyszerre. Noha a zsinat ideje alatt sokan valami radikálisabbra áhítoztak, a konzervatívok így szóltak: ugyan, nyugodjatok már meg, hagyjátok ezeket a szavakat, az ilyen nyilatkozatokat… A zsinat jó dolog volt, most viszont egy III. vatikáni zsinat irányába kell mozdulnunk. Ehelyett viszont az I. vatikáni zsinathoz ragaszkodunk. Ezeket a dolgokat viszont elő kell készíteni.

Az én vízióm az, hogy az egész egyház hároméves szinódusi időszakot kezd, amikor a bázistól a csúcsig és a csúcstól a bázisig minden szinten mindenkit bevonnak az egyházról és jövőjéről, valamint az előrehaladás mikéntjéről való gondolkodásba. Nemcsak a hierarchiát – természetesen azt is –, de csakis azzal a feltétellel, hogy vezetőink meghallgatnak minket. Oda kellene, hogy figyeljenek ránk! A Lélek mindenütt, az egyház minden szintjén fúj. Emlékezzék csak Joel próféta szavaira az Apostolok cselekedetei második fejezetében, ahol ezt olvassuk: Kiárasztom Lelkemet minden emberre; akkor fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, ifjaitok látomásokat látnak, öregjeiteknek pedig álomlátásaik lesznek. Most sürgősen szükség van egy szinódusra, szinódusra, nem pedig zsinatra. A zsinat azt jelentené, hogy a csúcs találkozik. A bázisnak kellene felemelnie szavát, és kifejezésre juttatnia óhaját. A bázisnak rengeteg mondanivalója van. Most a Lélek alulról fúj. A mélyben ez ösztönözte a II. Vatikáni Zsinatot is.

Miként látja Ön ennek megfelelően az egyház, egyáltalában a kereszténység jövőjét bonyolult világunkban? Milyen helyet kellene elfoglalnia a kereszténységnek a többi vallás között?

A régi egyháznak meg kell halnia. Valami új fog feltűnni. Hogy mi ez, nem tudjuk. Pontosan ebben áll a magnak és a fának a különbsége. El tudjuk-e képzelni a mag alapján a fát? Nem, persze hogy nem tudjuk elképzelni, annyira más formában jelenik meg. Az egyháznak most meg kell halnia. Üsse csak föl János evangéliumát: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad. Az egyház pedig jelenleg egyedül van, távol a világtól, görcsösen kapaszkodik saját identitásába attól való félelmében, hogy elveszíti azt. Ne félj, el is kell veszítened! El kell veszítened saját identitásodat, mert valami más fog jönni.

Ha tőlem kérdezi, milyen lesz a holnap egyháza, azt válaszolom, hogy nem tudom. Én nem tudom, de a Lélek tudja! Nekünk azonban bíznunk kell, és oda kell figyelnünk erre a Lélek, mert jönni fog valami új. Meglehet, múzeum lesz valamennyi templomból. Ez nem aggaszt engem. Remélem, persze, hogy nem így lesz, ám az egyház talán elég bátor lesz valami újat kezdeményezni a családok, a csoportok vagy a közösségek szintjén. Talán lesz valamilyen másfajta elképzelés a papságot illetően, valami másfajta tervezet a szentségekről, valamilyen új teológia, mely kompatibilis más vallásokkal. Mindaz nem jelenti azt, hogy egész teológiánkat, egész hitünket sutba dobjuk Nem, a hitet kell újra formázni, új kifejezést kell neki adni.

A jelenlegi helyzetben, melyben nem láthatjuk előre társadalmunk, illetve az emberiség jövőjét, az egyház jövőjét sem lehet előre látni. Az iszlámét sem. Mindez ismeretlen, mert hát a jövő, éppenséggel még jö-vő. Viszont – fűzném hozzá – ez a jövő a mi kezünkben van! Nem várhatjuk el, hogy a jövőt Isten alakítsa. Nem, Isten azt fogja mondani: kiárasztottam rád Lelkemet, alakítsd hát magad a jövőt! Légy figyelmes, bízzál ebben a Lélekben, nyílj meg neki, ó pedig vezetni fog téged lépésről lépésre. Az a véleményem, hogy a hierarchikus egyháznak több alázatra, sokkal több alázatra van szüksége, vissza kell, hogy fogja magát, szerényebbnek kell lennie. A II. Vatikáni Zsinat ezt a beállítódást képviseli: hallani akarunk, szeretnénk meghallgatni a másikat.

A „Mater et Magistra” értelmében vett egyháznak vége, befellegzett, mert túlságosan sokáig volt mater (tanító) és magistra (mester). Most valóban egészen másfajta egyháznak kell lennie, szerénynek, alázatosnak, figyelmesnek, odafigyelőnek, nyitottnak mindarra, amit a Lélek most mond. Tanuljuk meg olvasni és értelmezni az idők jeleit, erre hív fel minket a II. Vatikáni Zsinat. Mit jelent az Internet? Mire véljük a pornófilmeket? Mit jelent a homoszexualitás? Mit a hivatások totális hiánya? Mire véljük ama tényt, hogy emberek elhagyják az egyházat, felhagynak vallásuk gyakorlásával. Mit is jelent mindez?

Isten aggyal látott el bennünket. Fura dolognak találom, hogy az emberek többsége üzleti ügyekben igen hatékonyan használja az agyvelejét, arra azonban nem vagyunk képesek, hogy egyházi vonatkozásokban hasznát vegyük az agyunknak. Ha valamely nagyvállalat veszít piaci részesedéséből, vagy összeomlik, tüstént minden erőt megmozgatnak annak érdekében, hogy kitalálják, miért nincs náluk gazdasági növekedés. Azután nyomban következik a megújulás, rögtön rendeleteket hoznak, hogy megállítsák a folyamatot. Na és az egyház? Nem úgy tűnik, mintha ugyanezt tenné. Vajon miért?

Jézus azt mondja az evangéliumban: a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. McDonald nagyon ügyes a pénzkeresésben, valamint abban, hogy minden eszközt kimerítsen a pénz megfialtatása végett. Ugyanígy a Coca Cola, a Toyota, és a többi, csupa agyafúrt társaság. Hol marad hát az agyunk? Érezzük, hogy gondban vagyunk? Úgy tűnik, nincs semmiféle nehézségünk. Struccpolitikát folytatunk: homokba dugjuk a fejünket, és azt mondjuk: nincs semmiféle probléma! Ez tragikus dolog. Vérzik miatta a szívem! Mélységesen szomorú vagyok emiatt, mert világosan látom, hogy ez nem vezet sehová.

Nekem pontosan ugyanez az érzésem. Az a benyomásom, hogy Európában azt a helyzetet találjuk, amikor mindenki azt mondja, hogy az egyház a jövőben teljesen másmilyen lesz, mint most. Mégis, minden erőfeszítésünket, minden energiánkat és erőnket arra fordítjuk, hogy a jelenlegi struktúrákat fenntartsuk és megvédelmezzük.         

Nem csupán arra, hogy megvédelmezzük, hanem arra, hogy proklamáljuk: nincs semmiféle probléma! Úgy tűnik, az egyház nem akarja felismerni, hogy itt bármiféle gond van. Emlékszem, láttam egy színdarabot Kairóban, két egyiptomi írta az arab világról. Tizennégy arab, mindegyik nemzetből egy, találkozik véletlenül Londonban. Mindegyikük valamilyen sajátos okból van ott, egyikük üzletember, másikuk újságíró, egyik líbiai, másik tunéziai, egyiptomi, iraki, libanoni, marokkói, és így tovább. Megállnak, és vitatkozni kezdenek Európáról, az iszlámról, a palesztinok jogairól, de csak szavak, üres szavak hangzanak el. Végül aztán így kiáltanak fel: Palesztina, jogokat Palesztinának! Stb.! A köztük lévő palesztin fickót letartóztatja a Scotland Yard. Jön a jegyese, és keresni kezdi: hol van hát a vőlegényem, hol a vőlegényem? Kérlek titeket, segítsetek! Ügyet sem vet rá senki sem. Ezek az emberek, akik hangosan kiáltozva panaszolták a nyugati világ erkölcsi hanyatlását, este egy éjszakai klubban találkoznak, hogy együtt táncoljanak és énekeljenek! A darab végén leveszik maszkjaikat és így szólnak: nagy a gond, nagy a gond, nagy a gond… és lehull a függöny. Ez a vég.

Ha az egyház felismeri, hogy gondban van, lehet, hogy visszatér az igazság, a fény és az élet. Ehhez azonban meg kell vallani bűnösségünket. Az egyház egészének meg kellene tennie beismerő vallomását, és így kellene, hogy szóljon: sajnálom, de nem fogtam fel a lényeget. Ez az, ami túlságosan nehezére esik. „Mater et Magistra”. A Mester letérdelt, hogy megmossa tanítványai lábát, és így szólt: mesternek és rabbinak hívtok, és az is vagyok. Viszont nektek is ugyanezt kell tennetek! Nem hivatalosan, nagycsütörtök este, amikor a pápa egy helyes kis ceremónia alkalmából lábakat mos, melyeket tízszer is megmostak előzőleg, hanem valóban letérdelni az elismerés őszinte gesztusával. Az emberek megértenék ezt, és hálásak lennének az egyháznak ezért, sokkal inkább, mint az olyan egyháznak, mely hatalmas trónusokon és székeken mutatkozik és megáldja a népet.

Mindezt pedig az egyház iránti mélységes szeretetemből mondom! Nem azért bírálom most az egyházat, mert gyűlölöm. Nem gyűlölöm, az ellenkezőjét teszem. Mélységes szeretetet érzek az egyház iránt. Ezért megsebezve érzem magam, búslakodom, szomorúnak érzem magam, sértve érzem magam! Miként már mondtam, vérzik a szívem, mivel világosan látom a másik utat.

Ön azt mondta, hogy az olyan konszernek, mint a Coca Cola okosabbak az egyháznál. Nekem, különösen az utóbbi években, a mi egyházmegyénkben az a benyomásom, hogy mindinkább valamiféle gazdasági üzemhez hasonlóan viselkedünk, és úgy is lépünk fel. Szolgáltatást nyújtunk az embereknek.  Úgy gondolom, az egyház ezzel nagy hibát követ el.  

Igen, mert amit felkínál, az nem az, amire az embereknek szükségük van. Ha a Toyota olyan autófajtát kínál fel az embereknek, melyet senki sem vásárol, és továbbra is gyártanák, és üzleteikben továbbra is kiállítanák ezt a bizonyos autót, anélkül hogy elgondolkodnának rajta, hogy az emberek nem akarják és nem vásárolják ezt az autót, akkor az ember azt mondaná: cseréljétek le ezt a modellt, gondoljátok már még egyszer végig, gondoljátok át a dolgot!

Mi olyan szolgáltatásokat nyújtunk az embereknek, melyek nem olyan szolgálatok, melyekre szükség volna. Az embereknek valami másra van szükségük, azonban szükségük van valamire. Figyeljünk hát oda az emberek valódi szükségleteire, és ne adjunk nekik kenyér helyett követ.

Azt gondolom, a hibát ott követjük el, hogy vevőként bánunk az emberekkel. Márpedig ha vevőként bánunk velük, akkor nem szabad azon sem csodálkoznunk, ha vevő módjára viselkednek, akik igénybe vesznek valamilyen szolgálatot, és amennyiben valaki jobbat kínál, ahhoz a másikhoz mennek.

Én még egy másik dolgot is hozzátennék ehhez: az egyház a hívőket úgy kezeli, mint a gyerekeket, mivel 15 évszázadon keresztül hozzászokott, hogy gyermekként kezelje Európát vagy a világot. Csöndben lenni, engedelmet tanúsítani, mondogatni hogy: ámen, ámen, ámen. Az egyház nem veszi észre, hogy az emberiség, ez az Európa, ez a modern világ időközben felnőtté vált. Ezek felnőttek. Az ember nem bánhat ugyanúgy a gyerekével, mondjuk a fiával, amikor már 18 esztendős, mint amikor 12 vagy 10 éves volt. Az egyházzal az a gond, hogy úgy kezeli az emberiséget, a társadalmat, különösen pedig Európát, mint valami nagy gyereket. És az egyház nem érti meg, miért lázad fel ez a gyermek, és miért mondja azt: kérem szépen, én magam is tudok gondolkodni, én is ismerem a dörgést! Az emberek nem gyerekek már. Nem falusiak, akik se írni, se olvasni nem tudnak. Ennek a korszaknak vége! Az egyház azonban még mindig ragaszkodik ugyanahhoz a beállítottsághoz. Az egyház nem változott meg, pontosan, mint az olyan szülők a gyerekükkel, akik nem ismerték fel, hogy azok felnőttek közben.

Előadásában Ön beszélt arról az abszolút magról, amely minden emberben megvan. A modern életmódban, társadalomban viszont minden relatív, minden lehetséges. Nekem is megvan a magam igazsága és neked is megvan a magad igazsága, és ez így is van rendben. Miként fedezhetjük fel ezt az abszolút magot, és hogyan tudunk valami abszolútról beszélni a mai világban?

Az abszolút magnak két síkja van. Az egyik az igazság síkja, a másik pedig a személyé. Kezdjük az igazság síkjával. A te legmélyebb igazságod az én legmélyebb igazságom, mert a tebenned lévő lényegi mag és az én lényegem egy és ugyanaz. Emiatt van az, amiért olyan gyakran mondja nekem valaki egy-egy előadásom után: amit Ön mondott, pontosan az, amit érzek, és amit szívesen megfogalmaznék, csak valahogy nem sikerült. Miért van ez így? Azért, mert amikor beszélek, nem elméletekről vagy dogmákról beszélek, hanem a legmélyebb tapasztalatomról! Az én legmélyebb tapasztalatom pedig a te legmélyebb tapasztalatod és az ő legmélyebb tapasztalatuk. Az igazságot nem lehet fogalmakba vagy rendszerekbe foglalni, vagy ha mégis, jó lenne, ha eleven maradna mindaz, ami saját tapasztalatod talajáról ered és származik. Ebben az értelemben azt mondanám tehát: ha valamely személy valóban őszinte saját magához, és megpróbál önnön belső igazságának megfelelően élni, akkor lehetőleg ebben a gyújtópontban kellene találkoznunk, mivel valamennyien Isten képére vagyunk megalkotva. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek mozgat. Itt van az a pont, ahol az igazság ered. Ennek megfelelően pedig – az előbbi gondolatsort folytatva tovább – valamennyi vallás eredetét egy mély spirituális és misztikus tapasztalatban leli. A történelem során azonban ez a tapasztalat megcsontosodott, dogmákban, intézményekben, szokásrendekben, jogban, erkölcsben. Ám ezek csak struktúrák. Minden egyes nemzedéknek, minden egyes személynek, minden egyes intézménynek újra meg újra vissza kell térnie a gyökerekhez, első inspirációjának forrásához. Ez volt Jézus inspirációja, Buddha inspirációja, mikor kié. Ez a misztikus tapasztalat minden egyes intézmény megújulásának végtelen forrása. Ezt nevezem én karizmatikus pólusnak. Van egy intézményes pólus és van egy karizmatikus pólus. Ez utóbbi pedig igazság, eleven igazság, nem pedig csak formális vagy verbális igazság!

Most pedig rátérek a második pontra, amely előadásom témája volt. Ez az abszolút mag minden egyes emberi lényben létezik. Azonban olyannyira a külsőségek megjelenésének rabjai lettünk, hogy valahányszor kapcsolatba lépünk valakivel, az valóban ritkán fakad ennek a kemény magnak a felfedezéséből. Ez a mag egy egészen mélyen rejlő „ő maga”, mely valami abszolút. Mert hiszen ez a bennem lévő abszolúttal áll kapcsolatban. Ez az, amit szeretetnek hívok. Ha ezen a legmélyebb síkon szeretsz, úgy ez a szeretet elpusztíthatatlan, örök. Ebben az értelemben beszél az egyház a házasság felbonthatatlanságáról: amennyiben a házasság erre a sziklára épült, erre a kemény magra, amelyről beszélek, akkor senki sem mondhatja, hogy ez nem volt házasság, eredetileg nem volt házasság, hanem csak egy megállapodás.

Hogyan segíthetünk az embereknek, amikor a házasságra készítjük fel őket?

Erre nagyon sürgősen szükség van! Az emberek recepteket keresnek: lélegezz mélyet, ereszkedj lótuszülésbe, szemlélj egy pontot a láthatáron aztán pedig … kész is van, a nehézség megoldódott. A valóság ezzel szemben, hogy hagynod kell teljesen meghalni ön-magadat. Nem kevesebbről van szó! Az egónak meg kell halnia. Ez az, amit „keresztségnek” hívunk. A keresztség központi jelentőségű, a legjelentősebb fordulat az életben. Sok ember életében azonban a keresztség szokás, helyes kis szokás bonbonokkal, csinos ruhákkal, mosollyal, fotókkal, fényképezőgéppel. Értik ők, mi a keresztség? Ki van keresztelve? Nem feltétlenül azok, akiket beírtak a plébánia nagy anyakönyvébe.

Manapság alapvetően el kell gondolkodnunk a keresztség és valamennyi szentség jelentésén! Itt van a házasság. Emlékszem, múlt hónapban az egyik pár házasság előtt állt, és a fiatalember tétovázott: igen, nem, igen, nem. Aztán elment az egyik barátomhoz, és azt mondta: azt hiszem, elveszem, azt hiszem, jó lenne. Ez amolyan üzletféle dolog volt. Latolgatod a menyasszony végzettségét, mennyi a pénze a bankban, milyen a megjelenése, aztán így szólsz: na jó, talán működni fog a dolog? Hát nem fog működni, mert nem a leányt veszed el, hanem a pénzét, a testét, vagy bármijét.

Napjaink drámája abban áll, hogy mindabban, amit szeretetnek hívnak, mélységes, mélységes önzés bujkál! Szerencsétlen módon legtöbb esetben a szeretet az erosz szintjén marad, nem az agapé szintjén. Mindez nem jelenti, hogy csakis agapénak kell lennie, hisz az erosznak sem volna szabad hiányoznia. Viszont ha nem kötöd össze a kettőt, és nem szembesíted az embereket az agapéval, amely önzetlen és képes rá, hogy meghaladja az egódat, akkor nem lesz az egészből semmi. Amikor esketek, mindig megkérdezem a házasodókat: aztán van-e bennetek erosz? - Igen!!! - Na és agapé?  - Az meg micsoda? Az arab nyelvben két szó van erre, ugyanazzal a gyökkel.

Befejezésül: Mindaz, amiről Ön ír és beszél, úgy tűnik, valamifajta misztikus szemléletből és spirituális szemléletből fakad. Ön nagyon bizonyos abban, amiről beszél. A tudományos diszkusszióban viszont csak objektív érvek számítanak. Miként lehet érvelni az ilyenfajta tapasztalatról?

Amíg valaki abból az előfeltételből indul ki, hogy tiszta tudománynak kell lennie, addig nem lehetséges metafizikáról, misztikáról, szeretetről, vagy az életről beszélni. Mindaz, ami lényeges, nem a tudomány vagy a technológia keretein belül van. A tudományos gondolati építmény allergiás mindarra, amit metafizikának vagy misztikának hívunk. Az emberek – még azok is, akiknek fantasztikus képességeik vannak a tudomány vagy a technológia területén – egyre kevésbé használják agyuk jobb oldali részét. A bal félteke irányítja a racionális gondolkodást, a jobb féltekében foglal helyet az intuíció, az érzések, az érzelmek, a misztika. Minél jobban hangsúlyozzuk a bal féltekét, fejlesztjük stúdiumokkal, iskolában, egyetemen, a gyakorlati életben, annál inkább elveszítjük a másik oldalt, amely igen fejlett az úgynevezett primitív társadalmakban, a primitív népeknél.

Nekünk a kettő közötti egyensúlyra van szükségünk. Ha olyasvalakivel vitatkozom, aki a tudományban dolgozik, arra gondolok, ez a tudós szintén ember. Nem csak tudós, hanem ember is! Ezért a humanitására apellálok, agyának arra a részére, melyet rendszerint nem használ. Azt mondom neki, hagyja egy kicsit a tudományát, tegye most félre. Beszéljünk most legmélyebb tapasztalatáról. Ha Ön a feleségéhez bújuk, nem a masináira, a számítógépeire gondol, hanem a személyre, akit szeret, akinek semmi köze az egész technológiához és tudományhoz. Úgy gondolom, hogy minden egyes emberi lény saját magában hordja emberiességét. Ha pedig alapvető kérdések foglalkoztatják, akkor Ön saját magának ehhez a részéhez apellál, tőle vár választ. Soha senki sem mond búcsút önnön emberi mivoltának úgy, hogy többé képtelen lenne a fundamentális jelentőségű, egész személyét érintő dolgokra odafigyelni. Nekem az a legfőbb célom, hogy az emberekben felébresszem ezt a gyakran szunnyadó vagy letargikus állapotában lévő részt.

Amit pedig az egyénekről mondtam, az a társadalmakra is érvényes, a társadalom egészére. Más szavakkal: Ön a Nyugat, én vagyok a Kelet. Ez nem igaz! A Kelet és a Nyugat Önben van. A Kelet és a Nyugat bennem van. Nem létezik földrajzi vagy kulturális értelemben vett Kelet vagy Nyugat! Minden egyes emberi lény saját magában hordja a Keletet és a Nyugatot. Ha pedig Ön nem köti össze a kettőt egymással, akkor elhibázza a lényeget. Némelyek ez a yin-nek és a yang-nak hívják, a kínai filozófiában. Az ember nem fejlesztheti önmagát, ha nincs benne együtt a férfias és a nőies. A kozmosz két pólusa a yin és a yang, ahogy az én személyem két pólusa is yin és yang. A kettőt pedig egy dialektikus folyamatban össze kell kapcsolni ahhoz, hogy felépíthessem önmagamat, illetve éppen így a társadalmat.

Lehetséges közölni ezeket a mély tapasztalatokat?

Minden bizonnyal! Szavakkal persze nehéz, mert a szavak mindig alkalmatlanok annak kifejezésére, ami nem megfogalmazható. A szavak arra alkalmasak, hogy felkeltsék a másik ember figyelmét, hogy mégis azt mondhassa: Értem, amit mondasz! Persze nem azért, mert szavaim valamiféle tudást adtak át, hanem azért, mert az illetőben az enyémhez hasonló tapasztalatokat, érzéseket keltettek, melyek őt egy olyan valóságnak a fölismeréséhez vezették, amely ugyan eddig is megvolt benne, de elfeledve, homályosan, sejtésszerűen.

Minden olyan tudás, mely kívülről jön, felületessé fog válni. Minden olyan tudás, mely szívednek mélyébe van vésve, egzisztenciálissá válik, sajátoddá lesz, a tied lesz.  Az ilyen tudás nem a tanáré. Platón mondja, hogy az ember nem tudja átvinni a tudást egy fonálon keresztül az egyik csészéből a másikba. A tudás a belső igazságot tárja fel, amely a másikban van. Egyfajta kinyilatkoztatás ez, azért hogy feltárja a másik ember saját igazságát. Ebben áll a nevelés mélysége.  

Alfred Jokesch
Fordította: Himfy József  

Forrás: Sonntagsblatt der Diözese Graz-Seckau, 2007. április.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.