egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban

HITEK ÉS EGYÜTTÉLÉSI NORMÁK

A társas lény létfeltétele a társaság rendje. Ahogy a társasság körei tágultak: a családtól, a törzstől, az egyterületű, egynyelvű népektől a mai globális világig, úgy változtak és ütköztek az együttélések normái. A Bibliában elbeszélt történetek híven tükrözik ezt a kettős folyamatot: a kiválasztott nép identitástudatának erősödését, a saját isten normáinak kőbe vésését és az idegen népektől, isteneiktől való eltávolodást; a saját normáknak az ortodoxiákban máig viselt jelképeitől az Újszövetségnek a Római Birodalom univerzumáig terjedő, ma is hivatkozott hagyományáig. Vallásháborúk, vallásüldözések, hatalmi kényszerek sora vezeti el történelmünket a napjainkig, a névleg egy hitvallású európai civilizációban is.

A globalitás és vele az európaitól eltérő civilizációk hitekben rögzített normavilágai új, fenyegető mozzanatként csatlakoznak a még le nem küzdött belső veszedelmekhez.

Nagy igazság van abban az érvelésben, hogy a hitek és a hitekben rögzült együttélési normák csatái mögött hatalmi és gazdasági érdekek húzódnak meg. Ám ha távolabbra tekintünk a hataloméhes vezetők cinizmusánál, látnunk kell, hogy a csatákba küldött embertömegekre legerőteljesebben a hitvilágokból származó, popularizált jelszó-gyúanyag képes hatni; amelynek leglátványosabb gerjesztői pedig a normakülönbségekből adódó életformaütközések.

 

ÚJ CREDO?

Ha egyházak fórumán kapok szót, akkor prédikációm e körül foroghat. Sokszor idézzük Hruscsov kihívó kérdését: „Hány hadosztálya van a pápának?” Szerencsére ma már egy sincs – és ez nem a gyengeség jele, hanem a haladás dicsérete. Hadosztályai vannak azonban a különböző vallások követőinek: százmillióknak, milliárdnyi embernek, akiket meggyőződésük a gazdaság és a hatalom poklaiba vezérelhet, míg a kölcsönös megértés eljuttathat legalább a tisztítóhelyig.

Óvatos célkitűzés a purgatórium, hiszen még ezt is csak hellyel-közzel és csupán rövidebb történelmi időszakokra sikerült megközelíteni, talán leginkább az európai Északnyugat demokráciáinak, ahol a belső ellentmondások is enyhültek. A Nagy Pokol, a második világháború után kelt új életre az emberi jogoknak akkor már másfél százados dokumentuma, amelynek sem értelmezései, sem gyakorlatba ültetése máig nem járta be a fajok, nemek, biológiai adottságok egyenjogúságának, az egyéni szabadság és a mások iránti felelősség ideáljainak remélt fokait.

Az új Credo valahol e körül alakulhatna. Ez lenne a maximáknak, az együttélés elveinek minimuma, legnagyobb közös osztója. Ha a Biblia tanítását követő ember valóban hiszi, hogy mindannyian Isten képére teremtettünk, és ha ez az istenkép valami módon meghatározható a földi élet ideáljaiban, akkor hívőknek és nem hívőknek lesz közös alapjuk, amint az etika filozófiájának (Bertrand Russell szerint) legragyogóbb gondolkodója, Spinoza, Istent azonosította a Művel.

 

A JÓAKARATÚAK MINIMUMA

Ez az átfogó és szélesedő ökumenikus törekvés majdnem olyan ősi, mint az ellenkezője,  a bezárkózás és kizárás hitei és cselekedetei. Elvileg nincs egy végső, megnyugtató megoldás. Az embercsoportok történelembe ágyazott különbözőségei éppúgy nem teszik lehetővé a meggyőződések teljes egységét, mint ahogy a matematikában és az ahhoz csatlakozó filozófiában Gödel óta tudjuk: létezik nem bizonyítható tétel, igazság egy adott, zárt fogalmi rendszerben. Ha viszont nem létezhet olyan minimum, amely közössé válhat, akkor az egyének és közösségek számára minden hiteink felett az örök háborúság átka válna érvényessé. Ez mindenfajta fundamentalizmus logikus következménye, ezért nyilvánvaló, hogy ha egy adott eszmerendszeren belül a fundamentalizmus jelentős teret nyer, az kizárja a megegyezés reményét. Van tehát a minimum-törekvésben a különböző meggyőződésekre és azok képviselőire vonatkozó minimum-követelmény is!

Mindez szerénységet követel minden jó szándékú résztvevőtől, „emberiség-ökumenét” remélőtől, különösen attól, aki nem választotta élethivatásának a teológiák, illetve a teologikus ideológiák tanulmányozását. A teologikus ideológiákhoz sorolom a legkülönbözőbb embercsoportok megváltó elhivatottságát hirdető tanokat, a fajok, nemzetek, társadalmi osztályok, egyéb történelmi vagy születési adottságok mindenek felettiségét hirdető elméleteket. Az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata a huszadik század szörnyű tanulságai alapján éppen ez utóbbiakról, ezek ellen szól.

Itt néhány olyan gondolkodási elemre igyekszem felhívni a figyelmet, amelyek a viták mélyén és felszínén egyaránt folyamatosan jelen vannak, súlyos akadályai a minimumok meghatározásának, és fontos követelményei annak, hogy megegyezési készségünket erősítsük.

 

SZEKULARIZÁCIÓ ÉS ÉRTELMEZÉSEI

Az első, és talán legfontosabb a szekularizáció értelmezése és következetes megvalósítása. A következetes szekularizáció kétoldalú: a hatalom nem avatkozhat be a hitek világába, a hívők pedig nem követelhetik a hatalomtól, hogy hitelveiknek érvényt szerezzen. Nagyon hamar találunk olyan példákat, amelyek akár durvább, akár finomabb formában kérdésessé teszik ezt az elvet. Kezdve azon, amikor megkérdőjeleződik a hatalom felsőbbsége a hitek felett, legélesebben talán a „Ne ölj!” mélyen emberi hitparancsa és a hadkötelezettség között feszülő ellentétben. Folytathatnánk a sort az élet kezdő-, illetve végpontjának meghatározása, így az abortusz és az eutanázia törvényi szabályozása körüli vitákkal.

Folytatódik az értelmezési bizonytalanság a mindennapi életre vonatkozó vallási előírások, valamint a többség és a kisebbségek szokásai tekintetében; például a pihenőidők, az étkezési kultúra, a társasági kapcsolatok vagy az iskolai tananyag ezernyi részletében. Még a viszonylag homogénabb kultúrájú Európai Unión belül is eltérők a jogszokások, az elfogadott formák, nem utolsósorban a helyenként alkotmányban is rögzített államvallások ügyében. Valószínűleg sokáig nem lesz még általános megegyezés mindezekben; példa erre az Amerikai Egyesült Államok, ahol az egyes tagállamok törvényei közötti különbözőség olyan nagy horderejű kérdésekben is megengedett, mint a halálos ítélet vagy az eutanázia.

 

OLDÁSI TÁMOGATÁSOK ÉS TÜRELEM

Olyan eljárásrendszer kidolgozására, elfogadására és hálózatának kiépítésére volna szükség, amely hivatásszerű alapon, intézményi  keretben  foglalkozna  ezekkel  az  alapvető és mindennapos problémákkal; konkrét, de nem kötelező jogsegélyt nyújtana, és oldási ajánlásokat adna, ami alakíthatná a közös gondolkodásmódokat, és igyekezne a különösen éles ellentmondások feloldásához állásfoglalás-támogatást nyújtani.

Az oldások magatartásbeli mozgatója a türelem. A történelemben ennek gazdag, hatalmi racionalizmusokon és humánus mozgalmakon alapuló múltja van. Hivatkozhatunk a periklészi vagy a thuküdidészi gyászbeszéd demokráciaelveire, a római jog szellemére, a felvilágosodás gondolkodóira, a II. Vatikáni Zsinatra vagy egyes távol-keleti filozófiákra. A kétely természetesen ezekben is könnyen felfedezi a belső ellentmondásokat, és jól tudjuk: számos kiábrándító visszaélést követtek már el gyakorlatba ültetésük során, nemes elvek nevében, de szellemük ellen. Mai szűkebb, európai világunk hétköznapjait is konfliktusok jellemzik: megértéshiány a családokon belül, türelmetlenség a hagyományos csoportok, de főként a bevándorolt rétegek szokásaival szemben.

 

A TÖRTÉNELMISÉG ELFOGADÁSA

A történelem szerepének elfogadása lényeges eleme a türelmi probléma kezelésének. Míg az előbb mondottak elsősorban a hatalmi gyakorlatot érintik, a történelmiség elfogadása főleg a hitelveket vallókat, a vallások követőit. Lényegében minden vallás történelmiség-ellenes, hiszen dogmatikájuk szerint „örök igazság”-okat hirdetnek. A következetlenség könnyen kitapintható abban a hipokrízisben, abban az álságos vagy néha humorosan ható igyekezetben, amely bizonyos hittételek régmúlt időkből hagyományozódott, helyhez-időhöz kötött gyakorlatát változtatás nélkül akarja a modern életre hagyományozni. A köznyelv az örök elvek példájául a Tízparancsolatot szokta idézni, azonban már az Istenre vonatkozó parancsokat megfogalmazó, első kőtábla is folyamatos (át)értelmezéseket követelt; elég csak a faragott képek tilalmára gondolnunk. Sokkal súlyosabb probléma a már idézett és legfontosabb örök elvnek tekintett „Ne ölj!” parancs teljesíthetősége, s akkor még nem szóltunk a megkívánások vegyes tartalmú tiltólistájáról.

Ha képesek vagyunk arra, hogy a hitek történelmiségének szemléletét széles körben elterjesszük, akkor szabadságot adunk az oldásoknak és ösztönzést a türelemnek. Segíti ez magukat a hitszervezeteket, hiszen a történelmietlen kötöttségek komoly akadályai lehetnek az adott hitek terjedésének, és lelkiismereti felmentéseket sugallhatnak az álszentségnek és a pillanatnyi előnyök kultuszainak.

Napjainkban két olyan nehéz vajúdás zajlik, amelynek következményei bizonyos mértékig az egész világra kihatnak: az egyik a katolikus egyház belső átalakulása, a másik: az iszlám forrongása. Képesek lesznek-e a különböző muszlim irányzatok leválasztani magukról a világot és őket egyaránt fojtogató fundamentalizmusokat, és a muszlim reneszánsz örökségének szellemében hozzájárulni az emberiség kultúrájának gazdagodásához?

 

AZ EMBER SZEREPE AZ INFORMÁCIÓS TÁRSADALOMBAN

Van egy harmadik, nem vallási jellegű, lényegében mégis ide tartozó problémakör: a nyugati típusú, kapitalista gazdaság és technológiai innováció civilizációjának jelene és jövője. A társadalom és az egyén céljairól, kilátásairól, a szolidaritásról és az egyén felelősségének határairól szólnak régi gyökerű, de teljesen új körülmények között, új módon jelentkező vitáink. A kérdésre a 19. század és a 20. első fele például a szocializmus különböző hiteivel igyekezett választ adni, amelyek radikális formáikban szembefeszültek a hagyományos vallási hitekkel. A huszadik század második felének történelme ezt a választ és a hozzá kapcsolódó hitvilágokat kemény ítélettel törölte, miközben az alapkérdés ma nem kevésbé aktuális, és hiteles válaszunk nincs.

A technológiai fejlődés, a gépi érzékelés és a robottechnika olyan világot teremtett, amelyben a közeljövőben, várhatóan a következő egy-két évtizedben valamennyi gépesíthető munkafajta olcsóbban, megbízhatóbban lesz megoldható gépekkel, mint azzal az emberi munkaerővel, amely a fejlett világban a bevándorlók és a fejlődő országokba történő kihelyezésekkel elérhető. Ennek révén százmilliárdnyi tömegek válnak használhatatlan munkanélkülivé, tovább nő az egyes társadalmakon belül a szociális feszültség, nő az esélyek egyenlőtlensége: a szakadék a magasabban képzett, érvényesülni képes rétegek és a lemaradó tömegek között.

Az előjelek baljósak. Vannak helyi háborús gócpontok, és hódítanak az elkeseredett tömegeket megszólító, szélsőséges eszmék. A világ legfejlettebb országában, az Egyesült Államokban tapasztalható a legnagyobb feszültség a szolidáris gondolkodás és az (olykor bizonyos vallási nézetek köntösében jelentkező) határtalan individualizmus között. Szinte valamennyi korábbi kérdésünket is feszegeti a „Ne ölj!” parancs körüli vita a fegyvergyártók, illetve a dagadó individuális öntudattal kérkedő fegyverhasználók és a (számunkra természetes) józan ész és felelősségtudat képviselői között. Azokban a fejlett, elsősorban európai országokban is, amelyekben a szolidaritás és az individuális hajtóerő egészségesebb kompromisszumait átmenetileg el tudták érni, egyre keményebben hat a megosztott világot gyötrő ellentmondások visszahúzó ereje. Nincs hiteles válaszunk, működőképes megoldásunk minderre, pedig végső fokon az emberiség fennmaradása a tét.

 

HIT AZ EVILÁGI FELADATOKBAN

Itt vissza kell térnünk a hit alapkérdéséhez. A hit azon eleméhez, amely nem kötődik konkrétan egyes vallások megváltáshitéhez, de nem úgy, hogy szembekerül velük, hanem úgy, hogy azonos húrokat szólaltat meg a különböző emberek lelkében: mindannyiunkban egy időben disszonáns és harmonikus hangokat.

El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a technikai-civilizációs fejlődés nem megállítható és vissza nem fordítható. Értékeljük azt, hogy ennek a során megkétszereződött az élvezhető élettartam, majdnem eltűnt a csecsemő- és a gyerekkori halandóság, bőséges táplálék jut olyan országokban és olyan millióknak, ahol és akik az egész történelem folyamán rendszeresen éheztek, meleg a fázásban, enyhülés vagy gyógyulás rengeteg olyan kórban, amelyek régen válogatás nélkül okoztak szenvedést és szedték áldozataikat. Nem a fejlődés visszatartása lehet a cél, hanem az ennek áldásaiban való minél szélesebb körű és minél humánusabb részesedés. Először mentesül a történelem során a Föld lakosságának jelentős része az állati erőfeszítést igénylő, lélekőrlő munkafajták alól, kap szabadságot valamire, amit eddig csak igen kevés kiváltságos élvezhetett, és főleg valami olyanra, amit legfeljebb álmainkban vagy meséinkben képzelhettünk el.

Az álmok és mesék is különbözők, még inkább az emberek és jövőbeni választási lehetőségeik. Egy élhető világ (világaink) formálása sokoldalú, sokirányú feladat, amelyre elég kevés már az idő. A hitnek, hogy a technika által szabaddá tett ember képes lesz erőszaktól mentesebb, szabadabb, ugyanakkor megértőbb, szolidárisabb, önmagunk és társaink számára gazdagabb tartalmú világot építeni, erősnek és közösnek kell lennie. Erősnek, mert sok mai tapasztalat szól ellene; közös, mert a társiasság változatos formáit csak az emberiség globális közössége hozhatja létre.

Ez a hit és bizakodás a jelen „prédikáció” szerény, de a közös jóra törekvő hozzájárulása.

 

VÁMOS TIBOR
az MTA rendes tagja, emeritus kutatóprofesszor
MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézet

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.