egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 Megjelent az Egyházfórum 2008/4. számában 

Izrael állama ez év májusában töltötte be a hatvanadik évét, és e hatvan év alatt alig volt olyan hét, hogy valamilyen összefüggésben ne szerepelt volna az újságok címlapján. Mégis az a meggyőződésem, hogy itt, Magyarországon, mi nagyon keveset tudunk a Szentföldről és a rajta élőkről.

Miért? Ennek több oka is lehet. Van, akit csak periférikusan érdekelnek az ott zajló események; megelégszik tehát a környezetében megfogalmazott közhelyekkel. Másoknak azután a témával kapcsolatban nem annyira ismereteik, hanem főképpen érzelmeik vannak. Gondolok itt elsősorban azokra, akiknek rokonai, barátai élnek Izraelben. Rájuk nem is igaz teljesen, hogy nincsenek ismereteik – csak az a baj, hogy azok egyoldalúak, személyhez kötöttek. Ismét más a helyzet amennyiben az érzelmi alapon állóknak inkább indulataik, semmint érzelmeik vannak. (Indulat helyett akár előítéletet is írhattam volna.) Ezt az indulatot többnyire a politikai pártpreferencia hozza létre, és élteti. A baloldali vagy liberális pártállású véleményalkotók elítélik az idegengyűlölet és az antiszemitizmus minden formáját, és mivel az Izrael-gyűlöletben az antiszemitizmus továbbélését látják, mentegetni igyekeznek még olyan politikai és katonai lépéseket is, amelyekért a józan politikai elemzők joggal marasztalják el Izraelt. A nemzeti konzervatív oldalon állók ezzel szemben nem veszik észre, hogy az Izrael-gyűlölet valóban az antiszemitizmus továbbélése, így többségük gyanútlanul belesétál a csapdába. Erős kísértést érzek, hogy az őket manipuláló sajtótermékekből és blogokról idézzek, de nem teszem. Akit érdekel, fáradozás nélkül találhat Izraelt démonizáló kitételeket a nyomtatott, illetve az elektronikus sajtóban.

És miért kell – mert szerintem kell – Izraelről és általában a Közel-Keletről a valóságnak megfelelő képpel rendelkeznie egy magát kereszténynek tekintő, értelmes, felnőtt embernek? A válasz kézenfekvő: mert az egyházi közösségek, amelyekhez tartozunk, szintén rendelkeznek pártpreferenciával, még ha általában ezt nem is vallják be. A közelmúltban Magyarországon is elszaporodott, politikailag a bal-liberális oldalt támogató, fundamentalista kis- és szabadegyházak Izraelre úgy tekintenek, mint az ószövetségi próféciák beteljesedésére – ezért idealizálják a zsidó államot. A hagyományos keresztény egyházak velük szemben inkább a jobboldali konzervatív oldalhoz húznak. Féltik híveiket a globalizáció és a kozmopolitizmus hatásaitól. Szorgalmazzák, hogy követőik erkölcsi ítéleteiket, döntéseiket már elhunyt vagy még ma is élő, hagyományosan keresztény tekintélyszemélyek útmutatásaihoz, példaadásához szabják. A vallással, erkölccsel kevésbé törődő, külföldi bankárt, befektetőt, posztmodern írót, filozófust, filmrendező stb.-t pedig hagyományos egyházainkban gyakran potenciális ellenségnek tekintik. Így tehát az sem ritka, hogy az üzleti, gazdasági életben jártas, több nyelvet beszélő, talpraesett izraeli vagy bármely más országban élő zsidóság számukra az ősgonoszt testesíti meg. Izrael vagy a zsidóság démonizálása a hivatalos egyházi sajtóban és nyilatkozatokban természetesen sosem jelenik meg – szószéken, hittanórákon, kötetlen beszélgetésekben azonban elég gyakran tapasztalható jelenség.

Mivel tehát e témának nemcsak aktuálpolitikai, hanem vallási vonatkozásai is vannak, nagyon fontos ismernünk a tényeket, amelyek talán szembeállítanak eddigi felfogásunkkal, ugyanakkor biztosan megóvnak attól, hogy „hamis tanúságot szóljunk” felebarátaink ellen.

Ámosz Oz, az ismert izraeli író és békeaktivista sok előadást tartott már a világ számos országában az izraeli helyzetről, a zsidóság és a palesztinok viszonyáról. Minden, e témában tartott előadásában és cikkében leszögezi, hogy amit vizsgálunk nem romantikus regény vagy western film, ahol jók és rosszak állnak egymással szemben, és a becsületes kívülállónak más dolga sincs, mint hogy a rendelkezésére álló eszközökkel támogassa a jókat. Mind a zsidóknak, mind a palesztinoknak joga van ahhoz a kis darab földhöz – és ennek mindkét fél számos történelmi, gazdasági, kulturális és vallási okát tudja adni. Elszakíthatatlan érzelmi szál fűzi őket hozzá, túl azon, hogy egyiküknek sincs onnan hová menni.

Ámosz Oz szerint ez a konfliktus egy olyan ingatlanvita, mint amilyet a válni készülő házaspárok folytatnak. Egyiküknek sem áll módjában elköltözni a közös lakásból, meg kell tehát állapodniuk, hogy ki melyik helyiséget használhatja. Kompromisszumra van szüksége mindkét félnek Izraelben, ami nem azonos az opportunizmussal vagy a kapitulációval. A kompromisszum a Közel-Keleten az élet előfeltétele, ellentéte, a fanatizmus pedig a halált jelenti.

Eseményekről, tényekről szeretnék tehát szólni az itt következő oldalakon, és igyekszem ezt elfogultság nélkül tenni; a témát először zsidó, majd pedig palesztin szempontból tekintve át. Úgy is fogalmazhatnék, ahogy Lukács evangélista teszi művének ajánló soraiban: „…jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek szorgalmasan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletreméltó Theophilosz…” (Lk. 1,3). Nos, tiszteletreméltó Theophiloszok, nem állítom, hogy minden kérdésre tudom a választ, de higgyék el, mindennek igyekeztem szorgalmasan utánajárni…

 

 

A GÁLUT 

A mai Izrael mindössze hatvan éves, az ókorban azonban a zsidóság többsége ugyanezen a területen élt – egészen az i. sz. 70-ben a rómaiaktól elszenvedett vereségig, illetve az államiság 135-ben bekövetkezett, végleges megszűntéig. Ekkor vette kezdetét a zsidó nép szétszóratása, héber szóval élve a gálut. Itt nem célom tárgyalni a különféle idegen kultúrák határvidékén élő, azokba teljesen felszívódni soha nem tudó, különféle zsidó csoportok majdnem kétezer éves történetét – ennek könyvtárnyi irodalma van. Számunkra most csak az a fontos, hogy a zsidóság – bárhol élt is – nem egyszerűen vallási vagy kulturális kisebbségnek tekintette magát, hanem olyan száműzetésben élő kisebbségnek, amelynek hazája van, ahová Isten segítségével előbb-utóbb vissza fog térni. A gálutban nem lehet senki öröme felhőtlen: ezért hagytak a házaikban egy-egy téglát bevakolatlanul, ezért törtek poharat az esküvőn, és ezért énekelték a széder vacsora befejező részében, hogy „találkozunk jövőre Jeruzsálemben”. (A fent említett szokások ma is élnek, de már kevesen tudják, hogy a gálut-lét hívta őket életre.) A többségi társadalom sem viselkedett barátságosan a zsidókkal szemben – úgy is fogalmazhatnánk, hogy minden erejével gátolta integrálódásukat. Zsidó nem vehetett földet a középkori Európában, és nem lehetett a tagja egyetlen céhnek sem.

A szétszóratás kezdetekor a zsidóság köreiben minden politikai tevékenység és érdekérvényesítés megszűnt, a gálutot emiatt egyre inkább teológiai szempontból Isten haragja és büntetése következményeként magyarázták. Más szóval, nem tettek gyakorlati lépéseket a kollektív visszatérés érdekében, a hathatós és egyértelmű útmutatást Istentől és az eljövendő Messiástól várták. (Technikailag sem lett volna könnyen megoldható a középkorban a különféle országokban élő csoportok szállításának megszervezése és lebonyolítása.)

Ugyanakkor a vallásos zsidót mint egyént hite szerint Erec Izraelhez (=Izrael földje) kivételes kapcsolat fűzte. Sőt, napjainkig él az a vallásos nézet, hogy a zsidó csak ott érezheti magát biztonságban, csak ott találkozhat Istenével, és csak ott lehet büntetlenül önmaga. Ez a misztikus vonzódás magyarázza, hogy az ősök földje a szétszóratástól kezdve egy pillanatra sem maradt zsidó lakosság nélkül, sőt amikor a közösség valamilyen okból fogyatkozni látszott, egy-két nemzedéken belül újra feltöltődött. A 16.-17. században a zsidó lakosságra a legnagyobb hatással a Cfátban élő kabbalisták, majd később a hászidok voltak. E misztikus csoportokat azonban a legkisebb mértékig sem foglalkoztatta az ország betelepítése, annál sokkal jobban érdekelte őket a saját személyes kapcsolatuk az istenivel. Breslau hászid rabbija, Nahman (1772–1810) pl. azt vallotta, hogy ellenállhatatlan misztikus erő bírta rá a szentföldi zarándoklatra. Úgy vélte, csak azóta látja egységes egésznek a Törvényt, hogy lábát a szent földre tette. Miután négy lépést ment a haifai kikötőben, vissza is akart fordulni, mondván, hogy véghezvitte mindazt, amit véghez akart vinni. Nagy nehezen rábeszélték a maradásra, és elvitték Tiberiásba. Innen azonban tényleg visszafordult; Jeruzsálembe már el sem látogatott.

A kevésbé misztikus zsidó csoportok érdeklődése Erec Izrael iránt ennél sokkal gyakorlatiasabb volt. A vilnai főrabbi, Élijahu tanítványai pl. három nagy, szervezett csoportban érkeztek, 1808-ban és 1809-ben. Cfátban telepedtek meg, és maradni akartak. Anyaközösségeiktől pénzbeli támogatást, valamint további csatlakozókat kértek – sikerrel. Létszámuk hét év leforgása alatt 200-ról 600-ra nőtt. A 19. század folyamán sok ortodox zsidó azért költözött Nyugat-Európából Erec Izraelbe, mert el akarta kerülni a vallásreform, a szekularizáció, az agnoszticizmus és az asszimiláció kísértéseit. Világosak voltak ugyanis a gálutban élő közösségekre leselkedő modern veszélyek. Ám még ezeket a jövevényeket sem nagyon foglalkoztatta, hogy miként szervezzék meg saját, közös életüket, hogy milyen társadalmi, politikai szerepet volna praktikus betölteniük, valamint hogy szükséges lenne pozitív kapcsolatot kialakítaniuk a terület nem-zsidó lakosságával.

A 19. század második felében azután olyan történelmi, társadalmi folyamatok indultak be Európa-szerte, amelyek következtében nagyon sok kevéssé vallásos – gyakorta pedig teljesen vallástalan – zsidó választotta hazájának Erec Izraelt. Őket már jobbára gyakorlati megfontolások vezették őseik földjére, ahol célul tűzték ki a terület benépesítését, valamint a társadalmi és gazdasági élet megszervezését.

 

A CIONIZMUS ÉS A BEVÁNDORLÁSI HULLÁMOK 

A zsidók Erec Izraelbe való tömeges visszatelepülését 1881 óta alijának nevezik. Ez a héber szó ószövetségi eredetű, jelentése „felmenetel”. Arra a vallási kötelességre utal, amely megparancsolja, hogy minden zsidó évente többször „felmenjen”, azaz elzarándokoljon a jeruzsálemi Templomba.  (Jelenti továbbá azt a liturgikus mozzanatot is, amelynek során egy férfi felmegy a zsinagógában a tóraállványhoz felolvasni a szent szövegek valamelyikéből.) 1881 óta azonban a felmenetel az Erec Izraelben való letelepedést jelenti függetlenül attól, hogy a letelepedő gyakorolja-e a zsidó vallást, vagy sem.

Az első olék (=alijázó zsidók) Oroszországból érkeztek. Az orosz zsidóság helyzete szülőhazájában sokkal kilátástalanabb volt, mint a Nyugat-Európában élő hitsorsosaiké. Már I. Sándor cár (1801–1825) megpróbálta őket erőszakkal asszimilálni. Eredeti lakóhelyükről vagy egy nagyvárosba vagy pedig a Dél-Oroszországban létesített zsidó mezőgazdasági telepek valamelyikére kellett költözniük, ahol azonban a föld megművelhetetlen és terméketlen volt. A zsidó földművesek emiatt az éhhalál elől visszamenekültek régi lakóhelyükre. Az utód, I. Miklós cár (1825–1855), tehát más módszert választott zsidó alattvalói beolvasztására és keresztény hitre való térítésére. Az volt a véleménye, hogy erre a legalkalmasabb módszer a katonaság. A zsidókat 25 év (!) katonai szolgálatra kötelezte, korra való tekintet nélkül. Tíz-tizenkét éves gyerekeket hurcoltak el a szüleik mellől, és osztottak be ún. „előkészítő osztagok”-ba, ahol az enyhe, lélektani kényszertől a legdurvább kínzásig minden eszközzel megpróbálták őket hitük elhagyására rábírni.

I. Miklós utóda, II. Sándor (1855–1881), elődeitől eltérően, felvilágosult uralkodó volt. Megszűntette az erőszakos katonafogdosást, a zsidók számára lehetővé tette a szabad költözködést, és fiaik előtt megnyitotta a főiskolákat. II. Sándornak ezek az intézkedései sokkal inkább elősegítették az asszimilációt, mint elődei szigora, hiszen a zsidók számára most már Oroszországban is elérkezett a felvilágosodás. Nagy számban léptek szellemi és tudományos pályákra, csatlakoztak politikai mozgalmakhoz – de ugyanilyen nagy számban távolodtak el őseik hitétől is.

1881-ben azonban a folyamatnak vége szakadt. II. Sándor merénylet áldozata lett, s utódja, III. Sándor (1881–1894), letért az apja által kijelölt útról. Az udvarból az a híresztelés terjedt el, hogy a merénylők zsidók voltak; a cár tehát szabad kezet adott mindazoknak, akik bosszút akartak állni. Kegyetlen pogromok hosszú sora következett, ezután pedig visszavonták II. Sándor összes emberséges intézkedését. A terror és az elkeseredés az utolsó cár, II. Miklós (1894–1917), alatt tovább fokozódott. Pobjedonoszcev (1827–1907), a cár tanácsadója, célját a következőképpen fogalmazta meg: „a zsidók vagy áttérnek, vagy kivándorolnak, vagy éhen halnak”.[1] A zsidóság számára tehát 1881-től kezdve két út tűnt járhatónak: az egyik, hogy elmegy abból az országból, ahol élni nem lehet; a másik pedig, hogy vallását elhagyva csatlakozik a hasonlóképpen kisemmizett és elnyomott oroszok narodnyik, majd később szocialista mozgalmához.

Az orosz földről menekülők két csoportra oszlottak: a többség Európa nyugati országai és az Egyesült Államok felé vette útját, a kisebbség pedig – köztük sok felvilágosult, kalandvágyó, fiatal értelmiségi – Erec Izraelben telepedett le. Első képviselőik 1881-ben érkeztek, de őket egyre nagyobb létszámú csoportok követték. A fiatal orosz zsidók célja a szabadság rendjének megszervezése, valamint az élhető élet megteremtése volt, noha számottevő eredményeket ezen a fronton ők még nem tudtak felmutatni. Némi kapcsolatot tartottak a régóta Erecben élő, szegény és vallásos zsidó közösséggel, de ezek a szálak a következő évtizedek során szinte kivétel nélkül elszakadtak. A modern cionisták – bár vannak soraikban kivételes hatású vallásos személyiségek és csoportok is – a 20. század elejétől kezdve nem engedik tevékenységüket összefüggésbe hozni a visszatérésről szóló prófétai jövendölésekkel.

A Nyugat-Európában élő zsidók sorsa a 18. század utolsó évtizedeitől kezdve az oroszországi hitsorsosokénál sokkal bonyolultabban és ellentmondásosabban alakult. Egyfelől a zsidót mint személyt a felvilágosodás elterjedésének köszönhetően végre ugyanazok a jogok illették meg, mint az adott ország nem-zsidó lakóját. Bárhol lakhatott, járhatott egyetemre, bármilyen hivatást választhatott, ugyanannyi adót fizetett stb. Megnyílt számára az út az emancipáció és a kulturális integrálódás felé. Másfelől viszont azok, akik ezt az utat választották, arra kényszerültek, hogy vallási közösségüket elhagyják, és asszimilálódjanak a többségi társadalom szokásrendjéhez. Ebben az időben sok asszimilálódott zsidó vette föl a keresztény vallást, de akik ezt nem tették meg, már azok sem tartották be szigorúan a vallási előírásokat. A hitközségek létszáma fogyott, tagjaik és vezetőik pedig egyre elzárkózóbbak és konzervatívabbak lettek. Ami tehát pozitívan értékelhető az egyén szempontjából, rendkívül sok kárt okozott a közösségnek.

A gettó falainak jelképes – és olykor konkrét – leomlása ugyanakkor a zsidóság egy részét elvezette arra a gondolatra, amelyre az orosz alijázókat a kegyetlen üldözés kényszerített rá. Nyugat-Európában ugyanis nemzeti mozgalmak, új nemzetállamok szerveződtek – és ennek hatására a zsidó gondolkodók közül többen, mint pl. Leon Pinsker és Moses Hess, hirdetni kezdték, hogy az asszimiláció könnyen jelentheti a zsidóság végét. Sürgették tehát a zsidó nemzeti eszme megfogalmazását, valamint, hogy a zsidók találják meg azt a hazát, ahol nemzetként élhetnek. Palesztina mint régen elhagyott, de újra megnyerhető haza egyes számú lehetőségként merült fel.

A Palesztinába való kollektív hazatérést a fentieken kívül még egy jelenség sürgette; nevezetesen az önmagát egyre erőteljesebben és egyre szélesebb körben artikuláló antiszemitizmus.

Az asszimiláció nyújtotta lehetőségek következtében Nyugat-Európában sok zsidó ugyanis fényes karriert futott be, vagyont és tekintélyt szerzett. Ahol pedig siker van, ott irigység - olykor fóbia - is van. Egy Wilhelm Marr (1819-1904) nevű német politikai agitátor 1873-ban pamfletet adott ki, amelyben a tehetős zsidó bankárok, üzletemberek és tőkések által képviselt veszélyforrásokat ecsetelte. A pamflet címe: A zsidóság győzelme a germánság fölött. Ebben az írásban jelent meg először az „antiszemita” szó. Marr és a hozzá hasonló véleményen levők nézetei a romantikus nacionalizmusban, valamint a kisparaszti réteg antikapitalizmusában gyökeredztek. Ugyanakkor nemcsak a sikeres és vagyonos asszimilálódottak váltottak ki ellenszenvet a nem-zsidó környezetükből, hanem azok is, akik átlagos, vagy éppenséggel szegényes körülmények között éltek, városban laktak, ipart űztek, vagy hivatalnokként, esetleg vékonypénzű értelmiségiként próbálták fenntartani magukat. Ők vallásukat a szegény sorsú, nem-zsidó tömegek között egyre népszerűbb szocialista eszmékkel cserélték fel. A népi antikapitalizmus pedig fenyegetést látott a földnélküli, szervezkedő, elégedetlen tömegekben is. Tulajdonképpen a modern városi élet minden formájára bizalmatlanul nézett; a szocialista aktivistát éppúgy ellenségnek tekintette, mint a pénzét jól forgató tőkést. Mivel pedig mindkét csoportban sok volt a zsidó, az antiszemitizmus egyre jobban terjedt Németországban, majd átlépte a határt, felütötte a fejét az Osztrák-Magyar Monarchiában és Franciaországban is.

A franciaországi antiszemitizmus mögött azonban nem a némethez hasonló, romantikus, antikapitalista nacionalizmus állt elsősorban, hanem a katolikus egyház. A kortárs francia papság számára a zsidó a lázadás és az antiklerikalizmus megtestesítője, a keresztény vallás és civilizáció sírásója volt. Az egyházi indíttatású zsidógyűlölet mellett persze léteztek Franciaországban más motivációjú antiszemitizmusok is. Édouard Drumont (1844-1917) 1886-ban megjelent, A zsidó Franciaország címet viselő munkája valamennyit összefoglalta és szentesítette. A századvégi francia antiszemitizmus legnagyobb horderejű megnyilvánulása mindazonáltal nem ez a mű volt, hanem a Dreyfus-per. Alfred Dreyfus (1859-1935) kapitányt, a hadsereg zsidó származású vezérkari tisztjét 1894-ben hamis vádak alapján kémkedésért életfogytig tartó várfogságra ítélték, felülvizsgálati kérelmét elutasították, őt magát pedig katonai elöljárói látványos procedúra keretében lefokozták. Az eljárás hisztérikus, zsidóellenes indulatokat szabadított el mind a francia nagyvárosokban, mind pedig francia-Algériában. Dreyfust az Ördög-szigetre száműzték, és – noha a hírszerzés főnöke már 1896-ban bizonyítani tudta volna ártatlanságát – perének újratárgyalása még évekig nem volt lehetséges. 1899-ben aztán büntetését 10 évre csökkentették, majd az elnök még ugyanabban az évben megkegyelmezett neki. Dreyfus azonban nem érte be ennyivel. Ártatlanságát hangsúlyozva teljes rehabilitációját, és a hadseregbe való újrafelvételét kérte. Mindez be is következett, de csak 12 évvel a per után, 1906-ban.

A Dreyfus-per rendkívüli hatást gyakorolt egy fiatal, zsidó származású újságíróra. Az illető Pesten született, Theodor Herzlnek (magyarosan Herzl Tivadarnak) hívták, és 1891-től 1895-ig a Neue Freie Presse című bécsi lap párizsi tudósítója volt. Korábban úgy vélte, hogy a zsidóságnak emancipálódnia és teljesen asszimilálódnia kell, a per azonban felnyitotta a szemét. Belátta, hogy a tökéletes asszimiláció illuzórikus cél, mert ha a zsidó igyekszik is teljesen elfelejteni vallását, múltját, kultúráját, mindig lesznek a környezetében olyanok, akik arra emlékeztetik őt. Herzl a korábbi cionista próbálkozások szintéziseként Der Judenstaat című, 1896-ban megjelent tanulmányával megalapította a politikai cionizmust, majd 1897-ben, Baselben, összehívta a cionista világkongresszust. (Ez az intézmény, mint afféle zsidó parlament, Izrael állam megalakulásáig időről időre összeült.) Rövid élete utolsó éveiben Herzl azon iparkodott, hogy reális közelségbe hozza a zsidó nemzet új és végleges letelepedését Palesztinában. Fáradhatatlanul utazott, diplomáciai tárgyalásokat folytatott a török portával, a német, az orosz és az angol kormánnyal. Eszméinek terjesztése céljából hetilapot tartott fenn. Ugyanakkor kevés konkrét eredményt ért el. Tervét nemcsak a kormányok, de jórészt a zsidók is utópisztikusnak látták. Mindössze 44 évet élt. Halálának évében (1904) Palesztinában még csak néhány új zsidó telep, és egy néhány tucatnyi aktivistát tömörítő cionista szervezet működött. A mai Izrael lakói azonban mégsem utópista látnokként, hanem államalapítóként tekintenek rá, hiszen az idő őt igazolta.

A Herzl halála előtti év folyamán fejeződött be az ún. első alija, amelynek keretében – többnyire Oroszországból – mintegy 50000 ember érkezett Palesztinába. Ezekről már esett néhány szó. Többségük független földműves telepeken (mosavokban) élt, és az új zsidó társadalmat próbálta megteremteni – igen nehéz körülmények között és gyenge eredménnyel. A második alijával érkeztek Herzl lengyel és orosz hívei, 1904 és 1914 között, mintegy 35-40 ezren. Közöttük voltak az ország első leendő vezetői, maga Ben Gurion is. Ők önkéntes kollektivista telepeket, ún. kibucokat hoztak létre, megkezdték a mocsarak lecsapolását, áruszállításra alkalmas utakat építettek stb. Jelentős szerepük volt a terület lakhatóvá tételében. A harmadik alija 1919 és 1923 között ismét főleg lengyel és orosz zsidókból állt. E négy év alatt Palesztina zsidó lakossága újabb 35000 fővel gyarapodott. A negyedik bevándorlási hullámmal, 1924 és 1928 között, 80000 fő érkezett, az ötödikkel, 1933 és 1939 között, pedig majdnem 225000. Ez utóbbit szokás német alijának is nevezni. A német bevándorlók teremtették meg Palesztinában a valódi urbanizációt és az ország gazdasági fölemelkedését. A hatodik hullám a világháború és a Brit Mandátum végnapjainak idejére esik, 1939 és 1945 között. 93000 ezer zsidó érkezett ezekben az években – jelentős részük illegálisan. (A bevándorlás azóta is folytatódik. Az utóbbi, nagyobb csoportok a 90-es évek folyamán az arab országokból, a korábbi Szovjetunióból, valamint Etiópiából érkeztek.)

 

PALESZTINA 1948 ELŐTT

A Római Birodalom bukása után ennek a területnek szinte egyáltalán nem voltak olyan urai, akik értelmét látták volna a földművelésbe, vagy a vidék lakóinak anyagi boldogulásába javakat és energiát befektetni. A Közel-Kelet többi országához hasonlóan az uralkodó csoportok irányító szerepe évszázadokon át Palesztinában is a földműves réteg mértéktelen kizsákmányolásában merült ki. Amíg pedig a fellah munkájához nem kap semmi támogatást, nem is ad bele mindent. Így azután a Palesztinában élő arab földművesek az oszmán uralom idején a földjüket elhanyagolták, nagy részét megművelni sem tudták, hiszen felszerelésük hiányos volt, és senki sem tanította meg őket olyan elemi módszerekre, mint pl. a különféle talajjavítási technológiák, a trágyázás, a vetésforgó vagy a magnemesítés – a gépesítés pedig még a legszebb álmaikban sem jöhetett szóba. És ha a föld el van hanyagolva, egyre kevesebb a termés, a termőtalaj pedig az erózió prédája lesz. A fellah így nem tudja megfizetni az adóját, kénytelen pénzt kölcsönözni – ám nyilvánvaló, hogy ilyen feltételek mellett sem az uzsorakamatot, sem magát a tőkét nem tudja visszafizetni. Ettől kezdve a rabszolgasorba süllyedt emberrel a földbirtokos azt tesz, amit akar.

1881-ben az első alija első fecskéit Palesztinában ez a kép fogadta: homoksivatag, kősivatag, mocsár, kiszolgáltatottság, mérhetetlen szegénység. A terület ekkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozott; egy olyan végnapjait élő hatalomhoz, amelynek nemhogy a gyarmatai, de önmaga fenntartásához sem volt már elég ereje. A zsidó jövevények pedig tőrőlmetszett idealisták voltak – alig alkalmasak az új körülmények között végzendő, nehéz fizikai munkára. Az új mosavok lakói közül sokan belehaltak a vállalkozásba, mások jobb esélyeket kínáló országokba távoztak, akik pedig maradtak, nem dicsekedhettek jobb életkörülményekkel, mint arab fellah szomszédaik. A halottak és az elmenekülők helyére viszont új betelepülők érkeztek, 1903-ig mintegy 50 ezren.

A Balfour-féle deklaráció (1918. november 2.), amely nevét a brit külügyminiszterről kapta, azt kürtölte világgá, hogy az Egyesült Királyság a továbbiakban jóindulattal tekint egy zsidó nemzeti otthon létrehozására Palesztinában. Az első világháborúban a térség vezető nagyhatalmává emelkedett Nagy-Britannia tehát elkötelezte magát a zsidó otthonteremtés mellett. A Népszövetség 1922 júliusában hivatalossá tette a brit jelenlétet, és olyan mandátummal ruházta föl, amely a zsidó állam megalapításának előkészítésére és a lakosság egészét képviselő önkormányzati szervek létrehozására szólt. A brit fennhatóság azt is támogatta, hogy a bevándorolni készülő zsidók betanítását egy erre a célra kijelölt cionista szervezet racionális módon megtervezze, és végrehajtsa. A szóban forgó szervezetet Hehalutz-nak hívták. Hozzá jobbára olyan fiatal zsidók tartoztak, akiknek szándékukban állt Palesztinában letelepedni. Ők – még mielőtt alijáztak volna – oktatást kaptak mezőgazdasági ismeretekből és ivrit nyelvből, de tisztában kellett lenniük Palesztina földrajzi és éghajlati adottságaival is. Ha a tanítást végző Hehalutz-tagok valamelyik jelentkezőt fizikai, vagy lélektani szempontból gyengének találták, lebeszélték az alijáról. A megfeleltek ezután nagy, palesztinai gyakorló-gazdaságokba kerültek, ahol helybéli gazdák felügyelete alatt kellett dolgozniuk. Ha itt is megállták a helyüket, rajtuk múlott, hogy mihez kezdenek Erec Izraelben.

Az ifjú halucok általában nem rendelkeztek saját anyagi eszközökkel; gyakran még az útiköltségüket is a „Zsidó Ügynökség” (Jewish Agency, héberül Szohnut) fedezte. Letelepedniük is csak úgy sikerült, hogy a letelepedés költségeit közalapokból fizették. A legnagyobb vagyona és befolyása a Zsidó Nemzeti Alapnak volt, amely palesztinai földeket vásárolt az egész világ zsidósága által erre a célra adományozott pénzekből. (Ezen a ponton el kell oszlatnunk egy közkeletű tévedést: a betelepülő zsidók többsége nem kergette el, és nem tette földönfutóvá a palesztinai arabokat A területért a közel-keleti földáraknak gyakran a többszörösét fizette ki a Zsidó Nemzeti Alapnak.)

A Nemzeti Alap által vásárolt földet a zsidó nép örök tulajdonának tekintették, amit – jelképes összegért – a zsidó bevándorlók bérelhettek, de nem vásárolhattak meg. Így elejét tudták venni a földspekulációnak. A két világháború között a Zsidó Nemzeti Alap kb. 26 millió dollárt költött földvásárlásra és talajjavításra. Az így megszerzett és művelés alá vont területeken sok új mosav és kibuc létesült. Bennük lehetőség nyílt egyre több új bevándorló fogadására. Ezeken a telepeken minden munkát a bevándorlók végeztek – tilos volt bérmunkásokat alkalmazniuk.

A halucok által lakott és megművelt területeken, a fenti szabálynak megfelelően, sem zsidó, sem pedig arab bérmunkásokat nem alkalmaztak, a mezőgazdaságon kívüli vagy az arra alapuló szektorokban, pl. az élelmiszer-feldolgozásban, az áruk értékesítése terén, az útépítéseken, a talajjavítási munkálatokban stb., viszont komoly igény mutatkozott arra, hogy Palesztina nem-zsidó lakói – megfelelő bérezés ellenében – hozzájáruljanak az ország felépítéséhez. A zsidó magántulajdonban levő ültetvényeken pedig bárki végezhetett munkát, aki a felajánlott bérrel és munkakörülményekkel megelégedett. 1937-ben egy brit királyi ellenőrző bizottság azt találta, hogy Palesztinában egy iskolázatlan arab munkás napi bére 100-180 mill, a szakmunkásoké pedig 250-600 mill, ami kétszeresét jelentette a szíriai és háromszorosát az iraki béreknek. Két évtized alatt a palesztinai arab lakosság lélekszáma a rohamosan javuló életkörülmények miatt 562 ezerről 1 millió 200 ezerre nőtt. Nemcsak kereseti lehetőségeik javultak meg ezen idő alatt, hanem általános életszínvonaluk és egészségügyi ellátottságuk is.

Egy Walter Clay Lowdermilk nevű amerikai földmérnök Palesztina korabeli gazdaságáról írott tanulmányában a következő népszámlálási adatokra hívja fel a figyelmet: „Hogy az arab lakosság élete azokon a vidékeken, ahol a zsidóság tevékenykedik, sokkal jobban fejlődik, azt meglehetősen jól bizonyítják a hivatalos statisztikák is. A mellékelt táblázat összehasonlítja néhány város lakosságának 1941-es létszámát az 1922-es és 1931-es adatokkal. A városok három kategóriába vannak osztva: 1) vegyesen arab és zsidó népességűek; 2) túlnyomóan arab népességűek zsidó települések mellett; 3) tiszta arab városok tiszta arab környezetben.”[2]

Népszámlálási adatok:

1

Haifa                1922-ben: 24634                     1931-ben: 50403                     1941-ben: 113000

Jeruzsálem       1922-ben: 62578                     1931-ben: 90503                     1941-ben: 138000

2

Jaffa                 1922-ben: 32564                     1931-ben: 52866                     1941-ben: 84000

Ramallah          1922-ben:  7312                      1931-ben: 10421                     1941-ben:13300

Lydda               1922-ben:  8103                      1931-ben: 11250                     1941-ben: 155000

3

Nablus 1922-ben: 15947                     1931-ben: 17189                     1941-ben: 21600

Gaza                1921-ben: 17480                     1931-ben: 17046                     1941-ben: 21500

Betlehem          1921-ben:   6658                     1931-ben:  6815                      1941-ben:  7800

Hebron 1922-ben: 16577                     1931-ben: 17531                     1941-ben: 20600

Az amerikai geodéta beszámolójában megemlíti azt is, hogy a zsidó kolóniák melletti arab közösségek külsőleg is a komoly fejlődés jeleit mutatják. Itt a fellahok kényelmes kő- vagy téglaházakban élnek, háziállataikat pedig nem a lakásukban, hanem külön istállókban tartják. Az utcák szélesek, sokkal kevésbé piszkosak, mint voltak egy nemzedékkel korábban. A gyerekek, noha még mindig mezítláb járnak, tiszták és egészségesek. A szembetegségek és a malária előfordulása sokkal kisebb, mint a megelőző évtizedekben volt. Sok fellah a szomszédos települések zsidó lakóitól eltanulta a talajjavítás és az öntözés módszereit is – ezek a földművesek csinos ültetvényekkel büszkélkedhetnek.

Lowdermilk szerint ezek a számok azonban csak részben köszönhetők a természetes népszaporulatnak. Nyilvánvalóan létezett Palesztinában egy belső vándorlás, mégpedig a tisztán arab vidékekről a zsidólakta vidékek felé. 1920 és 1940 között jelentős arab tömegek hagyták el saját városaikat, hogy megtelepedjenek olyan városokban és falvakban, ahol szorosabb gazdasági kapcsolatba kerülhettek a zsidó bevándorlókkal.

Eleinte néhány befolyásos arab vezető szimpátiájáról biztosította mind a békére és jólétre vágyó arab tömegeket, mind pedig a cionista törekvéseket. 1919-ben pl. Fejszál, aki az újonnan megalakult Irak királya volt, barátsági szerződést kötött dr. Chaim Weizmannal (1874–1952), a Cionista Világszervezet elnökével. Néhány hónappal korábban, a Balfour-deklaráció után, a párizsi békekonferenciáról – akkor még Fejszál emír néven, az arab delegáció tagjaként – ezt írta egy cionista politikusnak: „Mi, arabok, de kivált az intellektuelek, nagy rokonszenvvel fogadjuk a cionizmust… Együtt dolgozunk a Közel-Kelet újjáalakítása és felvirágoztatása érdekében, és kettőnk mozgalma kiegészíti egymást… Egyikünk mozgalma sem járhat a másiké nélkül sikerrel.”[3]

Nem hiányzott a jóindulat Palesztina zsidó lakóiból sem. 1931-ben pl. hajlandónak mutatkoztak együttműködni a kormányzattal, amely visszatelepülési támogatást ígért azoknak az araboknak, akik bizonyítani tudták, hogy a zsidó földvásárlás tette őket földönfutóvá. Több mint háromezer panasz érkezett, ezek többsége azonban alaptalannak bizonyult. Hatszázötvenhat igényt tartottak indokoltnak, a panaszosoknak több mint fele azonban a leghatározottabban visszautasította a visszatelepítési ajánlatot mondván, hogy a városban, ahol élnek, jobb életfeltételeket találtak. Végül kb. 300 arab család kapta vissza eredeti földtulajdonát. A palesztinai főbiztos a Népszövetség számára 1935-ben készített jelentésében a helyzetet részletesen elemzi, és arra a következtetésre jut, hogy a bevándorló zsidóság a helyi lakosságot egyáltalán nem veszélyezteti, éppen ellenkezőleg: életfeltételeire pozitív hatással van.

A zsidó munkásokat tömörítő szakszervezet (a Hisztadrut) vezetői a húszas-harmincas évek során arra a meggyőződésre jutottak, hogy a legpraktikusabb, ha egyelőre két párhuzamos gazdasági rendszer épül ki a térségben. A „nem adunk halat, de megtanítunk halászni” elve alapján segítséget ajánlottak az arab munkásoknak arra az időre, amíg azok hozzászoknak a szervezettséghez, és életnívójuk utoléri a zsidó munkásokét. Remélték, hogy ezután a két párhuzamos gazdaság fokozatosan össze fog olvadni.

Mind az egyszerű arab tömegeknek, mind pedig a hazatelepedő zsidóknak érdekükben állt tehát a békés egymás mellett élés, és ezt tudták is. Kinek, kiknek a bűne, hogy ez a jól induló kapcsolat mégis olyan fázisba érkezett, amilyenben ma is van? Nem gondolom, hogy egyetlen ember vagy embercsoport tévedése, ilyen-olyan tapasztalaton alapuló előítélete váltotta ki a tragédiát. A két fél közötti gyűlölet és ellenségeskedés irracionálissá növekedése sok világpolitikai folyamat és belső, helyi adottság eredménye, amelyeknek a Palesztinában élő átlagemberek – mind a zsidók, mind az arabok – az elkövetkező évtizedek folyamán szenvedő alanyaivá váltak.

A konfliktus kialakulásának okaira és következményeire, azok részletes elemzésére a későbbiekben térek rá. Most csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy minden, pozitív irányba mutató statisztikai adat cáfolataként zsidóellenes lázadások törtek ki a palesztinai arabok körében – először 1929-30-ban, másodszor pedig 1936 és 1939 között, több hullámban. A brit adminisztráció úgy próbálta elejét venni a további konfliktusoknak, hogy elkezdte korlátozni a zsidók számára a bevándorlást és a földeladást. 1937 és 1947 között sok tervet vitatott meg a parlament, érkezett olyan javaslat is, amely a zsidók számára 1275 négyzetkilométer területet kívánt biztosítani Palesztinában, ami Svájc területének tizenketted része. Hans Habe, fent idézett könyvében arra a következtetésre jut, hogy „ez országnak kevés, koncentrációs tábornak sok.”[4]

A bevándorlás korlátozása azonban nem bizonyulhatott járható útnak. A zsidók ugyanis Európa számos országából, főleg Németországból, kénytelenek voltak elmenekülni. Ezért hát jöttek, de innentől kezdve nagyrészt illegálisan. Megalakult a Hagana, a későbbi izraeli hadsereg illegálisan szerveződő elődje, valamint az a Palmah nevű, a Haganához tartozó, földalatti csoport, amely minden lehetséges eszközzel segítette az illegális bevándorlást.

A palesztinai zsidók között egyre mérhetőbb volt az angolellenes közhangulat. A háború kitörésekor a közösség vezetői mégis úgy döntöttek, hogy a tengelyhatalmakkal szemben a szövetségeseket támogatják. (A brit hadsereg tisztje volt a magyar származású Szenes Hanna is, akit 1944-ben a Margit körúti fogházban végeztek ki.) Mivel azonban a brit adminisztráció ettől a gesztustól nem hatódott meg, és a bevándorlást továbbra is korlátozta, 1941-ben három új földalatti csoport alakult – név szerint az Ecel, az Irgun és a Lehi –, amelyek már az angol célpontok elleni terrorcselekmények elkövetésétől sem riadtak vissza. Válaszul az angolok megkezdték az illegális bevándorlók kitoloncolását, az elfogott Hagana-tagokat pedig hadbíróság elé állították (1943). 1944-ben újabb terrorakciókra került sor. Az elkövetőket ez alkalommal Eritreába száműzték. A háború befejezése után, egészen 1947-ig, 120 ezer bevándorló érkezett illegálisan; szinte kivétel nélkül holokauszt-túlélők. Tudhatjuk azonban, hogy a bevándorolni szándékozók száma ennél sokkal magasabb volt. Az angolok az alijázókat szállító hajók előtt lezárták a kikötőket, és a szárazföldi határokat is ellenőrizték. Nincs birtokunkban pontos számadat arról, hogy hány partra úszni próbáló embert lőttek le, valamint hányan haltak éhen-szomjan a kikötni nem tudó hajók fedélzetén. A zsidó közösség ekkor már teljesen nyíltan szembefordult az angolokkal. Az illegális fegyveres csoportok ellenállási mozgalommá egyesültek. Legemlékezetesebb tettük a Dávid Király szálloda elleni merénylet volt 1946-ban. Válaszlépésként a zsidó közösség vezetői börtönbe kerültek, az elfogott illegális bevándorlókat pedig Ciprusra száműzték.

A reménytelennek látszó helyzetet Truman amerikai elnök mentette meg 1947-ben. Javaslatára az angolok kivonultak a térségből, és egy ENSZ vizsgálóbizottság alakult, amely felvetette, hogy Palesztinában jöjjön létre egy önálló zsidó és egy önálló arab állam. A határozat megszületett, a képviselők megszavazták, hogy melyik nép hol, mekkora területet foglalhat el, de Jeruzsálemet és környékét ENSZ-ellenőrzés alatt kívánták tartani. Meg kell jegyeznem, hogy e határozat létrejöttében és pozitív fogadtatásában a Szovjetunió rendkívül hathatós szerepet játszott az ENSZ-ben, továbbá, hogy a zsidó állam megalakulásakor rögtön el is ismerte azt. Az Egyesült Államok sokkal tétovább magatartást tanúsított, és egészen a 70-es évek elejéig csak részleges fegyverbarátságot tartott fenn Izraellel. (Csehszlovákia pl. ugyanakkor a palesztinai zsidók függetlenségi harcát komoly fegyverszállítmányokkal támogatta 1948-ban, amit aligha tehetett volna meg szovjet engedély nélkül.) Az izraeli vezetés ugyanakkor hamar felismerte, hogy hová vezet a barátság a Nagy Testvérrel, és – kerül, amibe kerül – nem kért belőle. A továbbiakban tehát a Szovjetunió az ENSZ-ben az arab lapra tett, valamint anyagilag és katonailag egyaránt Izrael ellenségeit támogatta. Ennek következtében 1956 és 1990 között az ENSZ-közgyűlés jóformán mást sem csinált, mint Izraelt elítélő határozatokat hozott.

Mindezt persze 1947-ben még nem lehetett előre látni. A zsidó közösség elfogadta az ENSZ rájuk vonatkozó határozatát, az arabok azonban háborút indítottak a zsidó telepek ellen. A gerillaharcban megedződött zsidók természetesen nem hagyták magukat. Leverték a lázadást, és 1948. május 14-én bejelentették az önálló zsidó állam megalakulását.

 

HÁBORÚK ÉS BÉKÉK 

A Függetlenségi Nyilatkozat ugyan biztosította a teljes vallásszabadságot és az egyenlőséget az ország minden polgára számára, a szomszédos arab államok vezetői azonban nem bíztak az ígéretek teljesítésében. Alig 24 órával azután, hogy Izrael hivatalosan megalakult, öt arab ország reguláris hadserege indított ellene támadást. A hiányosan felszerelt, sebtében kiképzett, ám annál lelkesebb izraeli véderő hősies küzdelemben (egy évig tartó kemény harcban) megállta a helyét, és visszaverte a betolakodókat. A függetlenségi háború legádázabb csatái a Tel Avivot és Jeruzsálemet összekötő útért folytak. Az izraeli katonáknak, hosszas állóháború után, sikerült feltárniuk egy régi római utat, így meg tudták kerülni a jordániai Arab Légió által megszállt Latrun erődöt. Jeruzsálem megmenekült, ám a fegyverszünet előtti utolsó órákban a jordániai haderő elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet, s ezzel a város gyakorlatilag két részre szakadt.

A függetlenségi háború utolsó hónapjaiban az izraeli csapatoknak sikerült elfoglalniuk még Lodot, Ramleh-t és Beér Sevát is. Az ország területe így a libanoni határtól a Vörös-tenger bejáratáig, azaz Ejlátig terjedt, leszámítva a Golan-fennsíkot, valamint a Gázai-övezetet és Ciszjordániát. A háború hónapjai alatt mintegy 6000 zsidó katona esett el. A fegyverszüneti megállapodás véglegesítette az országhatárokat, ezek védelme azonban Izraelnek még évekig rengeteg pénzébe és sok katona életébe került.

A függetlenségi háború után az életben maradottakra egy nem kevésbé heroikus feladat várt: az ország felépítése. Megválasztották a 120 főből álló parlament, a Knesszet, tagjait és általuk az ország vezetőit. Chaim Weizmann lett az állam első elnöke, David Ben-Gurion (1886–1973) pedig az első miniszterelnök. 1949. május 11-én Izrael elfoglalhatta helyét az ENSZ 59. tagjaként a világszervezetben.

1951 végéig 687 ezer új bevándorló érkezett. A térség arab országai menekülő arabokat fogadtak be, ugyanakkor zsidókat üldöztek el: 235 ezren jöttek Marokkóból, 124 ezren Irakból, 46 ezren Jemenből, 43 ezren Tunéziából, 37 ezren Egyiptomból, 32 ezren Líbiából, 12 ezren Algériából, továbbá 8 ezren Szíriából és Libanonból. Az ország lakossága 1958-ban már közel 2 millió volt, pedig ezekben az években az élet Izraelben sem jólétet, sem biztonságot nem ígért. A kibucok lakói ugyan újabb terméketlen földeket tettek használhatóvá, erdőket telepítettek, és az ipari termelés is megkétszereződött, a német jóvátétel és az amerikai zsidóság hathatós anyagi támogatása nélkül azonban az ország ellehetetlenült volna. Hihetetlen összegeket emésztettek fel ugyanis a védelmi kiadások, mivel az 1949-es fegyverszünettel a hidegháború és a fenyegetettség – mint ahogy az várható volt – nem ért véget. Egyiptom, 1956 nyarán, államosította a Szuezi-csatornát, lezárta a Tiran-szorost, és ettől kezdve nem engedte át a hajóforgalmat. Ugyanazon év októberében pedig katonai szövetséget kötött Szíriával és Jordániával azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Izraelt eltörli a föld színéről. (Az arab országoknak céljuk eléréséhez a Szovjetunió most már jelentős anyagi és katonai segítséget nyújtott.) Az izraeli haderő azonban megelőzte a támadást, és villámháborút hajtott végre. Nyolc nap alatt elfoglalták a Gázai övezetet és a Szináj-félszigetet. Az arab országok fegyverszünetre kényszerültek, amelynek eredményeképpen az izraeliek kivonultak a Szináj-félszigetről, Egyiptom pedig lehetővé tette a szabad hajózást. A félsziget békéjét ENSZ-csapatok biztosították 1967-ig, vagyis a következő háborúig.

Már a fegyverszünet aláírásának pillanatában nyilvánvaló volt ugyanis, hogy lesz következő háború, csak azt nem lehetett pontosan tudni, mikor. 1957-től egymást érték a szomszédos arab országok részéről a különféle határsértések, támadások az új zsidó telepek ellen.

Egyiptom 1967 májusában csapatösszevonást hajtott végre, távozásra szólította fel az ENSZ-csapatokat, és ismét lezárta a Tiran-szorost. Szíria és Jordánia ugyancsak mozgósította a hadseregét. Az arab sajtóban a következő – és hozzájuk hasonló – nyilatkozatok jelentek meg: „Fegyveres erőink tegnap megszállták Sharm el-Sheikhet… Szóba sem jöhet, hogy bármilyen körülmények között is megengedjük az izraeli zászló átkelését az akabai víziúton” – mondta Nasszer május 23-án. „Befejeztük az agresszió előkészületeit” – jelentette ki Háfez Asszad, Szíria hadügyminisztere május végén. „Tekintve az akabai öböl blokádját két lehetőség áll Izrael rendelkezésére: mindkettő véres lehetőség. Vagy elpusztul az arab katonai és gazdasági blokád fojtogató szorításában, vagy meghal az őt dél, észak és kelet felől körülfogó arab haderők golyózáporában” – foglalta össze a helyzetet a kairói rádió politikai elemzője. „Izrael léte tévedés, amelyet korrigálni kell” – nyilatkozta Aref, iraki elnök június 1-jén.[5]

Ám Mose Dajan (1915–1981) hadügyminiszter és Jichak Rabin vezérkari főnök (a későbbi mártír miniszterelnök) nem a megsemmisülésre, hanem a jól időzített ellencsapásra készítette fel az izraeli hadsereget. Június 5-én hajnalban nem sokkal – az is lehet, hogy csupán percekkel – megelőzték az arab inváziót. Megkezdődött a hatnapos háború. Az izraeliek először az ellenség légierejét semmisítették meg, majd a déli határ mentén felmorzsolták az egyiptomi haderőt. Ekkor lendült támadásba Jordánia, de erőiket sikerült visszaverni. A legádázabb küzdelem a Golán-fennsíkért folyt, ahonnan a korábban beásott szíriai ütegek 19 éven keresztül bombázták az észak-izraeli településeket. Az izraeli katonák a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel azonban mégsem a Golán meghódítását fogadták, hanem Kelet-Jeruzsálem felszabadítását. Ez a háború harmadik napján történt, és valódi eufóriát váltott ki. Civilek és katonák, vallásosak és hitetlenek, öregek és fiatalok napokig táncoltak a Nyugati Falnál.

A hetedik napon a háború véget ért; a támadó arab országok kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata pedig a következőképpen próbálta elejét venni a további ellenségeskedéseknek: „…a térség minden államának joga van a szuverenitás, a területi sérthetetlenség és a politikai függetlenség elismertetésére, s arra, hogy fenyegetéstől vagy támadástól mentes, biztonságos és elismert határok között éljen.”[6]

Sokan gondolják, hogy ilyen nagyságrendű katonai győzelmet egy nemrég létrejött, kicsi ország, három arab szomszédja és a mögöttük álló katonai szuperhatalom ellen nem arathatott külső segítség nélkül. Valóban nehezen hihető, hogy így történt, ám nincs bizonyíték az ellenkezőjére. Sőt, bizonyosan tudható, hogy Izrael kért ugyan katonai segítséget az Egyesült Államoktól, de az USA a harmadik világháborútól való félelmében megtagadta azt, és titokban sem avatkozott bele az események alakulásába. Visszaemlékezéseiben Lea Rabin, a hatnapos háború vezérkari főnökének özvegye, pl. a következőket írja: „Egy tragikus tévedés is történt június hetedikén. A haditengerészetünk egyik egysége megtorpedózta az USA hatodik flottájának egyik hajóját, a szárazföldi parancsnokságok közti rádióüzeneteket figyelő Libertyt, gondolván, hogy valójában egyiptomi hajó. Az esetnek harminckét halálos áldozata volt. Az amerikaiaknak megmondtuk, hogy a háborús cselekmények idejére húzódjanak messzebbre a parttól, de ez az üzenet az amerikai hírközlési rendszer meghibásodása miatt nem jutott el a Libertyhez. Amikor az izraeli parancsnokság megtudta, hogy nem egyiptomi hajóról van szó, azt gyanította, hogy talán szovjet. Ha az lett volna, akkor egy ilyen esemény akár a harmadik világháborút is kirobbanthatta volna. ‘Barátokkal beszélhet az ember, és magyarázatot adhat, bocsánatot kérhet’ – írta Jichak az emlékirataiban. De én tudom, hogy mennyire bánkódott, és mennyire odavolt az incidens miatt, még ha éppen győzelmet ünnepeltünk is.”[7]

Az amerikaiak tehát, amennyiben hiszünk e beszámolónak – és miért ne hinnénk –, a hatnapos háborúban csak megfigyelőként voltak jelen, és egy esetben még így is pórul jártak. Nincs olyan elfogulatlan forrás, amely bizonyítaná, hogy ezt a rendkívüli háborút – mintegy a színfalak mögül – az USA nyerte meg Izrael helyett. A szovjet propagandagépezet természetesen próbálta elhitetni a világgal, hogy a háborút Izrael kezdeményezte az USA bíztatására, és megnyerni is csak az amerikaiak segítségével volt képes. Izrael győzelme tehát Amerika győzelme, vagyis Izrael agresszor. A zsidó állam ellen tervezett agresszióról nem sok szó esett az arab világban, de a szovjet érdekszférában sem. Ma már azonban Közép-Európában is tudnunk lehet, és kell, hogy a hatnapos háború önvédelmi háború volt, és annak egy egészen különös válfaja. Nem egy rezsim vagy bizonyos területek, hanem a puszta lét védelmében folyt. Talán éppen ezért lehetséges, hogy külső segítség nélkül, izraeli győzelemmel végződött.

Ugyanakkor sem a Szovjetunió, sem az érintett arab államok nem törődtek bele a vereségbe, és a válaszcsapáshoz csak a megfelelő pillanatot várták. Az alkalom 1973 októberében érkezett el. Október 6-a szombat volt, ráadásul jom kipur, vagyis az engesztelés napja. Ezen a napon a zsidóság – még a nem túl vallásosak is – tartózkodnak mindenfajta munkavégzéstől, nem közlekednek, nem vesznek magukhoz ételt, sőt még folyadékot sem. Izraelben a rádió- és tv-állomások nem sugároznak műsort. A támadó hadseregek tábornokai abban reménykedtek, hogy ezen a napon az izraeli hírközlés és a titkosszolgálat is szabadságra megy. Számításuk kis híján bevált. Az izraeli hadsereg az utolsó pillanatban mégis rekordidő alatt rendezte sorait, és felvette a harcot. A konfliktust ezúttal nem minősíthetjük villámháborúnak: három hétig tartott, viszont ismét izraeli győzelemmel végződött. Saron vezetése alatt egy zászlóalj még a Szuezi-csatornán is átkelt, az északon harcoló egységek pedig 32 km-re megközelítették Damaszkuszt.

Izraelnek ugyanakkor ez a diadal egy évi nemzeti jövedelmébe és politikai elitjének bukásába került. Az országon tiltakozási hullám söpört végig. Golda Meir (1898–1978) lemondott a miniszterelnökségről Jichak Rabin javára, de a jobboldali fordulatot ezzel sem sikerült hosszú időre elodázni. 1974-ben a politikai bizonytalanságok ellenére megindult a gazdasági növekedés. 1975-ben Izraelt társult tagként felvették az Európai Közös Piacba, majd külföldi befektetők érkeztek, növekedett az export, és fejlődött a turizmus is.

Amerikai közvetítéssel megindult a közel-keleti békefolyamat. Az arab országok közül először Egyiptom fogadta el a békejobbot. Az ország elnöke, Anvar Szadat (1918–1981), tárgyalásokat kezdett az 1977-ben miniszterelnökké választott, Likud-párti, Menachem Beginnel (1913–1992). Jeruzsálembe is ellátogatott, és beszédet mondott a Knesszetben. 1979-ben a Fehér Ház kertjében a két ország első embere aláírta a békeszerződést. A megállapodásnak megfelelően Egyiptom elismerte Izraelt; Izrael pedig elkezdte csapatai kivonását a Szináj-félszigetről. Szadat 1981. október 6-án merénylet áldozata lett, de utódja, Mubarak, jelenleg is az általa kijelölt úton halad.

Mivel Izrael a hatnapos háborúban elfoglalt Nyugati-partot (azaz Ciszjordániát), valamint Kelet-Jeruzsálemet és a környező arab falvakat nem kívánta feladni, Jordánia csak hosszú évek múlva döntött úgy, hogy bekapcsolódik a békefolyamatba – annál is inkább, mivel az arab világ politikai arculatát mindeddig a Szovjetunió alakította, Izrael pedig 1981-ben stratégiai együttműködést kezdett az USA-val. A nyolcvanas években – talán éppen e stratégiai együttműködésben bízva – az izraeli hadsereg több támadást intézett arab célpontok ellen. A légierő még 1981 folyamán lebombázta az iraki atomreaktort, 1982-ben pedig megindult a támadás a Dél-Libanonban tevékenykedő palesztin „terrorista” csoportok ellen. Ezeket az aktivistákat több mint tíz évvel korábban utasították ki Jordániából, s ekkor telepedtek meg Dél-Libanonban, ahonnan – Szíria segítségével – szinte megállás nélkül lőtték az észak-izraeli településeket. A katonai csapás, amely a „békét Galileában” fedőnevet viselte, Dél-Libanonban egy olyan megszállt övezetet (biztonsági sávot) hozott létre, ahonnan az izraeli hadsereg csak 2000-ben vonult ki. Ez a tény némileg megakadályozta, hogy az észak-galileai települések lakói napjaik jelentős részét az óvóhelyeken töltsék. Az akció ugyanakkor még Izraelben is megosztotta a közvéleményt. Az 1982-es év folyamán ugyanis történt valami Dél-Libanonban, aminek semmiképpen nem lett volna szabad megtörténnie. A libanoni keresztény kormányfőt palesztin szélsőségesek meggyilkolták. Az indulatok elszabadultak. Az izraeli haderő körülvette a palesztinok lakta Szabra és Satila menekülttáborokat, hogy lakóit megvédje egy esetleges keresztény falangista támadás ellen. A támadás be is következett, mivel feltételezhető volt, hogy a tábor lakói muzulmán fegyvereseket bujtatnak. A keresztény milicisták vérfürdőt rendeztek, amit az izraeli csapatoknak meg kellett volna akadályozniuk, de nem tették. Izraelben emiatt nem sokkal később hivatalosan is elmarasztalták és leváltották Ariel Saron védelmi minisztert.

Történtek 1985 óta csapatszétválasztások, írtak alá fegyverszüneti megállapodásokat, még komoly béketárgyalások is folytak, a valódi béke azonban az arab világ és Izrael között nem született meg – azóta sem.

 

…ET ALTERA PARS 

Izraelnek tudomásul kellett vennie, hogy sem a megnyert háborúk, sem a fegyverszünetek nem könnyítették meg a helyzetét saját belső problémái vonatkozásában, amelyek közül a legsúlyosabb ma is nyilvánvalóan a palesztin–izraeli konfliktus. Már a két világháború közötti időszak tárgyalása során is említettem, hogy a területen élő két nép viszonya a komoly gazdasági fejlődés ellenére sem volt felhőtlen.

 

 De kik a palesztinok?

A Palesztinában élő arabok nem aposztrofálták magukat „palesztin”-ként egészen a függetlenségi háborút követő időkig. A terület elnevezése, Palesztina, nagyon ősi. Először Hérodotosznál (i. e. 484–420) fordul elő. A szó jelentése: „a filiszteusok földje”. A talmudi forrásokban szereplő „Palesztin Szíria” elnevezésnek azonban semmi köze nincs a héber Bibliában oly gyakran emlegetett harcos filiszteusokhoz, amint azt tévesen gondolhatnánk. A kifejezés a római provinciát jelöli. A történelem folyamán az elnevezés újra meg újra felbukkan, és az egész Szentföldre vonatkozik. Ez volt a helyzet a Brit Mandátum idején is – egészen Izrael megalakulásáig.

Az elnevezés tehát régi; a filiszteusok azonban sem a héber Biblia fogság utáni irataiban, sem az Újszövetségben nem szerepelnek már – addigra eltűntek a történelem süllyesztőjében. A területre a helyi zsidóság szétszóratása után mind a bizánci korban, mind az arab, majd pedig az oszmán török hódítás után számos csoportban érkeztek betelepülők; ezek többsége arab volt. A „palesztin nemzet” pedig még egy ennél is későbbi találmány. Az itt élő arabok elsősorban a modern zsidó nemzet- és államépítés következtében kezdtek egyre inkább nemzetként gondolkodni és viselkedni. Az 1919-es szíriai arab kongresszus zárónyilatkozatában pl. ez áll: „Követeljük, hogy Szíria déli, Palesztina néven ismert részét… ne válasszák el Szíriától.” Ugyanebben az évben a jeruzsálemi arab kongresszus még a név ellen is tiltakozott: „Az arab államok teljes és oszthatatlan egységet képeznek, s az arab nemzetek semminemű felosztást nem ismernek el.” Még 1956-ban is így nyilatkozott Ahmed Shukeiry (1908-1980), Arafat elődje: „Mindenki tudja, hogy Palesztina nem egyéb, mint Szíria déli része.”[8]

Milyen tényezők és események vezettek a két nép máig tartó konfliktusához?

1) Elsőként a kulturális különbségről szeretnék említést tenni. Tudnivaló, hogy az arab világ életmódja rendkívüli mértékben eltért a többségében Európából érkezett zsidók életmódjától. Izrael arablakta vidékein ma sincs sok értelme olyan kérdéseket feltenni, mint pl: Mikor indul a busz? Mettől meddig tart a munkaidő? Mennyi a bér? Mennyibe kerül a….? Mert a busz akkor indul, amikor a sofőr befejezi a sziesztát, és ott áll meg, ahol felszálló, vagy leszálló van. A munkaidőt a szükség szabályozza, a bér pedig alku tárgya, nem is szólva azon termékek áráról, amelyek a boltokban kaphatók. Az idő és a pénz itt nem képvisel túl nagy értéket. A muzulmán valláshoz tartozó arabok számára ezért a szegénység nem az élet legnagyobb gondja – bár természetesen ők is inkább szeretnek jól, mint rosszul élni. Az iszlám kollektív vallás, teológiája a személynek nem tulajdonít különösebb fontosságot. A Koránban és az iszlám más, tekintélyes irataiban megfogalmazott törvények úgy szólnak az egyénről, mint a közösség tagjáról. Ugyanakkor a közösségnek feladata támogatni a hozzá tartozó egyént, s ezzel közvetve Istennek tartozik. Az iszlám világban az élet egyik legfőbb tartópillére a szolidaritás. A nincstelen muzulmánokról külön rendelkezés gondoskodik, amelynek értelmében mindenki köteles a szegények javára éves jövedelme 2,5-10%-át befizetni. Többet bárki adhat, de kevesebbet nem. A helyi közösség pedig ismeri a rászorulókat és rászorultságuk mértékét. A pénz elosztásáról ezért a helyi elöljárók döntenek.

Az iszlám világban nem gyakori jelenség a demokratikus államberendezkedés sem. Az arab országokban vagy egy szűk közösség vagy egyetlen személy gyakorolja a legfőbb hatalmat. A szigorú alá-fölérendeltség az élet minden területén megtalálható. Mindenki tudja a helyét, s a visszabeszélés, a feladat szabotálása tilos. Aki fölül van, ennek megfelelően keményen fegyelmezi – alkalmasint bünteti – az alatta levőket. (A közelmúltban mesélték izraeli barátaim, hogy Izraelben törvényt hoztak az iskolában olykor előforduló testi fenyítés ellen, ami általános felháborodást váltott ki az arab szülők körében. Negatív diszkriminációt véltek fölfedezni a rendelkezés mögött mondván, hogy a zsidó gyerek magától is tanul, az arabot viszont verni kell.)

Ebbe a világba léptek be a 20. században alijázó zsidók a maguk demokratikus felfogásával, az egyén méltóságának szem előtt tartásával, az európai munkamorállal, az életszínvonal fejlesztésének igényével, valamint a megfelelő időkihasználás és az anyagi javak megkülönböztetett tiszteletével. A fejlődő gazdaság eredményeiből az arabok szívesen kivették a részüket – amint azt korábban Lowdermilk számadataiból is megtudhattuk –, ugyanakkor azonban tartottak tőle, hogy az idegen értékrend előbb-utóbb rájuk nézve is kötelezővé válik. És miután senki sem tud két évtized alatt háromszáz évet öregedni, ez ellen minden porcikájuk tiltakozott.

Vallási ellentétekről ugyanakkor nem olvashatunk az arab-zsidó konfliktusok történetében egészen a 20. század második feléig. Történt ez részben azért, mert az alijázó zsidóknak csak viszonylag kis százaléka volt vallásos, és azok is toleránsan viselkedtek az iszlámmal szemben, részben pedig azért, mert az arabok a fő veszélyt nem a zsidó vallásban látták, hanem a cionizmus eszméjében – vagyis abban, hogy a bevándorlók a területen hivatalosan meg kívánják alapítani a zsidó államot.

2) A konfliktus fellángolását nagyban elősegítette a két háború közti nemzetközi helyzet alakulása. Németországban előretört, 1933-ban pedig hivatalosan is hatalomra került a szélsőjobb. (Olaszországban ez már jóval korábban megtörtént.) Hitler egészen a háború kitöréséig kétkulacsos zsidópolitikát folytatott. Mindent elkövetett, hogy a német zsidókat – vagyonuk hátrahagyásával – távozásra késztesse, s ezért nagyban támogatta a palesztinai bevándorlást, és nem eredménytelenül. Közel negyedmillió európai zsidó alijázott ebben az évtizedben. Ugyanakkor másrészről szövetségeseket keresett nemcsak Európában, hanem Európán kívül is. Mivel pedig Palesztina a brit érdekszférához tartozott, a németek jónak látták megnyerni maguknak az ottani „elnyomott” arabokat, az „ellenségem ellensége a barátom” megfontolásból. Sikerült is jó kapcsolatot teremteniük az arab vezetőkkel, elsősorban a főmuftival, aki az egész népre komoly befolyást gyakorolt. A német retorikát hallgatva ezek a becsapott emberek igazolva látták a zsidók iránti zsigeri averziójukat, és talán még az is megfordult a fejükben, hogy a háborúban valószínűsíthető német győzelem után „jutalomból” elűzhetik a zsidókat azokról a jó termőföldekről, amelyeket terméketlen mocsárként, vagy kősivatagként évtizedekkel korábban jó pénzért eladtak nekik. Ha létezett is ilyen álom, ma már tudjuk, hogy nem vált valóra. A palesztinai arabok nem lázadtak ugyan fel az angolok ellen, de lelkük mélyén a tengelyhatalmaknak szurkoltak, akik azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek.

3) A tengelyhatalmak vereségét, a Brit Mandátum végét és Izrael állam megalakulását a palesztinai arab lakosság valóságos katasztrófaként élte meg. Összehangolt arab támadás indult ezért, mintegy az ő megsegítésükre a fiatal zsidó álam ellen, ami azonban teljes vereséggel végződött. Következésképpen megjelent a rendezhetetlennek látszó konfliktus harmadik gyújtópontja: a hazátlanság és a menekült lét. A függetlenségi háború kezdetekor a területen, a korabeli statisztikák szerint, kb. 1 millió 200 ezer arab élt. Mikor a háború befejeződött, és Izrael határait, azaz a „zöld vonal”-at, meghúzták, mindössze 157 ezer arabot talált a kijelölt területen az izraeli népszámlálás. A többiek a Jordániához tartozó Nyugati Partra, az Egyiptomhoz tartozó Gázai övezetbe, Szíriába, Jordániába, Libanonba és Egyiptomba menekültek. Ezzel párhuzamosan lezajlott egy ellenkező irányú népvándorlás is – az arab országokból zsidók tömegei menekültek Izraelbe. A különbség csak annyi volt, hogy a meneküléssel a zsidók „jól” jártak, a palesztin arabok viszont nagyon rosszul. A zsidók minden holmijukat hátrahagyva, egy szál ruhában érkeztek, de hosszabb-rövidebb menekülttábori tartózkodás után állampolgárságot, lakhatási lehetőséget és munkát kaptak. Az araboknak úgyszintén nem maradt semmijük, de a Jordánia és Egyiptom által ellenőrzött területeken csak menekült státusz jutott nekik. Egy ideig kaptak élelmiszersegélyt az ENSZ-től, de tisztességes otthonról és munkalehetőségről csak kevesen álmodhattak.

Az izraeli történészek véleménye erősen eltér abban a kérdésben, hogy kényszerítették-e a zsidó politikai és katonai vezetők az arab lakosságot otthonuk elhagyására, vagy sem. Vannak tények, amelyek az egyik, és más tények, amelyek a másik véleményt támasztják alá. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a tömeges menekülés valószínűleg nem vezethető vissza egyetlen okra, és benne sok helyi és személyes tényező is szerepet játszott. Az arab keresztények és a drúz közösségek pl. úgy döntöttek, hogy maradnak, a muzulmán települések között is számos ilyen akadt, az izraeliek pedig ezeket nem kényszerítették távozásra. A zsidó katonák és parancsnokaik sem viselkedtek mindenütt egyformán. Némely Hagana parancsnok kifejezetten türelmetlen és agresszív volt, míg mások emberségesen kezelték az arab falvak lakóit. Működött az öngerjesztő menekülési hisztéria is, de az arab vezetők közül is sokan buzdították távozásra az arab lakosságot.

Az Economist című, ma is nagy tekintélyű angol folyóirat, 1948. október 2-án a helyzetet így jellemezte: „A zsidó hatóságok felhívást intéztek az arabokhoz, hogy maradjanak Haifán. Sértetlenséget és biztonságot ígértek nekik, de Haifa 62 ezer arabja közül mégsem maradt vissza 4-5 ezernél több. Izrael szinte minden városában ugyanez volt a helyzet.” Kérdés, hogy lesz-e valaha is a valóságnak megfelelő statisztika? Annyit mindenesetre valószínűsíthetünk, hogy a zsidók készek voltak az Izrael területén maradó, békés szándékú arabokkal együtt élni, dolgozni, kereskedni. Ellenkező esetben az arab lakosság lélekszáma a „zöld vonal”-on belül 1948-tól 1967-ig nem nőtt volna 157 ezerről 313 ezerre.

4) A hivatalos béketárgyalások ugyanakkor újra meg újra kudarcba fulladtak. Az arab menekültek ügye nem rendeződött, és ez sok konfliktus forrásának bizonyult a továbbiakban. Az 1956-ban bekövetkezett összecsapás sem változtatott lényegében a menekültek helyzetén, illetve az arab országok és Izrael viszonyán, ellenben a hatnapos háborúban azonban fordult a kocka – mégpedig az arabok kárára. Ekkor ugyanis Izrael minden frontvonalon győzött. Vannak, akik úgy fogalmaznak, hogy Izrael „túlgyőzte magát”. Elfoglalta a Szinájt, egész Ciszjordániát, a Gázai övezetet és a Golánt. A Gázai övezetben és a Ciszjordániában élő arabok emiatt szerettek volna a távolabbi arab országokba menekülni, ez azonban nem volt számukra lehetséges – őket senki sem fogadta be. Más szóval: 120 millió arab megtagadta a pár százezer arabtól az emberhez méltó élet jogát. Jordánia, a már 1948 óta hivatalosan létező palesztin állam sem jelentett kivételt. A száműzetésben élő Arafat, és a mögötte felsorakozó politikai, félkatonai erők ekkor álmodták meg az Izrael területén felállítandó, második palesztin államot. A hatnapos háborút követően Ciszjordániában és a Gázai övezetben az izraeliek menekülttáborokat létesítettek, ahol az emberek jogi értelemben útlevél és állampolgárság nélkül, gazdasági szempontból pedig emberhez méltó otthon és munka nélkül, hazátlanul tengődtek – ráadásul az ENSZ élelmiszercsomagjaitól és az izraeli segélyektől függtek. Ez a helyzet hozta létre az arabok részéről a gyűlölködés és tárgyalásképtelenség negyedik, és talán legsúlyosabb kiváltó tényezőjét, a kollektív megalázottság érzését.

Ekkor artikulálták a palesztinai arab tömegeket hivatalosan is „palesztin nemzet”-ként a nép vezetői. Most már mindnyájan kénytelenek voltak belátni, hogy nem a széles arab világ a hazájuk, ahol bárhol letelepedhetnek, hanem ez a kicsi föld, ami ráadásul hazája egy másik – mégpedig ellenséges – népnek is. A palesztinok semmiképpen sem kívántak együtt élni Izraellel, nem ismerték el azt az országot, amely ebbe a sokszorosan hátrányos helyzetbe juttatta őket. A helyi palesztin vezetés és a szomszédos országok politikai elitje számított is arra, hogy a hazátlanok elkeseredése megnő, Izrael ellen fordul, aminek következtében ezek a táborok a terrortámadások gyakorló táboraivá, lakói meg a bosszú élgárdájává válnak. Számításuk sajnos bevált.

 

A PFSZ ÉS MÁS, RADIKÁLISABB PALESZTIN MOZGALMAK 

A hatnapos háború után sorra alakultak a palesztin radikális szervezetek. Az El Fatah nevű, félkatonai szervezet, amely már 1958-ban hallatott ugyan magáról, most egyesült az 1964-ben létrejött, mérsékeltebb és politikusabb Palesztin Felszabadítási Szervezettel. Az arab országok pedig mind politikailag, mind anyagilag támogatták ezt az új mozgalmat, mivel ők jelentették Izrael destabilizálására a leginkább alkalmas tényezőt. Az 1968-ban újrafogalmazott Palesztin Nemzeti Charta figyelemre méltóan definiálta a „palesztin” fogalmat: „A palesztinok azok az arab állampolgárok, akik 1947-ig szabályosan tartózkodtak Palesztinában, függetlenül attól, hogy elűzték őket, vagy ott maradtak. Ugyancsak palesztin, aki ez után az időpont után – akár Palesztinán belül, vagy kívül – palesztin apától született, ...és palesztinoknak tekinthetők azok a zsidók, akiknek normális tartózkodási helyük a cionista invázió kezdetéig Palesztina volt.”[9] Mivel azonban a „cionista invázió” kezdetét a Charta 1917-re tette, törvénytelennek tekintette mindazon zsidók  jelenlétét, akik a Brit Mandátum idején, vagy még későbben érkeztek; következésképpen nem ismerte el Izrael léthez való jogát Palesztina földjén; sőt mi több, ellene minden bevethető eszközt használhatónak és jogosnak tartott.

A hetvenes években a PFSZ-nek nemcsak a Szovjetunió és a szovjet érdekszférába tartozó országok, de még a vezető nyugat-európai hatalmak előtt is sikerült magát legitimálnia. Ez feltehetően azért volt így, mert a belőle kiváló, illetve a mellette megalakult radikális csoportoknál (pl. a Fekete Szeptembernél) nagyobb támogatottságot élvezett a palesztinok között, és kifelé is tárgyalóképesebbnek mutatkozott. Természetesen a PFSZ-nek megalakulásától kezdve megvolt a maga radikális ellenzéke. A nyolcvanas évek elején pedig már médianyilvánosságot is kapott ez a belső megosztottság. Eleinte négy, 1985-ben pedig hat csoport alakult, amelyek létrehozták a Palesztin Nemzeti Megmentés Frontját. Ezekben az években fegyveres harcok is voltak a különféle palesztin csoportok között és azokon belül.

A nyolcvanas évek második feléig a vallás nem játszott különösebb szerepet a palesztin mozgalomban; az nemzeti, politikai mozgalomként működött. Az arab világban bekövetkező „iszlám reneszánsz” nyomán azonban sok olyan vallási szervezet erősödött meg, amely a palesztinok anticionista harcát kívánta támogatni. Az első, vallási alapon álló, radikális szervezet az Iszlám Dzsihád volt még 1979-ben, ezt követte 1982-ben a Hezbollah, 1987-ben a Hamász, majd 2002-ben az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai.

1987 decemberében – tehát a Hamász megalakulásának évében – megkezdődött a „kövek háborúja”, vagyis az első intifáda. (A szó jelentése: fölkelés.) Sem az izraeli hadsereg, sem a lakosság, de még a PFSZ Tuniszban tartózkodó vezetői sem voltak felkészülve a hol itt, hol ott összeverődő, köveket dobáló tüntetők akcióira. Az izraeli válaszlépés általában nem maradt el, és gyakran nagyon kemény volt. Ennek ellenére a PFSZ vezetői az intifádát eredményesnek ítélték (igyekeztek úgy csinálni, mintha ők kezdeményezték volna), Arafat pedig 1988. november 15-én kikiáltotta a független palesztin államot – noha ez a gesztus sem a megszállt területeken élő palesztinok mindennapjaira, sem a mozgalom politikai megítélésére semminemű hatást nem gyakorolt.

A palesztin radikálisok 1967 után gyakran követtek el különféle terrorakciókat, robbantásokat, gépeltérítéseket, gyilkosságokat és túszejtéseket. Az elkövetők ugyanakkor, egészen a kilencvenes évekig, saját testi épségüket igyekeztek megőrizni. A kilencvenes évek elején azonban megjelent egy új módszer: az öngyilkos merénylet. Sajátos ideológiát kellett hozzá gyártani, mivel a Korán tiltja az öngyilkosságot, a merényletre jelentkezők és kiképzőik ugyanakkor valamelyik fundamentalista csoporthoz tartoztak. Átnevezték tehát a cselekményt „mártírakció”-vá, vagyis azt tanították – és tanítják ma is –, hogy az akció végrehajtója nem öngyilkos, hanem önmagát a népért és Allah dícsőségéért feláldozó hős. A Hamász és az Iszlám Dzsihád 1987-ben még csak köveket dobált; 1991 után azonban már igencsak kivette a részét a terrorizmus minden formájából. 1993 és 1998 között harminchét öngyilkos merénylet történt különféle izraeli buszokon, piacokon, vendéglőkben stb. Az „eredmény” kétszáz halott és több száz sebesült. Természetesen a megtorlás egyszer sem maradt el – és palesztin áldozatból általában több volt, mint izraeliből. Az első intifáda éveiben pl. (1993-ig) közel kétezer palesztin vesztette életét; köztük száz, 14 évnél fiatalabb gyermek. (Az öngyilkos akciók eszközével ezek a szélsőséges csoportok azóta is élnek – sőt 2006-ban két új, radikálisan fundamentalista szervezet alakult: a Szent Dzsihád, illetve az Igazság Kardjai.)

Gondolhatnánk, hogy öngyilkos merényletre és egyáltalán bármiféle terrorakcióra elsősorban szegény és iskolázatlan emberek vehetők rá. A statisztika azonban ezt nem igazolja. A megszállt területek palesztin lakosságának egyharmada él nagy szegénységben, a merényletet végrehajtóknak azonban csak 13%-a tartozott ebbe a csoportba. A nép átlagos iskolázottsága alacsony, az öngyilkos merénylőknek ellenben több mint a fele felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Valószínűnek látszik ezért, hogy a cselekményekért a szélsőséges iszlamizmus a felelős – bár nem zárható ki, hogy a probléma sokkal összetettebb.

 

A BÉKEFOLYAMAT ÁLLOMÁSAI ÉS MEGTORPANÁSAI 

Ugyanezekben az években a világpolitika színterén lényeges változások kezdődtek, amelyek hamarosan az izraeli–palesztin viszonyt is befolyásolták. A Szovjetunió széthullása és a kelet-európai országok függetlenné válása azt az üzenetet hordozta a palesztinok és az őket támogató arab országok számára, hogy ebből a térségből anyagi és fegyveres segítségre többé nem számíthatnak. Id. George Bush, amerikai elnök, és külügyminisztere, James Baker, pedig – részben talán éppen emiatt – elérkezettnek látta az időt a közel-keleti helyzet rendezésére. Az amerikai külpolitika ezirányú aktiválódásának másik oka nyilvánvalóan az volt, hogy az Öböl-háború némileg új koalíciót eredményezett. Sok arab ország – még Szíria is – felsorakozott az USA oldalán Irakkal szemben. 1948 óta első ízben tehát nem Izrael volt az egyes számú közellenség, hanem egy másik arab ország.

Az ún. oslói békefolyamat 1991 októberében a madridi konferencián indult meg annak ellenére, hogy itt még semmiféle megállapodás nem született. Az is komoly eredménynek számított, hogy a PFSZ és Izrael delegáltjai hajlandók voltak egyáltalán leülni ugyanahhoz a tárgyalóasztalhoz. A kétoldalú tárgyalások ezután – 1991 és 1993 között –Washingtonban folytak, de mivel a nyilvános keretek nem tűntek elégségesnek a palesztinokkal való érdemi tárgyalásokhoz, titkos tárgyalások kezdődtek Norvégiában. Az ún. „Elvi Nyilatkozat” – vagy Oslo I – aláírására 1993. szeptember 13-án került sor Washingtonban. Arafat ezzel az aláírással elismerte Izrael államot, elkötelezte magát a közel-keleti békefolyamat mellett, és érvénytelennek nyilvánította a Palesztin Nemzeti Charta több, a békefolyamatnak ellentmondó pontját. Rabin pedig azt írta alá, hogy a PFSZ a palesztin nép legitim képviselője, és az izraeli kormány vele köteles tárgyalásokat folytatni a békéről.

Az „Elvi Nyilatkozat” számos határidőt is tartalmazott, amelyeket azonban egyik fél sem tartott be – valószínűleg önhibáján kívül. Mindkettőjük mozgásterét ugyanis rendkívüli mértékben leszűkítették a békefolyamatot dühödten ellenző zsidó, illetve palesztin szélsőségesek. Egymást érték a különféle merényletek és terrorakciók. Az ún. Oslo II-t emiatt csak 1995. szeptember 28-án sikerült aláírni Washingtonban. Az „Izraeli-Palesztin Átmeneti Egyezmény a Nyugati Partról és a Gázai Övezetről” címet viselő megállapodás a palesztin önkormányzati tanács megválasztását szorgalmazta, vagyis a palesztin autonómia megszilárdítását tűzte ki célul. A „végleges státusz”-ról és több más, neuralgikus kérdésről azonban nem esett szó benne. A Knesszet megszavazta, az izraeli ellenzék ugyanakkor rendkívül hevesen támadta a megállapodást. 1995 őszén számos utcai megmozdulásra is sor került. A palesztin szervezetek jelentős része úgyszintén ellenezte az Oslo II-t. November 5-én aztán egy szélsőséges zsidó fiatalember lelőtte magát a megbékélés mellett elkötelezett Rabin izraeli miniszterelnököt. Hivatalát és a békefolyamat irányítását Simon Peresz vette át.

1996. január 20-án az egyezménynek megfelelően a palesztin lakosság megválasztotta a Palesztin Törvényhozó Tanácsot. Az ellenzéki szervezetek bojkottfelhívása ellenére 75%-os volt a részvételi arány. A választáson Arafat és az El Fatah elsöprő többséget szerzett. 1997. január 17-én pedig megszületett az ún. „Hebroni egyezmény”, amelyben Izrael további területek kiürítésére vállalt kötelezettséget.

Ezzel azonban a békefolyamat lényegében leállt. Állandó vita folyt a felek között a részletkérdésekről, hiányzott a bizalmi tőke, és ebből adódóan egyikük sem mert egyoldalúan engedményeket tenni. A Likud párti miniszterelnök, Netanjahu, nem is volt a békefolyamatnak olyan elkötelezett híve, mint Rabin. Miniszterelnöksége alatt tovább épültek az illegális telepek a Gázai övezetben és Ciszjordániában, de nem hajtották végre a csapatkivonásokat sem – Arafatnak pedig nem volt elég hatalma ahhoz, hogy az izraeli elvárásnak megfelelően megfékezze saját szélsőségeseit. (Több elemző szerint a lelke mélyén ez nem is állt szándékában.)

2000 júliusában aztán Clinton, amerikai elnök, kísérletet tett a békefolyamat feltámasztására, mivel úgy látta, hogy Netanjahu utódja, Ehud Barak, elődjénél sokkal kompromisszumkészebb. Tény, hogy a tárgyalások során Sharm el-Sheikhben Izrael annyi engedmény nyújtására mutatkozott hajlandónak, mint korábban még soha. Állást foglalt pl. a független palesztin állam létesítése mellett is. A tárgyalások mégis teljes kudarccal végződtek – ezúttal Arafat bizalmatlansága és kompromisszumképtelensége miatt.

A szeptember 28-án kitört második intifáda nagyban rontotta a tárgyalások esélyeit, bár Clinton hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy elnöksége utolsó heteiben tető alá hozza a megállapodást. Létre is jött egy kompromisszum Washingtonban, ami lényegét tekintve abban állt, hogy Izrael szinte minden, a hatnapos háborúban elfoglalt területet visszaad, a palesztinok pedig lemondanak a több milliónyi palesztin menekült Izraelbe való visszatéréséről. A tárgyalások végén kiadott közös közlemény szerint a felek itt jutottak legközelebb a megegyezéshez; az átfogó rendezés kilátásai eddig még soha ilyen kedvezőek nem voltak.

Miközben azonban ők közeledtek egymáshoz, saját radikálisaiktól egyre távolodtak. Így történhetett meg, hogy a találkozó ismét kudarccal végződött. Ehud Barak engedékenysége miatt időről-időre több százezren tüntettek szerte Izraelben. Ezért ő december elején lemondott a miniszterelnökségről, de a 2001. február 6-ra kitűzött választásokig hivatalában maradt. Január 28-án viszont úgy döntött, hogy a közeledő választásokra, és a mind gyakoribbá váló palesztin terrortámadásokra való tekintettel megszakítja a tárgyalásokat – amelyek azóta sem folytatódtak. A választásokon ugyanis Saron győzött a vallásos pártok segítségével, amelyek a Barak által felkínált engedmények mindegyikét elutasították. 2002-ben aztán a palesztin terrorizmus tombolására hivatkozva a jobboldali kormány építtetni kezdte azt a „biztonsági kerítés”-nek nevezett, két emelet magas falat Betlehem körül, amely a célját csak részben érte el, viszont nagyon sok pénzbe került. A terrorcselekmények száma a fal megléte óta bizonyos mértékig visszaesett, de mindenki tudja, hogy a kerítés felépítése legfeljebb tüneti kezelés és nem a probléma megoldása. Nem csökkenti ugyanis az Izrael-ellenes palesztin érzelmek két fő kiváltó okát, a kollektív kitaszítottság és megalázottság érzését. A fal biztonsági kapuinál már kora hajnalban férfiak százai várakoznak, akiket motozás után az izraeli katonák vagy átengednek a túloldalra dolgozni, vagy nem – ám este a szerencséseknek is vissza kell térniük Betlehembe. Itt munkalehetőség nincs, a zarándok-turizmusból származó bevételek is majdnem teljesen elapadtak.

Saronnak még a jó szándékú gesztusai is majdnem mindig a visszájára sültek el. Tudnivaló volt pl. 2000 nyarán, hogy küszöbön áll a második intifáda kitörése, amikor szeptemberben Saron ellátogatott az Al Aksza mecsetbe. Ezzel telt be a pohár. De ugyanilyen rossz vért szült, hogy 2005-ben elrendelte a Gázai övezetben felépített, illegális zsidó telepek kiürítését. Ekkor kb. 8000 embert lakoltattak ki. A világsajtót bejárták a képek, amelyeken zokogó izraeli katonák vonszolnak a földön zokogó vallásos öregeket, asszonyokat és gyerekeket – majd az újabb képek, amelyeken Hamász-aktivisták diadalittasan szónokolnak, miután gondosan felgyújtották az elhurcolt telepesek egész élete munkájának eredményét. Arról azonban már nem tudósított a világsajtó, hogy ez az intézkedés legalább olyan előnytelen volt a gázai palesztinok, mint a kitelepített zsidók számára. A telepek ugyanis sok munkalehetőséget biztosítottak nem egy arab család részére, akik azóta sem jutnak rendszeres jövedelemhez.

De nem Saron következetlensége volt az egyetlen oka annak, hogy nem folytatódtak a béketárgyalások. A 2001-ben hivatalba lépő ifj. George Bush figyelmét a palesztin radikálisoknál sokkal nagyobb hatalmú terrorszervezet, az Al Kaida, majd pedig Irak vonta magára. Bush elvileg támogatja Izrael politikáját, de csak azóta, hogy az elfogultan Izrael-barát, ám a zsidóságot és a judaizmust valóságosan nem ismerő, fundamentalista csoportok 2004-ben kampányoltak mellette, és hozzásegítették, hogy az elnöki székben maradhasson. Magát a békefolyamatot ugyanakkor irányítani nem áll módjában.

Akadályozta továbbá a tárgyalások újrafelvételét Arafat 2004 novemberében bekövetkezett halála. A palesztinok vele elveszítették azt a karizmatikus vezetőt, akiben évtizedeken át többé-kevésbé mindnyájan megbíztak. Utódlása máig sem megoldott. A palesztin autonómia területe politikailag két részre szakadt: Jerikóban és egész Ciszjordániában a mérsékelt Mahmud Abbász követői vannak többségben, a Gázai övezetben viszont a radikális Hamász. Az e szervezet által kijelölt palesztin kormányt senki nem ismeri el, vele senki nem tárgya, noha az általános demokratikus választást a Hamász nyerte meg. Olmert sem ül túl biztosan a miniszterelnöki székben – támogatottsága az izraeli politikában meg sem közelíti az elődeiét. Így aztán, ha újra kezdődnének is a tárgyalások, biztosak lehetünk abban, hogy az esetleges megállapodás betartását egyik fél sem tudná garantálni.

 

 

ZÁRÓ GONDOLATOK 

Haszontalan lett volna tehát a helyi és a nemzetközi politika kis és nagy személyiségeinek minden erőfeszítése a közel-keleti béke érdekében? Okkal remélhetjük, hogy nem. Tény, hogy jelenleg munkájuk eredményéből nem sok látható, de ha lesznek, akik újra felveszik a tárgyalások fonalát, már nem kell a nulláról indulniuk. Mindkét fél visszavonhatatlanul elismerte a másik jogát a létezéshez, elfogadta a „két állam” megoldást, és egymás szuverenitásának a tiszteletben tartását. Hogy ki milyen területeket ad át a másiknak, és főleg mikor, milyen feltételek mellett, hogy mi lesz Jeruzsálem státusza, mi lesz az illegális telepek és a radikális mozgalmak sorsa, mikor és hová térhetnek vissza a menekültek stb. – mindez a ma még ismeretlen nevű politikusok bölcsességétől, tárgyalókészségétől függ. De a hivatalos és félhivatalos kapcsolatok a két fél között létrejöttek – palesztin és izraeli tudósok, szakemberek, újságírók, politikai elemzők rendszeresen találkoznak, és eszmecseréket folytatnak. Ami már megszületett – reménység szerint – elpusztíthatatlan.

BALOGH JUDIT

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Abu-Sharif (Bassam) – Mahnaimi (Uzi): Barátom, az ellenségem, Tiara, Budapest, 2000.

Attias (Jean-Christophe) – Benbassa (Esther): A zsidó kultúra lexikona, Balassi Kiadó, Budapest, 2002.

Habe (Hans): Mint hajdan Dávid, Zohar Publishing Co. Ltd., Tel Aviv, 1971.

Hahn (István): A zsidó nép története, Makkabi Kiadó, Budapest, 1998.

Lewis (Bernard): Az iszlám válsága, Európa Kiadó, Budapest, 2004.

Lowdermilk (Walter Clay): Palesztina, az ígéret földje, Hechaluc kiadás, h. n., 1946.

Oz (Amosz): Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?, Európa Kiadó, Budapest, 2007.

Rabin (Lea): Férjem, életünk, Interpress, Budapest, 1998.

Rostoványi (Zsolt): Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a Szentföldért, Corvina, Budapest, 2006.

Vital (David): „Szétszóratás, visszatérés, üdvözülés”, Múlt és Jövő 4 (1993/4) 12-18.

[1]. Hahn I: A zsidó nép története, Budapest, 1998. 155. old.

[2]. W. C. Lowdermilk: Palesztina, 1946. 126-127. old.

[3]. H. Habe: Mint hajdan Dávid, Tel Aviv, 1971. 181. old.

[4]. Uo.

[5]. Lásd H. Habe, i. m.

[6] Rostoványi Zs:, Együttélésre ítélve, Budapest, 2006. 142. old.

[7] L. Rabin, Férjem, életünk, Budapest., 1998, 117. old.

[8] H. Habe, i. m., 220. old.

[9]. Rostoványi Zs.: 228. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.