egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/3. számában

Az Egyházfórum 2007 őszén indított beszélgetés-sorozatában a megszólalók hitükről, vallásosságukról vallottak. Az Istent kereső ember szólalt meg a maga életéről és meggyőződéséről, kétségeiről is vallva. Tanulságul és biztatásként is, miközben maga is reménykedik a megerősödésben. Így egyik személyes indítékom, ami a most kitűzött téma vállalásához vezetett ez volt: a hitért harcoló, hitét kereső ember eljut odáig, hogy nem elég a hit bizonyosságát, ingyen adott ajándékát várnia, hanem be kell látnia, hogy a kereszténység lényegét jelentő szeretet-parancs teljesítésére kell minél jobban törekednie.

A szeretet nem érzelem – az is lehet –, hanem elsősorban a legfőbb parancs. Érzelmet nem lehet parancsban adni! A szeretetet gyakorolni, tenni kell – ez pedig feltételezi a közösséget. A közösség – ember és ember közti kapcsolat-rendszer – maga is állandó feladat: a közösség alkotása, létrehozása, fenntartása, a szeretet parancsának teljesítése. Más szavakkal: az egyház, a Krisztusban hívők közössége, nem állapot, hanem állandóan teljesítendő feladat.

Az őskeresztények kis szeretetszövetségei lényegében példának tekintették az utolsó vacsora közösségét, amikor Jézus megmosta tanítványainak lábát, miközben kioktatta őket: „Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam a lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,14-15). Hasonlóan nyilatkozott akkor, amikor a Zebedeus-fiak helyet kértek mellette a mennyben. „Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen mindenkinek a cselédje” (Mk 10,42-43). Ezt a mintát és elvet követték az egyre szaporodó keresztény közösségek szerte a nagy Római Birodalmon belül. E közösségekben úgy éltek, mint testvérek. „Nem is akadt köztük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták, és az apostolok lába elé tették. Ebből aztán mindenkinek adtak kinek-kinek szükségletéhez mérten” (Ap.Csel. 4,34-35). Azt is megtudjuk az Apostolok cselekedeteiből, hogy vagyonuk eladására nem kényszerítették egymást. Ananaiás és Szafira azt hazudták, hogy mindenüket eladták, pedig egy részt megtartottak maguknak. E hazugság miatt szörnyethaltak (Ap.Csel, 5,1-5). Vagyis senki sem titkolhatta el vagyonát a közösség előtt, az anyagiakról közösen döntöttek, a szegények megsegítését tartották legfontosabb kötelességüknek.

A teremtés nem fejeződött be a hetedik napon, hanem a világ végezetéig tart. Ebben én, te, mi, mindenki meghívott teremtőtársak vagyunk. Teremtő tevékenységünk nem más, mint a szeretet parancsának teljesítése, gyakorlása. Az egyén, az ember azért egész életében keresi, óhajtja, szomjúhozza a közösséget, a kapcsolatot a másik emberrel. Az Isten-kereső ember a közösséget, az egyházat keresi, hogy megtalálja Istent. Kevés embernek adatik meg az a kegyelem, hogy személyes kapcsolatban, misztikusan érzi Isten közelségét, személyes megszólíttatását, de talán még ő is keresi a közösséget, hogy embertársaiban ismerje fel az Istent. Az utolsó ítéletkor ugyanis a jobbra állók magától az Úrtól hallják, hogy amit a legkisebbeknek is szeretettel tettek, azt neki tették. Ezért az Isten-kereső ember közösség keresése.

Ehhez a témához engem egy másik út is elvezetett. Néprajzkutatóként a közösséget, mint az emberek egyik fő szükségletét, e szükséglet kielégítésének módját a kultúra egyik legfontosabb részének tekintem. E szükséglet kielégítetlensége ugyanolyan súlyos testi és lelki sérülést, bajt, veszedelmet jelent, mint a táplálék, a vitaminok, ruházat vagy a lakás hiánya. Erről szól Kopp Mária és Skrabszki Árpád Magyar lelkiállapot című könyve. A magyar társdalom az európai átlagnál sokkal betegebb, nagyobb arányban halnak meg rákos, emésztőszervi, szív és érrendszeri betegségekben nálunk, mint Európa más részén. Több a neurotikus és öngyilkos, a nem természetes halállal meghalók aránya, mint másutt, csaknem kétszerese az átlagnak. Ennek egyedüli oka a közösségek, kapcsolatok nélkül maradt, magányos ember szorongása, mely minden bajjal szemben sérülékenyebbé teszi.

Sokféle emberi kapcsolat és közösség létezett és létezik. Úgy tűnik, hogy a régiségben a halálon túlmutató, transzcendens közösség nem vált még el a pusztán evilágitól, ez csak később, a civilizáció magasabb fokán következett be, de ekkor sem volt végleges. Időnként a két közösségtípus összekapcsolódott, ami nem volt mindig egyértelműen jó. Ha például az államhatalom az egyház által megfogalmazott törvények és rend betartása felett őrködik, az elősegítheti ugyan a közjót lelki értelemben is, de a világi hatalom összefonódása az egyházival, a hierarchiával, inkább árt az emberek hitének. Többnyire ugyanis az egyik a másikat saját szolgálatába kényszeríti. Ez önmagában ellentmond Krisztus evangéliumának.

 

EMBERI KAPCSOLATOK A MAGYAR NÉPHAGYOMÁNYBAN[1]

Minden közösség, kapcsolat alapja a család, mely a házassággal jön létre. Az ember társat választ, és ezért elhagyja anyját, apját is, és lesznek egy test és egy lélek. Ebben a családi kapcsolatban nőnek fel a gyermekek, és tanulják meg a közösségi lét szabályait és élményét, minden későbbi, lehetséges kapcsolat rendjét. Ez az alap, de nem a legértékesebb. Az Írásból két, a családi kapcsolat feletti értékről olvasunk. Az egyik: aki jobban szereti apját, anyját, testvérét, feleségét, mint engem, nem méltó hozzám. A másik: nincs nagyobb szeretete senkinek annál, mint aki életét adja barátaiért. Aki tehát életét adja valakiért, aki nem a család tagja, tulajdonképpen a családot is feláldozza, megcsonkítja. A barát, a felebarát, a régi magyar nyelvben még fél („Látjátok feleim” – így kezdődik a Halotti Beszéd). Fél, a másik ember, aki nélkül én csonka vagyok, csak félember, de vele kiegészülök. Ez az ember pedig, újra az Írás szerint az, aki rászorul a segítségemre, amint azt az Úr az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben elénk állítja. A rászoruló, a bajba jutott az első, különben pedig a legközelebbi fél a házastárs, a feleség,  a ság-ség nyomatékosító szóelemmel fejezünk ki. A moldvai csángó-magyaroknál nemcsak a férj szólítja így asszonyát, hanem az asszony is az urát.

 A Kárpát-medence népeinek többségében a XIX. század végéig, néhány helyen még később is, a nagycsaládi együttélés gyakori volt. Ennek lényege az, hogy a felnőtt férfiak nősüléskor nem hagyták el a családot, hanem feleségüket behozták a családba. Egy fedél alatt, egy kenyéren, vagyis egy háztartásban élhetett így akár 4-5 házaspár, a legidősebb gazda, a fiúk apja és felesége mellett. A gazda osztotta ki fiainak a munkát, a gazdasszony pedig a női tennivalókat menyeinek, míg a főzés, az étkek elkészítése az ő munkája volt. Minden haszon, jövedelem közös volt, a pénzt a gazda kezelte. A menyecskék hozománya azonban nem került bele egészen a közösbe, mert amikor azoknak leánygyermekük férjhez ment, tovább vitte magával azt, amit az anyja kapott férjhezmenetelekor. A nagycsalád szoros egységét a megszólítások is kifejezték. A menyecske apámuramnak, anyámasszonynak szólította férje szüleit, férje bátyját öregbik uramnak, öccsét kisebbik uramnak, férje idősebb nőtestvérét nénémnek, vagy nénémasszonynak. Nem gyakran, de előfordult nálunk is az Ószövetségből ismert levirátus ill. szororátus is, vagyis, ha az asszony megözvegyült, férjének öccse vette el feleségül, s ha az asszony halt meg, férje az asszony húgát, hogy a megárvult gyermekek ne kerüljenek idegen mostohához, ne kerüljenek ki a családból. Természetesen a harmadik nemzedék felnövekedésével létszámában felszaporodott család előbb-utóbb „szétválakozott”, a vagyont és a földet egyenlő arányban felosztották és az egyes elemi, „nukleáris” családok külön költöztek, hogy a következő nemzedék házasodásával újra nagycsaláddá, „bővitett családdá” váljanak. Ez a forma és folyamat megvolt a magyarok, románok, szerbek, szlovákok körében, de nem volt meg a magyarországi németeknél, sem a szászoknál, sem a sváboknál. Ott csak egy fiú örökölte a házat és gazdaságot, a többi pedig a fiatalkorában tanult iparból élt.  

 Minden család szoros kapcsolatban volt gyermekeik révén azok keresztszüleivel. Minden leány még mielőtt eladó sorba került volna, kiválasztotta legjobb barátnői közül azt, aki majd leendő gyermekeinek keresztanyja lesz. Nem személyesen kérte fel erre a tisztségre, hanem még kisebb leányokat kért fel arra, hogy húsvét utáni első vasárnapon, fehér vagy mátkázó vasárnapon vigyenek egy díszes, hímes tojással, kaláccsal, süteménnyel, üveg borral megrakott tálat a kiszemelt mátkának, és azt egy felkérő verssel adják át. Ha a kiszemelt mátka elfogadta e felkérést, kicserélte a tálon lévő finomságokat és azt visszaküldte, ettől kezdve e két leány kölcsönösen mátkámnak szólította egymást. Amikor az egyik mátka férjhez ment és gyermeket szült, a mátka látta el a gyermekágyas mátkáját 8 napon át ebéddel, amit díszes kosárban ünnepélyesen vitt át mátkájának Ez a paszit, kerülő vagy rodina. Természetesen, ő kereszteltette meg az újszülöttet, és régen elvárt tisztsége, felelőssége volt keresztgyermekének erkölcsi nevelése. Annakidején, amikor az egyház elrendelte a keresztelési anyakönyvek vezetését a plébániákon, kifejezetten azért is írták be a megkereszteltek neve mellé a keresztszülők neveit, hogy rögzítsék, kik a felelősek a gyermek erkölcséért. Ezt a kötelességüket a keresztanyák sokfelé egészen a XX. század közepéig lelkiismeretesen teljesítették többek között például azzal, hogy ők kísérték keresztgyermeküket nagylány korában egy búcsújáró helyre. Így több napig együtt utazva módjuk volt keresztlányukat kioktatni a házasélet szabályairól. Amikor keresztlányuk férjhez ment, a keresztanya lett a lakodalom nyoszolyó asszonya, ő vetette meg keresztlányának a nászágyat. A nászéjszaka után a nyoszolyóasszonyt illette a dicséret, ha keresztleánya szüzessége bizonyosságot nyert. Ha a keresztanya valami oknál fogva nem tudta keresztleányát elkísérni a búcsúba, a leány az útitársak közül választott magának keresztanyát, aki a búcsús kútnál megmosta a leány fejét, mintegy megkeresztelve azt. Ettől kezdve ez az asszony is keresztanya lett, így szólította őt a leány, és mint mosdatási, vagy mosott keresztanyát emlegette mások előtt. Ha az igazi keresztanya már nem élt, ez a mosdatási keresztanya lett a nyoszolyóasszonya a lakodalomban. Az eredeti keresztanyai szerepből mára csak a csecsemő helyett tett keresztelési fogadalom maradt meg és a megszólítás, az említett kötelesség, az erkölcsi nevelés elfelejtődött.

 

NAGYCSALÁD ÉS VALLÁSI KÖZÖSSÉG

Mennyiben volt ez a család, nagycsalád, és ehhez kapcsolódó keresztszülőkkel kiegészült közösség egyben vallási közösség is azon túl, hogy a felsorolt kapcsolódások mind egyházi rítusokhoz, a keresztelés és a házasság szentségéhez kötődtek? A haláleset, a temetés is elsősorban családi közösséget érintő esemény volt, bár azon, mint az előző kettőn is, a tágabb rokonság és szomszédság tagjai is részt vettek. Volt-e ezeknek a kis közösségeknek közös vallásgyakorlata, imaélete? Meglehetősen kutatatlan területe ez néphagyományunknak.

 A közös étkezések, különösen ebéd előtt mondott közös ima ma is szokásos sok keresztény családban. A közös esti ima már ritkábban fordul elő. Mintegy tíz évvel ezelőtt Baján egy bukovinai származású festőművész kiállításán láttam egy képet, melynek „Parola” volt a címe. Kérésemre a művész elmagyarázta a kép tárgyát, melyen egy idős házaspár széken ülve fogadta a sorban eléjük járuló gyermekeket. Minden este, a közös esti ima után a gyermekek szüleik, nagyszüleik elé járultak, kezet fogtak velük és megcsókolták azok kezeit. Ezt nevezték parolának. Az emlékezésekből, korábbi gyűjtésekben is rögzítve, tudunk arról, hogy a gazda minden nagyobb munkába rövid fohásszal fogott bele, szántásba, aratásba, de még a kocsi elindításába is „Jézus segéjj” vagy „Istenem segíts” szavakkal. Hallottam arról is, hogy a mezőre, munkára kikocsizó, szekerező család útközben énekelt. Az ének régi nyelvhasználatunkban mindig egyházi éneket jelentett, a világi volt a dal és azt dalolták. Az 1950-es években még láttam Bujákon, hogy a déli harangszó megkondulására a mezőn dolgozók abbahagyták a munkát, felálltak, a Nap vagy a templom felé fordulva imádkozták az Úrangyalát. Az esti harangszónál legalább keresztet vetettek. Szokás volt még, hogy amikor meggyújtották a petróleum-lámpát, régebben a mécsest vagy a foklát (a fáklyát, mely ebben az esetben vékony, száraz fahasítékot jelentett), röviden dicsérték az Urat. Arról is tudunk, hogy a XVI. században nem csak protestánsoknál, de a katolikusoknál is szokás volt, hogy ha a családban volt írástudó, vasárnap vagy más ünnep estéjén, kezdetben kéziratokból, később már nyomtatott Szentírásból rendszeresen fölolvastak. Ugyancsak elsősorban protestánsok körében terjedt el, hogy különösen ünnepnapon a család közösen zsoltárokat énekelt. Erről nekem is vannak gyermekkori emlékeim, később is hallottam ilyet, sőt a közelmúltban részt is vettem egy ilyen éneklésen.

Nagyobb egyházi ünnepeket mind megülték családi körben is. Így karácsonyi asztalnál összegyűlt az egész család, közösen fogyasztották el az esti vacsorát (melynél a gazdasszony ülve maradt, őt szolgálták ki a fiatalok) majd a gazda, a ház ura „beköszöntötte” a karácsonyt, miközben egy kis köteg szalmát, szénát és mindenféle magokkal megrakott vékát, zsombort, vagy még lószerszámot helyezett az asztal alá. Ahol szokásban volt még, ott a család közösen várta a betlehemezőket a szobába. A család halottairól való megemlékezés összekapcsolódott a családhoz nem tartozó szegényekről, szerencsétlenül járt családnélküliekről és az úton járókról való gondoskodással. Így például meghívták a halotti torra a rokonokon kívül a szegényeket is, régebben még a halálozás emléknapján, valamint a halottak napján is a családtag elhalálozásának évében. Ilyen, halottak napi megemlékezéssel egybekötött vacsorán magam is részt vettem egy csángó özvegyasszonynál az 1960-as években, aki a szegények helyett ismerőseit hívta meg asztalához. A vacsora után a temetőben közösen imádkoztunk az elhunytért. Feljegyzéseink vannak arról, hogy a XVII.-XVIII. században a főurak több száz szegényt, „keservest” hívtak és vendégeltek meg hozzátartozóik temetésén.

Századokkal ezelőtt ez a családi alapú, vérségi, nemzetségi kötelék azonos volt a helyi kis faluközösséggel. Ott, ahol ezt a kis, nemzetségi falukból álló, sűrű településhálózatot a török háborúk, a pusztásodás el nem törölték, például a baranyai Hegyháton, ott még 50-60 évvel ezelőtt is úgy tanították a gyermekeket, hogy minden a faluban született leányt, asszonyt nénémnek, minden más faluból hozott asszonyt ángyomnak kell szólítani. A néném megszólítás kijárt minden vérrokon idősebb nőnek, az ángyom minden rokon feleségének. A helyi lokális közösség, különösen nagyobb, városi közösségekben fontosabbá és döntővé vált a történelem folyamán.

 

EGYHÁZSZERVEZET

Egy kis nemzetségi falu nem képes fenntartani egy templomot és papot, ezért rendelte el már Szent István, hogy minden tíz falu köteles egy templomot építeni. A szabad magyarok falvai így alkotnak egy-egy egyházi közösséget, a zömében szabadnak maradt székelyek ezt megyének, egyház-megyének nevezik.(A királyi Magyarországon az egyházmegye egy püspökség területét jelentette és jelenti ma is.) Ennek élén állt a falvak közgyűlésén megválasztott egyházfi, aki a falvak nevében képviselte a kegyúri jogokat. Ő hívta meg a papot és gondoskodott annak javadalmáról, az iskola, a templom, a temető és minden más egyházi, közösségi intézmény fenntartásáról. Városokban ugyanis nem a család, hanem a helyi közösség feladata volt a szegényekről, árvákról, elítéltekről, úton járókról, és bajbajutottakról való gondoskodás.

 Míg egy kicsi nemzetségi falu kicsisége, addig egy népesebb város nagysága miatt nem alkothat egy egyházi közösséget. Ezért a nagyobb létszámú városok, mezővárosok tizedekre voltak osztva. Ez egyszerre volt világi, közigazgatási, katonai és egyházi-vallási közösség. Az elnevezés talán nem véletlen, hisz egykor tíz falu tartott fenn egy templomot. Ha nem is volt minden városi tizednek külön temploma, de a város lakossága több egyházi kisközösséget is alkothatott például városrészenként, tizedenként vagy a városi céhek tagsága szerint. Ezeknek a közösségeknek a város templomában, templomaiban oltáraik és oltárigazgató papjaik is voltak. A tized élén állt a választott tizedes, aki egyben a városi tanács, a magisztrátus tagja is volt. A tized vallási közösséget is jelentett. A tized tagjai közösen virrasztották meg és temették el halottaikat, állították ki a házak sorrendjében az éjjeli őröket, a bakterokat, akik elkiáltották az órákat. Egy-egy tized ifjúsága is összetartott, választott kezeseik intézték fiataljainak közös munkáját és mulatságait, indítottak karácsonykor betlehemes vagy kántáló csoportokat. A tizedbeliek sokszor külön legeltették állatait, különösen a hazajáró csordát, csürhét.

Székelyföldön megmaradt az egyházmegyék saját törvényszéke, mely szigorúan őrködött a sokhelyütt már XVI. században írásba foglalt rend betartása felett, de erkölcsi vétkekben is ítélkezhetett, így például hangoskodót, békétlent, részegest fenyíthetett meg, paráznát, ha legény volt megvesszőzésre, ha házas, akár halálra is ítélhette. Megbüntette a vasárnapi miséről és a délutáni hitoktatásról távol maradókat. Ugyanakkor gondoskodott a meghívott pap (akinek alkalmazását püspöknek is jóvá kellett hagynia), a deák, vagyis tanító méltó béréről és természetbeni járandóságáról, karban tartotta a templomot, az iskolát, a pap és az iskolamester házát és a köztereket.

 

SOPRONI KATOLIKUS KONVENT

A székely egyházmegyei szervezet igen hasonlított a magyar szabad királyi városok belső szervezetére és hitéletének kereteire. Legszebb példa erre a Soproni Katolikus Konvent, melynek történetéről 2000-ben több régebbi és mai szerzőtől összefoglaló könyv jelent meg. A kötetet dr. Kovács József László szerkesztette, aki egyben kiegészítette a Konvent történetét is. E munka alapján mutatom be a középkorban kialakult magyar egyházközségek szervezetét és működését.

 A városok különböző foglalkozású lakói érdekképviseleteket, céheket hoztak létre, nemcsak anyagi érdekeik védelmére, hanem tagjaik vallásos életének előmozdítására és a rászorulók megsegítésére is. A rokoni, nemzetségi szervezetekkel szemben a falvakban, kisebb településeken is megerősödött a területi alapú szerveződés, így itt is egyházi céhek, vagyis egyházközségek jöttek létre, melynek éppen úgy volt felelős céhmestere, kétkulcsos céhláda kezelője, mint a városokban az iparos céheknek. Egyes helyeken még a közelmúltban is céhmesternek nevezték az ünnepélyesen beiktatott templomatyát. Sopronban a XV. századra már annyira megszaporodtak a város polgárainak pénz- és ingatlanadományai – amelyeket a végrendeletben megjelölt célokra, legtöbb esetben szentmise-áldozatok bemutatására hagytak a városra, és amelyet a város tanácsa vett át és kezelt a végrendeleteknek megfelelően – , hogy a város megfelelő beosztással 19 egyszerű, oltáros papi állást, beneficiumot létesített. Az ezeket elnyerő papok a hét mindegyik vagy legtöbb napján alapítványi szentmiséket voltak köteles végezni a kijelölt oltároknál. Mindezért a várostól egy házat és megállapított számú föld haszonélvezetét kapták. A várostól jóváhagyott szabályok szerint céhük volt a halászoknak, bognároknak, kovácsoknak, szabóknak, vargáknak és posztósoknak. Ezek tagjai nemcsak az egyháznak hagyományozták vagyonuk egy részét, hanem saját céhüket is gazdagították a céhélet ünnepélyesebbé tétele, valamint bajba jutott céhtagok megsegítése céljából. A céhek oltárt is választottak valamelyik templomban, ott mondatták el elhunyt tagjaikért a szentmiséket. Ezt az oltárt ők díszítették, és rendszerint az oltár papját kérték fel lelki életük vezetésére.

Azok a polgárok és lakosok, akik nem tartoztak az iparosok céheibe (a város elöljárói, alkalmazottai, a papok, föld- és szőlőművesek, napszámosok és családtagjaik), azok is a céhekhez hasonló közösségekbe tömörültek, s ezeket az egyesületeket egyházi céheknek nevezték. Ezek kifejezetten a vallási élet ápolását és a felebaráti szeretet gyakorlását tekintették feladatuknak. A legrégebbi ilyen céh volt a Szent György Társulat, melybe minden városi tanácsosnak és papnak be kellett lépnie. A Társulat kezében volt a város vezetése, az egyházi és világi végrehajtó hatalom. 1422-ben feltűnik a papok céhe, melynek oltára a Szent Mihály templomban állott Krisztus teste tiszteletére. Később az egyes céheken belül keletkeztek jámbor társulatok, majd nem-iparos céhekhez kapcsolódó társulatok is. Ilyen volt a Tisztítóhelyen Szenvedő Lelkek Céhe vagy a Nyomorultak Céhe. Mindkettő kifejezetten jótékonysággal foglalkozott. A XVII. századra hat egyházi társulat maradt fenn: A Szentlélek, a Szent Anna, a Szentháromság, a Szűz Mária Tisztulásának, a Szegény Lelkek és a Nyomorultak Céhe. Minden céhnek voltak különleges feladatai. A Nyomorultak Céhe például minden meghalt szegény embert, az idegeneket és kivégzetteket is beleértve, akikről a családjuk nem tudott gondoskodni, tisztességesen eltemetett és elszámolt a náluk talált értékekről. A céheknek ingatlanaik, házaik, szőleik és földjeik is voltak, tagjaik rendszeresen összejöttek, és amikor a megválasztott új céhmester házához ünnepélyesen átvitték a céhládát, lakomát is tartottak. Minden elhunyt céhtagot testületileg kísértek ki a temetőbe, a bejelentett betegeket rendszeresen látogatták, és szükség szerint ápolták is őket.

A céh szőleit közösen művelték, és többnyire minden céhnek volt egy kápolnája vagy szentképes oszlopa, keresztje a határban, melyet jól karbantartottak. Nagyobb ünnepeken saját zászlaik alatt vettek részt a körmeneteken vagy búcsújárásokon, sorakoztak fel a templom előtt vagy abban. A távolmaradókat pénzbüntetéssel sújtották. Gondoskodtak a bajbajutott társaikról, árváikról, özvegyeikről. Egyszerűen az ősegyház szeretet-közösségeihez kívántak hasonlítani mindenben. A reformáció idején, Sopron lakói csaknem teljesen a lutheri hitújítás elfogadói, követői lettek és évtizedekig a katolikus egyház kisebbségbe, szinte jogfosztásra került. Az ellenreformáció idején erősödött meg újra a katolikus egyház, és alakult meg a legyengült és megfogyatkozott céhek, társulatok anyagi, emberi és szellemi-erkölcsi hagyatékából a Soproni Katolikus Konvent. Ez gyakorolta a világi, választott elnök személyében a város kegyúri jogait és kötelességeit, hívta meg a város plébánosát a püspök beleegyezésével, aki egyben a Konvent elnökhelyettese is volt. A Konvent kezelte a korábbi egyházi céhek, társulatok megörökölt vagyonát (házakat, szőlőket, földeket stb.), ebből fizette a papokat, kántorokat, tanítókat és egyházi alkalmazottakat, tartotta fenn a templomokat, az iskolát, az árvaházat, az ispotályt, a temetőt, jótékonysági rendezvényeket és egyházi emlékhelyeket, szervezte az egyházi rendezvényeket, vallásos életet, és védte a katolikus egyház és híveinek érdekeit. 

 Mindszenty József veszprémi püspököt 1945. szeptember 15.-én nevezte ki XII. Piusz pápa Esztergom érsekévé, a magyar katolikus egyház prímásává. Éppen Pápán bérmált, amikor ennek hírét vette. Innen sietett Veszprémbe, hogy elbúcsúzzon egyházmegyéjétől, majd Budapestre utazott, ahol Shwoy Lajos székesfehérvári püspökkel „is megtárgyaltuk gondjaimat, terveimet és az egyházközségek szerepéről az Új Ember-nek szánt cikkemet... Ő is azt tartotta a hierarchia legsürgősebb feladatának, hogy jól működő egyházközségekbe tömörítsük a hívő népet. Amint a rövidre rá megjelent szövegből kitűnik, másfél évtizeddel a második vatikáni zsinat megtartása előtt már annak szellemében adtunk lelkipásztori kérdésekben eligazítást papjainknak és híveinknek. (Használtuk az „Isten népe” megjelölést is.) Az írás ezzel a címmel jelent meg: Amit a viharesztendő sürget” – írta Mindszenty Emlékirataiban (76. old.). Említett cikkében tovább még ezt olvashatjuk: „A magyar katolikus egyházközségek megsokasodott feladatkörrel fontos tényezőivé válnak a katolikus öntudatnak... Bár egyházközségeink, konventjeink jóval előbb is voltak, pl. Sopronban, Kőszegen, mégis az egyházközségi élet általánosodása ettől az esztendőtől (1919) indult el a magyar földön... 1945 is egyházközségi esztendő. Hasonló okból, mint 1919. Kell szaporodniok az egyházközségeknek, mivel a földindulás az új településekben új egyházközségeket türelmetlenül sürget... Az egyházközségi életben jönnek a tudat küszöbe fölé az egyháznak nagy érdekei: a templom, a katolikus iskola, kultúrház, temető, család, a gyermek, a szegény, a beteg, a szenvedő, a kísértésben lévő, az elaggott, vagyis akik Jézushoz oly közel állottak földi életében...”

A Soproni Katolikus Konvent Mindszenty számára minta volt az egyházi közösségi élet feltámasztásához, újraszervezéséhez. (Tizenöt évvel később a II. Vatikáni Zsinatnak is lényeges ajánlata, kérése volt Isten népének közösségekké való szervezése.) Nem volt tehát véletlen, hogy az egyházi iskolák államosítása ellen 1948-ban éppen Sopronban volt a legnagyobb tüntetés, mert a város katolikus lakói sajátjuknak érezték az egyház minden intézményét és munkásait. A Soproni Katolikus Konvent végül is az utolsó maradt sok próbát kiállt szervezetével és szerepével. A 375 éves fennállásának ünnepére kiadott történeti visszatekintés előszavában dr. Pápai Lajos megyés püspök méltatta a Konvent érdemeit és áldást kért a könyv szerzőire és olvasóira – néhány évvel később azonban feloszlatta a Konventet.

 

 

A FEUDÁLIS EGYHÁZ MAGYARORSZÁGON

Eddig a kis vallási közösségeket vizsgáltuk, melyekben közvetlen kapcsolat volt az emberek között. Az egyház a VI. századig lényegében ilyen közösségekből állt, de a keresztényüldözések megszűnésével megjelent az egyháznak egy másik formája is: a Német-római Császárság és nem egyszer éppen e világi hatalmat is vitató pápaság kettőssége a kereszténység nevében megszervezte a pogány római jogrendszeren nyugvó feudális Európa királyságait és egyházát. Magyarországon ennek egy szerencsés változata alakult ki.

Mielőtt azonban erről szólnék, meg kell említenem, hogy népünk a kereszténységet nem Szent István korában ismerte meg és vette fel, hanem korábban. Történeti adatunk van arra vonatkozóan, hogy már István nagyapja, az erdélyi Gyula is keresztény volt, és név szerint ismerjük ennek az országrésznek a püspökét. A kereszténység korábbi felvételéről tanúskodnak olyan szavak is, amelyek a kereszténység alapfogalmait jelölik: menny, teremtés, Isten, gyón, áldoz, egyház, Boldogasszony, üdvösség, Üdvözítő, kegyelem stb. Ezek mind a honfoglalás előtti magyar nyelvünkből való szavak, és nem a német, latin vagy szláv nyelvből erednek, holott ez lenne a logikus, ha a királyné, Gizella révén jöttek volna az első hittérítők Magyarországra. Ezt tanúsítják Szent István törtvényei és Szent Gellért fennmaradt írásművei is, melyekben több mint egy tucat nálunk elterjedt eretnekségről írt, de nem is említi a pogány hitű magyarokat. Gellért Deliberátio című munkájában a hatalmával visszaélő, erőszakos papokat nevezi pogányoknak. Nem kapott még kellő értékelést hazai történeti irodalmunkban az a tény sem, hogy a honfoglalás éveiben, tehát Szent István születése előtt csaknem száz évvel eltemetett honfoglalóink sírjaiban nagyméretű bronz mellkereszteket találtak a régészek, kb. egy tucatot, és a kereszt szerepel egy honfoglalás kori ezüst tarsolylemezen is. Legfőképpen ellentmond kereszténységünk Szent István-kori felvételének az a tény, hogy nemcsak a király, hanem népe is, „keresztényebbül” viselkedett századokig, mint a korabeli Európa több, korábban kereszténnyé lett népe.

Visszatérve a Szent István-i állam- és egyházalapításra, közhelyszámba megy, hogy első királyunk egyeduralmát az egyház ideológiájával és szervezetével erősítette meg. Ez a kijelentés azonban többet jelentett annál, mint amit a marxista történészek ezzel közölni akartak. Népünk ugyanis mind a mai napig nem csak alig halványodó államszervezőként és sikeres uralkodóként őrzi első királyunk emlékét, hanem elsősorban a keresztény erényeket gyakorló szentként tiszteli. István személyesen segített a szegényeken, irgalmazott nemcsak a hálószobájába belopózott felbérelt orgyilkosnak, hanem Konrád császár vezetésével országát megtámadó német seregnek is, amelyet kiéheztetve foglyul ejtett, majd miután ellátta szükséges élelemmel, egyszerűen lefegyverezve hazaküldött. (Közel ugyanabban az időben volt ez, amikor a Bolgárverő Bazileosz, magát kereszténynek hirdető bizánci császár, a legyőzött bolgár hadsereg több  mint tízezer katonájának kiszúratta a szemét, csak minden századiknak kímélte félszemét, hogy azok hazavezethessék a nyomorultakat.) Az első magyar király büntetőtörvényei korának joggyakorlatához képest sokkal irgalmasabbak voltak, különösen a rabszolgákkal kapcsolatban. Törvénybe foglaltatta azt a kívánságát is, hogy országa sohase viseljen hódító háborút szomszédjaival szemben. Fiának írt intelmei messze megelőzték korának szellemiségét. Kijelentette például, hogy minden ember egyformán, meztelenül születik meg, és az az ország, amelyik arra törekszik, hogy egynyelvű és egyszokásúvá legyen, gyenge. (Hiába próbálják ezt egyesek úgy értelmezni, hogy ez csak a királyi udvarba befogadott, előkelő külföldiekre vonatkozott, mert másutt az Intelmekben azt is olvashatjuk, hogy nem kormányozhat görög ember latinokat görög, vagy latin ember görögöket latin szokások és törvények szerint.) Szent István lett a keresztény uralkodó példaképe: kegyes, igazságos és béketeremtő – pius, iustus et pacificus.

Szent István egyházszervezői munkájáért elnyerte a pápától az „apostoli” címet. Ez a kérdés évszázadokig a vita tárgya volt, Werbőczi Hármas könyvétől Csizmadia Andor 1966-ban megjelent könyvéig. Szent István a II. Szilveszter pápától kapott apostoli legáció alapján alapíthatott például püspökségeket is, de ma már világos, hogy ez nem általában a magyar királyt, hanem kizárólag Szent István személyét illette. Még Mária Terézia is követelte magának az „apostoli” címet, de ezt a Vatikán nem adta meg neki. Ennek ellenére a királyné, de facto, mégis élt is ezzel a joggal. Ez is mutatja, hogy az államalapítást követő évszázadokban a magyar egyház – Európában szinte egyedülállóan – összefonódott az államhatalommal. 

Érdemes felidézni ezek után a Szent István-i mű XX. századi visszhangját is. Bogyai Tamás l979-ben Győrffy György Szent Istvánról írt munkájában („István király és műve”) azt a kijelentést kifogásolja, hogy „a hazai szentek egyházi kultuszával szemben István kanonizálása célkitűzésében politikai lépés volt”. Bogyai szerint ez „a megfogalmazás anakronisztikus, ahogyan az is, hogy István egyháza csak támasztéka volt egy még nagyobb alkotásának, az államnak. A politika ebben az időben még nem volt autonóm terület, a későbbi értelemben vett öncélú állam szintén ismeretlen volt még. A keresztény állam a XI. században, legalábbis ideális értelemben és alapvető szándék szerint ugyanazokért a célokért küzdött, mint az egyház, amelyik az állam törekvéseivel és érdekeivel egybefonódott, és inkább az állam szolgálta az egyházat, mint fordítva.” Lehet, vélem én, de ez az egyház már hatalmi struktúrával rendelkező feudális egyház volt. A király feladatának lényegét talán éppen egy másik szent magyar király, László, fogalmazta meg legszebben egy bencés apátnak írt levelében, valahogy így: „a hatalom dolgát vétek nélkül nem lehet intézni”.

Nyílván jól jött a világi hatalomnak az, hogy a Krisztusnak elkötelezett papok részt vettek az államigazgatásban, a közoktatásban, honvédelemben, szegények és betegek ellátásában. Ezért a főpapság, a feudális egyház képviselői, hatalmas jövedelmű uradalmakat, terménytizedet (minden jobbágytól, nemcsak az egyházi birtokokon élőktől) kapott. A főpapok megerősített bazilikái, erődített templomai várként, a királyság legfontosabb erődjeiként is működtek. Az egyházi birtokok jövedelmének negyede a szegényeket illette, negyedét fordították templomok építésére és javítására, további negyedét pedig a papok támogatására, a megmaradt negyed felett pedig a javadalmas főpap és családja rendelkezett, de a fiainak adott vagyon visszaáramlott az egyházra. Ez volt lényegében a Szent Ágoston elképzelte, ideális államban is az egyház szerepe.

 

AZ ÉREM MÁSIK OLDALA

A főpapok nemcsak hatalmas vagyonok, uradalmak felett rendelkeztek, hanem politikai hatalommal is, és ebből az országra, és a magyar népre nemegyszer kimondhatatlanul súlyos bajok származtak. Amikor II. András – Szent István intelmével ellentétben – közel tíz évig hazájától távol Galíciában harcolt, Berchtold kalocsai érsek – egyben a király sógora – helyettesítette őt. Az érsek botrányos életével és kincsszomjával kiváltotta a magyar urak lázadását, akik megölték a királynét. (Katona József Bánk bán című drámájához ez adta az ihletet). Később egyre több, teljesen méltatlan ember került egyházi méltóságba, nemegyszer törvénytelenül arra a hamisított oklevélre hivatkozva, mely ezt a jogot a magyar királynak mint apostolinak megadta. (Ilyen alapon tartott igényt erre a jogra az ateista-kommunista minisztertanács is, sőt de facto éltek is vele nemcsak a püspökök, hanem a plébánosok kinevezésénél is.)

Közvetlenül a tatárjárás előtti belharcokban, a feudális anarchia idején olyan főpapjaink is voltak, akik kezéhez vér tapadt, miközben a pápa és a császár közt is háború dúlt. A XIII. század második felében az esztergomi érsek és káptalan kiváltságaik védelmében sűrűn alkalmazták a kiátkozás fegyverét. Záh II. Jób pécsi püspök rendetlen és bűnös életvitelével a pápai legátus kénytelen volt foglalkozni. Zsigmond király egyszerűen lefoglalta az egyházi tized kétharmadát, megszüntette a káptalanok püspökválasztási jogát és gyakorlatát, ő nevezte ki Telegdi esztergomi érseket, 21 éves természetes fiát pedig győri püspökké. 1403-ban egy érseket és 3 püspököt száműzött és helyüket saját kegyeltjeivel töltötte be. Megerősítette a földesurak kegyúri jogait, s bár a parasztok szabad költözésének jogát is, de azt a földesurak kijátszották. Az 1437-es erdélyi felkelést az ottani püspök kíméletlen adói és a régi szabadságjogok eltörlése robbantotta ki, amit levertek, és vezetőit karóba húzták. Ezzel szemben Hunyadi János pálos és ferences barátok segítségével toborozta össze azt a sereget, mellyel 1456 júliusában felmentette Nándorfehérvárt az ostrom alól, és Európa sorsát hosszan eldöntő győzelmet aratott a török felett. A Hunyadiak halálával, II. Ulászló és V. László korában, még rosszabbra fordult az ország helyzete. Estei Hippolyt herceg 7 éves korában lett esztergomi érsek, Perényi nádor 9 éves fia Erdély püspöke, aki ezt a javadalmat már 14 éves korában felcserélte a nagyobb váradi püspökségre. Szalkai előbb váci, majd egri és esztergomi érsek lett, és csak ezután szánta rá magát arra, hogy pappá szenteltesse magát. Amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek kezdeményezésére, Hunyadi Jánoshoz hasonlóan, török ellenes hadjáratra toboroztak katonákat 1514-ben, Dózsa György kereszteseit számos szerzetes és 14 alföldi pap vezette, köztük Mészáros Lőrinc is, akit szintén kivégeztek a „parasztvezérrel”. Ekkor Bakócz 26 egyházi javadalom haszonélvezője volt. A velencei követ az ország második királyának nevezte, és csodálkozott azon, hogy az érsek miért pályázott a pápai trónra, amikor otthon pápa és király is volt egy személyben. Valamennyi Habsburg uralkodó, különösen Lipót császár, csak hozzá hű és magyarságellenes főpapokat nevezett ki egyházi és állami hivatalokba. Így a szégyenteljes vasvári béke ellen tiltakozó magyar urak kivégzését követelő Szelepcsényit, Forgáchot és Kollonics érseket is, akiről azt tartották, hogy többször is kijelentette, hogy Magyarországot koldussá, katolikussá és németté fogja tenni.  A II. Rákóczi Ferenc mellé állott katolikus papokat is kiátkozással fenyegették meg.

Nem lehet célja és tárgya e rövid áttekintésnek, hogy felsoroljam azokat a bűnöket, melyeket a krisztusi tanításokat megvető, esendő, de egyházi méltóságot is viselő emberek elkövettek éppúgy az egyház, mint a magyarság ellen. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy miért távolodott el a magyar nép jobban attól az egyháztól, helyesebben annak hierarchiájától, melynek egykor, ezer esztendővel ezelőtt, példamutató híve volt. Máshol Európában szinte mindenhol az egyház, az egyházak voltak a nemzeti és emberi jogokért harcolók motorjai, szellemi vezetői. Nálunk Orosházán 1891-ben az első földmunkás megmozdulások még templomi zászlók alatt indultak, de miután ezeknek csendőrroham vetett véget, és 1906-ban Andrássy belügyminiszter 5000 embert ítéltetett el, lettek a zászlók egyre vörösebbek. Különösen azután, hogy az 1907-ben német és belga mintára megindult magyar keresztényszocialista mozgalommal szembehelyezkedett a Katolikus Népszövetség, és egy egri pap könyvvel bizonygatta a nagybirtok törvényességét és ésszerűségét. 1900-ban Magyarországon a földek közel 40 %-a volt nagybirtokosok kezén, amiből 2,7 millió hold volt a katolikus egyházé. Ebből csak 5 % volt a lelkészeké és 6 % az egyházközségeké. Ennek a hatalmas pénztőkével kiegészült vagyonnak a kezelése átláthatatlan volt, és különféle gyanúsításokra adott alapot. Ha kisebb mértékben is, de ugyanez volt érvényes a protestánsokra is. Kölcsey szavaival: „A reformációból a köznép nem nyert egyebet a hierarchiának más alakra változásánál”. A felsőház, melyben helyet kaptak a protestáns egyházvezetők is, következetesen ellenállt minden földbirtok-, szociális és választójogi reformnak. Európában nálunk volt a legtorzabb földbirtok-szerkezet, és a nagybirtokosok 1945-ig ellen is álltak a reformnak, hiába követelték ezt olyan lánglelkű próféták, mint Prohászka Ottokár vagy Apponyi Albert.

A kis közösségekben megjelenő krisztusi alázat nem érintheti meg a bonyolult egyházi hierarchia körét? Pedig a krisztusi szociális és emberi-jogi elvek ma is a legmodernebbek és a legésszerűbbek a végzetesen polarizálódott világ minden konfliktusának megoldására, a környezetterheléstől kezdve a politikai és gazdasági-szociális ellentétekig bezárólag. Úgy vélem, hogy a legnagyobb baj a szeretetteljes, őszinte párbeszéd hiánya. Könnyen ítélkezünk, az ellenkező véleményen lévőt azonnal besoroljuk az ellenség soraiba, és nem is mérlegeljük jó szándékát vagy állításainak igazságát. Egy-egy, talán elferdített kijelentése alapján ma bárkit meg lehet bélyegezni, hogy fasiszta, antiszemita, antiklerikális, kommunista vagy éppen a legrosszabb értelemben szabadelvű. Nem is sejtjük, mennyire munkálnak ebben a közeli és távolabbi múlt, történelmünk keserű tapasztalatai, megoldatlanul maradt kérdései. Nagy szükség van e rejtett összefüggések feltárására, a Szentlélek felvilágosító kegyelmére. 

ANDRÁSFALVY BERTALAN

[1] Előadásomban nem érintem az újkori Rózsafüzér-társulatokat és a legújabb kori mozgalmakat, a Fokolárétól kezdve a Házas Hétvégékig. Az előbbiről néprajzi, az utóbbiakról szociológiai irodalomban találunk eligazítást.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.