egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában

Korunk egyik legmeghatározóbb gazdasági és társadalmi folyamata a globalizáció. Ennek eredményeképpen fokozatosan és folyamatosan mélyül és szélesedik a dúsgazdagok, illetve a szegények, a peremre szorultak, a napról-napra tengődők közötti szakadék. A keresztény egyházaknak ebben az átalakuló, állandó mozgásban levő környezetben kell megtalálni azokat az eszméket, felmutatni azokat a modelleket, amelyek valamiféleképpen megjeleníthetik a jézusi tanításban mélyen gyökerező szolidaritás és társadalmi igazságosság mindig időszerű gondolatát. A Szent Erzsébet Jubileumi Év jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, mi hasznosítható és aktualizálható a történelmi örökségből: az ókeresztény kortól kezdve, az Árpád-házi Szent személyes példáján keresztül egészen napjainkig. (A szerk.)

 

Az ókeresztény közösségek szolidaritáseszménye és -gyakorlata

 

1. Az Újszövetség tanúsága

Az ókor keresztény közösségei gyorsan felismerték a kölcsönös segítségnyújtás szükségességét, és hangsúlyt fektettek annak elvi megfogalmazására és gyakorlati megvalósítására. Ennek igen idealizált leírását az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatjuk. Lukács szerint az első keresztények „mindent a közösbe tettek; tulajdonaikat és javaikat eladták, [majd] maguk között megosztoztak az árán, kinek-kinek a szükségletei szerint” (ApCsel 2,44-45). Ebben az eszményi közösségben „a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Senki nem mondta magáénak azt, amivel rendelkezett, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították az Úr Jézus feltámadását, és mindnyájan nagy kegynek örvendtek [a zsidó nép körében; lásd 2,47; 4,21; 5,13]. Körükben senki nem szűkölködött, mivel mindazok, akik földeket vagy házakat birtokoltak, eladták, az árát pedig elhozták, és az apostolok lábaihoz helyezték. Akkor pedig kinek-kinek a szükségletei szerint osztottak belőle.” (ApCsel 4,32-35).

Történeti szempontból ez a leírás nem igazán tekinthető hiteles bemutatásnak. Annál is inkább, mivel röviddel később, a mindennapi alamizsna-osztogatásnál, felmerült a „hellének” (vagyis a hellénizált zsidók) özvegyeinek az elhanyagolása. Ennek eredménye a hét szolgálatra (diakonia) kiválasztott férfi megbízása (lásd ApCsel 6,1-7). Ami azonban mindenképp megfontolandó, az az első keresztények összetartása és közösségvállalása annak érdekében, hogy a közösségen belül senki ne szenvedjen hiányt semmiben. Ez az együvé tartozás a páli levelekben is tetten érhető. Az apostol rendszeresen szentekről vagy a szentek közösségéről beszél (Róm 1,7 és 16,15 ; 1Kor 1,1); illetve adományokat gyűjt a jeruzsálemi hívek számára (lásd 2Kor 8,1-15).

Jóllehet az első évtizedek keresztényei állandó messiási várakozásban éltek, mivel Jézus második eljövetelét nagyon közelinek gondolták (lásd 1Kor7,29-31), ez a várakozás nem akadályozta őket abban, hogy a mindennapi életüket megszervezzék. A keresztény közösségek Istenre és a hétköznapokra történő párhuzamos figyelése kétségtelenül szerepet játszott a „hogyan tovább ?” kérdésének elméleti és gyakorlati megválaszolásában; különösen akkor, amikor nyilvánvaló lett, hogy a második eljövetel ideje távoli, és meghatározása bizonytalan. Ettől kezdve a testvéri közösségek intézményes megszervezése és fejlődése a továbbélés elengedhetetlen feltételévé vált. A kereszténység azóta is a jézusi örömhír radikális eszménye és az adott történelmi helyzetekhez való alkalmazkodás kényszere között őrlődik. A történelem folyamán az anyagiakhoz való viszony kérdése nagyon sok ellentétet és feszültséget szült, és szül mind a mai napig, ami végül is a jézusi eszmény állandó időszerűségét és vonzóerejét bizonyítja.

 

2. Az ókeresztény közösségek gyakorlata

Kr. u. a II.-III. század az az idő, amikor a kereszténységnek még nincs törvényes létezési jogosultsága a Római Birodalom jogi keretei között. A legjobb esetben is csak megtűrt vallási irányzatnak tekinthető. Ennek ellenére azonban mind jobban és jobban látható társadalmi és vallási jelenséggé válik, amellyel a római közigazgatásnak számolnia kell. Ilyen körülmények között szembesülnek a keresztény közösségek a szegénység problémájával, főként a római birodalmat a III. században sújtó általános (gazdasági, pénzügyi, katonai, politikai, társadalmi és vallási) válság idején. A kereszténység szerveződési képessége, valamint az a tény, hogy a nehézségek idején választ tudott adni az embereket foglalkoztató egzisztenciális kérdésekre, és társadalmi téren pótolta a széteső államgépezet hiányosságait, fontos szerepet játszott abban, hogy fokozatosan a birodalom egyetlen hivatalos vallásává vált. A constantinusi dinasztia ugyanis rá építette a birodalom megreformálását és konszolidálását célzó minden erőfeszítését. Minket azonban most elsősorban az érdekel, hogy az ezt megelőző időszakban a kereszténység, mint megtűrt vallási irányzat, hogyan fogalmazta és valósította meg a szolidaritás eszméjét.

 

a) A római közösség

Kelemen püspök az I. század utolsó évtizedében (kb. 96-98 körül) így nyilatkozik a korinthusiakhoz írt levelében: „a gazdag segítsen a szegényen, ellenben a szegény adjon hálát az Istennek, hogy olyan valakit rendelt neki, aki gondoskodik a szükségleteiről” (38,2). Kelemen, aki a korinthusi közösségben kitört zavargásokat akarja csillapítani, a hívek közötti egyetértés feltételeire (szeretet, engedelmesség, bűnbánat, alázatosság, hit) próbál figyelmeztetni. Ebben az összefüggésben említi a gazdag és a szegény példáját, amely nem más, mint a fennálló társadalmi rend megerősítése, és a római patrónus gyakorlat keresztény színezetbe való öltöztetése.

Hermász A Pásztor-ban, amely kb. 140 és 155 között keletkezett Rómában, és az apokaliptikus irodalmi műfajhoz tartozik, a következőket írja: „Tedd a jót, és munkád gyümölcseiből, amelyeket Isten juttat neked, adjál egyszerűségben minden szűkölködőnek. Ne aggodalmaskodj amiatt, hogy kinek adsz, és kinek nem adsz: adj mindenkinek, mert az Isten mindenkit akar részesíteni a maga adományaiból” (27,4). A jócselekedet azért is fontos a gazdagnak, mivel a szegény, akin segít, hálát adván az Istennek közbenjár az ő jótevőjéért. Éppen ezért a gazdag „újra meg újra gondoskodik a szegényről, hogy az életében ne szenvedjen hiányt semmiben, mert tudja, hogy a szegény imája értékes és kedves az Isten előtt. Így mindketten teljesítik feladatukat: a szegény az imádságban, hiszen ez az ő gazdagsága, az Úrtól kapta, és az Úrnak is adja vissza azért, aki őt segíti; hasonló módon a gazdag is, aki a vagyonát, amit az Úrtól kapott, fontolgatás nélkül odaadja a szegénynek. Íme egy jelentős és kedves cselekedet az Úr előtt, mert a gazdag helyesen fogta fel a gazdagsága értelmét, részesítette a szegényt az Úr ajándékaiból, és megfelelően teljesítette a feladatát.” (51,6-7)

Ahogy ez az itt idézett két iratból is kitűnik, a római közösségben nem annyira a javak megosztásának a gondolata érvényesült, hanem sokkal inkább az adakozás vagy a jócselekedet szelleme. Ez a megállapítás azonban nem kizárólagos jellegű. Jusztinosz filozófus és vértanú (100–165) 155 körül írt I. Apológiájá-ban ugyanis említi a vagyonközösséget. Kérdés, hogy ez mennyire jellemzi ténylegesen a római közösséget? Jusztinosz ugyanis a palesztinai Neápoliszban (ma Nablus) született, pogány görög családban, és csak hosszas intellektuális keresés után lett kereszténnyé. Megtérése után filozófiai iskolát nyitott Rómában. Nem tudni, hogy játszott-e szerepet a birodalmi főváros keresztény közösségében. Mivel a szerző Antoninus Pius római császárhoz (138–161), illetve annak fiaihoz (Marcus Aurelius és Lucius Verus), címezi a művét, megállapítása inkább általános érvényűnek (eszményinek) tekinthető, ahogy azt a szövegösszefüggés is sugallja. Nem valószínű, hogy egy adott közösségre vonatkozik. Jusztinosz szerint a II. század közepén a keresztények, akik közül sokan a pénzt és a vagyont mindennél többre tartották, most javaikat odaadják a közösségnek, és mindenüket megosztják a szükséget szenvedőkkel (I. Apol. 14,2).

Jusztinosz tanúságával párhuzamosan még érdemes megemlíteni Dénes korinthusi püspök, Szoterosz római püspökhöz (166–175) írt levelét, amely azt bizonyítja, hogy a birodalmi főváros keresztény közössége a helyi jócselekedetek mellett a szükségben levő közösségekkel szemben is gyakorolta a szolidaritást: „Kezdettől fogva az a szokás uralkodik nálatok – írja Dénes –, hogy különféle módon jót tesztek minden testvérrel, és számos egyháznak küldötök támogatást minden városba; ezáltal könnyítetek a rászorulók nyomorúságán, és kezdettől fogva küldött segítségetekkel fenntartjátok a bányákban levő testvéreket. Rómaiak, ti őrzitek a hagyományos római szokást, melyet nemcsak fenntart boldog püspökötök, Szoterosz, hanem még gyarapít is azáltal, hogy bőségesen küld a szenteknek támogatást, és szerencsés szavakkal vigasztalja a hozzá jövő testvéreket, mint a gyermekeit gyengéden szerető atya.” (Euszebiosz, Egyháztört. IV,23,10)[1]

 

b) A szíriai kereszténység

Az ókeresztény kor azonban messzemenően nem monolitikus. A különböző problémák megoldását az elvi és a gyakorlati változatosság jellemzi. Ezt tükrözik pl. a szíriai környezetben keletkezett őskeresztény iratok. Elsőnek a Didakhé-t, vagy más néven a Tizenkét apostol tanításá-t említhetjük. Ez egy több műfajú, és különböző időkben írt részekből összeszerkesztett mű. Végső (ma ismert) formáját az I. század vége és a II. század eleje között nyerte el. Az írás négy részből áll. Minket azonban elsősorban az erkölcsi intelmek, vagy a két útról szóló tanítás (az élet, illetve a halál útja, 1-6. fejezet) érdekel, amely tulajdonképpen egy eredetileg zsidó mű keresztényiesített formája. Ebben a részben olvashatjuk a következő intelmeket: „Mindenkinek adj, aki kér tőled, és ne kérd vissza. Az Atya ugyanis azt akarja, hogy mindenkivel megosszuk adományait. Boldog, aki a parancs szerint ad, mivel kifogástalan. Jaj annak, aki vesz. Kétségtelen, hogy ha valaki a szükség miatt vesz, kifogástalannak tekinthető; ellenben ha nem szorul rá, akkor számot kell majd adnia arról, hogy mi okból és mi célból vett” (1,5). „Ne nyújtsd ki a kezed, hogy kapjál, és ne zárd össze, hogy adjál. Ha kezed munkája nyomán van valamid, add oda majd a bűneid megváltásáért. Ne vonakodj adakozni, és adj zúgolódás nélkül; hiszen egy nap megismered majd azt, aki viszonozza neked az igazi bért. Ne fordulj el a szűkölködőtől, hanem oszd meg mindenedet a testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; hiszen ha osztoztok a halhatatlanságban, mennyivel inkább osztoznotok kell a romlandó dolgokban.” (4,5-8)

A Didakhé-hoz hasonló szellemű megfogalmazást találunk a Barnabás-levél-nek nevezett iratban is. Ez egy 21 fejezetből álló mű, amely szintén ismeri a két útról szóló tanítást. Keletkezési ideje 140 utánra tehető. A levél két részből áll. Az első, tanító rész (1-17.), azt bizonyítja, hogy az ószövetségi törvény megtartása nem szükséges az üdvösséghez. A második rész (18-21.) erkölcsi rendeleteket tartalmaz a fény és a sötétség útja, vagy, másképpen fogalmazva, az erények és a bűn tanának a fényében. Ebben a részben olvashatjuk a következő intéseket: „Legyen mindened közös felebarátoddal, ne mondj semmit a magadénak; ha a romolhatatlan javakban osztoztok, mennyivel inkább a romlandókban! (…) Ne légy olyan, aki tenyerét csak kapni nyújtja, ám adni visszahúzza! (…) Ne vonakodj adni, és ne hánytorgasd fel, ha adsz! Tudnod kell, ki a béred jóságos kifizetője” (19,8-9.11).[2]

 

c) A kis-ázsiai kereszténység

Amennyiben a római és a szíriai keresztények felfogását nézzük, rögtön tapasztaljuk a lényeges különbséget, amely mindenek előtt a társadalmi és a kulturális különbségekkel magyarázható. A hangsúlyt az egyik oldal az adakozásra, míg a másik oldal a javak megosztására helyezi. Ez egyben azt is tükrözi, hogy Rómában fokozatosan túlsúlyba kerül a pogány elem, míg Szíriában hosszabb ideig érvényesül a zsidó származású keresztények befolyása.

Ezen két felfogás határán áll a II. század vége és a III. század eleje között keletkezett és feltehetően Kis-Ázsiából származó Levél Diognétoszhoz elnevezésű irat. Ez a mű tulajdonképpen egy felszólítás vagy buzdítás a keresztény hit elfogadására. Az ismeretlen szerző, többek között, a következőképpen szól címzettjéhez: „Elnyomni a felebarátot, az erőtlenebbek fölé kerekedni, gazdagnak lenni, erőszakhoz folyamodni az alárendeltekkel szemben, mindez nem jelent boldogságot, és nem ez az Isten utánzás módja. Éppen ellenkezőleg, ezek a tettek idegenek Isten fenségétől. Aki viszont felebarátja terhét magára veszi, és jobb sorsban lévén segíteni kíván a szegényebben, aki az Istentől kapott javait szabadon a rászorulók rendelkezésére bocsátja, azok Istenévé válva ezáltal, akik tőle azt megkapják, az a személy Isten utánzója” (10, 5-6).

 

3. A szemlélet alakulása

A keresztények számbeli növekedése, az anyagi javak kezelésének a kérdése és a közösségek intézményes fejlődése változást eredményezett a szegényeken és a rászorulókon való segítségnyújtásban is. Lassan-lassan az adományok összegyűjtése, kezelése és szétosztása szinte kizárólagosan az egyházi közösségek elöljáróinak a hatáskörébe került. Ezzel az intézményesedési folyamattal párhuzamosan a jócselekedet is átértékelődött, illetve fontos üdvtörténeti szerepet kapott. Mindinkább a gazdag üdvösségét lett hivatott biztosítani, s ily módon a szegény, a rászoruló tulajdonképpen az adakozó üdvösségének az eszközévé vált. Drasztikusan fogalmazva: kezdetét vette Isten országának az áruba bocsátása a szolidaritás eszméjének a kárára. Míg Alexandriai Kelemen a III. század elején az anyagi javakat önmagukban közömbösnek mondta, és az erkölcsi megítélést a használattól tette függővé, addig a IV-V. század birodalmi egyháza az anyagiakat már jónak és Istentől jövőnek tekintette.

Maga a gondolat, hogy a jócselekedet a gazdag üdvösségét eredményezi, elég korán fellelhető a római keresztény közösségben. Az ebben az irányba mutató fejlődés azonban fokozatosan elérte a kereszténység egészét. Erről tanúskodik a Didaszkalia néven ismert, és a III. század első évtizedeiben keletkezett, szíriai eredetű irat, amely elsősorban egyházfegyelmi előírásokat tartalmaz. A szerző, aki többek között a szegényekről és az özvegyekről való gondoskodásra inti a püspököt, a következőket írja az adományokról: „Akik ajándékot adnak, ne adják közvetlenül az özvegyeknek, hanem vigyék őket neked, hogy te, aki a legjobban tudod, kik szenvednek szükséget, jó vagyonkezelőként ossz abból, amit kaptál. Hiszen Isten akkor is ismeri az adakozót, ha az illető nincs jelen. Mikor pedig kiosztod, mondd meg nekik az adakozó nevét, hogy imádkozzanak érte a nevében. Mert az Úr minden könyvben említi a szegényeket, és parancsot ad róluk, még ha vannak is önkéntes adakozók.” (14)[3]

A Didaszkalia figyelmezteti a püspököket és a diakónusokat, hogy csakis a tiszta szándékú adományokat fogadják el. „Ha pedig vannak olyan püspökök – olvassuk –, akik ezt elhanyagolják, és képmutatásból nem törődnek az ilyesmivel, vagy a piszkos haszon kedvéért, vagy mert hanyagok, és nem vizsgálják ki a dolgot, akkor számot kell adniuk érte, mégpedig szigorúan.” A szerző szerint, „ha az egyházak olyan szegények, hogy a nyomorgókat” embertelen gazdagok, gonosztevők, galád ügyvédek, hamis vádemelők, bálványkészítők, igazságtalan vámosok, katonák, hóhérok, birodalmi hivatalnokok stb. segítségével tudják csak táplálni, „akkor inkább szenvedjenek éhséget, de a gonoszoktól” ne fogadjanak el semmit. „Kérdezősködjetek, és járjatok utána – írja a szerző –, hogy hívőktől kaphassatok, akik az egyházhoz tartoznak, és jól viselkednek. Ebből tartsátok el a szűkölködőket. Azoktól pedig, akiket kizártak az egyházból, ne fogadjatok el addig semmit, amíg méltók nem lesznek arra, hogy újra az egyház tagjai legyenek. Ha pedig hiányt szenvedtek, mondjátok meg a testvéreknek, hogy rendezzenek (gyűjtést) maguk közt, és adjanak. Így segítsetek igazságosan.” (18)[4]

Egyértelmű, hogy az ókeresztény közösségek kezdettől fogva figyelmet szenteltek mind a szegényekre, mind pedig a javak megosztására. Hiszen pontosan tudták, hogy egy közösségen (vagy akár társadalmon) belül a kirívó társadalmi egyenlőtlenség feszültséghordozó és erőszakot szülő tényező. Ilyen körülmények között a jótékonykodás kétségtelenül enyhíti a szegénységet, és orvosolja a társadalmi problémákat, ellenben nem oldja meg azokat. Annál is inkább, mivel a jótékonykodás, amely rendszeresen függő viszonyt teremt az adakozó és a részesedő között, mindig is anyagi jellegű, és rendszerint a fölöslegből juttat. Ezáltal az adakozó helyzete semmit nem változik. Sőt mi több, még társadalmi elismerésre is számíthat, miközben lelkiismerete teljesen megnyugszik, és föl sem merül benne a helyzet alaposabb elemzésének a szükségessége.

Ezzel szemben a szolidaritás társi (partneri) viszonyt alakít ki. Az adakozó ugyanis tekintettel van a részesedőre, bevonja azt a megosztandó javak kezelésébe, felébreszti és fejleszti benne a felelősségérzetet. Ugyanakkor a szolidaritás sokkal sokrétűbb lehet, mint puszta anyagi javakból való részesítés. Éppen ezért a szolidaritás eszméje magában hordozza a részesedő fejlesztésének/fejlődésének a lehetőségét, illetve a felelőssé tevésének a gondolatát.

A názáreti Jézus életével és tanításával cselekvésre és új életvitelre szólította fel a követőit, akik az első időkben igyekeztek is valamiféleképpen ehhez igazodni, miközben nem állt szándékukban a korabeli társadalmi viszonyokat felforgatni. Annak keretei között próbálták a jézusi eszmét megvalósítani. Minden, a társadalmi létre tartósan berendezkedő eszménél azonban megkerülhetetlen a hatalmi és az emberi tényező. Ekkor már az alakulás és a fejlődés nem egy belső, hanem egy kívülről és felülről meghatározott és irányított folyamatként jelenik meg. Egyébként ez teszi a későbbiekben lehetővé a megújulást, amely mindig egy belső folyamat. Egyének vagy csoportok ugyanis időnként megkísérelnek újra és újra visszatérni az eszméhez/eszményhez. Ilyen pl. a keresztény szolidaritás is, amely több a puszta alamizsnaosztásnál. Hiszen a szolidaritás keretében a javak megosztása eszménye valójában nem azt célozza, hogy mindenki egyformán szegény, vagy egyformán nyomorult legyen, hanem azt, hogy egy adott közösségen vagy társadalmon belül ne legyenek olyan szegények és rászorulók, akikkel szemben az „önmagukat megvalósítók” már szükségtelennek érzik a törődést és az odafigyelést. Ugyanakkor az is elengedhetetlen, hogy a társadalmi körülmények determináló hatása ne merevedjen meg, hanem mindenki a tehetsége függvényében kapjon esélyt és lehetőséget egy saját élethelyzet megteremtésére. Kérdés, hogy a keresztény egyházak milyen szerepet szánnak önmaguknak a jövő neoliberális társadalmában: a szolidaritásra építő igazságosság felhajtó erői, vagy inkább a hatalmi körökhöz kapcsolódó és a fennálló rend konzerválását szolgáló alamizsnaosztogató intézmények lesznek-e? Vagy minden a pénz függvénye lesz csupán?

Jakab Attila

[1] Fordította Baán István. Módosított fordítás. (Ókeresztény írók, 4), Budapest, 1983, 179. old.

[2] Fordította Kisdi Klára, in: Adamik Tamás (szerk.), Apokrif levelek, Budapest, 1999, 107. old.

[3] Fordította Erdő Péter, in: Vanyó Lászó (szerk.), Az ókeresztény kor egyházfegyelme. (Ókeresztény írók, 5), Budapest, 1983, 178. old.

[4] Uo., 192-193. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.