egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában 

Mindig katasztrófához vezet az, ha egy nemzet élére felelőtlen, vagy ostoba emberek kerülnek.” (Márton Áron, 1946)[1]

Gyulafehérvár/Erdély boldog emlékű püspökének profetikus és időtálló szavai nem csupán társadalmi, politikai, hanem egyházi vonatkozásban is igazak. Különösen most, hogy a gyulafehérvárira „átkeresztelt” erdélyi római katolikus egyházmegye egy éven keresztül ünnepelte fennállásának 1000 éves évfordulóját. Az ünnepségsorozat tavaly, 2008. szeptember 13-án, vette kezdetét Csíksomlyón, és ebben az évben, 2009. szeptember 29-én, Szent Mihály főangyal ünnepén zárult Gyulafehérváron. Az egyébként (határon innen és túl) nagyon mérsékelt (szinte gyengének is mondható) sajtóvisszhangot kapott millennium egésze nagyszerűen tükrözi azt a zavarossá vált identitás-tudatállapotot, amibe az elmúlt jó 15 évben Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az erdélyi magyar római katolikus egyházmegyét belekormányozta.[2]

 

TRIANON – ÉS A KÉNYSZERŰ NÉVVÁLTÁS 

Megkerülhetetlen tény, hogy az erdélyi püspökséget I. (Szent) István magyar király alapította. Nevét nem a püspöki székhelyről, hanem a területről kapta. Püspöke több mint kilenc évszázadon keresztül ezt a hivatali elnevezést viselte, jó és rossz időben egyaránt. És akkor jött Trianon (1920), amely mélyreható változásokat eredményezett. Az erdélyi püspökség a maga teljességében román fennhatóság alá került. Elkezdődött a kiszámíthatatlan, a mindenkori hatalmi önkénynek kitett, hol beszűkülő, hol pedig valamelyest kitáguló mozgástér időszaka. Mivel a román politikai vezetés tudta, hogy a saját nemzeti identitása megőrzése és kibontakoztatása terén mit köszönhet az erdélyi román ortodox és görög katolikus egyházaknak – történetesen az oktatás, nevelés terén (például a dákó-római/román kontinuitás ideológiát) – mindent megtett annak érdekében, hogy a hatalma alá került magyar egyházak ne, vagy csak nagyon korlátozottan, tudjanak ilyen jellegű társadalmi szerepet felvállalni.

Ebben a történetben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Vatikán mindenkori geopolitikai stratégiája mindig is az aktuális politikai hatalom igényeihez igazodott, és a lelkipásztori szempontok lényegében soha nem játszottak szerepet a döntésekben.

Az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését követően például a pápa a fogarasi román görög katolikus püspökséget Gyulafehérvár-Fogaras néven érsekség rangjára emelte (1850), és ide osztotta be a nagyváradi (1777), valamint az újonnan alapított lugosi és szamosújvári püspökségeket (1852). Ugyanakkor Haynald Lajos, erdélyi római katolikus püspök (1852–1863), hasonló jellegű kérését, hogy az erdélyi püspökség emeltessék érseki rangra, és a Székelyföldön létesüljön két olyan püspökség, amelyek a moldvai és a havasalföldi katolikusok lelki szükségleteit is ellátják, a bécsi udvar elutasította. Ennek eredményeképpen azt a Vatikán is tárgytalanak tekintette.

Az erdélyi magyar katolikusoknak tehát egy ilyen helyzetből kellett szembenézniük a királyi Nagy-Románia diszkriminatív és magyarellenes, az ország homogenizálását célzó intézkedéseivel: például hittérítő tevékenység a román egyházak javára, vagy a magyar felekezeti oktatást korlátozó rendeletek sorozata. Ehhez társult maga a Vatikán is, amikor – a konkordátum megkötésének érdekében[3] – gyakorlatilag mindenben engedett az akkori román kormánynak. A konkordátumnak köszönhetően ugyanis a Vatikán az erdélyi katolikus püspökség elnevezést – mivel az sértette a román önérzetet (!) – gyulafehérvári-ra változtatta (hiszen az „erdélyi” megnevezést csakis a román ortodox metropolita viselheti). Ezen túlmenően érsekség lett az 1883-ban alapított – és szinte mondhatni hívekkel is alig-alig rendelkező – bukaresti püspökség, amelynek az összes latin rítusú római katolikus egyházmegyét egyházjogilag alárendelték. 1932-ben pedig sikerült a katolikus egyház iskolai és anyagi ügyeit a fejedelemség kora (1541–1690) óta intéző önkormányzati intézménynek, a Katolikus Státus-nak, a felszámolását is elérni, amelyet addigra a román kormányok szinte minden vagyonától megfosztottak. Hogy ez megvalósulhasson, a Vatikán még a konkordátum módosítására is hajlandó volt. Hiszen a pápai diplomácia abban az illúzióban ringatta – és ringatja mind a mai napig – magát, hogy a román ortodoxok majd katolizálnak![4]

 

NAPJAINK PARADIGMAVÁLTÁSA

A román nemzeti kommunizmust helytálló és meg nem alkuvó püspökei (Márton Áron és Jakab Antal) vezetésével, és nekik köszönhetően, átvészelő erdélyi római katolikus egyház nem igazán volt felkészülve a rendszerváltásra és a plurális demokrácia támasztotta kihívásokra. Tanulva a múltból, és folytatva elődei nemzetpolitikáját az „eredetien” és sajátságosan román demokrácia megteremtését célul kitűző (újonnan is régi) román politikai vezetés képlékenyebb – mindenekelőtt katolikus és nem annyira magyar (!) – egyházi vezetőt remélt és kapott Jakubinyi György személyében.[5] Mivel pedig a Vatikán – a maga egyetemes jellegéből fakadóan – továbbra is fenntartotta azt az igényét, hogy kiterjedt román római katolikus egyházszervezettel rendelkezzen egy döntően ortodox országban, a kérdés legegyszerűbb megoldásának a magyar római katolikusok elrománosítása tűnt – és tűnik! Ebben a megoldásban összeér (harmonizálható) a vatikáni egyház-geopolitikai érdek és a román nemzetstratégiai törekvés.[6] A gyulafehérvári érsekség tehát lényegében véve egy végrehajtó szerv lett (egy multinacionális cég regionális fiókvállalata), amelynek nincs beleszólása a történésekbe. A stratégiai döntéseket ugyanis mások és máshol hozzák.

A vatikáni-román közeledés első lépésének mindenképpen II. János Pál egyértelműen politikai jellegű romániai látogatása tekinthető (1999. május 7-9.). Ekkor ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a Vatikán mindenre hajlítható, hiszen a román diplomácia elérte, hogy a pápa be sem tette a lábát Erdélybe, ahol (római és görög katolikus) hívei döntő többsége él. Ugyanakkor pedig a román politikai elit belátta, hogy a Vatikán kiváló (EU-kompatibilis) stratégiai partner, akivel akár az ortodox egyházat is sakkban lehet tartani.[7]

A tényleges paradigmaváltás azonban 2006-ban következett be, amikor a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet betagolódott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe.[8] Ezt követte, 2007-ben az erdélyi magyar kisebbség megtartásában markáns társadalmi szerepet vállaló, nemzeti elkötelezettségű, papok félreállítása (például Czirják Árpád, Csató Béla, Gergely István); majd betetőzte, 2008-ban, a kolozsvári Pázmány Péter Római Katolikus Teológiai Líceum és Általános Iskola egybeolvasztása az állami Báthory István Elméleti Líceummal. Ezt már az új főesperes, Kovács Sándor, saját kezdeményezésre és hatáskörben (!) – gyakorlatilag a Jakubinyi érsek tudta nélkül – tette; mintegy önhatalmúlag számolva fel az elődje által alapított helyi római katolikus felekezeti iskolát.[9]

 

AZ ÜNNEP

Gyulafehérvár millenniuma tehát egy olyan nagy múltú, egykori magyar egyházmegye ünnepe volt, amely már nem rendelkezik tényleges összetartó erővel és vezetővel (befolyásolható érsekének ugyanis van hatalma, de nincs tekintélye!), amelynek nagyon szelektív lett az emlékezete, és ma már több mindenre (elsősorban a 900 éves magyar múltra) nem is igazán kíván emlékezni. A legdöbbenetesebb mindebben, hogy elfelejtette azt a püspököt, aki Márton Áron mellett a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy Erdélyben megbukott a román nemzeti kommunizmus által szorgalmazott katolikus békepapi mozgalom, s a római katolikus egyház kitartott Róma hűségében. Természetesen dr. Jakab Antalról (1909–1993; segédpüspök: 1971– 1980; megyés püspök: 1980–1990) van szó,[10] aki pontosan száz évvel ezelőtt született. A millenniumi záró szentmisét celebráló Franc Rodé bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja Prefektusa, XVI. Benedek pápa rendkívüli küldötte, semmitmondó és ideologikus beszédében[11] – amely elsősorban a püspöki hatalomról és a hierarchikus egyházról szólt – teljesen átsiklott a centenárium felett.

Minden bizonnyal nem véletlenül. Hiszen a román államhatalom emlékezetében Márton Áron és Jakab Antal máig a meg nem alkuvó erdélyi magyar katolikus főpapokat jelentik. Ilyenre nincs többé szükség; a rájuk való emlékezés pedig feltehetően sérti a román nemzeti (köz)érzetet. Ezért kell majd az emléküket lassan, de céltudatosan, kitörölni az erdélyi katolikus köztudatból. Hiszen ők ketten együvé tartoznak – szétválaszthatatlanul. Örökre összeforrasztotta őket az ugyanabban a korban viselt szenvedés és felelősség. Hiszen Jakab Antal a megyés püspöki beköszönő beszédében így fogalmazott: „Megígérjük neki [vagyis Márton Áronnak]: emléke örökké megmarad közöttünk. A sorsokat irányító Istent kérjük, segítsen meg minket, tudjunk hithűségben, emberiességben és becsületességben nyomdokain járni.”

Vencser László, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet egykori professzora és vicerektora, valamint gazdasági vezetője,[12] úgy emlékszik felejthetetlen tanárára és püspökére, mint aki „megalkuvás nélkül” irányította erdélyi/gyulafehérvári egyházmegyéjét az álságos és hazug román nemzeti-kommunizmus vallás- és magyarellenes, nyílt vagy alantas, támadásai és intézkedései közepett. „Mivel tisztában volt azzal – írja –, hogy az okosság nem egyenlő a bölcsességgel, döntései előtt mindig hosszan elgondolkodott, alaposan mérlegelt, s végül nemcsak okosan, hanem bölcsen döntött. Nemcsak szerzett tudására szorítkozott, hanem használta az isteni ajándékot, a bölcsesség erényét (…) Vezetői rátermettsége révén a nehézségek ellenére összetartotta a papságot, kényes kérdésekben kikérte tanácsukat, és amennyiben a közösség vagy az egyén érdeke úgy kívánta, hajlandó volt elképzeléseit, döntéseit megváltoztatni, akár teljesen vissza is vonni, mert fontos volt számára az emberi méltóság, a papok egysége és az egyházmegye híveinek összetartása.”[13]

Mindez mára már a múlté. A gyulafehérvári egyházmegye az előrehaladott szétesettség állapotába jutott, ahol sajátságos hatalmi gócpontok és politikai, gazdasági érdekszövetségek alakultak ki. Jakubinyi érsek ebben a már-már áttekinthetetlen helyzetben próbál hatalmat gyakorolni: büntetésekkel és jutalmazásokkal; a hívek iránti legnagyobb érzéketlenséggel. Egyébként az erdélyi római katolikus egyház balkanizálódását kiválóan érzékelteti maga a záró szentmise: a székesegyház főhajójában foglaltak helyet – lazán ültetve és elkülönítve – a politikai és közéleti hivatalosságok (mint régen az arisztokraták), miközben a hívő nép kint állt a katedrális előtti téren. Ez az új típusú „demokratikus feudalizmus” egyben jól érzékelteti azt a román államegyházi berendezkedést is, amelybe Jakubinyi érsek bekormányozta az erdélyi katolicizmus viharvert hajóját.

 

TANULSÁGOK ÉS KILÁTÁSOK

A millennium kétségtelenül a legkiválóbb alkalom a helyzet tisztázására. Ez azonban az erdélyi magyarság számára nem valami kecsegtető. A Vatikán ugyanis egyértelműen a román nemzetstratégiai érdekeket (vagyis a magyarság belátható időn belüli felszámolását; vagy legalábbis társadalmi eljelentéktelenítését) tartja mértékadónak. Ennek függvényében semmit nem tesz, ami kiválthatná a román fél rosszallását. Ezen ünnepi alkalommal ugyanis:

1. nem adta vissza az egyházmegye ősi és történelmi – „erdélyi” – elnevezését;

2. nyilvánvalóvá tette, hogy Márton Áront nem fogják boldoggá avatni. Rodé bíboros mindössze két jelentéktelen mondatot szentelt neki a beszédében – vélelmezhetően azért, hogy a jelenlevő egyházi és politikai méltóságoknak ne kelljen feszengeniük.

Mindez a jövőre nézve azt is jelenti, hogy idő kérdése csupán (10-20 év), mikor válik először a papnevelés, majd maga az egyházmegye hivatalosan is kétnyelvűvé. Ezt követi aztán a szemináriumi oktatói kar, illetve a magyar egyházi vezetés román anyanyelvű/nemzetiségű személyekkel való fokozatos lecserélése (első körben egy román segédpüspök kinevezése). Vélelmezhetően ez lesz Jakubinyi György érsekségének a mérlege: elindította és visszafordíthatatlanná tette az erdélyi magyar katolikusok elrománosítási folyamatát.

A millecentenárium alkalmából tehát feltehetően az 1100 éves erdélyi román katolicizmusról szól majd a megemlékező ünnepségsorozat – s a hálás utókor esetleg szobrot is állít majd neki a gyulafehérvári „ősi” román katedrális előtti téren.

Adja Isten, hogy ne legyen igazam!

 

JAKAB ATTILA

[1] Domokos Pál Péter, Rendületlenül… Márton Áron Erdély püspöke. Szerk. Hídvégi Máté, Budapest, 1989, 175. old.

[2] A záróünnepség román és olasz zeneprogramja mintha tudatosan került volna minden magyar vonatkozást.

[3] 1927. május 10-én kötötték meg és 1929. július 7-én ratifikálták. A köztes időben, igazi balkáni rafinériával, a román törvényhozás megalkotta a kultusztörvényt (1928), amely megerősítette az ortodox egyház uralkodó állam-egyház, illetve a román görög katolikus nemzeti egyház jellegét. A megkülönböztetés még a minősítésben is megnyilvánult. Román mivoltukból kifolyólag ugyanis csupán ezek voltak „egyházak”, miközben minden más elismert felekezetet (az ún. történelmi egyházakat is beleértve: római katolikus, evangélikus, református, unitárius) „kultusz”-nak minősítettek.

[4] Erre az időszakra vonatkozóan lásd Sas Péter, Az erdélyi római katolikus egyház 1900–1948. (Mundus – Magyar művelődéstörténet), Budapest, 2008.

[5] A gyulafehérvári érsek személyes identitásszerkezetében a magyarsághoz való tartozás csupán másodrangú elem. „Először katolikus hívő vagyok – nyilatkozta 1995. december 27-én (Erdélyi Napló) –, másodszor a magyar nép fia. A hívők érdekeiért folytatott küzdelemben ez az értéksorrend vezet.” Ez azért lényeges, mert a román római katolikus püspököknél (egyébként a szlovákokhoz hasonlóan) ez éppen fordítva működik: először románok (illetve szlovákok), és csak azt követően katolikusok. Jakubinyi érsek értéksorrendje azonban magyar viszonylatban nem annyira meglepő. Alapjában véve Erdő Péter esztergom-budapesti bíboros-érseket is ez jellemzi, aki némán szemlél minden romániai vagy szlovákiai római katolikus történést – és ezzel kapcsolatosan másokat is igyekszik elhallgattatni! Ellenkező esetben szóba sem jöhetne pápajelöltként! Román és szlovák kollégái ugyanis minden bizonnyal nem támogatnák ezen ambícióit, amelynek gyökerei valahol a Pápai Magyar Intézetben eltöltött évekbe (1977-1980) nyúlnak vissza. „Rákos­­he­gyi” (Benyik György) egyik év végi nagyjelentése szerint ugyanis akkor „a bi­zony­talan jövő és a túlságosan biztosra vett dip­lo­mata beiskolázás és annak elmaradása megviselte.” Lásd Majsai Tamás, „‘Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban. II. rész”, in: Beszélő 2008/1, január. Pedig „nyugtalansága” nem volt indokolt. Pályája azóta is töretlenül ível felfelé (vélelmezhetően az Opus Dei hatékony támogatásának köszönhetően).

[6] Eközben pedig a román ortodoxia széleskörű területfoglalást hajt végre a Székelyföldön. 1994-ben felállították a Hargita és Kovászna megyékre kiterjedő, csíkszeredai székhelyű ortodox püspökséget. Ioan Selejan püspök, 15 év alatt, 130 ortodox templomot újított fel, 30 újat épített, és 6 kolostort alapított; a román államtól megszerzett vagyonról (ingatlanok és földbirtok) nem is beszélve. Tevékenységéért, 2009-ben, megkapta az érseki címet/rangot. Az ortodox püspökséggel szemben a Csíkszeredában helyben lakó magyar római katolikus gyulafehérvári segédpüspök jelenlétének csupán szimbolikus (hangulat- és közérzetjavító) jelentősége van, hiszen ez egyházjogilag valójában nem jelent semmit. Tényleges katolikus püspökség felállítására ugyanis egyedül a Vatikán jogosult. Erre pedig, a jelen körülmények között, semmi esély, hiszen a felek (a Szentszék, illetve a román állam) geopolitikailag semmiképpen nem érdekeltek a felállításban.

[7] A jövő feladata lesz feltárni azt, hogy ebben a történetben milyen szerepet játszott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség csúcsvezetése. Ebben érdekes kiindulási pontot nyújt a 2006. okt. 26-i székelyudvarhelyi rendkívüli státusgyűlés, ahol a kuratóriumba meghívták például Borbély László minisztert, Kelemen Hunor képviselőt, Puskás Bálint szenátort és Takács Csaba RMDSZ ügyvezető elnököt. Lásd www.hhrf.org/gyrke/sajtofigyelo/2009/status.htm (Letöltés: 2009. okt. 15).

[8] Lásd Jakab Attila, “Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Papnevelő Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), EÖKiK, Budapest, 2007 (www.eokik.hu/data/files/123533689.pdf).

[9] Lásd Dr. Vencser László, „A katolikus egyház felszámolta kolozsvári iskoláját”, in: Új Katedra. Pedagógusok lapja 2008. november, 12-13. old.

[10] Az érsekség megújult honlapján a dr. Marton József által jegyzett egyházmegye történet még csak meg sem említi Jakab Antal püspök nevét (http://www.romkat.ro/index.php?q=egyhazmegye_ tortenete) (Letöltés: 2009. okt. 14). De hasonlóképpen lekerült minden Márton Áronra utaló hivatkozás is.

[11] Lásd www.romkat.ro/?q=node/1358 (Letöltés: 2009. okt. 14).

[12] Mivel 2007-ben kiállt a méltatlanul félreállított paptestvérei (történetesen Czirják Árpád) mellett, Jakubinyi érsek megvonta tőle azt a kanonoki kinevezést, amelyet a kommunizmus nehéz időszakában, az egyházmegye szolgálatában, kifejtett tevékenységéért még Jakab Antal adományozott neki.

[13] Varga Gabriella – Vencser László, Megalkuvás nélkül. Száz éve született Jakab Antal, Budapest, 2009, 10. old.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.