egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2010/1. számában

A KÖRNYEZETÉT FORMÁLÓ EMBERISÉG

Az utóbbi években jól követhetően sokat változott a környezettel való kapcsolatunk általános megítélése. Míg pár évvel ezelőtt a környezet ügyének felkarolását néhány különc mélyzöld aktivista, érthetetlen tudóscsoport, aktív nagymama vagy túlbuzgó egyetemista komolytalan ügyeként volt szokás elkönyvelni, e mára divatossá lett tevékenység egyre több ember számára válik napi feladattá. Távolról sem jelenti még ez azt, hogy akik ma környezeti kérdésekkel foglalkoznak, személyesen is egyre elkötelezettebb híveivé válnának a környezettel való együttélésünk kibékítésére irányuló törekvéseknek. Csak remélhetjük, hogy a bővülő pályázati források gravitációs erőterében egyre többek fejében áll össze a Föld állapotára vonatkozó teljes kép a napi hírek részleteiből. Legyen szó iparról, pénzpiacról, élelmiszer-biztonságról, tudományos kutatási eredményekről, energiapolitikáról vagy az erőszak sűrűsödő jeleiről - alig van hír, mely ne érintené mélyen, sőt alapjaiban ezt az együttélést. 

Az emberiség jövője, melyet jelenben hozott döntéseinkkel lépésről-lépésre alakítunk, jórészt attól függ, hogy a világ híreinek személytelenül hangzó mondatai közt felfedezzük-e a hatékony személyes cselekvés lehetőségeit, és hogy van-e indíttatásunk ezek megvalósítására. Régi, egyszerű és nyilvánvaló összefüggés, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük. Vágyak, célok, szemléletek, hitek által formált emberi tevékenység az, mely közvetlenül meghatározza a jelent és jövőt. A történelmi kereszténység tanítása egységes abban, hogy a Gondviselés legfőbb eszközének az emberi cselekvést tartja, szemben azokkal a felfogásokkal, amelyek sorozatos kataklizmák, természetfeletti beavatkozások vagy csodálatos események történéseihez kötné ezt. Az ember-, közösség- és jövőellenes célok szolgálatába állított kommunikációs és pszichológiai termékek özönvízszerű kultúrájában önpusztító magasságokba emelkedő veszélyérzeti ingerküszöbünk egy ideje azonban már nem működik megbízhatóan. Nemzedékünk tragikusan képtelenné vált az egyéni felismerés és közösségi cselekvés finom összhangjában létrejövő kulturális önvédelemre, és egyre kiszolgáltatottabbá válik az egykor forradalmi jelentőségű, önálló életre kelt alkotásaival szemben. 

A tipikusan újkori, az embert a saját környezetével való szembeállítás árán felemelő programok szerint pedig ezeknek az alkotásoknak már fél évezrede kizárólag az ember apoteózisát[1] kellene szolgálniuk. Környezeti állapotaink mai borús kilátásai egyértelműsítik a tévedést. A jelenlegi kultúránk legjellemzőbb vonásait előkészítő és meghatározó eszmék és ötletek láncolatára volt ahhoz szükség, hogy mára a megmérhetőnek, feldolgozhatónak és legyőzhetőnek címkézett természet perifériájára szoruljunk. Egyre kevesebb örömünket találjuk belül, az egység képleteinek közelében, és egyre nagyobb szükségünk van újabb területekre ahhoz, hogy elrontott praxisunkat mentegethessük. Olyan korszak határára érkeztünk, amelyben boldogulásunkat első renden az arra a kérdésre adott válaszunk határozza majd meg, hogy tovább menekülünk-e folyamatosan felélt világunkból különféleképpen kényszerrendezett jövőképeink felé, vagy lesz erőnk visszafordulni és természeti erőforrásainkat, természetes közegünket legalább annyira megbecsülni, mint az ezek feléléséből létrehozott új világokról szóló képeinket, képtöredékeinket.  

Felismert tévedésünk lényegi jele a jövőért végzett, elkötelezett tevékenység. Egyik kiemelkedő példája ennek a nemzedékünk tagjaival való együtt-gondolkodás az elért eredmények felhasználásával, közös helyzetfelismerések alapján. Az emberi természet ismeretében azt kell mondanunk, nem elég meggyőző annak az elterjedt jövő-forgatókönyvnek a sikere, amely az élhető jövő garanciáját a korábbi történelmi korokban már megvalósult viselkedési minták megismétlésében látja. Ez nemcsak  a fejlődésről szóló elképzeléseinknek mondana ellent, hanem a világ jövőjének alakításában betöltött, teremtésben kapott szerepünk, mandátumunk lényegének is. Visszalépés, regresszió lenne ez a kísérlet, mely lehet talán időnyerést és erőgyűjtést segítő korszak egy nem remélt (de többektől vizionált)  világösszeomlás után, de az előrehaladó idő keretei közt élő emberiséget nem látná el az állandó előrelépés oly mértékű élményével, amely hosszú távon képes volna elvonni figyelmét önző érdekeinek rafinált érvényre juttatásától. Csak ha átéljük jelenünk múlt és jövő közt pillanatonként újraképződő senkiföldje-élményét, amelyben a közös múlt és a várt jövő mellett a jövőért végzendő feladatainkat is közösnek ismerjük fel, van gyakorlati lehetőségünk arra, hogy ideig-óráig felszabaduljunk a fajunkat jellemző átkos örökség terhe alól. A Teremtés könyvének elbeszélése szerint az átok oka az emberi gőg, amely a számára ideálisnak teremtett világban is kibillenti az embert nyugalmi állapotából. Néhány átlátszó csúsztatás, egyetlen csaló ígéret -  Olyanok lesztek, mint Isten! - elég ahhoz, hogy szembeforduljunk védelmet és biztosított jövőt kínáló otthonunkkal, és megkezdjük zsákutcákkal, vakvágányokkal, otthontalansággal és szenvedésekkel teli önsorsrontó életformánkat, amelyben a mindig vágyott biztonság már csak transzcendens fogalom lehet. Minden, kicsit is együtt- és előregondolkodó embernek a lehető legjobb eszközöket kell megtalálnia ezért arra, hogy szellemi, kulturális és vallási hagyományainak megfelelően a jövő szolgálatába állított gondolkodásmódját és tevékenységét széles körben közkinccsé tegye.

 

VESZÉLYES VIZEKEN

A célzott környezeti kutatások eredményeivel párhuzamosan nő azoknak a szakmai állásfoglalásoknak a száma, amelyek a Föld éghajlatának utóbbi évtizedekben tapasztalt változása okát az emberi életmód környezetre gyakorolt hatásában látják. A még meglevő, cinizmus, rövidlátás vagy érdek vezérelte ellenvélemények hangoztatói gyakran megfeledkezni látszanak arról az egyszerű szempontról, hogy ha voltak is a Föld történetében a mai folyamatokhoz hasonló éghajlat-átrendeződéssel járó periódusok, és ha az éghajlatváltozást előidéző üvegház-gázok nem is kizárólag az emberi tevékenység termékeként kerülnek a légkörbe, a földfelszín lakható részét egyre nagyobb mértékben benépesítő és egyre kiterjedtebb ipari tevékenységet folytató emberi faj életstílusa arányaiban is egyre nagyobb környezetterhelést jelent. Ennek pedig egyszer számszerű eltérésekben is ki kell fejeződnie előbb a bioszférában, majd az életet övező földi szférákban. A légköri szén-dioxid eredetére vonatkozó szénizotópos vizsgálatok elég meggyőzően igazolják, hogy az ipari tevékenység és az erdőirtások révén folyamatosan növekvően évi 32 gigatonna üvegház-gázt állít elő az emberiség.[2] Korunk sajátos feladata, hogy a regenerációs képességén felül megterhelt környezetet, az emberi faj jövője érdekében (is!), legalább az egyensúlyi állapot visszaszerzésének szintjéig tehermentesítsük, és huzamosan ott is tartsuk. Röviden ezt értjük az „élhető világ”, a „fenntarthatóság” és a hozzájuk hasonló újabb keletű kifejezések alatt. 

A jövő veszélyeztetettségének mértékére az elmúlt évtizedekben többen határozottan figyelmeztettek. Sir Nicholas Stern, a Világbank vezető közgazdászának 2006-ban széles körben ismertté vált számításai például mindenekelőtt azért tekinthetők különösen fontosnak, mert első alkalommal fordult elő, hogy a Föld teljes károsanyag-kibocsátásának háromnegyed részéért felelős ipari hatalmak ún. fejlett életmódja és az emberiség egyre veszélyeztetettebbé váló jövője között fennálló kapcsolatra végre nem „csupán” egy újabb éghajlati szakértő, hanem az első tekintélyes gazdasági szakember mutatott rá. Stern megállapításai azzal az utilitarista – és emiatt közérthető – következtetéssel zárulnak, hogy ha a brit gazdaság a jövőben is meg kívánja őrizni vezető szerepét, akkor az ipari és háztartási szén-dioxid-kibocsátás visszafogása mellett a bruttó hazai termék növekvő hányadát kell az ezzel megőrzött jövő szolgálatába állítani. A Stern-jelentés készítői kiemelik, hogy ami a jövő érdekében most még megtehető, arra a környezeti válaszokban beálló pozitív visszacsatolások következtében 20 év múlva már nem lesz lehetősége az emberiségnek.[3]

 Az emberi élet környezetterhelő hatásának legelterjedtebb és a gyakorlatba legsikeresebb módon átültetett modellje, a Mathis Wackernagel által megalkotott ökolábnyom-modell. Az azóta eltelt 17 évben egyre több szempontot érvényesítő számítási és demonstrációs modell alkalmazására létrejött, több mint száz társintézménnyel együttműködő Global Footprint Network arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy az emberi faj földi jelenlétéből és tevékenységéből fakadóan milyen mértékben környezetterhelő, azaz az általa elhasznált természeti erőforrásokat milyen ütemben képes a természet előteremteni.[4] A 201 országra kiterjedően 1961 óta gyűjtött adatok birtokában látható, hogy az 1980-as években bekövetkezett egyensúlyi állapot után, 2005-ben az emberiség természeti erőforrás-igénye már 30%-kal haladta meg a rendelkezésére álló erőforrások mértékét. Az egyensúly fenntartásához négy évvel ezelőtt már 1,3 Földre lett volna szükség, vagy 12 naptári hónap helyett évenként 16-ra. A modellben alkalmazott értékelés elemei a beépített területek, termőterületek, erdők, legelők, szénmegkötő területek és a halászvizek eltartóképessége. Ez az érték globális hektárban számolva 13,6 milliárd volt, miközben a 6,5 milliárdos emberiségnek 17,5 milliárd gha-ra lett volna szüksége. Az egyénre vetített 2,1 gha biokapacitás keretét jócskán meghaladva, a 2005. évben már 2,7 gha-nyi területet éltünk fel. A 0,6 gha különbséget egyértelműen máshonnan vehettük – gyorsuló ütemben ideig-óráig vehetjük még ma is – el. Hogy honnan, szemlélet kérdése. A jövő nemzedékektől (a fenntarthatóság elvének emberközpontú változata), a természettől (eco-justice mozgalom), önmagunktól (a szolipszizmus képviselői számára is egyre egyértelműbben). Formális keresztény etikai megközelítésben elmondhatjuk, hogy ekkora jól kimutatható hiányunk van a Föld őrzésére szóló mandátum teljesítésében. 

Hozzá kell tenni, hogy az ökolábnyom-modellnek ráadásul még több nyilvánvaló hiányossága is van. Nem tudja biztosan kezelni a fenntarthatóság nem ökológiai elemeit, nem érvényesíti a kimerülőfélben levő nem megújuló energiaforrások által jelentett, önmagában is vészjósló gondot, nem képes az eredendően környezetromboló tevékenységekből (pl. nehézfém-bányászat), az ökológiai egységek leépüléséből és a természet toleranciájából származó hatásokat számszerűsíteni. Emellett nem tükröződnek benne megbízhatóan a szemétkezelés, az édesvíz-hiány és a nukleáris energia felhasználásával járó kiterjedt gondok sem. Mindezek ellenére az ökológiai lábnyom-modell többszempontú elemzései jótékonyan megszabadíthatnak bennünket attól a népszerű félreértéstől, hogy az emberi természettel járó gőg globálisan káros következményei orvosolhatóak volnának egyszerűen azzal, ha energiaéhes tevékenységeinket megújuló energiaforrásokra állítanánk át. (Ezen a ponton csak jelezni tudjuk azt a kettős problémát, hogy nem minden megújulónak nevezett energiaforrás valóban az, és hogy a leggyakrabban emlegetett alternatív energiaforrások mindegyikével kapcsolatban jelentkeznek nem vagy alig megoldhatónak látszó gondok.) 

 

ETIKAI FELADAT ZAVARÓ TÉNYEZŐKKEL

Miután egyre több és egyre világosabb adat szól arról, hogy veszélyeztetett jövőnk hátterében olyan közgazdasági, társadalom- és energiapolitikai, kereskedelmi döntések állnak, amelyek egykor talán reményteljes, mára azonban helytelennek bizonyuló elvekre, eszmékre, értékítéletekre, helyzetelemzésekre és célokra épülnek. Az is egyértelművé lett, hogy gyökeres megoldást egyedül az emberi természettel való őszinte szembenézés hozhat. Kultúránkban ennek egyik adekvát kifejeződési formája részben a Hérakleitosszal kezdődő kozmikus, Szókratésztől induló személyes és Platóntól számítható társadalmi etikai reflexió, részben az Ószövetség legrégebbi rétegeitől kezdve természetközeli szempontokban bővelkedő teológiai tanítás, mely az ember földi jelenlétére vonatkozóan is számos útmutatást fogalmaz meg. A jövő zálogának természetes megoldása ezek szerint az etikai, míg egy másik a speciálisan vallási reflexió lehet. 

Al Gore nagyhatású fellépésével[5], évekkel ezelőtt, azzal a visszatérő gondolattal kívánt betörni a közösségekért és az önmaguk életformájáért felelős döntéshozók (vagyis minden értelmes ember) gondolatvilágába, hogy az emberiség szakadék felé rohanásának megállítása etikai kérdés („it's an ethical issue”). Az üzenet nem újkeletű, remélhetőleg mégsem vagyunk igazságtalanok az etikai szempont hangsúlyozóival szemben (pl. egyházak, humánökológusok), ha Al Gore média-hatásának tulajdonítjuk, hogy az addig kizárólag megtérülési szempontokat ismerő lokális társadalmak közvéleményének szélesebb köreiben is kezdett szalonképessé válni az etikai szempont. Bármennyire is megoldottnak tűnne ezek után a kérdés, erőfeszítéseink nemcsak a következetes etikai mérlegelés feladata előtt állnak, hanem számos zavaró tényezővel is számolnunk kell. Ezek közül négy különösen is szembe ötlő.

A megjósolhatatlanság. Amint az ökológiai lábnyom hiányosságainak felsorolásánál is láttuk, a ma érvényes tudományos modelljeink értelmében még akkor sem tudjuk megjósolni egy soktényezős rendszer tetszőleges időpontban mutatott állapotát, ha ismerjük a kiindulási állapotot és a benne zajló folyamatok természetét. Ez a felismerés, mely a légköri folyamatokra tipikusan is érvényes káosz-elméletként vált ismertté, a múlt század hetvenes éveiben kezdett nagyobb mértékben elterjedni, és ekkor kezdte leváltani az addig erre nézve is érvényesnek tekintett lineáris következtetési felfogást, amelynek hátterében alapvetően A. Comte pozitivisztikus tudomány-felfogása állt. Comte nem egyszerűen a természet viselkedésének előrejelzését, hanem kedvünk szerinti, kontrollált befolyásolhatóságát is lehetségesnek tartotta, és ezt a voltaképp ideológiai elemet használták fel a múlt század nagy részén végig húzódó tudományos-technikai forradalom elméleti megalapozására is.[6] 

Szándékos zavarásnak nevezhetjük azokat a törekvéseket, amelyek valamely érdek érvényre juttatásának szolgálatában homályosítják el a közeljövő várható problémáinak jelentőségét. Két tipikus érdekként játszik ebben szerepet az anyagi haszonszerzés és az ideológiai érvényesülés. Az első esetre vonatkozó példa a nagy olajvállalatok némelyikének eljárása lehet, amelyek szándékos félretájékoztatással és politikai befolyásszerzéssel igyekeznek meggátolni termékeik népszerűségének csökkenését.[7] Az ideológiai szinten megvalósuló szándékos zavarás egyik érdekes példája volt néhány évvel ezelőtt egyes újkapitalista szemléletű csoportoknak az a törekvése, hogy tudományos konferenciákon cáfolják az újkapitalizmus jelenségének értelmezhetőségét vagy már puszta létét. 

Szándékos előmozdításnak nevezem a jövő legrosszabb forgatókönyveinek érvényesülését segítő szemléleteket. Sajátosan idetartozik a világvége eljöttét siettető, vallási eredetű felfogás, amely szerint a megromlott, bűnös ember egyetlen helyes feladata a világ végítélet felé vezetése volna. Ez a ma sem nagyon ritka, kiliasztikus eredetű törekvés nagyobb értéknek tekinti a jelenlegi világkorszak befejeződésében játszott aktív szerepét, mint a teremtett világ megőrzésére való bibliai felszólítást. 

A passzivitás számos oka közt kiemelésre méltók az elméleti megalapozásúak. A filozófiai értelemben vett, sokszor távol-keleti hatásokat mutató fatalizmusnak a vallás terén a quietizmus a párhuzama. A keresztény közösségeken belül szintén nem ritka az a felfogás, amely összetéveszti a világ élhetetlenné tételét és a világvége eljöttét, és – körkörös okoskodással – erre hivatkozva hirdeti a teremtmények alkalmatlanságát ennek megakadályozására. A környezeti válság természetének elemzéséről szóló egyik legelső hazai könyv szerzője megindítóan írja le szembesülését azzal az ellentmondással, hogy az Isten hatalmában álló végidők eljövetelét az emberi faj képes volna befolyásolni környezetpusztító életformájával.[8]

Jól látszik, hogy a felsorolt és az itt és most fel nem sorolt, további zavaró jelenségek nem pusztán technikai jellegűek és nem is egyszerűen téves helyzetfelismerésből adódnak.  Ennél sok esetben jóval összetettebb tevékenységek következményeként érdekek, szemléletek, meggyőződések formájában élnek köztünk. Kitartó leleplezésük önmagunkban és másokban az első feladat kell, hogy legyen a Föld-etika, ill. a keresztény Teremtés-etika hangsúlyainak keresésekor.

BÉRES TAMÁS[9]

[1] isteni rangra emelését

[2] 2007-es adat az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) és a World Meteorological Organization (WMO) által közösen létrehozott Éghajlat-változási Kormányközi Munkacsoport (IPCC) tanulmányából. URL: http://www.ipcc.ch

[3] URL: http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/+/http://www.hm-treasury.gov.uk/independent_reviews/stern_review_economics_climate_change/stern_review_report.cfm

[4] URL: http://www.footprintnetwork.org

[5] URL: http://www.climatescrisis.net/; URL: http://www.algore. com/

[6] A pozitivisztikus természetfelfogás előtörténetében Descartes és Spinoza után egy fejezet Johannes F. Buddaeus-t, a kiváló hallei majd jenai evangélikus teológust is megilleti, aki természetismereti tételeiben amellett száll síkra, hogy a tehetetlenség törvényének érvényesüléséhez nincs szükség Isten folyamatos beavatkozására. Buddaeus azonban e felfogását nem a későbbi Comte-i szándék szolgálatába állította, hanem az okkazionalistáknak azzal a felfogásával szemben, hogy Isten minden pillanatban minden egyes esetben beavatkozna a világ folyásába.

[7] http://www.worldoutofbalance.org/

[8] Endreffy Zoltán: Hogy művelje és őrizze…; Liget, 1999.

[9] Egyetemi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének tanszékvezető tanára

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.