egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/5. számában 

I. RÉSZ: A HELYZET KIALAKULÁSA

Minden idők legnagyobb vitája a magyar keresztény politikáról 1945–48 között zajlott le. Az egyik oldalon állt Mindszenty József hercegprímás, a másik oldalon pedig a DNP (Demokrata Néppárt) vezetői, elsősorban Barankovics István, valamint a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa) vezetői, elsősorban Kerkai Jenő. Ez a helyzet tragikus következményekkel járt valamennyi résztvevő, sokan mások, valamint az ország és az egyház számára. Ami ekkor történt, valóságos klasszikus tragédia  volt, és a klasszikus tragédia felépítését követi ez a cikksorozat is. A cikksorozat I. része – akárcsak a tragédiák első felvonása – a helyzet kialakulását és mintegy a főszereplők fölvonulását matatja be. A tragédiák második felvonása a nagy összeütközés, itt azonban ez a nagy összeütközés két szakaszban zajlott le. A cikksorozat II. része a nagy összeütközés e két szakaszát írja le, az első a KALOT 1946. évi feloszlatásához, a második az 1947. évi országgyűlési választásokhoz kapcsolódott. A cikksorozat III. része a végkifejlet elhárításának kísérletét írja le, majd, akárcsak a klasszikus tragédiák harmadik felvonása, a végkifejletet, a hős és számos mellékszereplő pusztulását. A cikksorozat IV. része a tanulságokat és következtetéseket foglalja össze.

A drámai helyzethez, a klasszikus tragédia kialakulásához a szovjet hatalommal szembeni eltérő magatartás vezetett. A főszereplők fölvonulása egyrészt a Demokrata Néppárt parlamenti pártként való megjelenése és Barankovics István pártvezetőként való elismerése, másrészt pedig Mindszenty József bíboros hercegprímási kinevezése és beiktatása. Ezeket az eseményeket tárgyalja az I. rész.

 

A SZOVJET HATALOMMAL SZEMBENI MAGATARTÁS

A katolikus tábor e két oldala közti alapvető nézet- és magatartásbeli különbség már az 1944-45. évi első reakciókban megmutatkozott.

 1944-ben október 31-i kelettel Mindszenty egy általa fogalmazott és Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri püspök, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát által aláírt nyilatkozatban azt követelte a nyilas kormánytól, hogy „a még ép Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának”. Ez a követelés elvi és demonstratív, és egyben teljesen irreális volt, mert hiszen ez a Dunántúl harc nélküli föladását jelentette volna, amit a nyilasok nem is akartak, és ha akarták volna, sem tudták volna elérni a német hadvezetéssel szemben. Ezért a nyilatkozatért Mindszentyt letartóztatták Sopronban. Letartóztatásának teátrális körülményeit leírja életrajzában: „A kispapok és elöljárók sorfala közt”, gyalog vonult be a kijelölt épületbe, teljes püspöki ornátusban. (1974/1989: 44) A húsvét éjszakáján Sopronba bevonuló szovjet csapatokat a polgármester fogadta, és felkérte Mindszentyt, hogy mint felszabadult politikai fogoly mondjon beszédet. Mindszenty ezt elutasította, és nem ment el a fogadásra. (55. o.). Emlékirataiban szörnyű képet adott a szovjet csapatok bevonulásáról, a valóban szörnyűnél is szörnyűbbet.

Kerkai és a vele együttműködők, Mindszentyvel ellentétben és az előbb leírtakat messze megelőzően, megkísérelték a kapcsolatfelvételt a szovjetetekkel, és ennek a kapcsolatteremtésnek az útján a KALOT megmentését és a DNP elfogadtatását. Ezek a lépések jól ismertek. Nagy Töhötöm részletesen leírja emlékirataiban (1965/1990: 147-167), hogy hogyan ment át a frontvonalon, és hogyan jutott el Debrecenben Vorosilov marsallig. Kerkai az érdi népfőiskola pincéiben vészelte át a front átvonulását, és azonnal Szegedre, majd onnan Debrecenbe utazott. Szegeden a DNP zászlóbontó gyűlést tartott (Izsák 1994: 40), Ugrin József pedig január 18-i kelettel kiadta a Keresztény Demokrata Néppárt programját. (Közli: Izsák 1994: 223-225) Kerkaiéknak Debrecenben sikerült elérniük, hogy 1945. február 9-én törölték a KALOT-ot a feloszlatandó fasiszta jellegű pártok és egyesületek listájáról, az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok) e listáról való törlését azonban nem tudták kivívni, noha e szervezet több vezetője akkor még koncentrációs táborban volt Dachauban éppen EMSZO-s tevékenysége miatt. A DNP működésének engedélyezéséért folytatott küzdelem ugyancsak eredményre vezetett. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. április 16-án levélben értesítette gróf Pálffy Józsefet, hogy a Demokrata Néppártnak „mint a Magyar Frontban az egyenjogúság alapján részt vett pártnak a működését és az egész felszabadított területen szervezkedési szabadságát tudomásul veszem. Számára a szabad szervezkedés terén ugyanazokat a jogokat biztosítom, mint a többi működő pártnak.” (Balogh Margit 1998: 160-164) Mindezen eredmények ellenére nem haladt sem a KALOT, sem a DNP szervezése, és a DNP lapot sem indíthatott, tehát nem sikerült elérni az igazi áttörést, a KALOT tényleges újjászervezését, a DNP tényleges politikai szerepét és a katolikus sajtó megindítását.

Célszerűnek látszik ezeknek az eseményeknek a feltehetőleg utolsó élő szemtanú személyes emlékeivel való kiegészítése. Az irodalom semmit sem közöl a DNP budapesti alakuló gyűléséről. Erre február 13-án került sor a jezsuiták Mária utca 23. alatti épületében, közvetlenül a budai német kitörési kísérlet után, amikor egyetlen óra alatt negyvenezren pusztultak el az akkor Olasz fasornak nevezett Szilágyi Erzsébet fasorban, de erről, hidak és telefon híján, Pesten semmit sem tudtunk. Kevesen tudják, hogy a kitörésnél az első, nyilván szinte eleve halálra ítélt egységek a leventék voltak, tizenhat éves magyar gyerekek; ez a „segédnépek” sorsa. A DNP alakuló ülésen részt vett az ekkorra Budapestre jött P. Nagy Töhötöm, és, minthogy a Jézus Szíve Népleányai által vezetett nyomda épen maradt, a résztvevők tagkönyvet is kaptak, amelyre rá volt írva magyarul és cirill betűkkel oroszul, hogy a tagkönyv tulajdonosa a Szovjet Parancsnokság által elismert Keresztény Demokrata Néppárt szervezője, és mint ilyen Vorosilov marsall védelme alatt áll. Nagy Töhötöm kapta az 1. sorszámút, e sorok írója, mint legfiatalabb és feltehetőleg az egyetlen, aki ma még életben van, a 41. sorszámút. Ezek szerint ezen az ülésen negyvenegyen vettünk részt.

Bármennyire hihetetlen, ez az igazolvány e sorok íróját és egy barátját a hadifogságtól mentette meg. A legidősebbek feltehetőleg még tudják, mi is volt az „Orczy-téri csata”, és nem árt, ha a fiatalabbak is megtudják, mi volt ez. Az orosz katonák ezen a forgalmas csomóponton fogdosták össze az arra járókat, és vitték be a sarkon lévő telekre, ahol a tiszt eldöntötte, hogy ki kerül a foglyok közé, és ki mehet el. A tiszt mellett három cigány állt, és hegedült. „Dokument jeszt” – az idősebbek ezeket a szavakat is ismerik –, és felmutattam az igazolványt. Most is előttem a tiszt arca, ahogy kerekre nyílt szemmel olvasta, hogy a Keresztény Demokrata Néppárt szervezője Vorosilov marsall védelme alatt áll. A dokument és a cirill betű, sőt alatta Vorosilov marsall aláírása fakszimilében, hatott. A tiszt vélhetőleg azt gondolta, hogy ebben az elképesztő országban ilyen elképesztő dolgok is lehetségesek, abból, hogy minket elenged, baja nem származhat, abból, hogy ott tart, talán igen, elhangzott a „davaj”, és intett, hogy mehetek. Rámutattam a mellettem álló barátomra, és intett, hogy ő is mehet. Így mentette meg ez a papír, és Nagy Töhötöm blöffje, mert ez az volt, kettőnk életét. A pótolhatatlan történelmi értékű igazolvány az ötvenes években áldozatául esett egy házkutatástól való félelemnek.

 

A POLITIKAI ALAPELVEK

Nyilván elsősorban a KALOT, a DNP és a katolikus sajtó ügyének az előbb leírt holtpontról való kimozdítására való törekvés indította a KALOT és a DNP körüli erőket az előbb ismertetett alapvető magatartásbeli különbség feloldására és olyan helyzet kialakítására, amelyben joggal lehetett követelni a DNP valóságos politikai szerepét és a katolikus sajtó megindítását. Nyilván ezt akarta elérni Szekfű Gyula levelével és Jánosi József S.J. Pro memóriájával. Szekfű 1945. április 10-i keltű levelét (Szekfű 1945) Kerkai Jenő vitte el Grősz József kalocsai érsekhez, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) akkori elnökéhez, Jánosi József pedig Drahos János akkori esztergomi érseki helytartó útján akarta eljuttatni Pro memóriáját (Jánosi 1945) ugyancsak az MKPK elé. Mindketten a legszorosabb, nem csupán elvi és politikai, hanem személyes, sőt baráti kapcsolatban álltak Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt (DNP) későbbi főtitkárával, valamint Kerkai Jenővel, a KALOT létrehozójával és elnökével, akinek Jánosi rendtársa is volt. Ezeknek az iratoknak, valamint az ezek fogadtatását bemutató további dokumentumoknak a kiadására csak most kerül sor (Szakolczai 2008b), szövegük a hozzájuk kapcsolódó iratok szövegével együtt a most megadott forrásmunkában található meg, és az itt követő ismertetés erre a forrásra támaszkodik.

Szekfűnek nem voltak illúziói a jövőt illetően. Azt írta, hogy: „Jelenleg az egyházi birtokok likvidálása folyik, és nem tudni, mikor kerül sor az egyházi és szerzetesi iskolákra, valamint az általános vallásoktatásra. Ebben a nehéz helyzetben sem katolikus színezetű párt nincsen, amely az egyházi érdekeket képviselné, sem pedig egyetlen egy lapunk nincsen, úgy hogy mindent, ami történik vagy történhetik, szó nélkül leszünk kénytelenek elviselni a nélkül, hogy a hazai katolikus egyház hangját is hallathatná.”. (Szekfű 1945: 1) A probléma megoldásának előfeltételét abban látta, hogy „az egyházat társadalmilag és világilag képviselő szervek megújhodjanak, és olyan emberek vezetése alá kerüljenek, akik az elkövetkezendő demokratikus korszakban nem kompromittáltak, sőt még rosszhiszeműleg sem támadhatók múltjuk miatt”. (Uo). Ezért Közi-Horváth József volt képviselőnek a politikától való visszavonulását javasolta, tekintettel arra, hogy személye, tagadhatatlanul imrédysta múltja miatt, elfogadhatatlan, és szereplése akadályozza mind a Demokrata Néppárt elfogadtatását, mind a katolikus sajtó megindítását. Javasolta továbbá Wünscher Frigyes, Nyisztor Zoltán, Mihalovics Zsigmond és Beresztóczy Miklós közélettől való visszavonulását azzal, hogy „egyházunk helyzetén az itt említett személyi változtatások igen sokat segítenének”. (4. o.) Ezzel azt a reményt fejezte ki, hogy ezeknek a kompromittált személyeknek a visszavonulásával elháríthatók a katolikus párt és sajtó elfogadása és engedélyezése előli akadályok, és ezzel megnyílik a katolikus érdekek védelmének lehetősége. 

Szekfű politikai álláspontjára és emberi magatartására vonatkozóan a sorok írója tud adni egy érdekes adalékot. Tudni kell, hogy Szekfűt az akkori magyar értelmiség legnagyobb része a leghatározottabban elítélte azért, mert elvállalta a moszkvai nagykövetséget. Ezt a lépést kollaborációnak tekintették, ami a politikai valóságérzék teljes hiányára utal. Nyilván semmi sem volt fontosabb az ország számára, mint hogy egy nyilvánvalóan nem kommunista, sőt gyakorló katolikus magyar próbálja meggyőzni a moszkvai vezetést arról, hogy számukra nem Rákosi az egyetlen alternatíva, hanem más magyar vezetés is hajlandó lenne az alapvető szovjet érdekek tiszteletben tartására, kérve ezért természetesen az ország nagyobb belpolitikai függetlenségét és a Rákosi-féle proletárdiktatúra elkerülését.

E sorok írója 1945. május 1-jén délelőtt Izay Géza jezsuita szobájában volt, amikor belépett oda – feltehetőleg Jánosi Józseffel folytatott megbeszélése után – Szekfű Gyula. Izayról tudni kell, hogy ő volt egy főként egyetemi hallgatókból álló ellenállási csoport vezetője. Az üldözött zsidók és katonaszökevények részére készített hamis papírokat egy a háborúban elpusztult Baross u. 2. alatt lévő és Móricz Zsigmondhoz közelálló kiadó nyomtatta, és – feltehetőleg többek között - mi terjesztettük. Voltak ezzel kapcsolatos kézbesítési feladataim, és többek között a Baross u. 2. alatt is jártam ilyen ügyben, vive és hozva a hamis iratokat. Izayhoz közel állt az a KISKA (Kisegítő Karhatalmi) egység is, amelynek tagjait egy német kommandó ölte meg, emléktáblájuk most is ott van a Wesselényi utca 52. falán. Amikor Szekfű belépett, nyilván azonnal el akartam köszönni, de Szekfű visszatartott azzal, hogy nincs olyan mondanivalója, amit ne hallhatnék. Mélységes szomorúsággal mondta el, hogy az egész magyar értelmiség ott van a május 1-jei felvonuláson. Szekfű tehát nagyobb politikai valóságérzéket és egyben nagyobb civilkurázsit kívánt volna. A magyar társadalom, sajnos, egyikre sem volt képes.

Jánosi József Pro memória című, zseniálisnak joggal minősíthető iratát (Jánosi 1945) érdemes teljes egészében elolvasni a már megadott forrásközlő cikkben (Szakolczai 2008b). Már az első mondatok félreérthetetlenül leírják a mondanivaló lényegét. „Az esztendő folyamán bekövetkezett bel- és külpolitikai változás olyan mélyreható, hogy merőben új helyzet elé állítja a magyar katolikus egyházat is, amelynek le kell számolni azzal, hogy a múlt vissza nem térhet, s hogy a magyar katolikus egyházat fennmaradásának és virágzásának parancsa egészen új feladatok elé állítja. Aki azzal kecsegteti magát, hogy a változás múlékony, és hogy a fordulat kísérő jelenségeivel együtt a változás lényege is eltűnik majd, az nyilván a múlt világháború fináléjában és az akkori események menetében a mai változásra applikálható analógiát lát, holott ennek az analógiának nincsen tárgyi alapja. […] Az élet nem a régi mederbe tér vissza, hanem új formák között fog megszilárdulni. (1. o.)

A következő rész valósággal látnoki, mert a II. világháború utáni események lényegét ragadja meg. „A mostani világháború céljai közt […] új országok alkotása vagy régiek földarabolása, általában a határkérdés helyett vezérelvként a differenciált nemzeti államok integrációja nyomult föl”. (2. o.) Az irat messze megelőzi az európai integrációs törekvések formális kezdetét, és ezért ez a mondat szerzőjének szinte hihetetlen mértékű előrelátásáról tanúskodik. Ezt a világpolitikai helyzetre vonatkozó elemzés követi. „Ma a Szovjetunió a világ három első nagyhatalmának egyike. […] Akinek a legcsekélyebb érzéke van a realitások iránt, annak [e helyzet] konzekvenciáit külön elemezni fölösleges.” (3. o.) Emellett „mindhárom nagyhatalom érdekének a béke fenntartása látszik.”. (5. o.). „Az a magyar ember, aki a Szovjetunió és az angolszász hatalmak fegyveres összeütközésére spekulál, vagy buta, vagy őrült, vagy gonosztevő, mert ezzel a kívánsággal föltételezi, hogy a háború vasszekere újból átgázol rajtunk, holott ez a szó szoros értelmében hazánk fizikai pusztulását jelenthetné. […] A 190 milliós, győztes Szovjetunió a kicsiny és legyőzött Magyarország tőszomszédja lett. A független Magyarország alapvető érdeke mindennek elkerülése, ami Magyarországot a Szovjettel kontroverziába keverhetné”. (6. o.)

Az elemzés a magyar múlt értékelésével folytatódik. „Miért sikerült 1918-19 után egy baloldali demokrata Európa közepén jobboldali magyar berendezkedést létrehozni?”. (6. o.). „Mikor a baloldali demokrata Európa azt látta, hogy […] az ellenforradalmi Magyarország visszavonul a kijelölt demarkációs vonalakra, és hajlandó a trianoni szerződés aláírásával Európa új politikai rendjébe beilleszkedni, akkor a baloldali Európa a lényegében jobboldali Magyarország belső megerősödéséhez is hozzájárult, és elnézte, hogy itt a demokrácia elemi föltételei is hiányoznak.” (8. o.).

Az új út első teendője a pártalakítás. „A katolikus érdekek védelme [...] parancsolóan előírja, hogy egy aktív, demokratikus hitelű, minden múltbeli ballaszttól megszabadult, országos programot hirdető párt védje a politikai fegyverzet egész modern arzenáljával az Egyház lelki küldetése sikeres betöltésének anyagi, társadalmi és politikai előfeltételeit, tehát a vallásos tömegek érdekeit is.". (11. o.) A második teendő a lapalapítás. „A Néppárt létjogának kivívása […] csak félsiker volna, ha se katolikus sajtó, se pártlap nincs.”. (13. o.) Ugyanakkor azonban „komoly politikai hátrányt jelentene, és ellenségeinknek széles támadási felületet adna, ha a katolikus orgánum a régi Új Nemzedék címet hordozná a homlokán. (14. o.) A harmadik teendő a személycsere. „A legsürgősebb – mert máris elkésett – feladat volna levonni a múlt konzekvenciáit, megfelelő, politikailag is hitelképes személyiségekkel kicserélni azokat, akik a magyar demokrácia előtt politikai tévedéseik vagy bűneik miatt […] semmiféle demokratikus hitellel nem rendelkeznek. […] Célszerű lenne, ha valamennyi egyesület vezetősége lemondana, és minden vezetői állást új választással, illetve kinevezéssel töltenének be.”

A két irat fogadtatásáról is a már idézett forrásközlés számol be (Szakolczai 2008b), az események rövid összefoglalása az alábbi. Szekfű javaslatait lényegében véve elutasította az MKPK tagjainak 1945. évi első ad hoc megbeszélése, amelyre 1945 áprilisának utolsó napjaiban, feltehetően április 28-án és 29-én került sor Kalocsán, amelyen csak Grősz József kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Mindszenty József akkor veszprémi püspök vett részt, és amelyen a rendelkezésre álló iratok szerint már Mindszentyé volt a meghatározó szerep. Az ekkor történtekről Mihalovics Zsigmond a Drahos Jánosnak írt 1945. május 3-i leveléhez csatolt emlékeztetőben (Mihalovics 1945., idézi Szakolczai 2008b) a következőképpen számol be: „Mindszenty püspök említette, hogy Grősz érsek úr beadványt kapott az A.C. országos elnökségének kicserélésére vonatkozólag. A beadványt Mindszenty püspök úrnak megmutatta az érsek úr. Mindszenty püspök úr odanyilatkozott, hogy az elfogott elnökségi tagok fájdalmát nem lehet azzal tetézni, hogy eltávolítsuk őket. Grősz érsek úr pedig odanyilatkozott, hogy ’amit tettek, az ugyanaz volt, amit én is tettem’.” (Mihalovics 1945., 2-3. o.)

Az MKPK e három tagja a kalocsai megbeszélést követő hétfőn, feltehetően április 30-án, felkereste Budapesten a miniszterelnököt, a kultuszminisztert és Balogh államtitkárt, és ezekben az ügyekben is tárgyaltak. A személyi kérdésekről a fent említett emlékeztető a következőket írja: „Balogh államtitkár is megemlítette az érsek úr és a püspökök előtt, hogy kellemetlen lesz az Actio Catholicára, ha elnökségi tagjai ötévi deportálásra kénytelenek menni. Grősz érsek úr szerint legfeljebb arról lehet szó, hogy az illetők egy időre rendelkezésre bocsátják, esetleg, megbízatásukat. Balogh azt is említette előttük, hogy néhány püspöknek is el kellene hagynia a helyét. Név szerint: Virágh, Kovács és Pétery püspök uraknak. Ez óhajt a püspökök visszautasították, megjegyezve, hogy Szálasiék pedig az egész püspöki kart el akarták távolítani a hercegprímással egyetemben.” (3. o.) A sajtóügyekről ugyanitt a következőket olvashatjuk: „Balogh államtitkárnál a katolikus sajtó ügyében léptek fel. A Szívújság engedélyét maga Mindszenty püspök úr vette magához Balogh asztaláról, és vitte el a jezsuitákhoz. Engedélyezve van a Lélek Szava is, valamint az A.C.-nak juttatandó hetilap is, „Kereszt” címmel. […] Az érsek úrtól tudom, hogy a politikai ügyet Mindszenty püspök úr intézi. Azon az állásponton van a püspök úr, hogy engedni kell a párt [a DNP] futását, mert a Kisgazda Párt egészen elerőtlenedett a kommunistákkal szemben. A párt természetesen lapot kap „Idő” címmel. Úgy hírlik sajtóberkekben, hogy ez a napilap Szekfű-Barankovics-Katona szerkesztésében nyerne engedélyezést. Emellett azonban a püspökök kérték az Új Nemzedék engedélyezését is.” (1-2. o.) Itt figyelemreméltó az Új Nemzedék név szerinti említése, ami élesen ellentétes a Jánosi által írottakkal. Ugyanebben az emlékeztetőben még egy nagyon fontos mondatot is találhatunk, amelynek teljes súlya csak a későbbiekben, Mindszenty beiktatásakor lesz felmérhető: „Szóvá tették a hercegprímás közjogi helyzetét is, ne vegyék őt egy nívón a kurtcsibráki (sic!) református esperessel. A miniszterelnök, bár református, megértéssel fogadta a kérést.” (2. o.)

Szekfű levelét a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1945. évi első, 1945. május 24-i értekezlete is tárgyalta. A jegyzőkönyv szerint (Beke 1996:, idézi Szakolczai 2008b) Grősz József érsek bevezető beszámolójában a következőket mondotta: ”Bajaink számosak és nagyok. Tetézi őket a kat. tábor megbontottsága, és az a körülmény, hogy az egyik szárny emberei úgy akarnak segíteni a bajokon, hogy ki akarnak végezni vagy végeztetni mindenkit, aki katolikus ügyekben eddig szerepet játszott. Példa erre Szekfű Gyula egy április 10-én kelt levele, amelyet P. Kerkai útján juttatott el hozzá, és amelyet felolvas. […] Nem hajlandó a múltban érdemeket szerzett embereket kivégezni, csak azért, mert nem tetszenek azoknak, akikkel a múltban szemben álltunk, és tulajdonképpen ma is szemben állunk. Gondol itt Mihalovicsra, Nyisztorra, Közi-Horváthra, Tóth Lászlóra. Az antidemokratikus beállítottság vádja mind a négyükkel szembe nevetséges, és teljesen légből kapott. […] Ha átmenetileg a közszerepléstől tartózkodnak, jól teszik, de azt ne kívánja senki, hogy a püspöki kar végezze ki őket egyáltalán nem biztos pillanatnyi előnyökért.” (Beke: 37) Folytatásként a jegyzőkönyvben: „A püspöki kar így határoz”. (38. o.)

Ugyanilyen szellemben döntött a püspöki kar 1945. október 17-i értekezlete is. A jegyzőkönyv szerint az elnöklő hercegprímás a következőket jelentette be: „Az AC országos vezérkara a hercegprímási székben beállott változásra benyújtotta lemondását. Új vezetőségről kellene tárgyalnunk. A régiek közül többen fogságban vannak, nem ildomos most ő helyükbe másokat kineveznünk. Inkább helyetteseket kellene megbízni. […]  A püspöki kar, tekintettel a fogságban lévők érdemeire, a helyettesek megbízása mellett dönt.” (Beke 1996: 54) A későbbi események szempontjából különösképpen figyelemreméltó a jegyzőkönyv alábbi része. „Az egyesületeink elleni durva támadások miatt […] meggondolandónak látszik, hogy most már ne csak a papjainkat, de fiainkat is vonjuk ki a MADISZ-ból. A püspöki kar úgy határoz, hogy egyelőre csak a papokat tiltja ki nemcsak a MADISZ-ból (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség), hanem a Szoc. Dem., Kommunista és Parasztpártból is.” (57. o.) A papságra és a világiakra vonatkozó erkölcsi követelmények eltérő megítélésének a későbbiekben, az egyházi iskolák államosítását követően  lesz ennél is sokkal fontosabb következménye.

Az ügy lezárásának Grősz József kalocsai érsek Szekfű Gyula levelének fedőlapján található alábbi levélfogalmazványa tekinthető: „Méltóságod f. év április hó 10-iki kelettel levelet juttatott el hozzám, amely különféle felmerült problémákkal foglalkozik. A levelet egész terjedelmében ismertettem a püspöki kar tagjaival. A püspöki kar köszönettel és elismeréssel adózott Méltóságod meleg érdeklődésének az egyház ügyei iránt és ezt kéri a jövőben is. […] Ami az A.C.-t illeti, a püspöki kar nem zárkózik el attól, hogy az országos vezetésben személyi változásokat eszközöljön, ha ennek szükségessége komolyan felmerül, és megtalálja azokat a vezető egyéniségeket, akik az eddigieknél eredményesebben szolgálják a kat. ügyet, de úgy véli, hogy ennek még nem érkezett el az ideje. A püspöki kar nem vállalhatja a felelősséget azért, hogy a múltban érdemes munkát végzett embereket kivégezzen teljesen bizonytalan előnyökért, és ezzel esetleg az egész ügyet kátyúba vigye.” (Szekfű 1945: fedőlap) A püspöki kar tehát egyértelműen elutasította Szekfűnek a személyi kérdések rendezésére vonatkozó javaslatát. Nem vette figyelembe azt a figyelmeztetését sem, hogy politikai napilapot az akkori rendelkezések értelmében csak párt alapíthatott, és így az Új Nemzedék újraindítása adminisztratív szempontból nem volt lehetséges – függetlenül attól, hogy ez a lap múltja miatt politikai okokból sem volt lehetséges, és nem is lett volna szerencsés.

Szekfű levelénél is sanyarúbb volt Jánosi Pro memóriájának fogadtatása. Az iratot a püspöki kar sohasem tárgyalta. 1945. május 26-án, két nappal a püspöki kar fent tárgyalt május 24-i értekezlete után érkeztették, és ugyanez napi kelettel dr. Drahos János érseki helynök alábbi jegyzete található rajta: „Tudomásul. Bp.-i szemináriumi lakásomon adta át egy klerikus minden megjegyzés nélkül. Azt hiszem, P. Jánosi munkája a Pro memória.” Feltehető, hogy az iratot Drahos már május 24. előtt, valószínűleg már április végén, Szekfű levelének kézbesítésével egyidejűleg vagy nem sokkal ezt követően megkapta, hiszen az akkori közlekedési viszonyok között aligha fordulhatott meg Esztergom és Budapest között május 24. este és május 26. között. Az iratot sohasem terjesztette be a püspöki kar ülése elé, mert nem szerepel sem a püspöki kar 1945. május 24-i, sem pedig 1945. október 17-i ülésének jegyzőkönyvében. Ez a döntése nyilván nem volt független a püspöki kar három tagja április 28-29-i ad hoc értekezletének szellemétől, Szekfű levelének fogadtatásától, valamint attól, hogy ez az irat is szükségesnek tartotta az Actio Catholica vezetésének és így – bár a név említése nélkül – a hozzá közel álló Mihalovics Zsigmondnak a távozását. Ez a zseniálisnak joggal minősíthető irat tehát gyakorlatilag olvasatlanul hevert a Prímási Archivumban a legutóbbi időig, és szövegének közzétételére csak a legutóbbi időben került sor (Szakolczai 2008b). Joggal merül föl a kérdés, hogy hogyan volt ez lehetséges, és hogyan volt lehetséges az is, hogy Jánosi nem szorgalmazta határozottabban Pro memóriájának tárgyalását.

 

A DEMOKRATA NÉPPÁRT HELYZETÉNEK ÉS VEZETÉSÉNEK VÉGLEGESÍTÉSE

A katolikus tábor e cikkben tárgyalt két oldala közti alapvető nézet- és magatartásbeli különbség jegyében alakult a DNP sorsa is. Amint ezt már az előbbiekben leírtuk, először Nagy Töhötöm, majd Kerkai Jenő átjutott a frontvonalon. Eljutottak Debrecenbe, ahol egyiküket Vorosilov marsall is fogadta. Megtartották a DNP zászlóbontó gyűlését Szegeden és alakuló ülését Budapesten. Felvették a kapcsolatot a kormánnyal, és erőfeszítéseik eredményeként Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. április 16-án tudomásul vette a DNP működését és szervezkedési szabadságát, biztosítva számára a szabad szervezkedés terén ugyanazokat a jogokat, mint a többi működő pártnak. A párt szervezése mégsem haladt, a párt nem tudott lapot indítani, és „a szabad szervezkedés terén ugyanazok a jogok” csak papíron maradtak.

A hatalmat ténylegesen gyakorló kommunisták ezeket az „ugyanazon jogok”-at nem ismerték el, Rajk László belügyminiszter kétségbe vonta, hogy Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek egyáltalán joga volt ilyen irat kiadására, és a pártot valójában nem vették fel a kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak és kisgazdák négyesfogatába ötödiknek, ahogy ezt Kerkaiék szerették volna. Nyilván az erről a holtpontról való kimozdítást szolgálta az a kísérlet, amellyel – Szekfű levele és Jánosi Pro memóriája útján – a püspöki kart saját politikai irányvonaluk mellé, a történelmi változások tényének elfogadása és az ennek megfelelő magatartás útjára szerették volna állítani. E kísérlet sikertelensége után – minthogy még arra sem volt módjuk, hogy elképzeléseiket a püspöki kar előtt szóban is előadják, és érdemben érvelhessenek mellette – azt kellett megpróbálniuk, hogy a DNP-t tegyék a hatalom számára elfogadhatóbbá, ha már az egyházi vezetést nem tudták rávenni erre a magatartás- és stílusmódosításra.

A DNP-ben az elérhető legfontosabb változás nyilván Pálffy József elnök leváltása volt. Pálffy mint Apor Vilmos püspök unokaöccse került a párt élére. 1944-ben fölvette a kapcsolatot a Nemzeti Fronttal, de ez nem változtatott arisztokrata származásán, valamint azon, hogy 1944 előtt országgyűlési képviselő volt, hogy bátyja, Pálffy Géza a legitimisták vezéregyéniségeként, öccse, Pálffy Fidél pedig nyilasként szerepelt. Az új körülmények között ezek a tehertételek csak egészen rendkívüli múltbeli németellenes érdemekkel lettek volna ellensúlyozhatók, ilyen rendkívüli érdemei azonban nem voltak. A „Ludas Matyi”, a kommunista vicclap Pálffyt mint Reakczy Jóskát emlegette. Nyilvánvaló volt, hogy leváltása előfeltétele a DNP baloldal általi elfogadtatásának. Nem kevésbé nyilvánvaló volt azonban, hogy a püspöki kar és elsősorban a püspöki karban a politikai ügyekért felelős Mindszenty Pálffyval szimpatizál.

Az ezzel kapcsolatos eseményekről Varga László (1981: 54-62) számol be. Beszámolója szerint a leváltást Kerkai kezdeményezte „1945. májusában” (54. o.) – tehát az előbb leírt április végi kísérletek sikertelensége után –, és Varga bonyolította le puccsszerűen. Az intézőbizottság következő ülésén Schlachta Margit helyett Palágyi Natália, Schlachta rendtársa jelent meg. Varga kérte a megbízólevelét, amely nyilván nem volt, és ez után kérte, hogy hagyja el az üléstermet, mert nem tagja a testületnek. Palágyi sértődötten távozott, és ezzel Pálffy ellenfelei kerültek többségbe. Barankovics előterjesztette a bizalmatlansági indítványt, amelyet megszavaztak. Mindszenty magához kérette Vargát, aki már ott találta Jánosit, és Mindszenty határozottan helytelenítette, Varga pedig a politikai szükségszerűségre és a tagság álláspontjára hivatkozva védte a történteket. Mindszenty félreérthetetlenül kijelentette, hogy: ”Döntésük helytelen volt”, Varga védeni próbálja eljárásukat, és az esemény leírása a következőkkel végződik: „’Úgy látom, ügyvéd úr nem akarja belátni, hogy döntésük nem volt helyes’ – jelentette ki Mindszenty, és előrelépett, amiből világos volt, hogy a beszélgetés véget ért. Felálltunk.” (58. o.) További indokolásra, Mindszenty felfogása és magatartásmódja szerint, nem volt szükség.

Pálffy nem ismerte el a leváltás érvényességét, és a párt két szárnya mint két párt működött. Az ezzel kapcsolatos – sajnos, tragikomikus – részleteket az irodalom ismerteti, itt nem érdemes kitérni rájuk. A Ludas Matyi, a kommunisták már említett akkori vicclapja a Demokrata Néppártot csak mint „Demokrata Kétpárt”-ot emlegette, nem is alaptalanul. Végül „Pálffy elnökletével szeptember 6-án megtartották a párt tisztújító közgyűlését Barankovics és köre teljes mellőzésével. Barankovics ezért – korábbi szeptember elejei levele után – szeptember 9-én újabb levelével ismét Mindszentyhez fordult […], újra kérve döntését a pártvezető személyére. Mindszenty erre most sem vállalkozott. Viszont felvetette a gondolatot: Sulyok Dezsőt […] kellene felkérni a Demokrata Néppárt elnöki tisztére.” (Mészáros 2005: 30). Sulyok Dezső ezt Varga Bélával (mindkettő Független Kisgazdapárt, utóbbi a párt és egyben a Nemzetgyűlés elnöke) egyetértésben elutasította.

A vitát az Országos Nemzeti Bizottság (ONB) döntötte el, szeptember 17-i határozatával a Barankovics István vezette DNP indulását engedélyezte a közelgő választásokon. Barankovics szeptember 25-én a budapesti Krisztus Király egyházközség nagytermében tartott értekezleten hirdette meg a párt programját. A valóban nagysúlyú beszédet közli Izsák (1994: 225-238), illetve Kovács és Gyorgyevics (2001: 289-311). Az alig két héttel ezután, október 7-én megtartott budapesti önkormányzati választásokon a Kisgazdapárt 50,54%os abszolút többséget ért el. A DNP, az idő rövidsége miatt, nem indult és nem is indulhatott önállóan; az ONB nyilván azért hozta meg határozatát három héttel a választás előtt, hogy ne is indulhasson. A Kisgazdapárt listáján került be a Főváros képviselőtestületébe Eckhardt Sándor és Varga László, a DNP két vezetője. 1945. október 18-án jelent meg a DNP „Hazánk” című napilapjának egyetlen száma. A lap, később, 1947 augusztusától 1949 januárjáig, mint hetilap jelenhetett meg.

Az országgyűlési választásokra 1945. november 4-én került sor. A Kisgazdapárt a szavazatok 47.7 és a mandátumok 59,9 százalékát kapta meg. Mind a budapesti, mind az országos eredmények megdöbbentők voltak a kommunisták és a velük tartók számára. A legfájóbb és mintegy jelképes az volt, hogy a kisgazdák abszolút többséget kaptak a Ferencvárosban, ebben a munkáskerületben, ahol még csak mutatóban sem lehetett találni egyetlen valóságos kisgazdát sem. Ez az eredmény azonban nem volt elsöprő győzelem a kisgazdák számára sem, még ha szét is foszlatta a kommunistáknak azt a reményét, hogy – szövetségeseikkel együtt ugyan, de mégis – szabad választások útján vagy legalábbis ennek látszatával kerüljenek hatalomra. Mindkét választási eredmény az országnak a millennium idejétől mindmáig fennálló mélységes megosztottságát mutatta.

A DNP az országgyűlési választásokon sem indult önállóan, és nem is lett volna helyes, ha indul. Két képviselője, Eckhardt Sándor és Bálint Sándor, a Kisgazdapárt listáján jutott be az országgyűlésbe, és onnan kilépve jelenítették meg ott a magyar kereszténydemokráciát. Mi sem mutatja jobban ennek az alakulatnak az intellektuális jellegét, mint hogy mindkét képviselője egyetemi tanár volt. Bejutott még az Országgyűlésbe, mint kisgazda, három KALOT-os, Czupy Bálint, Hajdú Németh Lajos és Horányi Tibor (Balogh 1998: 172), de ők, 1947-ig, a Kisgazdapártban maradtak. Sikerült tehát elérni a DNP létét, de ez a lét alig volt több a formális létnél. Elvi deklarációkra adott lehetőséget, de a hatalomért való küzdelemre nem. Ez nem változtat azon, hogy a helyzet végül is stabilizálódott, vitathatatlan volt a Demokrata Néppárt léte, és vitathatatlan volt a vezetése.

MINDSZENTY KINEVEZÉSE ÉS BEIKTATÁSA

Ugyanebben az időben kellett dönteni a Vatikánban 1945. március 29-én hirtelen elhunyt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás utódlásáról. Apor Vilmos, akit mindenki a legesélyesebbnek tartott, a jól ismert tragikus körülmények között meghalt. „Grősz József kalocsai érsek elzárkózott az utódlás elől azzal, hogy természete szerint jóságos, visszafogott és nem harcos egyéniség”. (Balogh 2002: 81) Angelo Rotta pápai nunciust kiutasították az országból, Cavallier József kísérte ki a pályaudvarra, és Mindszenty József akkori veszprémi püspök kinevezését javasolta. Pálffy az ő és a hozzá kapcsolódó körök két jelöltje, Mindszenty és Jánosi közül Mindszentyt preferálta. A kormány Bánáss László későbbi veszprémi püspök, Márton Áron gyulafehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát jelölését terjesztette elő. Balogh István visszaemlékezései szerint ezt a listát még három jelölttel egészítették ki: Czapik Gyula egri érsek, Grősz József kalocsai érsek és P. Jánosi is élvezte a kormány bizalmát. (82-84. o.) A püspöki kar Mindszentyt, az esztergomi káptalan viszont Drahos János érseki helytartót jelölte első helyen. (87. o.)

A kérdést Nagy Töhötöm döntötte el első római útja alkalmával, Mindszenty javára. (Nagy Töhötöm 1965/1990: 180-186). Emlékiratai szerint augusztus 4-i első tárgyalása alkalmával arról informálták, hogy „a Vatikán arrafelé hajlik, hogy nem nevez ki senkit, hanem vár, amíg valamelyest kitisztul a helyzet”. (180. o.) Ő azonban a legélesebben amellett foglalt állást, hogy „azonnal kell kinevezni az új püspököket, főleg a hercegprímást, nehogy eszébe jusson az új kormánynak élni kétes jelölési fogával, és esetleg a Szentszék számára kellemetlen személyeket ajánljanak föl”. (181. o.). Az erre kapott felszólításnak megfelelően részletes írásbeli előterjesztést dolgozott ki a kinevezésekről. Augusztus 14-én magánkihallgatáson fogadta a pápa, majd néhány nap múlva kapott P. Leiber jezsuitától, a pápa személyi titkárától egy lezárt borítékot azzal, hogy „Mindszenty kinevezése, adja át őeminenciájának”. (186. o.). „Tizenkét nap kellett ahhoz, hogy Rómából Budapest elvergődj[…]ön. (Uo.) Első útja természetesen P. Kerkaihoz vezetett, és úgy határoztak, hogy „Mindszentynek P. Kerkai viszi el a kinevezési okmányt, mert ő volt a középiskolában tanítványa”. (188. o.)

Kerkai és Nagy Töhötöm úgy látták tehát, hogy Mindszentyben, akinek kinevezését nemcsak hogy előmozdították, hanem valósággal dűlőre vitték, sőt akár kivívták, támogatóra fognak találni. Ezt megerősíti, hogy „két nap múlva” (uo.), szeptember 11-én Mindszenty felkereste szobájában Nagy Töhötömöt, aki őszintén elmondta neki „összes hibáit” (189. o.). Erre Mindszenty azt válaszolta, hogy „az utóbbi időben sokat javultam […], már nem vagyok olyan kemény, és tanácsokat is elfogadok”. (Uo.) Ezt követően „P. Kerkaival rögtön értékeltük az egész beszélgetést, és levontuk a nagy következtetést, hogy […] a hercegprímás mellettünk fog állni”. (Uo.). A DNP vezetése is mindent megtett, hogy megfelelő kapcsolatot építsen ki az újonnan kinevezett hercegprímással. Mészáros Istvánnál a következőket olvashatjuk, igaz, hogy egy kissé későbbi időpontra vonatkozóan: ”Közben Mindszentyt kinevezte a pápa az esztergomi érseki székbe. […] A […] Demokrata Néppárt nem táviratban gratulált, hanem küldöttséget küldött a bérmaúton lévő Mindszentyhez Pápára, illetve Mezőládra: ’itt kereste fel az új hercegprímást a budapesti katolikus politikusok (Barankovicsék) küldöttsége, hogy hódolattal köszöntse’” (Mészáros 2005: 31).

Visszatérve a hercegprímás kinevezéséhez és beiktatásához, KALOT és a DNP vezetőinek a vele való szoros együttműködést illető reményei nagyon hamar szétfoszlottak. Nagy Töhötöm az előbbiek szerint szeptember 12-én folytatott vele őszinte beszélgetést, de néhány nap múlva már „megdöbbenve hallgatta (Nagy Töhötöm 1965/1990: 190), hogy Mindszenty „előhozta a királykérdést” (uo.), mi több, később átadott neki két, szeptember 18-i és szeptember 22-i keltű levelet azzal, hogy adja át Őfelségének. Nem sokkal Nagy Töhötöm Budapestre érkezése után és még e levelek átadása előtt, hivatalos úton is megérkezett Mindszenty kinevezése, és ezt Grősz József kalocsai érsek szeptember 14-én tette közzé a Magyar Kurírban. A beiktatásra, Esztergomban, éppen a budapesti önkormányzati választások napján, október 7-én került sor.

Mindszentynek a hercegprímási tisztet illető közjogi felfogását Emlékiratainak „Székfoglalás Esztergomban” c. fejezete írja le, félreérthetetlen formában, és ez a felfogás határozta meg egész magatartását. „Esztergom annak a középkori keresztény államfelfogásnak finom és emberi jelentkezése, melynek világviszonylatban mása a pápa és császár kettőssége. A gondolat magyar megtestesítője a király és az esztergomi érsek. A prímás koronázza a királyt a Szent István fejét érintő Szentkoronával. Csak ettől a pillanattól lesz feje, királya a nemzetnek. […] Nyilván a koronázás joga tette, hogy az esztergomi érsek első lett a közjogi méltóságok között. A király távollétében sokszor ő a helyettese. Ha a király vétett az alkotmány ellen, akkor az esztergomi érsek kötelessége őt az alkotmány tiszteletben tartására figyelmeztetni, tőle ezt megkövetelni. Ismerünk történelmi helyzeteket, mikor az esztergomi érsekek súlyos hátrányokat, sőt börtönt is vállaltak e kötelességük teljesítése közben. […] Az egész nemzet, katolikusok és másvallásúak, közjogi állásukból kifolyóan, ezt elvárták tőlük.” (Mindszenty 1974/1989: 80-81)

„Az esztergomi érsek személyéhez kötött prímási méltóság […] az egyetlen hivatal hazánkban, melyben egyházi és állami jogkör egyesül. Érintetlenül érvényben maradt a magyar prímásoknak ez az alkotmányos jogköre az 1920. évi I. törvénycikk után is, mely a királyt helyettesítő kormányzó jogait írja körül. Csak néhány évvel az én beiktatásom előtt Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, a nemzetközileg ismert egyházjogász, erre vonatkozó álláspontját így fogalmazta meg: ’A hercegprímásnak, mint első zászlósúrnak, közvetlen a király, illetve az államfő után következő, tehát legelső közjogi méltósága Szent István király óta alkotott törvényeinkben van biztosítva. [...] A hercegprímás kettős méltósága mindkét vonatkozásban igen súlyos felelősségteljes munkát jelent, úgyhogy a maga számára mintegy meg kell halnia, hogy a magyar katolikus Egyház és a magyar haza javára élhessen és dolgozhasson.’” (Uo.)

Míg magatartását és erkölcsi felfogását emlékiratainak e bekezdései határozzák meg, politikai magatartását ennek az idézetnek a folytatása determinálja. „A prímás közjogi helyzetét a Debrecenben összehívott ideiglenes országgyűlés nem tárgyalta. Az én beiktatásomkor nemcsak az ország népe, de maga az ideiglenes kormány is érintetlenül érvényben lévőnek tekintette a magyar prímásoknak az alkotmányban meghatározott jogkörét. Amikor az ideiglenes kormány miniszterelnökének üdvözlő táviratára válaszoltam, és táviratomban a magyar prímások közjogi méltóságára utaltam, a kormány, az ideiglenes nemzetgyűlés, a pártok, a sajtó és az egész ország közvéleménye ezt tudomásul vette. Az én táviratom pedig így szólt:

MELEG GRATULÁCIÓJÁT HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM. AZ ORSZÁG ELSŐ KÖZJOGI MÉLTÓSÁGA HAZÁJA RENDELKEZÉSÉRE ÁLL.” (81-82. o., külön bekezdés és nagybetűs szedés az eredetiben, Sz. Gy.)

Nem maradt el e felfogás szinte azonnali gyakorlati érvényesítése sem. A kérdés első említését Mihalovics Zsigmond Drahos Jánosnak írt 1945. május 3-i leveléhez csatolt és már tárgyalt emlékeztetőjében találhatjuk meg (Mihalovics 1945: 2), amely szerint a püspökök „szóvá tették a hercegprímás közjogi helyzetét is, ne vegyék őt egy nívón a kurtcsibráki (sic!) református esperessel.” E kijelentés teljes súlya akkor még nem volt felismerhető. A későbbiekről Mindszenty Emlékirataiban (1974/1989: 104-106) számol be. Amikor „hivatalos látogatást” „tett nálam” „1945. november 16-án az új miniszterelnök, Tildy Zoltán Varga Bélával […], és én elég hűvösen fogadtam őket”, más kérdések megtárgyalása után „az alkotmány megváltoztatásának a tervét hoztam fel. Hírek terjedtek el arról, hogy a marxista pártok a királyság intézménye helyett a köztársaság bevezetését követelik. […] Kifejtettem álláspontomat: ebben a nemzet alkotmányát érintő fontos kérdésben semmiképpen nem szabad engedniök a szovjet nyomásnak. […] Tildynek […] ezeket írtam: ’[…] Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, s ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több, mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.” Kijelentések nem lehetnek félreérthetetlenebbek, és ezek a kijelentések gyakorlatilag lezárták a kormánnyal való együttműködés lehetőségét.

Az itt leírtak rövidesen, még a székfoglalás előtt a Vatikán tudomására jutottak, ugyanis még a székfoglalás előtt sor került Nagy Töhötöm második római útjára. P. Nagy szeptember 25-én indult el, és október 7-én érkezett meg Rómába. (Balogh 1998: 175.) Nagy Töhötöm könyvében tíz oldalt szentelt akkori római tárgyalásai leírásának (Nagy 1965/1990: 194-204) 22 oldalas, terjedelmes jelentést vitt magával, amelyet ott véglegesített, és amelyet azonnal el is juttattak a pápa kezéhez. A pápa gyakorlatilag azonnal magánkihallgatáson fogadta. A két legfontosabb kritikus kérdésről a következőket olvashatjuk: „Őszentsége a leghatározottabban amellett foglalt állást, hogy egyelőre nem lesz összeütközés. ’Fáradtak az emberek egy új háborúhoz’ – mondotta. Majd előkerült egy kényes téma: […] A hercegprímás akaratából előtérbe nyomulnak a régi kiváltságos osztályok képviselői, és titkos megbeszélések tárgya lesz a Habsburg-restauráció kérdése. Őszentsége egyszerű szavakkal csak ennyit mondott: ’talán csak nem gondolják némelyek, hogy még egyszer visszajön a régi világ?’” (195-196. o.)

A pápa által képviselt álláspontot megerősítették a jezsuiták római vezetői, akik határozottan megtagadták annak engedélyezését, hogy P. Nagy átadja Mindszenty levelét Ottó trónörökösnek. (196. o.) P. Nagy tárgyalt báró Apor Gáborral, Apor Vilmos testvérével, a régi rend utolsó vatikáni követével is, aki megerősítette, hogy a Habsburgoknak semmi esélyük sincs, és „megemlítette egy közép-európai, sőt egy európai nagy szövetségnek a gondolatát vámhatárok nélkül, közös pénzegységgel, de ez […] sohasem lesz királysági alapon”. (198. o.) Ennek a kijelentésnek a súlyát csak most értékelhetjük igazán, 60 évvel az után, hogy elhangzott. P. Nagyot kitüntető körülmények között fogadta mind Tardini, mind Montini államtitkár, akik ugyancsak hangsúlyozták a béke fenntartásának, a társadalmi változásoknak és a modus vivendi kereséségnek elkerülhetetlenségét. P. Nagy hangulatát emlékiratainak a következő bekezdése mutatja a legjobban: „Rajtam valami ijedt nyugtalanság vett erőt. Kezdtem fölmérni annak minden következményét az én személyemre vonatkozólag is, hogy a prímás, akit én ajánlottam be itt kinevezésre, valósággal hadakozva ezért, most olyan politikát kezd folytatni, amelyikről a világegyház korifeusainak elmarasztaló véleményük van.” (197. o.)

Ezzel lezárult a tragédia első felvonása. Fölvonultak a főszereplők. Mindszenty a magyar katolikus egyház beiktatott feje, Barankovics a magyar keresztény politika elismert vezetője. A történelmi helyzetet és a követendő politika stratégiát illető ellentét azonban áthidalhatatlan, a tragédia elkerülhetetlen.

 

SZAKOLCZAI GYÖRGY[1]

 

Következik: A nagy összeütközés

 

IRODALOM

Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935-1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o.
Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 1996, … o.
Izsák Lajos (1994): Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944–1956. Pannónia Könyvek, 323 o.
Jánosi József (1945): Pro Memória. (Keltezés nélkül.) Prímási Archívum, 712/1945. május 26., kézirat. In: Szakolczai (2008b).
Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001, 508 o.
Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o.
Mihalovics Zsigmond (2005): Emlékeztető. (1945. május 3.) Prímási Archívum, 468/1945. május 7., kézirat. Idézi: Szakolczai (2008b).
Mindszenty József: (1974/1989): Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, Kanada, 1974, 497 o. – Szent István Társulat, Budapest, 1989, 497 o.
Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkőművesek. 1. kiadás: Buenos Aires, 1965. - 2. kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o.
Szakolczai György (2008b): Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a magyar katolikus püspöki karnak. Múltunk, LIII/3. (1998), előkészületben. 
Szekfű Gyula (1945): Levél Grősz József kalocsai érsekhez, a püspöki kar elnökéhez. (1945. április 10.) Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár, KFL.I.1.a. Püspökkari iratok, 990/1945, kézirat. In: Szakolczai (2008b).
Varga László (1997): Kérem a vádlott felmentését. Püski, New York, 253 o.

[1] Közgazdász, professor emeritus, korábban a Budapesti Műszaki és Közgazdaságtudományi  Egyetem, jelenleg az Általános Vállalkozási Főiskola tanára, számos tudományos cikk szerzője. 1942 óta vesz részt a katolikus szociális mozgalmakban, 1945-ben a Demokrata Néppárt, 1989-ben a Kereszténydemokrata Néppárt alapító tagja, a párt képviselője az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, majd később a párt főtitkára. A Professzorok Batthyány Körének tagja.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.