egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent  az Egyházfórum 2008/6. számában

- A nagy összeütközés –

(második rész)

E cikksorozat I. részében leírtuk a helyzet kialakulását és mintegy a főszereplők fölvonulását. Mindszenty megkapta hercegprímási kinevezését, beiktatták hercegprímási székébe, röviddel ezután megkapta bíborosi kinevezését is, és még ezt megelőzően, közvetlenül beiktatása után bejelentette igényét közjogi méltóságára, ami a legélesebb ellentétben volt a kialakult hatalmi viszonyokkal. Barankovics – közvetlenül ez előtt - megkapta annak megerősítését, hogy ő a DNP a magyar kereszténydemokrata párt főtitkára, és elmondta programbeszédét, amelyben elvei teljes fenntartásával a modus vivendit kereste a kialakult hatalmi viszonyokkal. Az e két felfogás közti ellentét feloldhatatlan, és a nagy összeütközés, a tragédia elkerülhetetlen volt, csak alkalom kellett ahhoz, hogy bekövetkezzék. Az első ilyen alkalom a KALOT megmentésének kísérlete és feloszlatása volt 1946-ban, a második az 1947. évi választás. E cikksorozat II. része a nagy összeütközés e két szorosan egymásba fonódó szakaszát írja le. A végkifejlet elhárításának kísérletét, valamint a végkifejletet, a főhősök és mellékszereplők pusztulását a harmadik rész mutatja be, a tanulságokat és következtetéseket pedig a negyedik rész foglalja össze.

 

KÍSÉRLET A KALOT MEGMENTÉSÉRE ÉS A KALOT FELOSZLATÁSA

P. Kerkainak és P. Nagynak látniuk kellett, hogy az egyháztól semmiféle segítségre sem számíthatnak, már csak azért sem, mert a hatalom és az egyház közti összeütközés elkerülhetetlen, sőt hogy semmiféle segítségre sem számíthatnak Barankovicstól és pártjától sem, hiszen a pártnak összesen két képviselője volt, és nem volt semmiféle politika súlya. Ezért kétségbeesett kísérletbe kezdtek, és a hazai kommunista politikai vezetés feje fölött átnyúlva a szovjetekkel próbálták fölvenni a kapcsolatot a KALOT megmentése érdekében. Annak, hogy e kísérlet sikerének csekély a reménye, nyilvánvalónak kellett lennie számukra annak alapján, amit P. Nagy második római útja során tapasztalt, emlékirataiban ugyanis a következőket olvashatjuk. „Megkérdeztem P. Leibert, igaz-e, hogy Moszkva közeledő lépéseket tett volna a Vatikán felé. Ezeket válaszolta: ’Nem igaz, hogy Moszkva közeledett volna. Ellenben mi hoztuk már többször Moszkva tudomására, hogy hajlandók vagyunk a kapcsolatokat fölvenni. Először évekkel ezelőtt Ankarán keresztül, de semmi érdemleges válasz nem jött. Majd még Roosevelt életében az elnök egyik kiváló katolikus diplomatája megemlítette a Vatikán közeledő szándékát magának Molotovnak, aki részint kitért a válasz elől, részint valami kis bíztatást adott. Stockholmon keresztül is történnek jelenleg közeledő lépések, most már mindkét oldalról, de kialakult eredményről még nem beszélhetünk. A Vatikán föltétlenül föl akarja venni a kapcsolatot Moszkvával, és épp ezért számára kellemetlen, ha bizonyos egyháziak hivatalos működésükben a maguk részéről még jobban kiélezik az amúgy is kedvezőtlen helyzetet.’” (Nagy 1965/1990: 202-203)

P. Leibernek ez a kijelentése csak azt jelenthette, hogy egy ilyen kísérlet P. Kerkai és P. Nagy számára sem tilos, de ehhez sok remény aligha fűzhető. Ezt a halovány felhatalmazását P. Nagy tulajdonképpen már első római útja alkalmával megkapta. Augusztus 14-i magánkihallgatásának erről az eleméről a következőket írja. „Előhoztam Őszentségének az oroszok közeledési szándékát a Vatikánhoz, mire csak azt válaszolta, hogy az egyháznak érdeke, hogy szabadon közlekedhessen a megszállott területeken élő híveivel, s e célért az egyház áldozatokat is kész hozni, de előbb mutasson az orosz valami pozitívumot.” (185. o.) Továbbá: „Megemlítettem P. Leibernek az oroszok felé való közeledés lehetőségét, és kikértem véleményét. Meglepetésemre bevallotta, hogy a Vatikánban vannak magas rangú személyiségek, akik Őszentségét abba az irányba befolyásolják, hogy keresni kell az oroszok felé egy modus vivendi megtalálásának útját.” (Uo.) Ez is engedély volt, de nem bíztatás, különösképpen nem a kísérlet sikerét illetően.

Ennek az elvi egyetértésnek a birtokában az első ma ismert lépésre 1946. január 10-én került sor. „E napon a Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg propagandaosztályának Kvin nevű hadnagya a KALOT meghívására személyesen találkozott P Kerkaival és […] közeli munkatársaival.” (Balogh 1998: 177) Február 4-én P. Kerkai és P. Nagy a budapesti szovjet parancsnokságon viszonozták Kvin hadnagy látogatását. (179. o.) Erről a találkozásról P. Nagy a következőképpen számol be: „Legnagyobb meglepetésemre hivatalos volt öt orosz katonatiszt is, akiket az oroszokhoz való átszökésem különböző állomásain […] ismertem meg. […] Megtudtam, hogy egyik-másikat nem is volt olyan könnyű erre a vacsorára előkeresni. Ez a rendkívüli előzékenység külön súlyt adott az est nagy szenzációjának, amely egy róma-moszkvai közeledés lehetőségének a megbeszélése volt. Ígérték, hogy ha pozitív vatikáni akarattal jövök vissza, Puskin követ lehetővé fogja tenni, hogy a következő titkos megbeszélés már Moszkvában fog lezajlani.” (Nagy 1965/1990: 206-207) Ez nagy bíztatás volt, de mégsem volt egészen egyértelmű: „Hiába mentem megkérdezni, hogy mikor tudok Vorosilovval találkozni, orosz módszer szerint soha negatív választ nem kaptam, csak azt felelték, hogy most nincs itt”.  (208. o.)

Ezt követően P. Nagy elindult harmadik római útjára, nem sokkal az után, hogy Mindszenty is ott járt, átvenni a bíborosi kalapot. A pápa ismét magánkihallgatáson fogadta P. Nagyot, és ez alkalommal „két ízben is a prímással kapcsolatban használta ezt a kifejezést ’túlságosan imprudens’ (troppo imprudente).” (209. o.) Végül P. Leibertől, a pápa magántitkárától az alábbi szövegű levelet kapta: „Vat. 1946. márc. 18. Főtisztelendő Kedves P. Nagy: Az imént bízott meg Őszentsége, hogy Önnel a következőket közöljem: Páter Nagy közölheti megbízóival, hogy a Szentszék hajlandó a moszkvai kormánnyal kapcsolatba lépni, amennyiben ezt óhajtja, miként már a háborús évek alatt is megvolt a Szentszék ily irányú készsége. Krisztusban készséges híve: Robert Leiber. S. J.” Megvolt tehát a teljes felhatalmazás a puhatolózó tárgyalások felvételére.

Ezalatt idehaza az lett a központi kérdés, hogy együttműködhet-e a KALOT a MADISZ-szal, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséggel, és csatlakozhat-e a MIOT-hoz, a Magyar Ifjúság Országos Tanácsához, amelyről joggal lehetett feltételezni, hogy az ebben résztvevő szervezetek egyenrangúságának elvi deklarálása ellenére a gyakorlatban kommunista irányítás alatt fog állni. A kérdést egy héttel az előbb említett január 10-i találkozás után Kvin hadnagy tette fel: „A KALOT hajlandó lenne-e a MADISZ-szal egy munkaközösségben dolgozni?” (Balogh 1998: 178) Kerkai, nyilván a kérdező személyére és a vele és megbízóival folyamatban lépő tárgyalásokra való tekintettel és egyes részletekre vonatkozó fenntartásainak hangoztatásával, igent mondott. Az összefüggésekre egyértelműen utal, hogy Kerkaiék a szovjetektől „arra a kérdésükre, hogy mikor lehetne sort keríteni egy moszkvai KALOT-bemutatóra, azt a választ kapták, hogy ez kizárólag Moszkva és a Vatikán megegyezésének elindításától függ”. (179. o.) Annak alapján, hogy a MADISZ-szal való együttműködés kérdését Kvin hadnagy közvetlenül az után vetette föl, hogy először találkozott P. Kerkaival és munkatársaival, joggal merül föl a gyanú, hogy Kvin hadnagy és megbízói elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy becsalogassák a KALOT-ot a MADISZ-szal való együttműködésbe, és nem abban, hogy kipuhatolják a róma-moszkvai közeledés lehetőségét.

A KALOT-nak ez a lépése, tehát a MADISZ-szal való együttműködése és a MIOT-ba való belépése határozott ellenállást váltott ki a konzervatív katolikus körökben. „Az AC ifjúsági bizottságába tartozó, főként női mozgalmak vezetői a KALOT kizárását követelték az AC. kötelékéből.” (Balogh 1998: 180) Mindszenty, mihelyt tudomást szerzett a történtekről, „megrovó hangú levelet küldött P. Kerkainak”, és „igazoló jelentést kért P. Kerkaitól. P. Kerkai többoldalas levélben válaszolt.” (Uo.). Ebben leírta, hogy „a KALOT-nak és magának a katolikus egyháznak”, „a szovjet hatalom szomszédságában, annak túlsúlyában érezhető befolyása alatt” „meg kell találnia a modus vivendi útját, mert csak így szolgálhatja hívei és az ország boldogulását”. (Uo.) „A püspöki kar néhány tagja nem osztotta Mindszenty hercegprímás véleményét. Bánáss László veszprémi apostoli kormányzó körlevélben állt ki a KALOT mellett. […] Körlevelét szó szerint átvette Kovács Sándor szombathelyi püspök is.” (181. o.) „Nem tette magáévá Mindszenty hercegprímás politikai véleményét a Demokrata Néppárt sem. Barankovicsék határozott hangú levélben fejtették ki, hogy a KALOT nem biztosíthatta volna létét a MIOT-tagság nélkül.” (182. o.) „Mindszenty […] elmarasztalása ellenére a KALOT a MIOT teljes jogú tagja maradt.” (Uo.) „Mindszenty […] reagálása nem váratott sokáig magára. 1946. június 8-i keltezéssel […] igen elmarasztó levelet küldött P. Kerkainak”. (Uo., 183. o.) Ebben visszavonta a KALOT-nak korábban adott pártfogását, és korábban adott pártoló sorait is visszakérte. Minderről „ugyanazon a napon […] értesítette püspökeit.” (Uo.)

A KALOT-nak a MIOT-ba való belépését követően, de Mindszenty fenti állásfoglalását megelőzően került sor a gyöngyösi P. Kiss Szaléz ferences szerzetes „összeesküvésének” leleplezésére. A gyanúsítottakat április végén és május elején tartóztatták le, és többüket megkínozták. A vádak nyilvánvalóan koholmányok voltak, és a vádlottakat 1946. június végén adták át a Szovjet Katonai Törvényszéknek. Négyüket halálra, a gyermekkorúakat 7, és a többieket 10 évre ítélték. Tíz évre ítélték Fillér László kisgazdapárti képviselőt is, akinek elítélése, minthogy országgyűlési képviselő volt, félreérthetetlenül sértette az ország szuverenitását, és előrevetítette azt és annak minden következményét, ami egy évvel később Kovács Bélával történt.

Ilyen körülmények között, de még a vádlottak átadása és elítélése előtt, 1946. június 10-én került sor a KALOT éves közgyűlésére. A közgyűlés némi vita után megerősítette „a központ MIOT-tagság melletti döntését” (Balogh 1998: 187) „A hét főnyi szovjet küldöttség részt vett a szentmisén, majd az azt követő díszgyűlésen. A delegáció vezetője oroszul köszöntötte a KALOT-ot, P. Kerkai pedig XII. Pius pápa meleghangú üdvözletét tolmácsolhatta, amelyben további munkára buzdította az ifjúságot. […] A jubileumi ünnepség zárásaként a KALOT-legények bemutatót tarthattak a budapesti Állami Zeneművészeti Főiskola nagytermében. Produkciójukat számos szovjet katonatiszt és pártpolitikus is megtekinthette. A szovjet ifjúsági küldöttség nem maradt adós a vendégszeretettel. A szovjet nagykövetségen másnap este tartott fogadásra az állami vezetők, a politikai pártok és az ifjúsági szervezetek képviselői mellett a KALOT is meghívást kapott. Ez utóbbiról a Szabad Nép június 12-én számolt be, viszont feltűnő, hogy magáról a jubileumi nagygyűlésről egy sort sem írt.” (187-188. o.)

E sorok írója nem volt KALOT-tag, és nem volt ott a június 10. délelőtti, a Vigadóban megrendezett közgyűlésen, de ott volt a Zeneakadémián megrendezett esti bemutatón. A program szerint párhuzamosan szólaltatták meg a klasszikus és a népi művészet remekeit, bizonyítandó, hogy a klasszikus és a népi művészet egybecseng, nincs köztük lényegi és főként nincs nívókülönbség. A klasszikus énekművészetet bemutató énekesnő hosszú pongyolásban lépett föl, hosszú estélyi helyett, mert ez az akkori Budapesten nem volt elérhető az ő számára, de ez, ebben a közegben, senkit nem zavart. A népi művészet legnagyobb sikerét egy hetven év körüli ősz öregember aratta, aki dudán játszott és énekelt, e sorok írójának emlékezete szerint a mai Muzsikás együttest idéző szinten. Az öreg szemlátomást nem értette a hihetetlen sikert, hiszen ugyanazt adta, amit otthon, és ami otthon természetes volt, de egyre nagyobb örömmel és boldogsággal adott elő újabb és újabb ráadást, keltve ezzel egyre nagyobb, egyre átütőbb sikert. A terem tele volt fényes fekete csizmába, fekete csizmanadrágba, világítóan fehér ingbe és fekete mellénybe öltözött falusi fiatalokkal. Ez volt a legények vasárnapi ruhája, és ez volt az, amit a falut és főként falusi vasárnapi misét soha nem látott városiak KALOT-egyenruhának néztek, noha ilyesmi sohasem volt. A fiatalok nem tomboltak, hanem őrjöngtek, a lelkesedés - népükért, hazájukért és a KALOT-ért - meghaladt minden elképzelhetőt. Talán ez a lelkesedés ölte meg a KALOT-ot, több és nagyobb volt annál, mint amit a hatalom elviselhetett.

Egy héttel ez után az este után beindult a gépezet; lehet, hogy egy hét kellett ahhoz, hogy a magyar vezetés meggyőzze a szovjeteket, hogy a KALOT nem tűrhető el tovább. Június 17-én lövöldözés volt a Teréz-körúton, amelyben meghalt egy szovjet őrmester. Az akkori közlések szerint a „tettesnek” csak elszenesedett hulláját találták meg, a Szabad Nép azonban pontosan tudta: „Bizonyos, hogy a gyilkos 17-18 éves diák és KALOT-cserkész” (Balogh 1998: 199) Rajk László a minisztertanács június 18-i ülése elé vitte az ügyet, követelve a terrorcselekmények megelőzését. A minisztertanács június 25-i ülése Bárányos Károly közellátási miniszter áthidaló javaslatát fogadta el. „Nagy Ferenc miniszterelnök a minisztertanács július 2-i ülésén bejelentette, hogy levelet kapott a SZEB-től, amely bizonyos intézkedések megtételét kívánja a kormánytól.” (Uo.) Az irodalom szerint ezt „július 7-én személyesen Szviridov altábornagy, a SZEB helyettes elnöke adta át a miniszterelnöknek” (200. o). Varga Béla balatonboglári plébános, akkori vezető kisgazdapárti politikus, a parlament elnöke szerint „a KALOT elleni vádak megszövegezése mutatja, hogy a magyar kommunistáktól ered az egész akció”. (Uo.) 

A további események leírása megtalálható Balogh Margit könyvében (1998: 200-207), így itteni részletezésük nem indokolt. A KALOT-ot és gyakorlatilag az összes katolikus egyesületet föloszlatták. A hatalom bíztatására Katolikus Parasztifjúsági Szövetség, KAPSZ néven megalakult a KALOT jogutóda, de a sorozatos ígérgetés ellenére sohasem kapta meg alapszabályának engedélyezését. „A hercegprímás nem az új agrárifjúsági mozgalom, hanem a belügyminiszteri engedélyezéshez nem kötött egyházközségi leány- és legényegyesületek szervezését szorgalmazta” (204. o.), és „közölte, hogy P. Kerkai foglalkoztatását az egyházközségi csoportokban nem kívánja a püspöki kar”. (205. o.) „Az intézkedést a püspöki kar valójában csak később […] erősítette meg.” (Uo.). Maga P. Kerkai már korábban bejelentette, hogy „a KALOT munkatársai most kénytelenek letenni a fegyvert.” (201. o.).

 

P. NAGY TÖHÖTÖM IGAZOLÓ JELENTÉSE 

P. Nagy igazoló jelentése megírásának megkezdésére még jóval a Teréz körúti lövöldözés előtt került sor, átadására pedig ezt követően, de még a KALOT feloszlatására vezető események előtt. Az irat tehát még az e tragikus eseményeket megelőző bizakodás hangulatában született. Az igazoló jelentést teljes terjedelemben közli Nagy Töhötöm (1965/1990: 214-229), illetve Balogh Margit (1998:, 188-197). Az itt megadott oldalszámok Balogh Margit oldalszámai. A bevezetés szerint ez az a jelentés, amelyet a hercegprímás kért, másrészt e jelentés megírására az adott okot, hogy „a MIOT-tal közösen tett nyilatkozat ellen Eminenciád élőszóval a R. P. Provinciálisnál lépéseket tett”. (188. o).

P. Nagy azonnal leírja a KALOT-vezetés elvi álláspontját. „A KALOT-Mozgalom vezetői lelkiismeretük szavát követve az oroszok és a kommunisták felé a merev szembehelyezkedés politikája helyett az életlehetőség keresésének politikáját folytatják” (uo.). „A változatlan és egyetlen nagy cél […] a kereszténység és magyarság értékeinek a megmentése és szolgálata. […] A mai idők egyik lehetséges taktikája, amelyet a magyar katolicizmusnak követnie lehet, a merev szembehelyezkedés, a teljes bizalmatlanság és állandó tiltakozás módszere. Nyugodtan nevezhetjük ezt, a szót nemes értelmében használva, az indulatok módszerének” (189. o.). „A merev szembehelyezkedés politikája mellett a mi szerény felfogásunk szerint szüksége van a magyar katolicizmusnak a modus vivendi taktikájára is. Bizonyára Eminenciád is úgy ítéli meg, hogy egy ilyen ezerszövedékű harcban, ahol az ellenfél maga is különböző módokon fogható meg és ellensúlyozható, súlyos hiba volna csupán egyetlen kártyalappal játszani.” (193. o.)

A merev szembehelyezkedés politikájának bírálatára P. Nagy Töhötöm mindenekelőtt azt hozza fel, hogy „az egyetlen döntő kérdés […], amelyiken az egész módszer jogosultsága áll vagy bukik, az, hogy valóban lesz-e gyökeres változás vagy sem”. (189. o.). Kifejti, hogy „se háborúra, se változásra ne számítsunk, és vegyük tudomásul, hogy oda vagyunk ítélve orosz érdekterületnek”. (190. o.). Ha pedig ez így van, és ha valaki a ’gyökeres változás”-ban nem teljesen és feltétlenül, százszázalékosan biztos, az már nem követheti kizárólag az indulatok politikáját […], mert egy egész nép életéről van szó”. (189. o.). Kitér nemzeti tulajdonságainkra is. „Mindig világosabban látom, hogy mennyire szeretjük és tudjuk önmagunk jelentőségét messze a valóság fölé túlértékelni. […] Azért tartanak ma bennünket az angolszászok politikailag kevésbé tehetséges, egyensúlyát vesztett népnek, s ezt így, ezekkel a szavakkal meg is mondják, mert vezetőink vagy a fenntartás nélküli behódolás, sőt túllicitálás szégyenletes módszerére tértek át, vagy pedig, ha nem hódoltak be, akkor ezt is csak szélsőségesen és ösztönös indulataik levezetésével tudták megtenni, és még csak meg sem kísérelik a kis népek egyetlen fegyverét alkalmazni: a prudenciát, amely megtalálja az utat az elvek feladása nélküli megegyezéshez. Hidegfejű angolszászok, akik a helyzetek felismerésének mesterei, ezt az érzelmi illúziópolitikánkat – amint ők nevezik – soha sem megérteni, sem támogatni nem fogják.” (191. o.)

A modus vivendi taktikájának alátámasztására P. Nagy Töhötöm az egyháztörténelemre hivatkozik. „A modus vivendi keresése és az alkalmazkodás nem ismeretlen az Egyház történelmében. Klasszikus példája ennek a híres kínai rítusvita. Nem egészen véletlen, hogy ott is a jezsuiták lettek sokak szemében botránykő, pedig a lényegtelen kérdésekben alkalmazkodtak, hogy megnyerjék ezzel magát a lényeget. Akkor a kínai rítusvitában a merev álláspont győzött, és minket visszaparancsoltak. De a késői szomorú megbánás már nem tudta feltámasztani az elpusztított missziót.” (195. o.)

A megoldás tehát: „Itt nincs szó sem beolvadásról, sem elvi megalkuvásról, de még barátkozásról sem, mert akkor nem keresnők a modus vivendit, hanem egyszerűen velük menetelnénk az új utakon. A megegyezés politikájának nem az a lényege, hogy eladjuk magunkat, hanem hogy nem hagyunk szabad felületet a támadásokra. […] Ha megegyezünk velük, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a számtalanszor emlegetett demokráciából és szabadságból nekünk is juttatnak, és feltétlenül többet juttatnak, mint ha ellenségnek vagyunk kikiáltva. A két felfogás között az elvi ellentét legmélyebb pontja itt van: a merev álláspont hívei azt mondják: vagy a teljes szabadság vagy állandó harc; mi pedig így szövegezzük meg: állandó harccal még ezt a keveset is elveszítem. […] Majd látni fogjuk, hogy sikerül-e újabb területet visszaszereznem, vagy pedig kénytelen leszek lényeges elveim miatt az igazi végső harcba belemenni.” (195-196. o.)

A szöveg nem igényel kommentárt. P. Nagy nem állította, hogy a modus vivendi útja biztosan járható. Látta a másik lehetőséget, a modus vivendi keresésének bukását, de mégis elkerülhetetlennek tartotta a modus vivendi keresésének megkísérlését.

 

BÁLINT SÁNDOR, ECKHARDT SÁNDOR ÉS BARANKOVICS ISTVÁN „IGAZOLÓ JELENTÉSE” 

A követendő magatartásra vonatkozó alapelvek tisztázásának második kísérlete Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics István 1946. július 16-i levele vagy „igazoló jelentése”. Kelte csak két nappal előzi meg P. Kerkainak azt a bejelentését, hogy kénytelen letenni a fegyvert. Nem utal a KALOT feloszlatására, ezért feltehetőleg még az előtt készült, noha kelte későbbi. A levelet teljes terjedelemben közli Gergely Jenő (1983: 763-776), az itt közölt oldalszámok az ő oldalszámai. Minthogy gyakran hallgattam Barankovics előadásait és politikai megnyilatkozásait, néhány jellegzetes szófordulat alapján, amelyeket Barankovics gyakran használt, („szeges gonddal” (764. o.), „mikénti létezés” (774. o.), „világbíró nagyhatalmak” (775. o.)), arra a következtetésre kell jutnom, hogy a fogalmazó Barankovics volt, noha utolsó, harmadik helyen írta alá a levelet.

Az I. fejezet „A Néppárt világnézeti jellege” címet viseli, és azt a ma is aktuális kérdést tárgyalja, hogy mi nem tesz, illetve mi tesz egy keresztény pártot keresztény párttá. „Az a tény, hogy egy párt a nevében hordja-e a keresztény vagy katolikus jelzőt, az illető párt keresztény vagy katolikus jellege szempontjából teljesen közömbös. Az a körülmény, hogy egy ordinárius, vagy egy püspöki kar kezdeményezően vagy irányító szereppel működik közre egy párt létrehozásában és munkálkodásában, a világegyházban kialakult történeti gyakorlat tanúsága szerint sohasem adta egy párt katolikus jellegének kritériumát.”. (765. o.) Ez nemcsak hogy nem szükséges, hanem helytelen. „A parlamentáris demokrácia története nem ismer olyan pártot, amelynek nyílt kezdeményezését a hierarchia, vagy annak feje vállalta volna” (uo.). „A Néppárt ma elítéli a kereszténység szent jelvényeinek politikai felhasználását éppúgy, mint a kereszténységnek politikai jelszóvá tételét, a kereszténység tekintélyének egy párt részére való kisajátítását és leginkább az álcázott, antidemokratikus törekvéseknek a kereszténység nevével való hitelesítését. […] A Néppárt […] szeges gonddal ügyelt arra, hogy politikájával az Egyházat meg ne terhelje.” (766. o.) „Egy párt katolikus, illetve keresztény jellegét három tényező dönti el: 1.) a párt elvi és gyakorlati programja; 2.) a párt vezetőinek személyiségével szemben támasztható hitbeli és erkölcsi követelmények; 3.) a párt gyakorlati politika magatartásának és programjának viszonya”. (767. o.)

Az első pontot illetőn az irat leszögezi, hogy „ha egy párt a természetjog és az evangéliumi erkölcs” és „a keresztény állameszme” alapján áll, „akkor ez a párt keresztény jelleget nyer, amelyet tőle elvitatni nem lehet”. (Uo.) „E mérce alatt a Néppárt keresztény és katolikus párt”, „akár hordja nevében a katolikus jelzőt, akár nem”. 767-768. o.) Ezután az irat részletesen bizonyítja, hogy a párt álláspontja kifogásolhatatlan. Azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy „ezt a maximális katolikus programot 1945-ben rajtunk kívül egyetlen párt sem képviselte, vállalván érte a bizonytalan jövő minden kockázatát”. (771-772. o.) A második pontra vonatkozóan a levél azt írja, hogy ”mi, akik a Néppártot vezetjük, tudtunkkal sem a hit, sem az erkölcs szempontjából nem esünk olyan kifogás alá, amely az általános gyakorlat szerint egy katolikus párt vezetésére valakit alkalmatlannak minősít. […] Alulírott Barankovics István a Néppárt politikai vezetésének átadására többször önként tett kísérletet. […] Egyikünk esetében sincs szó arról, mintha mindenáron vezetni akarnánk.” (772. o.) A harmadik pont tárgyalása egészen rövid. „Semmi olyat nem tettünk, ami elvi vagy gyakorlati programunkkal ellentétben állana”. (Uo.) A végkövetkeztés: „A tárgyilagos szemlélőnek […] csak arra az álláspontra lehet jutnia, hogy a mai magyar politikai életben a Néppárton kívül egyetlen párt sem vallotta azokat az elveket, és vette fel programjába azokat a gyakorlati célokat, amelyeknek együttese és képviselete egy pártnak katolikus jelleget ad.”. (Uo.)

Az egészen rövid II. fejezet, arra hivatkozva, hogy „merőben alaptalan híresztelések jutottak tudomásunkra” (uo.), néhány félreérthetetlen deklarációt tesz. „Sem nekünk, a Néppárt vezetőinek, sem a Néppártnak semmiféle külső hatalommal, vagy külső hatalom exponensével, sem közvetve, sem közvetlenül, sem szóbeli, sem írásos megállapodásunk nincs és nem is volt, ilyen irányú kezdeményezésről sincs tudomásunk. [...] Semmiféle belpolitikai paktumot nem kötöttünk, minden párt felé teljesen szabad kezünk van. […] A politikai kompromisszum lehetősége fennáll, erkölcsi kompromisszumra azonban nem vagyunk hajlandók. […] Aki e félreérhetetlen kijelentéseinkkel ellentétben álló cselekedeteket vagy szándékot […] tulajdonít nekünk, az […] tévedés áldozata […] lehet, de aki e félreérthetetlen kijelentéseink után is fenntartaná, azt rágalmazónak tekintjük.” (772. o.) Ezeknek a mondatoknak a szokatlan élessége félreérthetetlenül mutatja az akkor e kérdések tekintetében fennállott ellentétek mélységét.

A III. fejezet három alapvető kérdéssel foglalkozik a külpolitika alapelveivel és elsősorban a Szovjetunióval szembeni magatartással, a belpolitika alapelveivel és a forradalmi változások értékelésével, illetve a magyar múlt és különösképpen a Horthy-kor keresztény politikájának értékelésével. 

Az első kérdést illetően az irat szerzőinek álláspontja egyértelmű. „A Szovjetunió ma az európai kontinens legnagyobb hatalma, egyben történetünk során első ízben közvetlen szomszédunk és sorsunk egyik igen jelentős külpolitikai tényezője lett, ugyanekkor a világ sorsát eldöntő nagyhatalmak egyike. […] Aki semmit sem tesz annak a látszatnak az eloszlatására, jóllehet ez a látszat egyre erősödik, mintha nem helyeselné, hogy a magyarság a Szovjetunióval külpolitikai modus vivendit keressen és találjon, annak politikáját és politikai taktikáját nem helyeselhetjük, sőt a helyeslés látszatát is el kell hárítani magunktól.”. (773. o.) „Külpolitikánk immár évszázados parancsa, hogy puszta létünk legfőbb érdekének józanul alá kell rendelnünk mikénti létezésünk részletkérdéseit. […] Nemcsak legyőzött állapotunk, hanem […] földrajzi helyünk, viszonylag kicsiny állami területünk és népességünk […] szükségképpen arra utal bennünket, hogy a világbíró nagyhatalmak egymásközti viszonyába való beleszólástól józanul tartózkodjunk.” (774-775. o.)

A második kérdés tekintetében az irat álláspontja ismét egyértelmű. „Aki nem lép fel ama látszat, vagy ráfogás ellen, hogy a magyar demokrácia értelmét, értékét és történeti jelentőségét kizárólag vagy elsősorban a mai rendszer hibáival és betegségeivel méri, annak politikájával és politikai taktikájával magunkat azonosítani nem tudjuk, s ez azonosítás látszatát is el kívánjuk kerülni.” (773. o.) Ezt szokatlanul éles és egyértelmű tétel követi. „Itt illő tisztelettel, de őszintén meg kell mondanunk, hogy a Hercegprímás Úr Őeminenciájának politikai taktikáját – éppen a fentebb említett látszatok miatt – nem tudjuk magunkévá tenni.” (773. o.)

Az eddigi elvi elemzést két aktuális kérdés tárgyalása követi.

Az egyik a KALOT. „A Kalot […] katolikus elveiből semmi fel nem adott; […] a Miot-ba való belépése nélkül létét nem biztosíthatta volna. A legjobb úton volt, hogy a mai körülmények között is kibontakozhassék. […] A Hercegprímás Úr által történt elmarasztalása […] azt a gyanút erősítette meg, hogy ez a katolikus szervezet előbb-utóbb a Hercegprímás Úr politikai taktikájának útjára kényszeríttetik. […] Őeminenciájának a Kalot-tal szemben […] ország világ előtt kinyilvánított álláspontja a legnyomósabb érv azok kezében, akik azt állítják, hogy Őeminenciája politikájának lényege a teljes elutasítás a mai demokráciával szemben és a teljes elzárkózás a modus vivenditől. […] Azt a taktikát, amely ilyen okból kiszolgáltatja a Kalot-ot az ő világnézeti ellenfeleinek, mi követni nem tudjuk.” (773-774. o.)

A másik a „haladó katolikus” kifejezés. „Tudjuk, hogy Őeminenciája a Kalot-nak elítélt útját velünk hozta kapcsolatba, minket a félreértésre okot adó ’haladó katolikusokként’ jelölve meg, aminek egyébként sem írásban, sem szóban soha nem neveztük magunkat. A katolikumnak, mint hit és erkölcsi normarendszernek változatlan állandóságát valljuk - viszont valljuk azt is, hogy a katolikus politika viszonylataiban éppúgy lehet konzervatív, mint ahogy szabad, sőt kell haladó álláspontról beszélni.” (774. o.)

A tartalmi lezárás: „A keresztény politika Magyarországon megint válaszúton van. Egyszer, a húszas évek elején már rosszul választott, amikor a tömeghangulat csábításának engedve […] a népszerűbb, hirtelen a hatalomhoz vivő, friedrichistváni-halleristváni útra lépett, […] elalkudta a kor szociális és demokratikus követelményeit; negatívumokba torkollt s végül rövid és dicstelen kurzussá züllött. […] Most újra választani kell a tömeghangulatot megnyergelő, a tényekkel nem számoló, törékeny népszerűség, illetve a gyökeres szociális és demokratikus átalakulást akaró keresztény politika […] között. Mi […] a történetet mozgató népeszméknek (Kemény Zsigmond szava) és a keresztény politika céloknak harmóniájára törekszünk, amikor programunkként valljuk ’a legbiztosabb és a legszélesebb emberi jogot, a legteljesebb szociális igazságosságot és a legnagyobb szabadságot – a természetfölöttiség többletével’”. (775-776. o.)

Ez a szöveg, éppúgy mint Nagy Töhötömé, nem igényel kommentárt.

 

AZ ELSŐ NAGY ÖSSZEÜTKÖZÉS LEZÁRÁSA 

A P. Nagy igazoló jelentésének megírását közvetlenül megelőző és követő eseményekről P. Nagy számol be Emlékirataiban (1965/1990: 213-214 és 229-276. o.), és ugyanitt találhatjuk meg a szovjetekkel kezdeményezett kapcsolat folytatásának és összeomlásának leírását is. Itt minderről csak rövid összefoglalás közölhető. Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics István „igazoló jelentésé”-nek átadását nem követték események: levelükre nem kaptak választ.

P. Nagy igazoló jelentésének megírását P. Nagy emlékiratai szerint Mindszenty naponta vagy kétnaponta sürgette. (213. o.) A levelet a rendi előírások szerint be kellett nyújtania cenzúrára P. Borbély provinciálisnak, aki azonban nem volt Budapesten, P. Varga házfőnök pedig a levél ismeretében inkább elutazott. Ezért P. Nagy P. Badalikhoz fordult, aki a levelet „újra elolvasta, és azt mondotta, hogy bár erős, de elküldhető” (214. o.). P. Borbély provinciális tehát csak elküldését követően kapta meg a levelet. P. Nagy emlékiratai szerint először megriadt, majd lényegében véve egyetértett a leírtakkal, és készített egy nyilatkozattervezetet, amely lojális volt P. Nagy álláspontjával szemben, és amelynek közzétételére szerette volna rávenni a prímást. (229. o.) P. Nagy naplója szerint P. Borbély az ezt követő „délután több mint három óráig volt a prímásnál. A bíboros förmedvénynek minősítette [a] level[…]et. […] P. Borbélyra az tette az legmélyebb benyomást, hogy ő [azt] várta, hogy a prímás a […] level[…]et és az ő beadványát komoly megfontolás tárgyává teszi majd, amelyet súlyos mérlegelések és komoly döntések követnek, ehelyett azonban csak az indulatokat látta fölviharzani”. (230. o.) Mindszenty ez ügyben a pápának is írt. P. Nagy emlékiratai szerint a Mindszenty által írt „levélről P. Leiber [a pápa személyi titkára] megbotránkozva […] csak annyit mondott [P. Nagynak], hogy Őszentsége soha az életben még ilyen levelet nem kapott”. (206. o.) P. Nagy tudva, hogy Mindszenty ez ügyben írni fog a Vatikánba, sietve Rómába utazott, előtte azonban, a kapott megbízást teljesítendő, felkereste Osztjukin szovjet diplomatát, akit a budapesti szovjet követség legbefolyásosabb tagjának tartottak. Osztjukin „csodálkozását fejezte ki, hogy a Szentszék immár harmadszor tapogatózik a szovjetnél a megegyezés érdekében”. (231. o.) A megbeszélés nem vezetett eredményre, P. Nagy nem kapott pozitív választ a nunciatúra visszaállítására vonatkozó javaslatára sem.

P. Nagy ezt követő negyedik római útja alkalmával 1946. július végén érkezett Rómába. Jelentést írt a magyar helyzetről is és Osztjukinnal lebonyolított tárgyalásairól is, ismételten tárgyalt P. Leiberrel, valamint a jezsuiták római vezetőivel. Fogadta őt Montini államtitkár, aki P. Nagy naplója szerint „megjegyezte, hogy hát nem akad, ha más nem, egy gyóntató atya, aki megmondaná a bíborosnak, hogy ezen az úton hová fog jutni. Ő is helytelenítette a merev szembehelyezkedést.” (237-238. o.) Fogadta magánkihallgatáson a pápa is, aki P. Nagy naplója szerint „szemrehányást is tett” neki azért, „hogy Mindszentyt ajánlotta […] kinevezésre első helyen”. (235. o.) P. Nagy a helyzet megoldására azt javasolta, hogy a pápa adjon ki egy breve-t, amelyben támogatásáról biztosítja a KALOT-ot és az általa képviselt irányvonalat, de nem tudta elérni tervezetének elfogadását, nyilván elsősorban azért, mert a Vatikán nem akart, főként írásos formában, szembehelyezkedni Mindszentyvel.

P. Nagy hazaérkezése után újra tárgyalt, négy alkalommal is, Osztjukinnal, e tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. P. Nagy végül 1946. október 18-i kelettel Osztjukin következő kijelentését jegyezte föl naplójában: „Ők tudják, hogy meg kell egyezniök az egyházzal, és meg is fognak. Most azonban olyan feszült a légkör, hogy jelenleg erről nehéz komolyan tárgyalni. Véleménye szerint jó pár év kell ahhoz, hogy őszinte megegyezés jöjjön létre.” (242-243. o.) Ez a diplomáciai közvetítési kísérlet ezzel összeomlott.

P. Nagy ezt követően elbúcsúzott P. Kerkaitól, nem hitték, hogy ez volt az utolsó találkozásuk, és elindult ötödik és utolsó római útjára. 1946 novemberének első napjaiban érkezett meg Rómába. Azonnal megérkezése után felkereste az ott tartózkodó P. Borbélyt, aki elmondta, hogy a prímás följelentette a pápánál. Az a vád ellene, hogy egy levélben azt állította, hogy a pápa nem a prímás mögött áll, hanem a modus vivendi taktikáját helyesli. Ezek után otthon nem működhet, mert a Társaság nem állhat szemben a prímással, és ezért választhat Nagykapornak és Argentína között. (250. o.) Ezt követően a P. Generális admonitorának – a működését figyelemmel kísérő idős és tekintélyes tanácsadójának –javaslatára felkereste a P. Generálist, aki nem tudott az ő argentin diszpozíciójáról. Végül, három hét múlva, a P. Generális hívatta, és mégis közölte vele: „Annyit világosan lát, hogy most nem mehetek haza, mert annyira feszült a hangulat. […] Azt látom, hogy Önben van annyi erély és rátermettség, hogy ki merem küldeni Dél-Amerikába”. (265. o.) Ezzel lezárult az első nagy összeütközés Nagy Töhötömre vonatkozó része. A KAPSZ szervezését és Kerkait illető részre rövidesen visszatérünk.

 

A MÁSODIK NAGY ÖSSZEÜTKÖZÉS 

Nem sokkal ezek után, 1947 tavaszán sor került a Kisgazdapárt megtörésére, és ezt követően, 1947 nyarán, az 1947. évi választások kiírására. Szükségképpen felvetődött a kérdés, hogy hogyan lehet kialakítani az együttműködést Mindszenty és az egyetlen legális keresztény politikai erő, a Barankovics által vezetett DNP között. Ennek a kérdésnek a tisztázását kísérelték meg az 1947. július 21-i tárgyaláson, amelyen az egyházat Badalik Bertalan domonkos rendi szerzetes, akkori tartományfőnök és későbbi veszprémi püspök, a DNP-t pedig, amint ezt meg lehet állapítani, a tárgyalás első, délelőtti részén Barankovics István egyedül, délután részén pedig ő és a párt több más vezetője képviselte.

Mészáros (2005) szerint a tárgyaláson P. Badalik „a jóváhagyás, a támogatás hat feltételét terjesztette a pártok megjelent képviselői elé”. „1. A új párt programja a Demokrata Néppárt meglévő programja alapján készüljön el. 2. Az új párt vezetője ne Barankovics legyen. 3. Az új párt megindítandó napilapjának Barankovics István legyen a főszerkesztője, aki ’készséggel fogad el egy szerkesztőbizottsági grémiumot, amelynek tagjait a hierarchia nevezi ki’. 4. Az új párt vezetősége – ’végrehajtó bizottsága’ – tagjainak 40 %-át Barankovics, 60 %-át a hierarchia jelöltjei közül válasszák. 5. Az új párt egyházpolitikai, világnézeti vonatkozású kérdésekben a hierarchia iránymutatását követi. 6. Az új párt egyházi tanácsadóját a hierarchia delegálja.” (45. o.)

E recenzens éppen ekkor töltötte be tizenkilencedik évét, és, amint ezt másutt (Szakolczai 2007a) már leírta, a részleteket nem személyesen Barankovics vagy Mihelics közléséből ismeri, mert vele szemben Barankovicsnak vagy Mihelicsnek beszámolási kötelezettsége nem lehetett, hanem az ő közvetlen környezetükbe tartozóktól kapott tájékoztatás alapján. E tájékoztatás szerint P. Badalik szabódva terjesztette elő ezeket a feltételeket, hangsúlyozva, hogy utasítás szerint jár el, és ezeket közvetíti – nyilván azért, mert Mindszenty nem volt hajlandó személyesen találkozni Barankoviccsal, Miheliccsel és a többiekkel. Az elbeszélések szerint Mihelics, aki vérmes természetű ember volt, vérvörösen rúgta ki maga alól a széket; a tárgyaláson résztvevők attól féltek, hogy rosszul lesz, vagy netán, felindulásában, meghal. A tárgyalás rövid idő alatt befejeződött. „Ezután Barankovics még meghallgatást kért Mindszentytől P. Badalik útján, de a bíboros kitérő választ adott.” (Mészáros 2005: 46)

Ez ügyről az 1947. július 25-én tartott püspökkari rendkívüli konferencia jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk: „A szűkebb értekezlet szerint a jelen körülmények között a világnézeti párt indulása lehetetlen. Sulyok Dezső csak passzív magatartást tart lehetőnek. A világnézeti párt megbízottja tárgyalt Barankovicsékkal, először megegyezés jött létre a világnézeti párt 60 %-os, a Demokrata Néppárt 40 %-os összetételű együttes indulásában. Később Barankovics újra igényelte a főtitkári állást, a négy aláíró közül kettő visszakozott. […] A püspöki kar […] a következő nyilatkozat közzétételét határozza el: […] ’A Magyar Katolikus Püspöki Kar megállapítja, hogy bármiféle pártnak kifejezett támogatásától tartózkodni kényszerül. Híveinek azonban lelkére köti, hogy választói jogukat, amennyiben azt a módosított törvény meghagyta, lelkiismereti felelősségük átérzésével gyakorolják.’ […] Gyakorlatilag pedig azt az irányítást kell adnunk […], hogy a polgári pártok jelöltjei közül […] arra adják szavazatukat, akinek – adott helyen – a legtöbb gyökere van. (Ilyen pártnak látszanak eddig: 1/ Keresztény női tábor; 2/ Pfeifferék, esetleg Polgári Demokrata Párt keretében 3/ Barankovics Néppárt 4/ Kisgazdapárt.) […] A püspöki konferencia hozzájárul, hogy Slachtáék a három évtizedes Ker. Megjelölést használják. […] A Demokrata Néppárt nem világnézeti párt (dr. Czapik érsek szerint); külpolitikai iránya jellemző, valamint francia katolikus iránya.” (Beke 1996: 219-220).

Figyelemre méltó, hogy ez a jegyzőkönyv nem a Mindszenty megbízásából eljáró P. Badalikról ír, hanem „a világnézeti párt megbízottjá”-ról. Mi lehetett ez az alakulat? Szinte semmit sem tudunk róla. Izsák (1985: 78), valamint Bálint, Eckhardt és Barankovics (Gergely 766-767) foglalkoznak vele, de az általuk leírtak alapján nyilvánvaló, hogy semmi konkrétumot sem tudtak róla. Végül egy 1948. július 30-i keltű titkosszolgálati jelentésben (Pallos 2007: 101) olvashatjuk a következőket: „Barankovics István f. hó 28-án bizalmas körben kijelentette, most már tisztán látja, hogy a választások előtt a prímás miért akarta minden áron kierőszakolni, hogy a DNP jelöltjeinek 60 %-a az u. n. konzervatív katolikusokból tevődjön ki. Most már látja, hogy Mindszenty jelöltjei a Pernetzky féle emberek” (sic, valójában dr. Perneczky Béla, az FM per 1. r. vádlottja, személyes magatartása szerint rendkívül tiszteletreméltó, de nagyon határozottan konzervatív nézeteket valló személyiség) „lettek volna”. Ez megerősíti, hogy az előbbi tárgyaláson elő sem került, hogy személy szerint kik voltak Mindszenty jelöltjei.

Végül részlet a püspöki kar 1947. augusztus 14-én tartott értekezletének jegyzőkönyvéből: „A bíboros hercegprímás […] óvásként leszögezi a következőket: A Barankovics-párt azt hirdeti, hogy a kommüniké [az előző bekezdésben idézett nyilatkozat] ellenére ők a katolikus párt, és hogy a prímással és a püspöki karral való megegyezés alapján működnek. Szükségesnek látom megállapítani, hogy ezek az állítások nem felelnek meg a valóságnak.” (Beke 1996: 232) „Tudomásul véve [a püspöki kar jelenlévő tagjai által].” (Uo.)

Az itt leírtak nem adják meg a teljes képet az eseményekről. Az 1930-as évek katolikus szociális mozgalmainak és az 1945–49. évi Demokrata Néppártnak a történetével foglalkozó kötetben (Félbemaradt reformkor 1990/2005) a következőket olvashatjuk. „Köztudomású volt, hogy a Magyar Püspöki Kar több tagja rokonszenvezett a Demokrata Néppárttal”.(196. o.) „A Magyar Püspöki Kar konferenciája [során] […] Kovács Sándor szombathelyi püspök […] közölte, hogy a konferencia szándéka szerint minden püspök azt a pártot vagy jelöltet támogatja, amelyről feltételezi, hogy az egyház szabadságát védeni fogja az országgyűlésben.” (197. o.). A választásokon való részvételre szólította fel a DNP-t több más püspök is. „A püspökök közül egyedül dr. Pétery József váci püspök volt tartózkodó a Néppárttal szemben.” (198.o.). 

Ilyen előzmények után került sor a választásokra. Barankovics e sorok írójának személyes emlékei szerint saját híveinek, szervezeteinek és választási stábjának a leghatározottabb tiltakozása ellenére döntött úgy, hogy pártja nem állított jelöltlistát az Esztergom – Komárom - Fejér megyei választókerületben, továbbá ott sem, ahol a Keresztény Női Tábor indult, és Jász-Nagykun-Szolnok megyében sem, mert ott Pfeiffer Magyar Függetlenségi Pártjának volt nagyobb az esélye. Így is, amint ez köztudott, a legtöbb szavazatot kapta a kommunisták után, kékcédulák nélkül feltehetőleg a legtöbbet, a kommunisták előtt.

Az előbb leírt állásfoglalásokat és eseményeket követte a püspöki kar utolsó állásfoglalása a KALOT-tal, illetve most már a KAPSZ-szal és P. Kerkaival kapcsolatban. A Szombathelyen, 1947 szeptemberében tartott püspökkari megbeszélésről fölvett Pro memóriában a következőket olvashatjuk: „A püspöki kar a KAPSZ mellőzését és P. Kerkainak az ifjúság szervezéséből. való kikapcsolását kimondó határozatát a provinciális ismertetett kérvénye után is egyhangúan fenntartja, mivel a székesfehérvári püspök által újabban szolgáltatott adatok Meggyesi főtitkárt illetően közvetlenül, P. Kerkait illetően közvetve ezt javallják. Meggyesi […] kérdéses tekintélysértő kijelentése[i]t […] jegyzőkönyv igazolja. […] A KAPSZ 12 kongruájából kettő az AC országos központja részére, egy az AC központon keresztül a budapesti karitász céljaira használható fel, a fennmaradó kilenc kongrua az egyházmegyék között lesz (összevonásokkal) felhasználva.” (Beke 1996: 249) Figyelemreméltó, hogy ez az egyetlen eset, amikor Beke Pro memóriát közöl, és nem jegyzőkönyvet. A Pro memória nem tünteti fel, ismét ebben az egyetlen esetben, hogy kik voltak jelen ezen a püspökkari megbeszélésen, továbbá nincs aláírója és hitelesítője. Ugyanezeket a határozatokat azonban szó szerint megismétli a püspöki kar 1947. október 8-án Vácon tartott őszi konferenciájának jegyzőkönyve. (252. o.)

P. Kerkainak, a magyar ifjúság vallásos neveléséért feltehetőleg a legtöbbet és minden bizonnyal a legeredményesebben tett és szentéletű embernek „az ifjúság szervezéséből való kikapcsolását” tehát „közvetve javall[ott]ák” „Meggyesi” „tekintélysértő kijelentés[ei]”. (Kiemelések tőlem, Sz. Gy.) Meggyesi egyik „tekintélysértő kijelentése” a következő volt: „A prímás magatartása merev. Tanácsot senkitől sem fogad el. Nekünk a demokráciával meg kell találni az együttműködés útját. […] A szocializmus századát éljük. Ezt Amerika sem fogja megállítani. Ezért az egyházi vezetők próbálják revízió alá venni múltbeli mulasztásukat, s keressék a megegyezés útját.” (Balogh 1998: 204-205. o.) Ezt követően a jezsuita provinciális P. Kerkait Kaposvárra, P. Jánosit Nagykapornakra helyezte, ahova a sehol sem használható jezsuitákat szokták küldeni, Pétery váci püspök pedig Kiskunhalasra helyezte Bálint Józsefet, a KAPSZ megválasztott alelnökét. Ezzel a KALOT, a modus vivendi keresés és P. Nagy sorsa után a KAPSZ, P. Kerkai és a többiek sorsa is lezárult.

A két nagy összeütközés és a történtek megváltoztatták az erőviszonyokat, és kimélyítették az ellentéteket. A KALOT megszűnt, a KAPSZ nem volt megszervezhető, a DNP viszont jelentéktelen pártból, valójában inkább értelmiségi klubból az ország második legnagyobb pártja lett, komoly parlamenti szereppel és rendszeresen megjelenő hetilappal. A Mindszenty és Barankovics közötti mélységes nézeteltérés azonban továbbra is fennmaradt. 

SZAKOLCZAI GYÖRGY

 

IRODALOM

Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o.

Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 1996, 495 o.

Gergely Jenő (1983): A Demokrata Néppárt „igazoló jelentése” a Mindszenty József bíboros hercegprímással keletkezett konfliktusról. Századok, 127/5-6., 761-780. o.

Izsák Lajos (1985): A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt 1944-1949. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 173 o.

Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o.

Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkőművesek. 1. kiadás: Buenos Aires, 1965. 2. kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o.

Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politkai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Sorsunk. „Látlelet” Kis László egyetemi lelkészről és az Egyházközségi Népi Diákotthonokról. Kutatta, összeállította, a bevezető szöveget és a zárszót írta dr. Pallos László. Püski, Budapest, 389 o.

Szakolczai György (2007a): Mindszenty és Barankovics – avagy a keresztény politika és a modus vivendi. Magyar Szemle, Új folyam, XVI/9-10. (2007. október) 156-166. o.

Félbemaradt reformkor 1935-1949 (1990/2005): Róma, 1990 – Püski, Budapest, 2005, 294. o.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.