egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2010/6. számában

MIÉRT NEM ISMERNEK SEM BŰNT, SEM MEGBÁNÁST?[1]

München, Arabella park, végállomás. 2007. december 20. A földalatti térfigyelő kamerája az egyetlen tanú, amikor két fiatalkorú egy férfit leüt, és kegyetlenül összerugdal. 76 éves áldozatukat súlyos sérülésekkel otthagyják a földön. Az idős ember, egy nyugdíjas iskolaigazgató, előzőleg a földalattin figyelmeztette a két fiút, hogy ne dohányozzanak. „A fejemet futball-labdaként rugdosták” – jelentette ki az áldozat a bíróságon. „Célzottan és hidegvérűen brutálisan és könyörület nélkül”, így jellemezte a bíró a tettesek viselkedését, és kemény büntetést szabott ki, a két fiatal erőszakoskodót azonban ez láthatóan nem érintette. A fogolyszállító autóból egyikük fölmutatott középső ujj jelzéssel búcsúzott.

„Az olyan tettek, mint az, Münchenben, elbizonytalanítanak, elijesztenek és dühítenek”, írja a Stern riportere, Ingrid Eissele Kalte Kinder című könyvében. Ingrid Eissele nem akar azonban megállni a tehetetlen iszonyatnál, tovább kérdez: „Milyen tényezők játszanak szerepet, amikor a fiatal emberek sem gátlást, sem együttérzést nem mutatnak? Csupán néhány esetben előforduló szélsőséges eldurvulásról és lelki hidegségről van szó? Vagy több búvik meg mögötte: az együttérzés hiányának a jelensége, ami általános társadalmilag fölhalmozódott állapotra utal? Olyan jelenség, amely hamarosan szélesen körbeérhet, ha nem ismerjük föl, és nem harcolunk ellene?”

Karsten 25 éves. 17 évesen megölt egy embert. Meglátogatom őt a fiatalok büntetés-végrehajtó intézetében, amelyet egy hónap múlva elhagy, és meg kell neki ígérnem, hogy sem a büntetés-végrehajtó intézet helyét, sem a valódi nevét nem említem. Karsten – így nevezem őt – hét év és hat hónapi büntetést töltött le. Bűnhődés? Miért? Bűn? Ezt a szót Karsten máig nem ismeri.

Amikor a tettéről beszél, azt olyan hidegen és idegenül teszi, mintha valamilyen tetszés szerinti, neki ismeretlen személyről tudósítana: „Egyszerűen odaütöttem, és megrugdostam, amíg már nem mozdult, és aztán ő így belülről elvérzett. Őt én nem ismertem, először láttam. Egy lengyel volt, aki tulajdonképpen csak a padon ült, és evett meg ivott. Volt egy kollégája vele, valami ostobát szólt, én meg mondtam magamnak: ember, ez ezt rólam nem mondhatja, ez engem egyszerűen ilyen hülyén csak nem dumálhat le. Hát odamentem hozzá és agyonütöttem.”

Karsten nem tudja pontosan, hány embert ölt meg – vagy ahogy ő mondja – vert nyomorékká, csak azt tudja, még gyerek volt, amikor a szerencsétlenség bevonult az életébe: „Akkor nyolc éves voltam. Jöttem haza a játszásból és kék folt volt a szemem körül. Tél volt, szánkózni voltunk, leestem ott a szánkóról, azért volt kék a szemem körül. Azt mondta nekem az apám: »Ha még egyszer így jössz haza és karcolás lesz rajtad vagy kék folt, akkor agyonütlek.« Ettől a pillanattól soha többé nem történhetett ilyesmi velem. Mielőtt kitört a veszekedés, én odaütöttem.”

Karsten odavágott és egyetlen egyszer sem fordult hátra többé. „Egyszerűen lerázni”, mondja, „valahol ott kell annak maradni.” – „Mit értesz azon, hogy »annak«? – kérdezem tőle. „Hát azt”, válaszolja Karsten. Mindenesetre az „az” olyan valami, amit ő nem tud lenyelni. „Annyit kellett az életben nyelni, olyan sokat kellett elviselni, olyan sokszor megalázták az embert” mondja Karsten, „valamikor aztán csak odavág az ember.”

Az apja iszákos és verekedős volt. Minden alkalommal, amikor hazajött, verekedett, a hőst játszotta. A testvérek elbújtak, féltek, mindent hagytak magukkal megtenni. Karsten nem. „Én a nyomdokába léptem, egyáltalán nem fogtam föl, hogy egyre inkább apámhoz hasonló lettem.” Egyik napon Karsten visszaütött. Az apja ott feküdt a padlón, a fiú volt a hős.

„Egyáltalán semmit nem éreztem. Azt gondoltam: vagy ő, vagy én. Kettőnk közül csak az egyik lehet. Az áldozatom fölött állok, rácsapok és megnézem, hogy a másiknak nincs esélye. Ennél fogva már azt gondolom, hogy én vagyok a hős. Ez valamiféle megelégedéssel tölt el, valamit elintéztem. Bár hát produkáltam egy áldozatot, de az áldozat maga egyáltalán nem érdekel.”

 

Érzéstelen gyermekek, ez nem illik az emberképünkbe, a gyerekek játszanak, tombolnak, de nem gyilkolnak 

2010. május 17-én Elias A., 16 éves fiatal, Hamburgban a Jungfernstieg állomásnál egy diszkóhoz vezető úton teljesen ok nélkül leszúrta Mel D.-t. Első alkalommal tízévesen tűnt föl, már mint bűnöző. Négy hónappal azelőtt Angliában egy tíz és egy tizenegy éves testvérpárt határozatlan idejű szabadságmegvonásra ítéltek. Ők két hasonló korú gyereket botokkal és üvegcserepekkel csaknem halálra kínoztak – unalomból, amint mondták. Áprilisban a nyilvánosság arról értesül, hogy Törökországban nyolc iskolás fiú egy hároméves lányt megerőszakolt és megölt. Nem csak bírók és az ügyészek fogják föl leplezetlen iszonyattal, amikor ezek a fiatal tettesek „töredelem nélkül és végképp bűntudat nélkül” állnak előttük.

„Érzéstelen gyerekek”-nek nevezte az ilyen tetteseket Ingrid Eissele újságírónő. Micsoda egy fogalom. Érzéstelen gyerekek. Ez önmagában ellentmondás. Érzéstelen gyerekek – ez nem illik bele az emberképünkbe. A gyerekek jók. A gyerekek ártatlanok. Játszanak, nevetnek, tombolnak – de ők nem gyilkolnak.

„Mindenesetre van valami, amit érzéstelen személyiségként írhatunk le. Mind a gyerekeknél és a fiataloknál, mind aztán később fokozottabb mértékben a felnőtteknél”, mondja a brémai kriminológus, Lorenz Böllinger. Sok éve dolgozik mint pszichoanalitikus az úgynevezett érzéstelen személyiségekkel, akiket általánosan pszichopatának vagy szociopatának neveznek. Lorenz Böllinger ezekről az emberekről mint disszociális tünetű határterület-zavarosokról beszél: „Az a döntő, hogy ezeknek az embereknek nincs képességük más emberek lelkiállapotának a megértésére, azaz sem más emberek szemszögébe nem tudnak belehelyezkedni és azok látásmódján elgondolkodni, sem más emberek iránt valódi érzéseket érezni nem tudnak. Ezzel a beleélési zavarral együtt jár egyfajta érzelemhidegség és lelkiismeretlenség. Nincs bűnérzetük ebben az értelemben, hiszen nem tudják érezni, hogy másoknak fájdalma van az ő túlkapásuk alapján. Meg vannak győződve arról, hogy teljes jogosultsággal cselekednek. A saját kívánságuk, sóvárgásuk, dühük mindig összekapcsolódik a megindokoltság érzésével.”

Lorenz Böllinger ezt a vágyat és ezt a dühöt visszavezeti ezeknek a gyerekeknek az életében előfordult eredendő hiányra, traumatizálódásra, amely már nagyon korán kivetette őket a pályájukról. A kutatás és a hiteles terápiás tapasztalatok azt mutatták, Böllinger szerint, hogy az a központi ok „hogy ezek az emberek életükben megfelelő, kielégítő kötődés-tapasztalatot nem szereztek. Ez természetesen elsősorban a szülőkkel kapcsolatos. Ha a szülők nincsenek a megfelelő helyzetben, akkor ez rendszerint már azoknak a saját gyerekkori elhanyagoltságukon múlik, tehát ismét azokon a szülőkön.” És így ismétlődik a károkozás gyakran egyik nemzedékről a következőre. Az úgynevezett pszichopatáknál vagy erősen zavart erőszakos bűntetteseknél kivétel nélkül beleütközünk a korai gyerekkorban elszenvedett elhanyagoltságba, erőszakba, rossz bánásmódba, ez a környezet traumatizáló magatartását jelenti. Lorenz Böllinger: „Ezeknek az embereknek nem közvetítettek érzőképességet, szenvednek az odafordulás, az elismerés, a szeretet drámai hiányától. Ezért már mint kicsi gyerekek és aztán joggal a későbbi fejlődésben megkísérelik minden eszközzel megszerezni maguknak az odafordulást, ami nekik kimaradt.”

Hogy ezt az agresszív vágyakozást kielégítsék, a pszichopatáknak már gyerekként rafinált módszereik vannak, hogy mások kegyeibe férkőzzenek, becsapják őket, visszaéljenek velük, hátba támadják őket akkor, amikor a legkevésbé várnák. Azoknak az embereknek az életrajza, akik a pszichopaták áldozataivá lettek, gyakran fájdalmas szakadékokat és mély sebeket mutat. A pszichopaták tehetségesek abban, hogy mások életében egy sötét foltot fölszakítsanak. Ezért szükséges a pszichopaták homályos világába belemerülni egy pillanatra, hogy ezt a személyiséget közelebbről megismerjük, és hozzájuk megfelelő magatartást találjunk.

Amerikai tanulmányok felfedik: a pszichopaták az évek folyamán rendkívül ügyes manipulálókká fejlődnek, akik szívesen űzik játékaikat emberekkel; kényszeresen – gyakran gyermeki ártatlansággal álcázva – új áldozatok nyomaiban járnak, akiket becsaphatnak és kifoszthatnak. Emellett biztos szimat vezeti őket főként olyan emberekhez, akik labilis, sebezhető állapotban vannak. Éngyenge emberekhez, magukat egyedül érző emberekhez vagy érzelmi támogatásra vágyókhoz. Ezekkel a zavarokkal nem minden személyiség lesz automatikusan bűnöző erőszakoskodó. Sok ilyen érzéstelen ember él külsőleg alkalmazkodóan látszólag normális körülmények között, és ott abbahagyja zavaró késztetéseit. Minden pszichopata ismertetőjegye, hogy nem bocsátkozik kötöttségbe, hogy semmiféle empátiával nem rendelkezik, és sem fájdalmat, sem bűnt, sem megbánást nem érez. Ezért az áldozat soha nem lesz számukra egy szemközti, egy te – az csak puszta tárgy marad.

A tapasztalt kriminológus és pszichoanalitikus Lorenz Böllinger számára ezek az esetek a legnehezebb gyógykezelései közé tartoznak, mert ezeknek az embereknek általában legkevesebb egy évre van szükségük, „amíg ők a belátás szikrájához jutnak, hogy a kezelés nekik egyáltalán valamit használni tud”. Ezek a paciensek csaknem kizárólag hozzá jönnek, mert a bíróság kényszeríti őket erre. Ők nem a saját szenvedésük szorítása miatt jönnek, nekik nincs szenvedésterhük. Mert ők nem tudnak érezni a másik helyében, saját magukért sem tudnak érezni. „Amit ők éreznek”, Böllinger szerint, „mindig csak közvetlen kéjnyereség romboló tevékenységükből. Ez kielégíti a hatalomérzetüket, minthogy ők különben tehetetlenek, és kielégíti spontán és rövid időre a vágyukat. Ők okozzák a zavart, amit ők elszenvedtek, más embereknek. Olyan ez, mint egy nem tudatos bosszú. Mögötte azonban figyelmeztetés bújik meg; leplezetlenül fogalmazva: érezned kell, hogyan volt az velem, azért te végül segítesz nekem és azt adod nekem, amire szükségem van. Ez egy túlélési mechanizmus, hosszútávon azonban nem megoldás.”

 

„Bennem, körülöttem unalom, csönd, ásító üresség, halál”

Hogy ezeknek az embereknek egy korábbi kötődési tapasztalat hiányzik, abban egyetért az agykutatás és a pszichoterápia. A neurobiológia azonban fölteszi a kérdést, hogy vajon ilyenfajta személyiségzavaroknak lehetnek-e az okai agyi organikus fejlődési zavarok vagy károsodások. A brémai agykutató, Gerhard Roth számára ehhez nem fér kétség. Felhívja a figyelmet az agyban egy helyre, amelyet a svájci pszichoanalitikus Arno Gruen egykor „az embertelenség sorompójának” nevezett: „Ez az úgynevezett orbitofrontális kortex, közvetlenül a szemünk fölött. Régóta tudjuk róla, hogy ez a lelkiismeretünk központja, és azt is tudjuk, hogy hogyan fejlődik ki, illetve nem fejlődik ki. Így – többek között – korai, nagyon negatív kapcsolati tapasztalatok és traumatizálódások az agy ezen részének a fejlődését erősen károsíthatják, ami ahhoz vezet, hogy a legrosszabb esetben az ember minden erkölcsiségét és etikáját elveszíti.”

Ennek azonban nem kell szükségszerűen így lennie. Gerhard Roth szerint néha abban a helyzetben vannak az agyak, hogy ezeket a hibás fejlődéseket talányos módon ellensúlyozzák. Ténylegesen igazolható – és ebben széles tudományos konszenzus uralkodik –, hogy csaknem mindegyik ilyen úgynevezett érzéstelen gyermek maga is erőszak áldozata. Ennek a személyiségzavarnak azonban az is része, hogy ezek az emberek nem gondolkodnak el a múltjukról. Nem érdekli őket, miért lettek ők ilyenek. Legkésőbb fiatalkorúként veszítik el kapcsolatukat az érzelmeikkel, saját magukkal és más emberekkel. „Bennem és körülöttem unalom van, csönd, ásító üresség, halál”, mondta egy fiatalkorú erőszaktevő, aki éjszaka egy parkban egy padon alvó férfit számtalan késszúrással megölt.

Talán találó leírása ez egy 17 éves ámokfutó lelkiállapotának is, akit 2009. március 11-én Winnendenben az Albertville-reáliskolában tetten értek, amikor apja fegyverével 15 embert meggyilkolt, mielőtt menekülés közben saját magát is megölte. A kriminológus és pszichoanalitikus Lorenz Böllinger fölismerte nála az úgynevezett érzéstelen gyermek sok tünetét: „Meg vagyok győződve arról, hogy már nagyon korán szocializációs hiányosságok mutatkoztak. Erős visszahúzódás volt megfigyelhető, sokat ült a számítógép előtt, majd hozzájött ez az azonosulás a magasan fölfegyverkezett apával, és ezáltal megvoltak a kellékek: egyrészről az érzelmi elhanyagoltság és szülői kapcsolatgyengeség miatti erős agresszivitás, másrészt az agresszivitás idealizálása is. Ez robbanó keverékké lett.”

 

„Úgy volt ebben a házban, mint egy idegen, itt volt és mégsem volt itt, az ember egyszerűen átnézett rajta”

Nina Mayer az Albertville-reáliskolában dolgozott mint előadó. 24 éves volt, amikor a fiatal ámokfutó öt golyóval megölte. Az anyja, Gisela Mayer mondja ma: „Eláll a lélegzeted és megnémulsz, amikor a gonoszság ilyen közvetlenül betör az életedbe. Ettől fogva a fájdalom lavinája alá temetve él az ember”. Mégis talál szavakat, hogy könyvet írjon. Ez a címe: „Az érzéstelenségnek nem szabad győznie. Amit az emberiesség az erőszak ellen tenni tud.”

Néha azt kívánja Gisela Mayer, hogy a lánya gyilkosa is érezzen rettenetes tette miatt kimondhatatlan kínt vagy legalább sejtelmet a fájdalomról, a következő pillanatban azonban biztos abban, hogy ő is az érzéstelen, megátalkodott gyermekek közé tartozik. „Igen, ezt gondolom, és ez nagyon megterhelő. Nagyon kegyetlenül hangzik most ez, de örülök, hogy ő már nincs életben. Ha találkoznék vele, és föl kellene ismernem, hogy semmit sem bánt meg, hogy semmit sem értett meg, hogy nem tudja fölfogni, mit tett, az elviselhetetlen pillanat lenne számomra. Nem tudnám, hogyan tudnék ilyesmit túlélni.”

Soká tartott, amíg a lánya gyilkosa emberi arculatot kapott. Ő, aki a családját ebbe az elképzelhetetlen szenvedésbe taszította, légüres hely volt az életében. Nem tudta a nevét kimondani és nem viselte el, ha mások kimondták a nevét. A név számára személyes létet, emberlétet, értéket jelent. Megtagadta tőle a nevet. Csak egy év eltelte után lett fokozatosan arca ennek a névtelen szerencsétlenségnek.

„Itt van egy gyermek, úgy született erre a világra, mint a többi millió gyermek, és tizenhét évvel később abszolút érzéstelen volt. Mi történt ezzel a kisgyerekkel?”, kérdezi Gisela Mayer, és ezzel a kérdéssel kapott ez a gyermek nevet: „Csak hivatkozásokra vagyok ráutalva, ami ezt a Tim Kretschmert illeti”, mondja Gisela Mayer ma. „Egy utalás, amim róla van, a testvére osztálytársától való, aki ebben a házban volt, és azután azt mondta, furcsa volt, úgy volt ebben a házban, mint egy idegen, itt volt és mégsem volt itt, egyszerűen keresztülnéztek rajta. Ez számomra jel arra, hogy végtelenül magányos volt ezen a világon. Szerencsétlen volt, a lelke mélyéig szerencsétlen, és ebből a szerencsétlenségből fejlődött ki a bosszúszomj minden ellen, amit ő ezért hibásnak tartott. Hogy ő a mi lányunkat megölte, az természetesen teljesen értelmetlen volt. Ő azonban föltűnést akart, vagyis ezek az emberek kétségbeesetten keresik az elismerést egy olyan társadalomban, amelyet gyűlölnek. A társadalom, az mi vagyunk, és mi voltaképpen nem vagyunk nekik közömbösek. És ez az az ok, miért mi vagyunk az áldozataik: de ez nekünk hihetetlen lehetőségünk is, hogy itt hatást gyakorolhatunk.”

 

„Minél előrehaladottabb az empátia zavara, annál jobban rögzül a gyermekek fejében”

Akármilyen gonoszak lehetnének is a cselekedeteik, csak az egész, gyakran annyira rövid élettörténetre vetett különbségtevő pillantás teszi lehetővé, hogy megértsük. Az érzéstelen gyermekek szükséget szenvedő emberek. Ezt a szükséget kellő időben észrevenni az a lehetőség, amiről Gisela Mayer beszél. Arról van szó, hogy felismerjük, hogy ezek a gyermekek a családjukban, a társadalomban miért lettek olyanok, amilyenek ma. A pszichopátia egy személyiségnek éppen nem mozdíthatatlan, adott esetben talán veleszületett minősége. Az emberek ilyenfajta zavarokkal egy folyamaton mennek át, amely a korai gyermekkorban kezdődik, és a felnőttkorban fejeződik be. Mint gyermekek nem elveszettek, jó pályákra lehet irányítani őket. Itt érvényes azonban az állítás: minél korábban, annál jobb. Tízéveseknek egy kezelés már viszonylag későn jön.

A Stern riportere, Ingrid Eissele ezért azt tanácsolná, hogy minden gyermeknél azonnal a születése után figyelni kellene a lehetséges figyelmeztető jelekre, például: „Ha a babáknak nincs kötődésük a szüleikhez, ha a gyerek nem keresi az anya tekintetét, ha a fejét elfordítja. Ezek korai jelek, amelyeket a mesterségében iskolázott gondozó fölismer, és akkor már sokat lehet elérni, ha valaki ebben a gyakran elbizonytalanító első évben a szülők mellett áll. Ha a gyerekek magatartása föltűnő, miközben más gyerekeket vernek és közben semmi bűntudat nem ismerhető föl rajtuk, hanem egyszerűen folytatják, akkor különféle lehetőségek vannak, hogy a gyermekeket szoktassuk és megmagyarázzuk nekik, hogy miért fáj az a Péternek, amikor valaki lapáttal a fejére üt. Minél tovább terjed a beleérzés zavara anélkül, hogy kívülről valami történne, annál erősebben bevésődik a gyermekek fejébe.”

Ingrid Eissele „Érzéstelen gyermekek” című könyvében utánajár a föltűnő eseteknek, és az érintett családok színfalai mögé pillant. Az érzéstelen gyermekekről írt életrajzai úgy olvastatják magukat, mint olyan élettörténetek, amelyekben oly sok minden félresikerült, ami alapjában véve jól is sikerülhetett volna. Ha csak adódott volna valamelyik napon, valamilyen helyen jó tapasztalat, valamilyen ember, aki a gyöngédséget még egyszer újra megmutatta volna, és akkor talán adódhatott volna a jó felé fordulás.

Ingrid Eissele a „volna” szóhoz azért ragaszkodik, mert nemcsak visszás állapotokat akar leírni, hanem fölbátorítani, hogy figyeljünk oda: az iskolának figyelmesebbnek kell lennie, az óvodának figyelmesebbnek kell lennie, és itt a szomszédság is figyelmesebb lehetne. „Az iskola sok jót elérhet, ha már az első osztályban gyakorolja a gyerekekkel, hogy nemcsak olvasás, írás, törtekkel számolás és az idegen nyelv fontos, hanem az a kérdés is: hogyan boldogulok a másikkal, miként értem meg, mi zajlik le benne? Ha az iskola azt sugallja: komolyan fogod venni a másikban, amit te magad érzel, és ami benned történik, meghallgatunk téged, de te is meghallgatod a többieket, akkor csodálatra méltó dolgokat lehet végbevinni. Azt hiszem, hogy az iskolai szociális tanításra eddig túl kevés idő és figyelem maradt.” Egy egész hálózatnak kellene lennie, így Ingrid Eissele, amely a veszélyeztetett gyermekeket fölkarolja – a legelejétől: szülésznők, nevelők az óvodában és iskolában, gyermekorvosok. Mindannyiuknak élesíteni kellene a szemét, hogy a korai figyelmeztető jelekre, amelyek már az első életévben mindenképpen fölismerhetők, időben reagáljanak, és az érintett családoknak segítségükre siessenek.

„Felelősnek érezhetjük magunkat”, mondja Ingrid Eissele, mint szomszédok, barátok és rokonok is, nem mint besúgók, hanem mint emberek, akiknek gondoskodó, együttérző tekintetük van. Gyógykezelés és megváltoztatott szociális föltételek elérhetik az ilyen úgynevezett érzéstelen gyermekek esetében, hogy lassanként talán a beleérzés minimuma létrejön, ami megóvja őket attól, hogy továbbra is idegenekre ártalmasan kelljen cselekedniük.

Az államnak is felelősnek kell éreznie magát, és a következményeket megfontolnia, amikor hozzálát piros ceruzával kipipálni a szociális és képzési szektort és az ifjúsági jóléti ellátás területét. A kriminológus és pszichoanalitikus Lorenz Böllinger észreveszi, hogy ez az érzéketlen politika a jövőben szükségszerűen több érzéstelen gyermeket is fog kialakítani: „Messzemenő óvatossággal mondom, hogy ezek a zavarok sokasodni fognak. Ez a társadalmi elidegenedés folyamatán múlik, ahol egyrészről a népesség egyre nagyobb hányada lecsúszottként fog vesztesnek minősülni, és aztán ebből magából is depresszióval és alkoholizmussal járó nagy probléma adódik, úgyhogy ők szülői feladatkörüknek többé nem tudnak megfelelni. Másrésztől az emberek mind túlterheltek, a munka egyre intenzívebbé lesz és a munkafolyamatok folyvást sűrűbbek, aztán akkor gyarapodnak az olyan pótfeladatok mint a számítógép és a televízió, ahová a gyermekeket elhelyezhetik. Mindez hozzájárul a kötődési veszteséghez.”

 

„Alapjában a gonosz a jó hiánya, és tudunk jót tenni, hogy a gonoszat legyűrjük”

Az érzéstelen személyiségek jelensége nem új. Kezdettől fogva beszámol erről az emberiség története. Káin leütötte testvérét, Ábelt. Manapság az úgynevezett szociopaták vagy pszichopaták a nyilvánosság szeme elé kerültek, mert ők talán valóban rámutatnak egy általános társadalmilag halmozódó állapotra, korunk „szocializációtípusára”. Az érzéstelen személyiségeknek a tettei bármilyen nagyon borzongathatnak is bennünket, hiszen időközben megszoktuk, hogy mindennel számoljunk – mégis elviselhetetlen lesz, ha a gonosz ártatlan gyermekek szívébe fészkeli be magát. „Az emberek jóságába vetett hitünk utolsó bástyáját rombolja le”, mondja Johanna Haberer teológus, a keresztény publicisztika professzora az Erlangeni Egyetemen: „Az a képünk, hogy a gyermekek olyanok, mint érintetlen fehér hóval fedett táj, ahová aztán lassan az élet nyomai beköltöznek. Ez azonban nem az őskeresztény elképzelés. Ha a Biblia olyan mondatokat fogalmaz, mint: az ember ifjúságától fogva rossz, vagy amikor Szent Ágoston azt mondja: meg kell figyelnünk két csecsemőt az anyjuk mellén, amikor a tejért viaskodnak, hogy lássuk, honnan ered a gyűlölet, akkor ő úgy véli, hogy a gyermekben is van gonoszság. Itt előjön ez az elképzelés az eredeti bűnről, hogy mindkettő eredendően már bennünk van, és a versenyben és túlélési küzdelemben az önzés legtöbbször erősebb, mint az altruizmus, különösen gyermekeknél.”

„Fáj”, mondta Karsten, a fiatalkorú gyilkos a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetben folytatott beszélgetésünkben, „ha te olyan sokáig jégre voltál téve, és hirtelen vér folyik át dermedt ereiden. Azt mondták azonban nekem: az egyetlen, ami segít, az az, hogy szemügyre veszed a sebeket, amiket másnak okoztál, és a sebeket, amit mások neked okoztak. Talán akkor visszatalálsz magadhoz. Talán. Semmit nem ígértek nekem.”

Johanna Haberer: „az hiszem, az a rendkívüli elhagyatottság állapota, amikor valaki elvesztette a kapcsolatot a hozzá hasonlókhoz vagy az embertársaihoz. Az a pokol. A pokol nem forró, a pokol hideg és elhagyatott. Luther Márton olyan helynek írja le a poklot, ahol egy senki a másikat fölfalja. Ahol semmi nincs. Nincs kapcsolat, nincs melegség, nincs szeretet. Hiszen a szeretet az jelenti, hogy folytonosan kapcsolatban lenni. Ez az, amit a kereszténység hit, remény szeretettel ír le. Ennek az ellentéte az emberek közül kizárva-lét. A pokol nem forró, a pokol fagyos.”

A kirekesztettség és a kizárva-lét ezen pokla ellen fellebbeznek a szakértők, akik erőteljesen foglalkoztak az érzéstelen gyermekek problematikájával. A bírósági riporter, Ingrid Eissele rettenetesnek tartaná egy társadalom számára, ha annak az itt-ott fölerősödő kívánságnak engedne, hogy ezekről a gyerekekről mint elveszettekről lemondjon és kiszorítsa őket. A kriminológus és pszichoanalitikus Lorenz Böllingernek jogilag és etikailag is az emberi jogokba ütköző lenne ez. És Johanna Haberer teológusnak a megtérés kegyelmébe vetett összes remény vége. „Létezik a gonosz a gyermekben. Nem tudjuk, honnan jön, ugyanúgy, ahogy azt sem tudjuk, hogyan jött a kígyó a paradicsomba. Mindezek ellenére nem szabad a kereszténynek föladnia Ágoston szavát, aki azt mondta: alapjában véve a gonosz a jó hiánya, és tudunk jót tenni, hogy legyőzzük a gonoszt. Hogy az ember időnként aztán tanácstalanul megáll, és azt mondja: nem tudjuk hogyan keletkezett ez az emberben, magányosság-e ez, szomorúság-e, genetikai hiba-e, ezt az embernek el kell viselnie. A keresztény álláspont megkívánja: soha nem szabad egy emberről lemondani, azért hogy megmaradjon a megtérés lehetősége minden ember számára, teljesen mindegy, hogy ő mennyire vétkes.  A jövőnek mindig még magában kell hordoznia a jósághoz vivő meglepetést.”

 

DORIS WEBER
Fordította: Dr. Geleji Sándorné Neubauer Irén

[1] Forrás: Doris Weber, Kinder ohne Mitgefühl, in: Publik-Forum 2010, Nr. 15. 26-31. oldal.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.