egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában

Királylány és tragikusan félárvaságra jutott kislány, fejedelemasszony és egy ispotály alázatos ápolónője, boldog fiatalasszony és gyermekeitől megfosztott anya – nyolcszáz éve született Árpád-házi Szent Erzsébet. Mégsem ezek az önmagukban is drámai ellentétek nyűgözik le leginkább az érdeklődőt, amikor találkozik a mindössze 24 esztendőt élt Erzsébet életművével, hanem az a felmérhetetlen erő, amellyel nyolc évszázad alatt jelentősen átformálta és befolyásolta a művelt Európa szellemiségét.

 

Szent Erzsébet élete

Erzsébet 1207-ben született a sárospataki királyi várban II. András király és az Andechs-Meráni Gertrúd leányaként. Kicsi gyermekként magyar környezetben nevelkedett, bár a magyar királyi udvar és az anyja német rokonsága közötti egyre növekvő feszültség az ő sorsát is meghatározta. Anyai nagybátyja ugyanis, Eckbert bambergi püspök egy, a német császári trónviszályok során a palotájában elkövetett gyilkosság miatt Magyarországra menekült, s talán ekkor született meg az ötlet, hogy Erzsébetet a német politikában egyre inkább a mérleg nyelvét jelentő türingiai udvarba küldjék. Így 1211-ben, mindössze négy esztendősen indult útnak új otthonába, temérdek kinccsel megrakott kocsikkal – ami tovább növelte a német rokonokat magyar forrásból kényeztető Gertrúd iránti ellenszenvet –, hogy az eisenachi udvarban a tartománygróf örökösének jegyese legyen.

A türingiai udvar ebben az időben a német szerelmi dalnokok kedvelt fészke volt: Walter von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach és az erdélyi Klinsor a híres dalnokversenyek rendszeres részvevői voltak Hermann gróf palotájában. Wartburg hegyén ekkor épült az új várépület is, amely majd éppen Erzsébetnek és férjének adott először otthont. További sorsa szinte teljesen németföldhöz kötötte őt, annak ellenére, hogy rövid életének ebben a húsz esztendejében sosem fogadta be teljesen a környezete. Amikor pedig anyját a lázadó magyar főurak 1213-ban meggyilkolták, majd jegyese, az ifjabb Hermann váratlanul meghalt, az eisenachi nemesek megpróbálták elérni hazaküldését, különös tekintettel az Erzsébetet támogató magyarországi források kiapadása miatt.

Ekkor azonban közbelépett a következő örökös, Lajos, aki időközben beleszeretett a magyar királylányba. Ragaszkodása, amely lelkes viszonzásra talált, Erzsébet számára egész életében az egyetlen biztos és rendíthetetlen támogatást jelentette. A fiatal menyasszony mindössze tíz éves volt, amikor Lajos politikai állhatatlansága és erkölcsi lazasága miatt rosszhírű apja örökébe lépett, aki ráadásul a mainzi érsekkel folytatott birtokviták miatt egyházi kiközösítés alatt halt meg. Ennek terhe mély nyomot hagyott az örökös udvarán éppúgy, mint politikáján: Lajos keménykezű herceggé vált, aki Türingiát mind a birtokok gyarapításával, mind a Stauffer császárok elkötelezett támogatásával a legjelentősebb német főurak közé emelte. Amikor 1221-ben megtartották az esküvőt, Erzsébet az egyik legelfoglaltabb, sokat úton levő német herceg felesége lett.

Jellemző a beállt politikai fordulatra, hogy a szerelmi dalnokok többé nem gyülekezhettek az eisenachi udvarban, helyüket az új várkastély udvarán bemutatott böjti passiójáték foglalta el. Ez teljes mértékben találkozott Erzsébet felfogásával is, akit elkötelezett vallásossága miatt egyre élesebb kritikával figyelt az udvar. Amikor a templomban a megfeszített Jézus töviskoronája láttán tiszteletből levette fejedelmi koronáját, hogy a hercegi pompa ragyogását Krisztus dicsősége alá helyezze, még közvetlen környezete is bírálta. Amikor Lajos távoli utakon járt, többnyire feleségét bízta meg az udvari ügyek irányításával. Egy ilyen alkalommal éppen rettenetes éhínség tört ki a vidéken, és Erzsébet a tartománygrófi udvar készleteit is kiporciózta, hogy enyhítse a rászorulók és kiszolgáltatottak szenvedését. Ezzel újabb hatalmas politikai felháborodást váltott ki a kellemes gazdagsághoz szokott elit körében. Hasonlóan történt minden akkor is, amikor a vár lábánál ispotályt alapított a nyomorultak támogatására. Hathatós támogatást és védelmet mindössze férjétől kapott, akivel az abban a korban is szokatlan szerelmi házasságban éltek, időközben két gyermeket is nevelve.

1226-tal nagy változások kezdődtek a Wartburgon: megérkezett az udvarba Marburgi Konrád mester, a pápa keresztes hadjáratot szervező megbízottja. Úgy tűnt, hogy II. Frigyes császár meghajol Róma akarata előtt, és kísérletet tesz az egyre reménytelenebb helyzetben lévő nyugati befolyás helyreállítására a Szentföldön. Konrád felhatalmazása kiterjedt a szervezési és anyagi kérdések intézésére éppúgy, mint a kiközösítések érvényesítésére vagy érvénytelenítésére, illetve a fennálló állapotok megőrzésére, ami Lajos számára a mainzi érsekkel ismételten kiújuló birtokháborúk miatt rendkívül fontos volt. Konrád megjelenése és prédikációi Erzsébetre is nagy hatással voltak. Tevékeny hite és a szegénységben folytatott élethez való vonzalma, amit az eisenachi ferencesek közösségében is megtapasztalt, most sokkal radikálisabb formát öltött. Az étkezések alkalmával minden alkalommal feltette a kérdést, hogy amit az asztalon lát, jogosan szerzett javakból van-e, ellenkező esetben nem volt hajlandó enni. Az udvari magas politika ismét dühödt kritikával válaszolt, s a védelmet megint csak Lajos jelentette, aki megértéssel fogadta felesége erkölcsi és vallásos aggályait.

Lajos 1227-ben a császár parancsára felöltötte a keresztesek jelét, és elindult Itáliába a német hadak behajózásának megszervezésére. Az éppen várandós Erzsébet számára a válás drámai volt. Amikor pedig ősszel megérkezett a kikötői lázban elhunyt Lajos halálhíre, eddigi élete teljesen összeomlott. Az ellenséges politikai környezet elől tanácsosnak látta elhagyni Wartburgot (ezt a törvényes örökösnek, egyetlen fiúgyermeküknek későbbi – feltételezhetően nem természetes – halála az udvarban utólag is igazolta), s hontalanul élte a következő hónapokat. Német és magyar rokonsága segítségét, a császárral kötendő újabb házasság tervét is elutasítva végül IX. Gergely pápa oltalma alá került, aki Konrád mestert – időközben Németország főinkvizítorát – bízta meg a szükséges tárgyalások lefolytatásával. A Lajos örököseitől kialkudott özvegyi jusson ispotályt alapított egy hesseni kisvárosban, Marburgban, ahol helyzete miatt gyermekeitől végleg elválasztva élt a szegények és betegek iránti alázatos odaadás egyik példájaként Konrád mester határozott irányítása alatt. Amikor 1231. november 17-én meghalt, a nyomorultak egész tömege gyűlt össze búcsúztatására, szentségének híre pedig futótűzként terjedt a környéken éppúgy, mint szerte Európában.

 

A szentté avatás

Szentté avatása néhány év alatt megtörtént. IX. Gergely 1235 pünkösdjén hirdette ki az erről szóló bullát Perugiában. Mindez nem csupán a szentté avatáshoz szükséges új, központosított eljárási rend sikere volt, vagy éppen az eisenachi rokonság buzgósága, hogy a korábban nem kívánatos családtag halála után hasznot húzzanak szentségének híréből. Mindaz ugyanis, amit Erzsébet megvalósított, széles tömegek vallásos és emberi ideálja volt azokban az évtizedekben. A társadalmi-gazdasági átalakulások nyomán és különösen is az új, városi életformával együtt járó mérhetetlen szociális feszültségek erős kritikát váltottak ki a korabeli keresztény közvéleményben. Assisi Ferenc, Erzsébet kortársa és legközelebbi szellemi rokona, gazdag kereskedő örököseként jut arra a felismerésre, hogy a rá váró életformát képtelen vállalni, és inkább radikálisan szakít előkelő társadalmi helyzetével, hogy Jézus és az apostolok nyomában a szegénység és a szegények önfeláldozó szolgálatában járjon. Jézus földi életpéldájának újrafelfedezése, a keresztény hit iránti mély elköteleződés, és az annak megfelelő hiteles élet vállalása ugyanígy vonzotta a gombamód szaporodó vallásos közösségeket szerte Európában – Itáliától Angliáig, Spanyolországtól Magyarországig. Erzsébetet ugyanezek az elvek határozták meg, és éppen ezek miatt szenvedett politikai üldöztetést a saját környezetében. A pápa jó ismerője és támogatója volt ennek az életideálnak, mert III. Ince idején éppen ő kapta a megbízást arra, hogy ezekkel a vallásos közösségekkel folytasson tárgyalásokat abból a célból, hogy rendezett körülmények között találhassák meg helyüket az egyház szervezetében. Amikor Ferenc 1226-ban meghalt, IX. Gergely elemi szükségnek ítélte gyors szentté avatását (1228), s ugyanígy történt ez Erzsébet esetében is. Kanonizálásuk egyben az új vallásosság elismerése is volt, ugyanakkor példamutatás arra, miként lehet azt olyan formában is megélni, amit az egyház – szemben a korabeli szektásódással – hivatalosan is támogat. Így foglalja ezt össze a szentté avatási bulla: „Boldog Erzsébet, királyi családból származó, jóságos türingiai tartománygrófné alaposan elmélyülve átgondolta a könyörületesség eme útját, és választott: a már említett utasításokat lankadatlan buzgalommal betartja, hogy méltó legyen az örök fényesség elnyerésére, és szinte születésétől fogva élte alkonyáig az erények művelésének szentelte magát, sohasem szűnt meg örvendezni a felebaráti szeretet öleléseinek.”

 

Szent Erzsébet tisztelete és hatása

Erzsébet tisztelete 1236 után, amikor a marburgi ispotály kápolnájában, ünnepélyes keretek között, a császár, a német lovagrend vezetői és számos egyházi és világi előkelőség jelenlétében míves ereklyetartóba helyezték maradványait, hamarosan átjárta az egész kontinens szellemiségét. Marburg a középkorban a harmadik helyre került a leglátogatottabb zarándokhelyek listáján Róma és Santiago de Compostella után. Ennél is jelentősebb volt azonban, hogy Európa királyi udvaraitól a városokban élő vallásos női közösségekig széltében talált visszhangra mindaz, amit életében képviselt: a Krisztus-követés a szegények, betegek és elesettek szolgálatában.

Ennek a széleskörű szellemi hatásnak egyik legfontosabb vonása az az ellentét, amely Erzsébet társadalmi helyzete és életfelfogása között feszült. Egy király leánya, egy befolyásos német fejedelem felesége a korabeli elit legmagasabb szintjét jelentette, akinek az életében – helyzeténél fogva – a vallást intézményesített formában a politikai érdek alá kellett rendelni. Erzsébet ezzel szemben már az ősi magyar rózsalegenda szerint is inkább dacolt az udvari elvárásokkal, csak hogy kenyeret vigyen az éhezőknek. Wartburgban ugyanezt folytatta, akár a nemesi környezet jólétének a rovására is; özvegységében pedig nem egy csöndes kolostorban keresett nyugalmat, amint az ilyenkor szokás, hanem a kivetettek és esélytelenek szolgálatában. Amikor András király küldöttei felkeresték őt Marburgban, éppen munka közben találtak rá, s az előkelő urak megütközve jegyezték meg: sosem láttak még királylányt fonni.

Ez az önfeláldozó szociális elköteleződés, melynek útjára Erzsébet és Ferenc nyomán oly sokan léptek azóta, mély nyomot hagyott mind az egyházon, mind a keresztény kultúrkörben. Bár kettejük között semmiféle személyes kapcsolat nem volt, szellemi összetartozásuk mégis vitathatatlan – ahogyan egy régi ferences forrás írja: Ferenc volt a rend atyja, aki létrehozta azt, Erzsébet pedig a rend anyja, aki táplálta. A hagyomány szerint Ferenc neki küldte el köpenyét, ő pedig már 1228-ban hozatott Marburgba ereklyét, hogy az ottani kápolnát Ferenc tiszteletére szentelhessék föl.

Születésének 800. évfordulóján még ma is fontos kimondani: élete nyomán sem Európa, sem Magyarország nem maradt ugyanaz, mint annak előtte. Sőt szinte minden nagyobb szellemi korszak felfedezett és hangsúlyozott benne valami örökséget. A németországi reformáció vezéralakja, Luther, azt mondta róla: készséggel elfogadom, hogy Erzsébet valóban szent volt. Egyik egyenes ági leszármazottja, Hesseni Fülöp, 1526-ban a protestáns fejedelmek vezetőjévé is lett, és bár ősanyja földi relikviáit éppen ő távolította el a marburgi templomból, és temettette el ismeretlen helyre, mégis kőbe faragtatta magát mint a hit, Erzsébetet pedig mint a cselekvő szeretet követőjét. Tisztelete azóta is inkább összekötő, mint elválasztó tényező a katolicizmus és az evangélikusság között. A felvilágosodás és a modern kor szinte kizárólag karitatív-szociális példaképként őrizte meg –joggal, arról azonban gyakran megfeledkezik, hogy mindez abból a bibliai elhivatásból fakadt, amely Jézus és az apostolok szolgáló életéből őt és számos kortársát megragadta.

 

Szent Erzsébet magyarsága

Régóta foglalkoztatja a történészeket, hogy mennyiben tekinthető Árpád-házi Erzsébet magyarnak. Származása és kicsinykori neveltetése szerint vitathatatlan, hogy nemcsak német, hanem legalább annyira magyar is. Környezetében szinte mindvégig maradtak egykori szolgálói közül, akik gyermekként idegenbe kísérték, András király pedig rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot. Házasságkötésüket követő egyetlen közös útjuk is Magyarországra hozta őt férjével; igaz, éppen az Aranybulla kiadását megelőző évben, ami kevéssé rendezett ország benyomását hagyhatta bennük. Amikor pedig megözvegyült, apja azonnal felkínálta neki a hazatérés lehetőségét. Testvére, IV. Béla különösen is sokat tett kultusza előmozdítására, s a tatárdúlás utáni társadalmi újjáépítés egyik fontos tényezője éppen Erzsébet lett, akit szülőhazájában is egyre több vallásos közösség választott példaképül – lépést tartva a korabeli európai átalakulásokkal.

Ha végignézzük a magyarság és Árpád-házi Erzsébet tiszteletének összefonódását, ez a tatárjárás korára visszanyúló kezdet szinte ómennek is tekinthető. Erzsébet tisztelete ugyanis egészen napjainkig összeforrott a nemzeti válsághelyzeteinkkel. A reformkor történelmi előzményeket kereső, a német nyomással dacoló nemzedéke éppúgy állította magyarságát, mint ahogy a szabadságharc letiprása utáni Bach-korszakban is összefonódott emléke a magyarbarát császárné, Sissi kultuszával. Természetes az is, hogy a trianoni békediktátumot követően – különösen kultúrpolitikai körökben és igen eltérő színvonalon – ismét rátaláltak mint a történelmi Magyar Királyságnak a gazdasági világválság idején is jól interpretálható szimbólumára.

Akármennyire is különbséget kell tennünk Erzsébet életének és szentként való tiszteletének története között, semmiképpen sem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: egyike azon magyar származású személyeknek, akik történelmünk folyamán a legmélyebben és kitörölhetetlenül formálták át Európa és a kereszténység arculatát. Nem véletlen, hogy már a középkorban megkapta a „Magyarország virága” (Flos Ungariae) nevet.

 

Szent Erzsébet példája: el nem avuló üzenet

Születésének nyolcszázados évfordulója Európa újabb szellemi átalakulásával esik egybe. Vajon milyen irányból fedezhetjük fel újra mindig életképesnek bizonyuló példáját? Szellemi-ideológiai válságaiban vergődő világunknak s ebben vergődő kereszténységünknek újra fel kell fedeznie az elkötelezettséget Jézus példájának követésében, az intézményes vallásosság és a megélt hit összetartozásában. Ez a spirituális erőforrás annál is inkább aktuális, mert Erzsébet az egész európai kultúrkör egyik központi alakja, közös európai örökségünk része. S végül: egész világunknak szüksége van a szociális igazságosságnak és gondoskodásnak arra a következetes megvalósítására, amely őt jellemezte. Fejedelmi élet Krisztus követésében és a szegények szolgálatában: el nem avuló üzenet. Ahogyan egyszer maga is mondta: „Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.”

Korányi András[1]

 

[1] Egyháztörténész, evangélikus lelkész.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.