egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában

 

EGYHÁZUNK KÜLKAPCSOLATAI[1]

 

BEVEZETŐ

Amikor egyházi külkapcsolatokról beszélünk, elsősorban nem a hagyományos értelemben vett nemzetközi diplomácia világára kell gondolnunk. Nem birodalmak vagy államiságot szerzett nemzetek közötti, jó esetben békére törekvő diplomáciai kapcsolat(ok)ról van szó, hanem az egy Egyházhoz tartozás, az egy test tudatából következő testvéri együvé tartozás konkrét formáinak a kereséséről. Ezt a fajta testvéri kapcsolatot, amely egyrészt a felekezeti, másrészt pedig az ökumenikus, azaz valamennyi keresztyén felekezet kapcsolatára épülő regionális és világszervezetek létrejöttét is meghatározza a misszió, a tanúságtétel mozgatja. A Református Világszövetség pl. a XIX. században nem hozott létre külön ifjúsági missziós irodát, mert meggyőződése volt, hogy ezt csak valamennyi felekezet összefogásával lehet hitelesen művelni. A XIX. században megerősödő külmisszióban a protestáns gyökerű missziós egyesületek és a római katolikus egyház gyakorta kerültek szembe egymással, ami alapvetően ásta alá a tanúságtétel hitelét. Pásztor János, az ökumenika nemrég elhunyt professzora, missziói tapasztalataiból egy megrendítő példáról számolt be: az ugandai mártírok máglyahaláláról. A helyi király a protestáns és római katolikus misszionáriusok közötti feszültségek miatt megtiltotta az evangélium hirdetését, és iszlám misszionáriusokat hívott be. A helyi lakosságból evangelizációs munkára kiképzett katechéták nem hagyták abba az evangélium hirdetését. Szenvedésükkel és életükkel fizettek a tanúságukért. A római katolikus és protestáns katechéták halálban való közös vallástétele hatott szerte az országban. Uganda az egyik legerősebben krisztianizált ország lett Fekete-Afrikában.[2]

Azt mondhatjuk, hogy az egyházak közötti kapcsolatokat az egyház egységének keresése, a misszióban való egység és az egységben való misszió mozgatja. Ezekben a törekvésekben pedig a magyar protestantizmus képviselői a kezdetektől fogva alkotó módon jelen voltak. Ez természetesen a pozitív olvasat, amelyhez akkor is ragaszkodnunk kell, ha a valóság némelykor mást látszik mutatni. De mondhatnám, hogy ez eredendően protestáns olvasat, amely a nagy egységtörekvéseknek mindig is motorja, s a XX. században az egyházak közötti, ún. ökumenikus párbeszéd intézményesített formájának, az Egyházak Világtanácsának (illetve azok előzményeinek) elindítója volt. Ettől nyilvánvalóan eltér egy olyan világegyház tevékenysége, mint a katolikus egyház, a maga „szekuláris” diplomáciájával. De az ott is hatékony reformátori szellem gyakorta a protestáns egyházakat is megszégyenítő erejű ökumenikus elkötelezettséget teremthet. Hasonlóan az ortodox egyházakra is jellemző a hagyományos diplomácia egyházpolitikai haszonnal kecsegtető alkalmazása, szoros összefüggésben a nemzetállamuk törekvéseivel. Ugyanakkor majd öt évtizede az ortodox egyházak is számos jelét adták ökumenikus elkötelezettségüknek.

Ebből következően a valamennyi nemzeti egyházzal, egyházi világszervezettel való kapcsolatra gondolunk akkor, ha a református egyház külügyeiről ejtünk szót. Éppen ezért általában összekapcsolódik a két feladatkör: az „ecumenical officer” egyaránt referál nemzetközi és egyház- vagy felekezetközi ügyekben. Így pl. a magyarországi református és evangélikus egyházak közötti kapcsolat épp úgy idetartozik, mint pl. bármelyik dél-afrikai református egyházi kapcsolatunk. S valamennyi bilaterális vagy multilaterális egyházközi kapcsolat végső távlata az ökumenikus mozgalom deklarált célja: a látható egység munkálása.

Ez az egymással törődés már az Újszövetségben is megjelenik, ahol természetesen nem beszélhetünk infrastrukturális egységről; ugyanakkor azonban a meghatározó keresztyén központok között a testvéri kapcsolatok ápolása megmutatkozik pl. a Pál által olyan fontosnak tartott adakozásban a jeruzsálemi gyülekezet számára.

Fontos, hogy bármennyire is tágnak és általánosnak tűnik, mégse feledkezzünk meg erről az alapvető keretről.

 

SZÉTSZAKADOZOTTSÁG ÉS ÖSSZEFOGÁS 

Az eddig vázolt protestáns szemlélet mozgatórugója, meglátásom szerint, történelmi gyökerű. A nagy egyházszakadást követően éppen a reformáció idejében, sőt reformátori egyházak közvetítésével, megjelentek egységtörekvések tulajdonképpen már az 1520-as években. Azóta is töretlen a jelenlétük. Ezzel egy időben ugyanakkor a reformáció az egyház további szétszakadozásához vezetett. Sőt, egyesek szerint, éppen az egységtörekvés fordult visszájára a protestáns felekezetek konfesszionális megmerevedésében.

Ennek ellenére még az ún. protestáns ortodoxia, azaz a reformációt követő konfesszionalizmus idején is töretlen egész Európában az irénizmus („békéltetés”), amely a protestáns felekezetek, nemzeti egyházak egységét keresi. Gondoljunk csak hazánk történelmére, ahol egyrészt sokáig együtt élt a két felekezet, másrészt már 1833-ban megszületik az a nagygeresdi egyezmény, amelyet a dunántúli református és evangélikus egyház kötött egymással. Ennek következtében nem csupán szószéki- és úrasztala csere került rögzítésre, hanem közös gyülekezetek szervezése is lehetségessé vált. S ne feledjük, ekkor, a német uniók korában, még országos egyházak nem is létezhettek!

A két világháború között pedig egy olyan evangéliumi megújulásnak lehetünk tanúi, amely megint csak összekapcsolja a felekezeteket, gondoljunk csak a közös ifjúsági mozgalmakra, mint a KIE, PRO CHRISTO, MEKDESZ, vagy hogy csak egy-egy nevet említsek: Benczúr László és ifj. Victor János. Ez a folyamat is a nyugat-európai fejlődéssel összhangban történik. Sőt, a magyarországi ökumenikus szervezet megelőzi a világháború miatt késleltetett világszervezetét (EVT).

A háborús krízis átélése különösen is azt munkálta a protestáns egyházak vezetőiben, hogy erőiket egyesítsék a közös szolgálatban. 1943. június 26-án megalakították az Egyetemes Egyháztanács Magyarországi Bizottságát, mely később nyerte el a mai nevét (Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa). Ebben az időben a Római Szentszék még nem pártolta az ökumenikus mozgalmat. Magyarországon mégis mutatkoztak örvendetes jelek ebben a vonatkozásban is. Ezek között Ravasz László és Kelemen Krizosztom kapcsolata Pannonhalma és Debrecen között „a szeretet szivárványhídja” felépítésének szándékával utat mutatott a jövő felé. Sőt, hazánkban kezdődött meg, ebben az időben az ortodox egyházzal folytatott párbeszéd, amely azóta is napirenden van.

Ha mindehhez hozzátesszük a nyugati szellemi, egyetemi teológiai élettel való töretlen, évszázadokon átnyúló kapcsolatunkat, akkor azt mondhatjuk, hogy történelmi viszontagságok ide vagy oda, egyházainknak mindvégig sikerült az európai vérkeringésben maradni, még a kommunista diktatúra idején is, s igen nagy megbecsülésnek örvendenek már csak azért is, mert a folyamatos történelmi próbatételek közepette soha nem szakadtak önszántukból (persze intézményesült egységünk sem tekint vissza nagy múltra).

A kommunizmus öröksége ugyanakkor kettős: egyrészt egyfajta érzékenységet, pozitív attitűdöt teremtett elsősorban a nyugat-európai testvéregyházakban, amelyek jelentős támogatást nyújtottak egyházunknak, illetve úgy tekintenek ránk, mint egyfajta hídra, kapocsra a keleti egyházak felé. Másrészt bennünk sok sebet hagyott, hogy nem támogattak minket eléggé.

 

KÜLKAPCSOLATAINK

A fentieknek megfelelően tehát egyházunk mindig is szoros kapcsolatban volt partneregyházaival és az egyházi világszervezetekkel. A hazai folyamatok összhangban álltak a nyugat-európaival, minden különbség ellenére.

Feladatom, hogy a magyar református egyház nemzetközi kapcsolatait ismertessem röviden. Kapcsolattartásunk két területre bontható: a világszervezetekben való részvétel, illetve a bilaterális, vagy éppen többszereplős partneregyházi kapcsolatok.

 

1) PARTNEREGYHÁZI KAPCSOLATOK

A MRE mintegy 25 partneregyházzal egyezmény alapján működik együtt. Ezek között értelemszerűen a hagyományos református egyházak vannak túlsúlyban. Elsősorban német, holland, skót egyházak, illetve Észak-Amerikában a PC USA (presbiteriánusok), a Reformed Church of America és a United Church of Christ (ezen belül működik a Calvin Synode, a „magyar zsinat”) vagy a kanadai presbiteriánusok. Nagy becsben tartanak minket, hiszen még a diktatúra sem vetett gátat annak, hogy élő kapcsolatban, szellemi és testvéri közösségben maradjunk velük.

Nem elhanyagolható tény, hogy a magyar reformátusság jelentős közösségnek számít világszinten is (hozzávetőleg hárommilliós tagsággal). (Összehasonlításképpen a PC USA például 2,4 millió tagot számlál). Ezen egyházakkal való együttműködésünket mutatja, hogy többen is misszionáriusokat, azaz egyházunk missziói fáradozását segítő testvéreket „állomásoztatnak” hazánkban.

Ezen hagyományos kapcsolatok mellett a koreai és a taivani presbiteriánusokkal is nagyon szoros a kapcsolatunk. Koreai testvéreink missziói központot tartanak fenn, és immár két cigánymissziós központ létrejöttében működtek közre. Csak példaként említem, hogy a taivani egyház gyülekezeteiben meghirdetett adakozási akciójával 50 000 dollárt juttat a Biblia Éve támogatására.

Hasonlóképpen alakul egy dél-afrikai holland református egyházzal való együttműködés is.

Ugyanakkor fontos megemlíteni a kisegyházakat, a lengyel, litván vagy görög reformátusokat, akik számára mi vagyunk a nagy testvér és az összekötő kapocs a nyugati egyházak felé. Csak egy példa: a rajnai egyház a MRE koordinálásával tervez közös projektet a francia és olasz reformátusokkal (valdensekkel).

A partneregyházi kapcsolataink alapján tehát magam is meglepetéssel tapasztaltam, hogy milyen becsben áll a magyar reformátusság; vagy megfordítva: milyen felelősségünk és lehetőségünk lenne arra nézve, hogy sokkal aktívabban és meghatározóbb módon vegyünk részt a kölcsönös kapcsolatokban.

 

2) VILÁGSZERVEZETEK

A külkapcsolatok másik terepe az egyházi világszervezetekben való tagságunk. Csak ismételni tudom magam: a magyar reformátusság valamennyi meghatározó felekezeti vagy ökumenikus, globális vagy regionális szervezetben a kezdetek óta aktív tag. Alapelvként elmondható, hogy ezeken a világszervezeteken keresztül valósíthatók meg hatékonyan egyházunk külkapcsolati elképzelései.

 

A) REFORMÁTUS VILÁGSZÖVETSÉG

Bár nem voltunk alapító tagok, már a XIX. század végétől jelen vagyunk ebben a felekezeti szövetségben, amely több mint 200 tagegyház mintegy 75 millió keresztyénét tömöríti magába. Az 1875-ben indult közösség vezető testületébe, azaz a Végrehajtó Bizottságba, mindig is delegáltak magyar képviselőt az európai régió tagegyházai. Ez is mutatja a magyar reformátusság súlyát. A RVSZ egy laza szövetség, amelynek túlnyomó többsége – akárcsak más világszervezetek esetében – immár Afrikából és Ázsiából származik. A RVSZ több együttműködési platformjában vannak szakértő képviselőink.

Fontos megjegyeznünk, hogy a RVSZ európai elnöke Bölcskei Gusztáv (ahogy a püspökkari konferenciák európai tanácsának Erdő Péter – érdekes egybeesés). Ez a tény új helyzet elé állítja egyházunkat, hiszen immár nem csak a magyar reformátusságért kell felelősséget vállalnunk. Egy ilyen lehetőség számunkra is jó tanulóterep lehet arra, amit kevéssé összeszedetten gyakorolunk egyelőre: a nyilvános, közösségi felelősségvállalásra.

A bevezetésben már mondottakra utalva megjegyezném, hogy ez a felekezeti szövetség a „Mission in Unity” program keretében helyi presbiteriánus egyházak egyesülését is ösztönzi, s maga is uniálásra készül a másik jelentős református világszövetséggel a Reformed Ecumenical Councillel.

A RVSZ fontos törekvése, hogy laza szövetségből valódi közösséggé, communiová alakuljon át.

 

B) LEUENBERG, AZAZ AZ EURÓPAI EGYHÁZAK KÖZÖSSÉGE 

Ilyen közösség, communio, létezik az európai protestáns egyházak között. Sajátosan európai jelenség, bár a német bevándorlók által alapított dél-amerikai egyházak is tagjai. Az 1973-ban született megegyezés, az ún. Leuenbergi Konkordia a reformátori egyházak közötti szószéki és úrasztali közösséget rögzíti, s megállapítja, hogy mind az evangélium igaz tanításában, mind a szakramentumok helyes rendben történő kiszolgáltatásában teljes az egyezőség – és e kettő pedig az igaz egyház jele. Az EEK célja a protestáns ökumené teológiai előmozdítása, valamint a protestáns hang, világlátás, társadalomszemlélet megjelenítése, különös tekintettel arra, hogy a 105 reformátori és elő-reformátori egyház jelentős része kisebbségben él odahaza. Az EEK különböző programjaiban egyházunkat évtizedek óta képviselik lelkészek, teológusok. Nem jelentéktelen esemény, hogy közgyűlését 2006-ban Budapesten tartotta.

 

C) EURÓPAI EGYHÁZAK KONFERENCIÁJA 

Az  Európai Egyházak Konferenciája (CEC) az európai ökumené, azaz 126 protestáns, ortodox, anglikán és ókatolikus egyház közössége. 1959-ben alapították azzal a céllal, hogy az öreg kontinensen a nyelvi, földrajzi, történelmi és konfesszionális korlátok leküzdésével munkálja az egyházak egységét és a hiteles tanúságtételt. Genfben, Brüsszelben és Strasbourgban is tart fent irodát, ami jelzi, hogy célja nem csupán az egyházak közötti testvéri kapcsolatok, párbeszéd előmozdítása, hanem aktuális európai társadalmi, gazdasági, ökológiai, menekültügyi, vallási stb. kérdésekre adott egyházi válaszok megfogalmazása is, illetve ezek képviselete, lobbija. Ennek eszköze az ún. „Church and Society” (Egyház és Társadalom) bizottság, amely 1999-ben vált integráns részévé a CEC-nek. Ez a legprofibb ilyen szervezet. Az európai egyesülési folyamatban biztosítja az egyházak részvételét, monitoring tevékenységet folytat. Nem véletlen, hogy az egyházi tagságon túl 43 szervezet társult tagja a CEC-nek. A hídépítés kisebbségi és többségi egyházak között, mely nem titkolt célja a szervezetnek, nem jár egyöntetű sikerrel, ahogy azt az idei nagyszebeni tapasztalatok (az európai egyházak ökumenikus találkozója) is bizonyították.

A szervezettel mind vezetői, mind szakmai szinten erős a kapcsolat. A közös kezdeményezésekben való aktív szakmai részvétel pozitívan hat vissza a saját működésünkre, és jó alkalom arra, hogy megtanuljunk adni, hozzájárulni, s ne csak kapni.

Nagy jelentőségű a CEC és az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa közötti együttműködés, illetve ennek dokumentuma, a CHARTA OECUMENICA, amely rámutat arra a sajátosságra, hogy az egyházak közeledése, közös tanúságtételük és missziójuk elválaszthatatlan a közös cselekvéstől és a társadalmi felelősségvállalástól.

Ezzel kapcsolatban csak a dokumentumban foglalt egyik pontot emelném ki, amely az iszlámmal folytatott párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, a Nyugat-Európa számos országában meglévő társadalmi-kulturális feszültségeket komolyan véve.

 

D) EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA (EVT) 

A legjelentősebb ökumenikus szervezet, a XX. századi ökumenikus párbeszéd intézményesült formája, amely 1948-ban Amsterdamban alakult azok részvételével, akik Jézus Krisztust „Úrnak és szabadítónak” vallják. Protestáns indíttatásáról már szóltam. 347 tagegyháza 560 millió keresztyént képvisel. A katolikus egyház nem teljes jogú tagja, kivéve a „Hit és Egyházszervezet” albizottságot (az ökumené „teológiai motorját”), ahol 1993 óta tagok. Egyházunk alapító tagként már 1956 nyarán vendégül látta a Központi Bizottság ülését Galyatetőn. Ez alkalommal a jól ismert Lesslie Newbigin a debreceni Nagytemplomban hirdette az igét, a száműzetésben élő Ravasz László pedig a galyatetői tanácskozáson számolt be nagy őszinteséggel a kommunista állam és az egyház viszonyáról.

A vezető testületben, azaz a Központi Bizottságban (Central Committee) mindig volt/van magyar protestáns képviselő. Jelenleg a missziói bizottság tagja magyar református teológus.

Az EVT a teológiai párbeszéd, a közös misszió, a társadalmi felelősségvállalás és az istentiszteleti megújulás legszélesebb és leginkább intézményesült formája. Önálló bizottságai leképezik azokat a világszervezeteket, amelyek egyesüléséből létrejött (Life and Work, Faith and Order, World Mission Council).

Az EVT szemlélteti leginkább azt az utóbbi évtizedekben végbement változást, amely során a hagyományosan európai-amerikai (atlanti) keresztyénség immár többségében a déli féltekéhez kötődik.

Az EVT nem a világegyház megvalósulásának helye, nem akar „super-church” lenni, ugyanakkor deklarált célja az egyházak látható egységének előmozdítása. Ennek az egységtörekvésnek a kilencvenes évek elejétől a „koinónia” (communio, közösség) koncepció az alapvetése. Benne nem csupán az egyes egyházak közötti egység megvalósulása, és a tanbeli különbségek megoldása munkál: a keresztyén közösségek közös távlata sokkal fontosabb. Az újszövetségi fogalom által leírt valóság teljessége és forrása ugyanis maga a Szentháromság; Isten, aki Krisztusban megbékítette magával a világot. Ez adja Isten és teremtett világa közötti közösség alapját, amely az Ő országában teljesedik be az Írások szerint. Az egyház az a közösség, amelyben a végső elővételeződik: az egyház a reménység, Isten országának a jele. Hiteles jellé pedig értelemszerűen csak akkor válhat, ha maga is ennek az eljövendő közösségnek a megvalósulása. Ebben a megközelítésben az egység egyszerre Isten ajándéka és törekvéseink gyümölcse. Az egység egyben a missziót szolgálja, és alapja a közös társadalmi felelősségvállalásnak és „akciónak”, amely elválaszthatatlan az evangélium hirdetésétől.

Az EVT mint szervezet erőteljes lobbitevékenységet is folytat, összhangban a fent említett társadalmi felelősségvállalással. Folyamatosan tárgyal a Világbankkal, békemegfigyelőket küld Izraelbe, hogy csak kettőt említsünk (egyházunk 2008-ban két résztvevőt is delegál a „peace watch” projektbe).

 

ÖSSZEGZÉS

Az eddigiekben az egyházak közötti kapcsolatok pozitív olvasatát, illetve annak alapvetését vázoltam, eléggé elnagyoltan. Fontos azonban röviden megemlékeznünk egy ezzel összefüggő jelenségről is, miszerint a vallás kezd a globális politika, a nemzetközi biztonságpolitika és az amerikai külpolitika legdöntőbb elemévé válni. Ez a jelenség kettős olvasatot igényel: az egyik a vatikáni „offenzíva” negatív megítélése, a másik a vallások pozitív befolyása, pontosabban esetleges felelőssége a békefolyamatok előmozdításában. Elsősorban a keresztyén-muzulmán párbeszédre kell itt gondolnunk. Csak egy példa (a fent idézett Charta Oecumenicán túl) a konkrét kezdeményezésekre: éppen 2007 őszén juttatott el (az iszlám valamennyi vonulatát képviselő) 138 muzulmán tudós keresztyén egyházakhoz és világszervezetekhez egy nyílt levelet, „A common word” (Egy közös szó, www.acommonword.org) címmel. A keresztyénség és az iszlám közös alapjait a szeretet nagy parancsolatában vélik megtalálni, s olyan hatékony párbeszédre hívnak, amely alapja lehet a kultúrák kölcsönös békéjének.

  Mindeközben, a jó egy évtizede krízishangulattól sem mentes ökumenikus mozgalom „rekonfigurációjának” is tanúi lehetünk: ugyancsak ősszel került sor kilenc év előkészület után a „Global Christian Forum”-ra, amelyen a protestáns, katolikus és ortodox egyházak mellett az ugyancsak világszinten szerveződő és egyre nagyobb befolyással bíró pünkösdi-karizmatikus és evangelikál irányzatok is aktívan szerepet vállaltak (a pünkösdi egyház az 5. legnagyobb keresztyén közösség 25 millió taggal). Nagy áttörés ez, hiszen az említett egyházi közösségek rendkívül kritikusan szemlélték a „hivatalos” ökumenikus mozgalmat, és az „alternatív” ökumenét képviselték. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egyházak közötti párbeszéd kiszélesedése a XXI. század kihívása.

Persze, a rövid áttekintésben felvázolt egyházi külkapcsolatok, különösen a nemzetközi szervezetek és világfolyamatok szédítő távlata hallatán felmerülhet a kérdés: mi közünk mindehhez? Akarunk, s ha akarunk, hozzá tudunk-e bármit tenni mindehhez? Hiszen megvan a magunk baja. Pontosan ezt a kérdést kell mérlegelnünk. Érzékeltetni csak azt tudtam most, hogy az egyházak közötti mindennemű kapcsolatoknak teológiailag (egyháztanilag) megalapozott gyakorlata van a világban, s ebből kivonni magunkat azt is jelenti, hogy szembehelyezkedünk ezekkel a teológiai alapokkal, és az egyházi létünk, közösségünk élményéből is kizárjuk testvéregyházi kapcsolataink tapasztalatát.

 

UTÓSZÓ

Lehetőségeinkre, pontosabban felelősségünkre (a kettő egybeesik) egy példát azért említenék. Utaltam rá, hogy jelentős közösségként felelősség terhel minket, magyar reformátusokat mind Európában, mind pedig a világban. Ezzel a felelősségünkkel, illetve azzal a lehetőséggel, hogy befolyásoljuk, tartalommal töltsük meg a nemzetközi együttműködést, a rendszerváltozás óta nem teljesen tudunk élni. Ennek talán két oka van: nem alakult még ki az összefogás kultúrája, illetve nem ismerjük fel a felelősségünket, az infrastrukturális és széles egyháztagságunkból fakadó szakmai „humán” lehetőségeinket, amelyek bár messze elmaradnak az amerikai és a német nagyegyházak mögött, de még mindig jobbak, mint a kisegyházak lehetőségei, amelyek viszont jobban tudják érdekeiket érvényesíteni.

A másik fontos, mindmáig rendezetlen kérdés – bár komoly lépések történnek ez irányban –, a diaszpóra reformátusság gondozása, szerte a világban magyar református gyülekezeti központok létrehozása, amelyek immár nem csak a kommunizmus menekültjeinek, hanem a munkaerőpiac – főleg európai – mobilitásával összhangban, azoknak a fiataloknak is lelki-szellemi otthona lehetne, akik külföldön próbálnak szerencsét.

Végeredményben az, ahogy mi itthon, a MRE-n belül megéljük az egységet, társadalmi felelősségünket, leképződik a nemzetközi szerepvállalásunkban is. Az olyan bizalom nélküli társadalom, mint a miénk, egészségügyileg kimutatható nehézségekkel küzd, amelyen egyelőre egyházaink sem nőttek túl egyértelműen. És meg kell értenünk: az egyházi nemzetközi kapcsolatok elsősorban nem diplomácia és lobbizás (az is), hanem testvéri, felelős együttműködés, úton lét a látható egység felé. Amiből saját egyházunkon belül vajmi kevés látszik egyelőre.

A külkapcsolat tehát jótékony kölcsönhatás, amely a megújulást segíti. És nem lehet jó kül-, illetve nemzetközi kapcsolata az olyan közösségnek, amelynek a belső kapcsolata nem egészséges. Hiszen párhuzam van itt: a helyi gyülekezetek közösségének munkálása egy egyházon belül épp olyan, mint a helyi egyházak közösségének munkálása a világban. 

ÓDOR BALÁZS[3]

 

[1] A Johannita csendesnapon, 2007. december 15-én, elhangzott beszámoló.

[2] Lásd bővebben: „A magyar egyházak és az ökumenikus mozgalom”( oikumene.meot.hu)

[3] Református lelkész, a Pápai Református Teológiai Akadémia tanára

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.