egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/4. számban

BEVEZETŐ*

Az utóbbi idők „keresztény szellemiségű” genderellenes megnyilvánulásai oktalan félelmeket gerjesztő tartalmi hibáik miatt késztetnek hozzászólásra. Tévedésekre alapozva állítják be erkölcsöt, családot, általában az embert fenyegető rémként a genderszemléletet. Hibás adatokra építik sziklaszilárd meggyőződésüket, miszerint a hagyományos nemi szerepviszonyok megváltozása vagy a nemi és szexuális kisebbségek társadalmi elfogadása ellentétes lenne a természet rendjével, az emberi kultúra értékeivel és „Isten szándékával”; erkölcsi romláshoz, az emberiség eltévelyedéséhez és vesztéhez vezetne. Valószínűbb, és sajnos bőséges példa igazolja, hogy inkább az efféle bűnbakképző démonizálás jelenthet veszélyt a társadalomra, dönthet romba erkölcsöt, szolidaritást, keresztényi és más kulturális értékeket.

Megpróbálom ezért – a teljesség igénye nélkül – csokrokba szedni a témával foglalkozó közlemények leggyakoribb tárgyi tévedéseit, kiegészítve néhány saját gondolattal. Nem fogom megnevezni az általam vitatott nézetek konkrét forrásait, egyrészt, mert nem is tudnám szétválasztani őket, annyira átfedik egymást tartalmilag, másrészt mert nem célom senki személyes megsértése; nem a szerzőket, hanem tévedéseiket szeretném kiigazítani. (Szerencsére tájékozott, hibátlan fogalomhasználatú és szereteten alapuló keresztény vélemények is helyet kaptak e vitában, mint Mary Celeste Kearney katolikus professzoré, Perintfalvi Rita teológusé, Hille Hacker morálteológia-professzoré vagy Irmtraud Fischer bibliakutató professzoré – akiket öröm megneveznem.)

 

FOGALMI HIBÁK, TÉVEDÉSEK, CSÚSZTATÁSOK

Gender

A gender (= társadalmi nem) fogalom a biológiai nemekhez rendelt társadalmi szerepelvárások összességét jelenti, amelyeket a nevelés során sajátít el a személy. Ez magában foglalja, miként kell viselkednie, öltözködnie, beszélnie, éreznie, gondolkodnia egy férfinak és miként egy nőnek, mire vágyhat, mi érdekelheti, milyen célokat tűzhet ki, milyen munkaköröket, funkciókat tölthet be stb., és azt is, hogyan kell viszonyulnia a másik nemhez. A gendertudomány a nemi szerepelvárásokkal, a nemek közötti viszonyrendszerrel, ezek társadalmi hátterével, strukturális és kulturális okaival és történetével foglalkozik. A genderszemlélet az emberre társadalomba ágyazott lényként tekint, de a másokat nem sértő egyéni különbözőségeket összehangolhatónak tartja a társadalom érdekeivel. Ellenzi a diszkriminációt, és pártolja a nemi és szexuális egyenjogúságot. Tájékozatlanságon alapuló tévhit viszont, hogy meg akarná szüntetni vagy egységesíteni akarná a biológiai nemeket, növelné a homoszexuálisok és transzneműek arányát, választhatóvá tenné a nemi identitást és a szexuális irányultságot. Eszében sincs felszámolni a családot, megszüntetni vagy „átalakítani” a nemeket – ellentétben a gyakori riogatással. Nem a tükör teremti a valóságot, nem a kutatások hozzák létre az átlagtól eltérő nemi identitásokat és szexuális orientációkat, sem pedig a nemi szerepelvárások társadalmi összefüggéseit. (Megjegyezném, hogy itt és a továbbiakban is többnyire a szaknyelvben hagyományosan alkalmazott „homoszexuális” kifejezést használom a köznyelvben ma általánosan elfogadott „meleg”, illetve „leszbikus” szavak helyett.)

Kétségtelen, hogy léteznek szélsőséges, a biológiai nem jelentőségét alábecsülő irányzatok is, de ezek érvényesülésével szemben éppen a velük vitában álló, többségükben a realitás talaján álló genderirányzatok szabad fejlődése jelentheti a legfőbb biztosítékot.

Nemi azonosság, nemi szerepek

A nemi azonosság/identitás fogalma eredendően szubjektív élményt jelöl, már csak azért is, mert az ugyancsak szubjektív élményt jelentő személyes identitás része; nem a genderológusok torzították szubjektívvá, miként ezt több írás állítja.

A nemekhez kötött társadalmi szerepelvárások, viselkedésmódok és jellemvonások – ellentétben a genderellenes szerzők állításával – nem egyetemesek. Pár nyilvánvaló kötöttséget leszámítva (kétségtelen, hogy sem a kazánkovácsok, sem a szoptatós dajkák között nem lenne célszerű 50%-os kvótára törekedni), csak kis részben vezethetők le a biológiai sajátosságokból és funkciókból; társadalmanként, koronként változnak, sőt társadalmi rétegenként vagy szubkultúránként is különbözhetnek.

Valamelyest még a biológai feltételek is módosulhatnak társadalmi változások hatására, ami aztán visszahat a társadalmi szerepekre. Korunkban egyre korábbra tolódik a biológiai szexuális érés az akceleráció miatt, míg a társadalmi szerepek bonyolultabbá válása miatt egyre későbbre a teljes felnőtté válás. Akár két évtizedre is megnyúlhat ily módon a biológiai és a lelki-szellemi-társadalmi érettség közötti átmeneti időszak. Ezen túlmenően megnő az átlagéletkor, így a nők nagy eséllyel élik túl akár 4–5 évtizeddel is reproduktív korukat. Elképzelhetetlen, hogy ilyen komoly változások ne befolyásolják a nemi szerepeket.

Azok, akik a hagyományos női-férfi sztereotípiákat védik, nem adnak választ arra, mit kezdjen magával egy mai nő a gyermekei felnevelését követő 30–40 évében, ha kizárólagosan a „varrótűs” sztereotípiákon nőtt fel. Hol kell ennyi varrónő? Vagy ha munka mellett nevel gyermeket, mit kezdjen egy olyan férjjel, aki a „motorvezetős” sztereotípiákat követvén sörrel kezében TV mellől nézi, ahogyan ő munka után még közös gyermekeiket és háztartásukat igazgatja?

 

Férfiagy, női agy

A hagyományos szerepmegosztás szószólói gyakran hivatkoznak a férfi- és női agy tudományosan bizonyított eltéréseire. A férfi- és női agy közötti anatómiai és funkcionális különbségek valóban igazoltak, de a különbözőség csak statisztikailag igaz. A konkrét személyeknél a „női” és „férfi-” agy jellegzetességei egyedi arányban jelennek meg. A nők többségének agya/lelke/viselkedése valóban inkább a női, a férfiak többségéé pedig inkább a férfiagy jellemzőit mutatja, de ezen belül csak egy kisebbség jellemezhető tisztán csak női vagy férfi vonásokkal. Az emberek másik kisebbsége agyilag egyáltalán nem felel meg a biológiai nemének, vannak tehát férfias agyú nők és nőies agyú férfiak – és persze számtalan kevert típus is létezik.

A férfi- és női agy sajátosságai csak igen kis részben támasztják alá a hagyományos társadalmi munkamegosztást, és egyáltalán nem igazolják a férfiközpontú tekintélyelvű viszonyokat és társadalmi nemi szerepeket, sem a családban, sem a tágabb társadalomban.

A férfi- és női agy különbözősége sokak szerint éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen égető szükség lenne a társadalomban a nők másféle huzalozású agyára, nemcsak a gyermeknevelésben, hanem többek között a vezetésben, döntéshozatalban, a politikában is. Sokan gondolják, hogy több türelem, empátia és kompromisszumkészség, kevesebb rivalizálás és agresszió a politikában és a döntéshozatalban békésebb és humánusabb társadalmakhoz vezetne.

Virginia Woolf Saját szoba című könyvében már 1927-ben rámutatott arra, hogy hatalmas mennyiségű művészeti alkotást és tudományos felfedezést veszítettünk amiatt, mert a patriarchális társadalmak évszázadokon keresztül kizárták a nőket a művészetek és a tudomány világából. Nemcsak a mennyiségi veszteséget hangsúlyozza, hanem a női gondolkozásmód különbözőségéből adódó minőségi veszteséget is, éppen különbözőségük miatt nem pótolhatják szerinte a férfiak művei az elmaradt női alkotásokat.

Hasonló nézet, hogy éppen ilyen veszteséget jelent a férfiak minimalizált jelenléte a gyermeknevelésben, szerepük leszűkítése a családi élet intim terében is az irányító funkcióra és a fegyelmezésre.

A halálozási statisztikák és saját mentálhigiénés munkám során szerzett tapasztalataim is azt mutatják, hogy a férfiak éppúgy áldozatai és kárvallottai a hagyományos férfi szerepek kényszerének, mint a nők. Nekik mindig erősnek, határozottnak, keménynek kell lenniük, nem lehetnek érzelmi, lelki problémáik, nem illik sírniuk vagy panaszkodniuk, pláne segítséget kérniük. A kényszernek engedve ők viselik a döntések súlyát a családban, vezető pozícióban a munkahelyen is, a kockázatos vagy rossz kimenetelű családi döntések és a veszteségek, kudarcok terhe egyedül az ő vállukat nyomja. Sokkal tragikusabban élik meg a munkahelyi problémákat, kudarcokat, veszteségeket, mint a nők, egy főnöki rosszallás, egy kinevezés vagy fizetésemelés elmaradása, egy megbecsült munkahelyi státusz elvesztése, munkanélkülivé válás vagy nyugdíjazás életveszélyes depresszióba, akár öngyilkosságba tudja őket sodorni, miközben még a segítségkérést is tiltja a férfiasságra vonatkozó sztereotípiák íratlan szabálya. Női kiszolgálószemélyzet nélkül szinte életképtelenné, önellátás-képtelenné válhatnak, mert nem tanultak megsütni egy rántottát. Munkanélkülivé válás, nyugdíjazás vagy rokkantnyugdíjazás esetén akkor is a haszontalanság és értéktelenség megsemmisítő élménye uralja a lelküket, ha beletanulnak az otthoni házi munkába vagy kertészkedésbe, mert ezeket énidegen, értéktelen, nőies (ami náluk alacsonyabb rendűnek és szégyellni valónak számít) tevékenységekként értelmezik.

A nők nagyobb arányú részvétele a társadalmi szerepek szélesebb körében nem jelenti  férfiasításukat, harmóniába hozható a női agy sajátosságaival, és megfelelő körülmények között a reproduktív funkciók betöltésével is. Nem jelenti sem a „nemek”, sem az „élet”, sem a „család” megszűnését. A férfiak családi életben való nagyobb részvétele sem vezet hasonlókhoz.

 

A változó nemi szerepek hatása a nemi identitásra

A férfi és női nemi identitás lehetséges tartalmi elemeit az adott társadalomban elfogadott és elvárt nemiszerep-, jellemvonás- és viselkedéskészlet tartalmazza.

A hagyományos nemi sztereotípiák lecserélésére való törekvés a gyermeknevelésben nem valami újat akar kényszeríteni a társadalomra, hanem – leszámítva az esetleges szélsőségeket – csupán megpróbálja utánaigazítani a nevelést a már régen elindult folyamathoz. Amikor a nők felnőttként autót vezetnek és a férfiak GYES-re mennek, nem túl logikus az a gyakorlat, amely gyermekként még a régi sztereotípiákra igyekszik ránevelni őket, hagyományos mesékkel és nem szerinti játékokkal. A hagyományos gyermekmesék többségében a nők passzív szerepet kapnak, Madách szavaival élve „drága csecsebecsek”. Elraboltatnak, megmentetnek, felébresztetnek, feleségül vétetnek, és a szépségükön kívül nem sok tulajdonsággal rendelkeznek. Közben a férfiszereplők feladványokat oldanak meg, vándorolnak, tanulnak, dolgoznak, harcolnak, okossággal, bátorsággal, jó lelkűséggel, leleményességgel, állhatatossággal bírván. Nem lehet tehát ördögtől valónak tekinteni azt az igényt, amely a régi mesetárat az új társadalmi szerepeknek megfelelően kívánja frissíteni.

Több nyelvi kifejezésünk is utal arra, hogy a bátorság, küzdőképesség, határozottság, hősiesség kizárólagosan férfi tulajdonságnak számítanak. Ilyenek például a „tökös legény”, a „fasza gyerek” vagy a „van vér a pucájában” kifejezések; ha pedig ma egy nőt mégis bátornak és határozottnak tartunk, gyakran illetjük azzal a furcsa jelzővel, hogy „tökös csaj” – de a vérteli pucát is hallottam már nőkre alkalmazni –, miközben persze nem vonjuk kétségbe az alany női identitását. Nem vonhatjuk kétségbe a bátor és hősies keresztény női mártírok nemi identitását sem, pedig viselkedésükben és jellemükben messze meghaladták koruk nemi sztereotípiáit.

A nemi szerepkészlet változásai a nemi azonosság lehetséges tartalmát változtatják meg, nem a kategóriáját (férfi, női, kettős, bizonytalan). Nem azt tehát, hogy férfinak vagy nőnek éli meg valaki magát. A nemi szerepekben és szerepviszonyokban bekövetkező változások nem tüntetik el a nemeket, nem tesznek minket semleges neművé, és nem lesz miattuk több transzszexuális vagy kettős nemi identitású ember sem közöttünk, akkor sem, ha a férfi és női szerepelvárások, az öltözetet is beleértve, valóban közelednek egymáshoz. Attól egy férfi még nem érzi magát nőnek vagy semleges neműnek, mert szeret főzni vagy szívesen fürdeti a gyerekét, és attól sem, ha jobban érzi magát szimmetrikus családi viszonyokban, mint felesége és gyermekei uraként és parancsolójaként. A tartalmi szerepváltozások természetesen nem befolyásolják a nemi irányultságot sem.

 

A nemi azonosság „választhatósága”

Gyakori vád, hogy a genderszemlélet „választhatóvá” teszi a nemi azonosságot és irányultságot, amit e fogalmak szubjektív élményként való meghatározásából vezetnek le. Abból, hogy valami szubjektív élmény, még nem következik, hogy szándék szerint választható vagy változtatható; nem is értem, hogyan sikerül egyeseknek erre a következtetésre jutniuk.

Amit megválaszthatunk, az nem a nemi azonosságunk élménye, hanem az, hogy mit vállalunk fel abból kifelé. Eléggé kizárt, hogy puszta kedvetelésből vagy „propaganda hatásra” változtatni akarjon valaki akár a biológiai, akár a társadalmi nemén. Ez akkor jön szóba, ha a személy szubjektív azonosságélménye különbözik a biológiai, illetve a nevelt nemétől. Ez esetben aközött kell választania, hogy önazonosan élje-e le az életét, vagy énidegen testben, öltözékben és társadalmi szerepekben. A genderszemlélet annak a lehetőségét szeretné meghagyni, hogy azok az emberek, akik szerencsétlenségükre ilyen dilemma elé kerülnek, a társadalomból való kitaszíttatás veszélye nélkül választhassák meg dilemmájuk megoldását.

 

Transzneműség/transzszexualitás és egyéb átlagtól eltérő nemi identitások

A transznemű férfiak férfi testbe zárt nőnek érzik magukat, és a nők fordítva. Ezt nem maguk választják, és nem is tudnak változtatni rajta. A fogalomnak nincs köze a szexuális irányultsághoz; a transznemű személyek bármilyen irányultságúak lehetnek, de ezek a változatok többek állításával ellentétben nem jelentenek „külön nemeket”. A transzneműek még kitaszítottabbak, mint a homoszexuálisok. Szinte állandó életveszélyben élnek, annyi fizikai bántalmazást kell elszenvedniük a rengeteg lelki megalázás mellett.

Transzneműségére legkésőbb serdülő kora körül ébred rá a személy, de nem ritka, hogy már sokkal előbb, akár 3 éves korában. Általában már kisgyermek korától különbözik azonos nemű társaitól, és kezdettől érzi is ezt a másságát, a nemével kapcsolatos diszkomfortérzet formájában. Sokan úgy gondolják, hogy „valami hiba történhetett a születésükkor”. Az érintett gyermekek emiatt folyamatosan szenvednek, akár öngyilkosságot is megkísérelnek.

A transzneműség a mai kutatási eredmények szerint méhen belüli hormonális hatásokra vezethető vissza, és még a méhen belüli fejlődés során, születés előtt eldől. Pszichológiai tesztvizsgálatok és agyi képalkotó eljárások azt mutatják, hogy agyuk az ellenkező nem idegrendszerére jellemző anatómiai és funkcionális sajátosságokat mutat. Nem „gyógyítható” pszichoterápiával, nem előzhető meg és nem változtatható meg átneveléssel.

A transzneműségen kívül létezik kettős és bizonytalan nemi azonosságérzés is. Sokak szerint – és a kutatások ezt látszanak igazolni – egy spektrumról van szó, és az emberek egy kontinuum mentén helyezhetők el nemi azonosságérzésüket illetően; a legtöbb férfi talál magában valamennyi nőt és fordítva. A kontinuum egyik végén helyezkednek el a tiszta női és tiszta férfi identitásúak, a másik végén a stabil transzneműek, középen a kettős neműek és a köztes helyeken a bizonytalanok. Harry Benjamin transzszexualitással foglalkozó orvos már 1960-ban megállapította, hogy „minden Ádám magában foglal elemeket Évából, és minden Évában megtalálhatók Ádám nyomai, fizikailag éppúgy, mint pszichológiailag”.

 

Interszexualitás

Régebben hermafroditáknak nevezték az érintetteket, a szó biológiai vegyes neműséget jelent. Az emberek 0,05–1,7 %-a kevert biológiai nemi jegyekkel (kromoszómák, hormonok, külső-belső nemi szervek) születik. Ennél nagyobb arányban fordulnak elő kisebb eltérések, például szokatlanul nagy csikló, nagyon kis pénisz. Az interszexuális személyeket is súlyos diszkrimináció sújtja, emiatt a szülők gyakran kockázatos és hosszú távú szenvedéssel járó, fájdalmas műtéteknek vetik alá gyermekeiket, még mielőtt ők maguk dönthetnének afelől, hogy mit akarnak.

 

Szexuális irányultság

Nemi azonosság és szexuális irányultság értelemszerűen (de minden tankönyv és lexikon szerint is) különböző fogalmak. A két fogalom elkülönítését – érthetetlen okból – több genderellenes szerző ellenzi, sőt természet elleni ármányt lát mögötte. A két fogalmat egybemossák, összekeverik; tagadják a szexuális orientáció szubjektív mivoltát, és ennek átlagtól eltérő változatait tévesen, és ráadásul a genderológusok szájába adva, külön nemekként emlegetik.

A szexuális irányultság a nemi vonzalom irányát, tárgyát jelöli, és független lehet attól, hogy a személy férfiként vagy nőként éli meg magát. A férfi homoszexuálisok (melegek) habár gyakran (de nem mindig) a férfi átlaghoz képest nőiesebb viselkedésűek, többségükben férfi identitásúak, nem transzszexuálisok. A leszbikusok közt is éppúgy akad férfias, mint nőies nő, de többségükben ők sem transzneműek. Tekintve, hogy a vágy és a vonzalom szubjektív élmény, nyilvánvaló, hogy a nemi orientáció is az, ami azonban itt sem jelent választhatóságot, ellentétben e szerzők elképzelésével.

A szexuális irányultság lehet összetett szerkezetű. A személy domináns irányultsága mögött megbújhat – enyhébb, rejtett vagy szublimált (latens homoszexualitás) formában – az ellenkező irányú vonzalom. A tudatos szintű kettős irányultság a biszexualitás. Létezik labilis, bizonytalan és időben változó szexuális orientáció is. Sohasem tudatos döntésről van azonban szó, hanem ráébredésről.

A kutatások az összetett szexuális irányultságot gyakoribbnak találták a régebben feltételezettnél. Úgy tűnik, itt is kontinuumról beszélhetünk. A Kinsey-skála a kizárólagos heteroszexualitás és a kizárólagos melegség/leszbikusság között még 5 fokozatot jelöl, középen a stabil biszexualitással és mindkét irányban még 2 fokozattal. Egy brit kutatás 5–10%-nak mérte a Kinsey-skálán 0 pontnál magasabb pontot elérők arányát (0 pont a kizárólagos heteroszexua­litás). Amennyiben a fantáziákat, vágyakat, álmokat is bevonták a kérdésekbe (márpedig embernél ezek is fontos adatok), ennél magasabb arányt is találtak. (Bár Kinsey konkrét kutatási eredményeit problematikusnak talált mintavétele miatt később megkérdőjelezték, ez nem vonatkozik a létező irányultságok sokféleségére, amelyet számos más kutatás is megerősített, és a Kinsey-skála használhatóságára.)

Írtam már, hogy a nemi irányultság nem választható és nem változtatható szándék szerint. Viszont a „választhatóság tévképzetéből következik több szerzőnél a homoszexualitás „propagálásától” való félelem, miközben ez a „propagálás” maga is tévképzet. A homoszexualitással kapcsolatos ismeretterjesztést, felvilágosítást, a témával való nyílt foglalkozást vélik propagálásnak, és attól tartanak, hogy ezek hatására megnő majd a homoszexuálisok száma, mert a heteroszexuálisok is kedvet kapnak hozzá. Ez éppoly valószínűtlen, mint az, hogy egy balkezességről szóló felvilágosító előadás után a jobbkezes hallgatóság egy része átálljon a balkezességre.

A fogalmi zűrzavar további fejleménye a pszichiátriai, az erkölcsi és a jogi megítélés szempontjainak keverése. Amiatt berzenkednek sokan a homoszexualitás normál variációként való elfogadása ellen, mert a homoerotikus kapcsolatot erkölcstelennek tartják, és azért tartják annak, mert nem tekintik normálisnak. Azon az alapon tiltakoznak a nemi és szexuális kisebbségek jogi egyenlősége ellen, mert abnormálisnak és egyben erkölcstelennek tartják őket. Amiatt szoronganak, hogy a homoszexualitás normálisként való elfogadása elvezet majd akár „a pedofília vagy a vérfertőzés helyesléséig” is, és így „az erkölcs összeomlásáig”. Természetesen a pszichiátriai normalitás megítélésének pszichiátriai szempontokon, az erkölcsi/etikai megítélésnek pedig erkölcsi/etikai szempontokon kell alapulnia. A jogilag megengedett és tiltott szexuális viselkedés között nem az a vízválasztó, hogy kóros vagy nem, hanem az, hogy árt-e másoknak, vagy nem. Jogokat elvenni pedig bárkitől is csak kivételes és jól meghatározott esetekben lehet.

 

Homoszexualitás (melegség/leszbikusság)

A homoszexualitást ma nem tartjuk betegségnek. (1973-ban került ki az amerikai pszichiátriai nevezéktanból [DSM], 1990-ben a Betegségek Nemzetközi Osztályozásából [BNO]), mivel nem felel meg semmilyen vonatkozásban sem a betegség mai kritériumainak. Egy átlagtól (vagy egyéb normától) eltérő viselkedés vagy belső élmény pszichiátriai betegséggé nyilvánításának feltételei ma a következők: a viselkedést és/vagy élményt 1. pszichopatológiai tünetek okozzák vagy kísérik (a tünet fogalmára, a kóros/normál határ meghatározásának nehézségeire és a határ elmosottságára itt most nem térnék ki); 2. az érintett személynek és/vagy a környezetének jelentős szenvedést okoz.

1. A homoszexuális személyek nem mutatnak nagyobb arányban pszichopatológiai tüneteket a heteroszexuálisoknál, és nincs olyan pszichopatológiai tünet, amely specifikusan a homoszexualitáshoz kapcsolódna – kivéve azokat a lelki problémákat, amelyek társadalmi elutasításukból adódnak. Szüleik gyakran szégyellik, kitagadják őket, megszakítják velük a kapcsolatot, vagy kényszerítik őket, hogy emiatt terápiát keressenek. Ismerünk olyan esetet, amikor az anya öngyilkossággal fenyegette meg fiát, ha nem gyógyíttatja ki magát ebből, végül a fiú menekült öngyilkosságba.

2. Elfogadó társadalmi környezetben irányultságuk miatt nem szenvednek az érintettek, és a környezetük sem szenved emiatt. Kölcsönös párkapcsolataikban éppannyira boldogok, mint a „heterók”, vagy ha nem, hozzájuk hasonló párkapcsolati problémákkal küzdenek. Éppúgy képesek szeretetre, szerelemre, barátságra, hűségre, önzetlenségre, mint a heteroszexuálisok. Éppúgy képesek dolgozni, tanulni, célokat kitűzni és elérni. Sokan közülük művészi tehetséggel vagy más kiemelkedő képességgel rendelkeznek (hívőként hozzátehető, hogy Isten áldásának köszönhetően), és kimagasló teljesítményt nyújtanak. Számos híres művész, tudós, társadalmi vezető került és kerül ki közülük, sokan maradandó kincsekkel ajándékozták meg az emberiséget, egyesek például csodálatos templomi freskóik által magát az Egyházat is. A nem híresek is értékes tagjai lehetnek, ha hagyjuk, a társadalomnak. Irányultságukkal nem ártanak senkinek. Természetesen közöttük is akadnak beteg lelkű és mások szempontjaival nem törődő, rossz lelkű emberek is, de nem többen, mint a „heterók” között, és ez nem irányultságukból következik.

A kölcsönös igényekre épülő, felnőttek közötti homoszexuális kapcsolat semmilyen lelki kárt nem okoz. Pozitív lelki hatásai megegyeznek a heteroszexuális kapcsolatok lelki hozadékaival. Előítéletes környezetben a kapcsolattal járó titkolózási kényszer és megbélyegzettség vezethetnek lelki zavarokhoz.

A homoszexualitás betegséggé minősítése a maga korában pozitív fejlemény volt, mert részlegesen kimenekítette az érintetteket a törvénykezés kegyetlensége alól. Igaz, a gyógyíthatóság tévhitéből adódó terápiás próbálkozások némelyike is elég kegyetlen volt (agyműtét, elektrosokk, áramütéses viselkedésterápiák).

A katolikus Egyház az 5. századtól kezdve üldözte és irtotta – szó szerint tűzzel-vassal – a homoszexuálisokat, és ezt a hozzáállást később a világi törvénykezés is átvette. Már az is nagy változás volt, amikor a halálbüntetést 10 éves (!) börtönbüntetésre és/vagy kasztrációra (!) enyhítették. A betegségkoncepció megjelenése után a börtönbüntetés pár évre csökkent, de a homoszexuális kapcsolat egészen a hatvanas évekig (Magyarországon 1961-ig) büntetendő cselekmény maradt. A hitleri fasizmus és a sztálini kommunizmus egyaránt üldözte a homoszexuálisokat, ismét kiirtandónak ítélte és halomra gyilkolta őket. A koncentrációs táborok rózsaszín háromszöggel megjelölt, megkínzott, majd meggyilkolt lakóiról ritkán esik szó a megemlékezéseken, a kommunizmus homoszexuális áldozatairól pedig soha. (Olyannyira nincs ez benne a köztudatban, hogy egyes szerzők képesek éppen a kommunizmusból levezetni a genderszemléletet.) A háború utáni Magyarországon a rendőrség listát vezetett a homoszexuálisokról, és folyamatosan zaklatta, bántalmazta őket, sőt ez a bánásmód a büntethetőség megszűnése után is sokáig megmaradt. Több iszlám államban jelenleg is halálbüntetéssel sújtják a homoszexuális viselkedést. A zsidó-keresztény kultúrkörben mára a kívülről jövő evilági halálos ítéletet az interiorizált (halál)büntetés – bűntudat, szégyen, öngyilkosság, elkárhozástól való félelem – váltotta fel.

A homoszexualitás kialakulásának oka kutatott téma, de ma még nagyrészt tisztázatlan. Annyi bizonyos, hogy biológiai és környezeti hatások egyaránt szerepet kapnak. A biológiai faktorok közül a genetikai és a méhen belüli fejlődés során érvényesülő hormonális hatások játszanak szerepet. Az ikerkutatások eredményei nagy szórást mutatnak, 7,7–52%-ban találtak egyezést az egypetéjű ikreknél, és a kétpetéjűeknél is magasabb arányú egyezést találtak, mint a sima testvéreknél. A magzatot érő anyai hormonhatások több kutatás szerint is meghatározó jelentőségűek mind a későbbi nemi identitás, mind az irányultság meghatározásában.

Több pszichológiai irányzat is kialakított valamilyen elképzelést a homoszexualitás pszichológiai magyarázatára, de nagy létszámú mintán egyiket sem sikerült igazolni. Legismertebb az agresszív vagy távol maradó apa és a domináns vagy a fiúgyermekkel túl szoros kapcsolatot tartó anya konstellációja (a leszbikusság magyarázata ennek a fordítottja). Bár valóban gyakran lehet találni ilyen előzményeket az érintetteknél, a fenti családszerkezet sokkal gyakoribb a homoszexualitás lakossági arányánál. Más pszichodinamikai elképzelések éppen az ellenkező nemmel kapcsolatos averzív élményeket és a szubjektív viszolygást hangsúlyozzák, a tanuláselméleti és a neuronhálózati elméletek pedig a véletlenszerű szexuális ingerek hatására kialakuló feltételes reflexeket, illetve a rögzült neuronális kapcsolatokat. A „csábításelméletet”, amely szerint a gyermeket vagy serdülőt ért homoszexuális inzultus okozná a későbbi homoszexualitást, a kutatások cáfolták. Azoknál a természeti népeknél, ahol a fiúk beavatási szertartásához hozzá tartozik az idősebb férfiakkal való átmeneti homoszexuális kapcsolat, nem magasabb a homoszexuális arány. Az az elképzelés is alaptalannak bizonyult, hogy a homoszexualitás társadalmi elfogadása növelné a homoszexuálisok számát. Az elfogadó társadalmakban nem magasabb, sőt egyes kutatások szerint még alacsonyabb is a homoszexuálisok lakossági aránya.

Legvalószínűbb, hogy a családi és egyéb környezeti hatások a genetikai és egyéb biológiai tényezőkkel kölcsönhatásban játszanak szerepet a meleg és leszbikus irányultság kialakulásában. A kialakult stabil homoszexualitás nagy valószínűséggel olyan idegrendszeri hálózatokon alapul, amelyek semmilyen módszerrel nem szétvagdalhatók, útvonalaik nem átirányíthatóak, és az általuk vezérelt program nem átírható.

A melegmozgalmak és a jogvédők a genetikai eredetet, míg az ellentábor hívei a környezeti hatásokat szeretik egyedülállónak tekinteni, mivel mindannyian a homoszexualitás okai közt keresik nézeteik igazolását. Valójában viszont a homoszexualitás eredete teljesen irreleváns az érintettek megítélése szempontjából, hiszen minden más tulajdonságunk is a genetikai/biológiai és környezeti hatások összjátékának eredménye (kivéve néhány tisztán genetikai eredetűt, mint például a szemszín, de ilyen kevés van).

Sokkal fontosabb támpontok a következők: 1. a homoszexualitás – bármi is az oka – minden korban, társadalomban és kultúrában (sőt az állatvilágban is) előforduló sajátosság, olyan kultúrákban is létezik, ahol egészen más a családszerkezet, mások a családi szerepek és a nevelési szokások (viszont, mint említettük, azokban a kultúrákban sem gyakoribb, ahol a homoszexuális kapcsolat serdülőkorban kötelező rituálé); 2. az érintett egyén nem tehet róla; 3. nem is tud ellene tenni; és 4. nem árt vele senkinek; 5. elfogadó kultúrában sem ő, sem a környezete nem szenved miatta; 6. nem kapcsolódik hozzá semmilyen specifikus patológia; 7. elfogadó környezetben nem jár beilleszkedési zavarral, az érintettek semmilyen más szempontból nem különböznek a többségtől. A homoszexuális párok nevelt gyermekei között – az eddigi kutatások szerint – nem nagyobb sem a homoszexualitás, sem a nemi identitászavar aránya az általános lakossági aránynál. Az ilyen családokban felnövő gyermekek éppúgy megtalálják a nemüknek megfelelő modellszemélyeket a környezetükben, mint az egyszülős családok gyermekei. Minden eddigi adat amellett szól, hogy a homoszexuális párok által nevelt gyermekek személyiségfejlődése semmilyen szempontból nem károsodik. Egy szerető-elfogadó légkört biztosító homoszexuális pár gyermekei nagy valószínűséggel egészségesebb személyiségűek lesznek, mint az állami gondozásban vagy konfliktusos, elutasító, abuzáló, elhanyagoló, túlkövetelő heteroszexuális családokban nevelkedő gyermekek. Az átlaghoz viszonyított egyedüli különbség is inkább pozitív, az ilyen családokban élő gyermekek nyitottabbak, elfogadóbbak társaikkal az átlagnál.

Homoszexuális viselkedés dominánsan heteroszexuális irányultság mellett is előfordul, például rituáléként bizonyos vallásokhoz vagy népszokásokhoz kötötten, vagy erőszaktételként megalázási céllal, háborúban, börtönben fogvatartottakkal szemben. Mint minden szexuális erőszak, az utóbbiak (a rituálékkal ellentétben) az áldozatoknál súlyos lelki károkat okoznak. A heteroszexuális kapcsolati lehetőség elérhetetlensége (például olyan zárt intézményekben, ahol azonos neműek élnek együtt) vagy tiltása (például cölibátus) dominánsan heteroszexuális személyeknél is megnövelik a homoszexuális viselkedés valószínűségét, beleértve az abuzív, erőszakos cselekményeket is.

 

A homoszexualitás „pszichoterápiája”

A stabil és kizárólagos homoszexualitás pszichoterápiás úton való megváltoztatását ez ideig semmilyen kontrollált vizsgálat nem igazolta.

Bár Freud maga nem javasolta és nem is tartotta lehetségesnek a homoerotikus vonzalom megváltoztatását, régebben mind a pszichoanalitikus, mind a viselkedésterápiás irányzatok nagy erővel próbálkoztak ezzel. Kiderült, hogy sem a gyermekkori traumák feldolgozásával, sem a feltételes reflexek átírásával, sem hipnózissal, de még elektrosokkal és homloklebeny- átmetszéssel (lobotómiával) sem érhető el a stabil szexuális orientáció tartós átváltoztatása, sőt a terápiák károsak is lehetnek. Az „eredményesként” publikált terápiák alanyai közül később többen öngyilkosok lettek.

Az alkalmazott viselkedésterápiás módszerek között bizarr technikák is szerepelnek, például herékre adott áramütések, valahányszor a péniszre szerelt pletizmográf azt mutatja, hogy a páciens erekciója beindul a vetített férfitest nézésére. Hasonló a férfiképekhez társított rosszullét vagy hányinger keltése injekcióval, vagy undorító étel vagy ital, például vizelet felkínálásával. A kognitív terápiás kezelés a homoerotikus gondolatok, fantáziák, vágyak leállítását célozza a figyelem elterelésével. (Nehéz „gyógyulásnak” nevezni azt, ha valaki beleerőlteti ugyan magát egy heteroszexuális házasságba, de állandó elterelő küzdelmet kell folytatnia ellenkező irányú vágyaival.) A megtapasztalt kudarcok miatt, illetve miután a homoszexualitás kikerült a pszichiátriai nevezéktanból (1973), a terápiás lendület leállt, a pszichiáter és pszichoterápiás szakma elfogadta az irányultság megváltoztathatatlanságát.

Az utóbbi 30 évben azonban kiépült egy „Ex-gay” vagy „Exodus” néven ismertté vált nemzetközi mozgalom, amely – főleg vallási indíttatásból – ismét a homoszexualitás megváltoztatására törekszik. E mozgalom keretében több központban próbálkoznak úgynevezett „reparatív” vagy „konverziós terápiával” és átnevelőtáborokkal, amelyekben a homoszexuális orientáció heteroszexuálisra való átváltoztatását ígérik a résztvevőknek.

A „reparatív terápiák” során imával kiegészített pszichoanalitikus, imaginatív, viselkedés- és kognitív terápiás módszereket alkalmaznak. Nem fedeztek fel tehát semmi újat, ugyanazokat alkalmazzák, amelyekről régebben már kiderült, hogy nem alkalmasak a stabil homoszexuális irányultság heteróvá átalakítására. (Ez valószínűleg éppoly lehetetlen, mint fordítva, a stabil heterók meleggé változtatása. Képzelje csak el bárki, aki stabil heterónak érzi magát: képes lenne-e meleg/leszbikus viszonyulásra átváltani vonzalmai tudatos átirányításával?)

A sikeresnek mondott terápiás beszámolók és önvallomások nem ellenőrzöttek, ezért a „gyógyulások” nem tekinthetők bizonyítottnak. Több szerző és munkacsoport visszavonta közölt eredményeit, és bocsánatot kért adatai valótlansága miatt, valamint azért, hogy rengeteg embernek okoztak szenvedést azzal, hogy alaptalan reményt keltettek bennük. Több újsághírben lehetett olvasni homoszexuális bárokban lefotózott, magukat előzetesen „gyó­gyultnak” kijelentő homoszexuálisokról, és ami ennél rosszabb, olyan személyekről, akik az „eredményes” kezelés után öngyilkosok lettek. Darlene Bogle, az Ex-Gay alapító tagja (más alapító tagokkal és a mozgalom vezetőjével együtt) 2007-ben kért bocsánatot, elismerte, hogy egyetlen embert sem sikerült meggyógyítaniuk vagy átnevelniük, és jó szándékuk ellenére családokat tettek tönkre, rengeteg embert taszítottak depresszióba és öngyilkosságba. Végül azt nyilatkozta: „Nem a szexuális orientációt kell gyógyítani és megváltoztatni, hanem a társadalomban és a vallásban elterjedt gyűlölködést, amely sérti a homoszexuális embereket és családjukat.” 2012-ben dr. Robert Spitzer amerikai szaktekintély is visszavonta a reparatív terápia hatékonyságát igazoló, régebbi tanulmányát, amelyben félórás telefonos beszámolókra épített, erősen megkérdőjelezhető kutatási módszerre alapozta megállapításait. Ennek ellenére a terápiahívők még mindig őrá szoktak hivatkozni, több genderellenes hazai szerző és internetes fórum is ezt teszi.

Nem lehet biztosan tudni, hogy a néhány gyógyultnak minősített vagy magát a közösségi fórumokon gyógyultnak mondó személy homoszexuális volt-e egyáltalán, és ha igen, kizárólagos homoszexuális volt-e, nem pedig biszexuális vagy labilis orientációjú személy-e, akiknél egy már meglévő heteroszexuális vonzalmat lehetett esetleg előhívni és előtérbe helyezni. Éppen a társadalmi előítéletek miatt nem ritka a homoszexualitástól való indokolatlan rettegés, és azok, akik alaptalanul homoszexuálisnak hiszik magukat, gyakran keresnek emiatt terápiát. Nem tudjuk, hány ilyen lehetett a „gyógyultak” között.

A homoszexualitás „gyógyítása” egyébként is többszörösen kérdéses tevékenység etikai szempontból. 1. Etikailag elfogadhatatlan gyógyítani valamit, ami nem betegség, viszont a kezelése kockázatos; 2. olyan változást ígérni, amelynek elérhetősége enyhén szólva is nagyon kétséges; 3. olyan módszereket alkalmazni, amelyeknek hatékonysága a kezelt problémára vonatkozóan nem bizonyítottak, de károsak lehetnek; 4. a kezelés maga alaptalanul azt sugallja, hogy a személy nincs rendben, irányultsága bűnös, kóros, szégyellni való; 5. mivel a módszer a családban keresi az okokat, árthat a családnak is; 6. árthat a heteroszexuális partnernek is, akinek esetleg azt kell elviselnie, hogy párja mellette egészen másról fantáziál, és lelke mélyén egészen másra vágyik.

Minden pszichoterápia előfeltétele a terapeuta ideológiai semlegessége és a segítséget kérő személy teljes elfogadása. Rendkívül káros, ha a segítő maga is rácsatlakozik a beteg indokolatlan bűntudatára és öngyűlöletére, saját vallási meggyőződése vagy egyéb ideológiai nézetei miatt. (Ráadásul még a felelősséget is ráterheli a kliensre azzal, hogy állítja: a változás rajta múlik, majd ha „eléggé akarja”, akkor menni fog.) Nem véletlen, hogy az USA-ban több államban be is tiltották, egyetlen elismert pszichológiai vagy pszichiátriai szakmai szervezet sem fogadja el.

Az etikailag és szakmailag elismerhető pszichoterápiának az elfogadás talaján kell állnia, a belső és külső előítéletekkel való megküzdésben, az indokolatlan bűntudat és szégyen feloldásában kell segítenie a klienst, nem pedig nem létező bűne felszámolásával kecsegtetni. Ha valakinek egy terápiás folyamat során éppenséggel megváltozik a szexuális orientációja – ami bizonytalan, labilis orientációjú személyeknél megtörténhet –, akkor ám legyen, de a terapeutának mindenkor azt kell képviselnie, hogy a kliens bármely orientációval elfogadható, értékes ember.

Pedofília

A kizárólagos pedofília minden szakkönyv szerint kóros irányultság. Kóros személyiségfejlődés része, családi hatásoknak tulajdonítják. Az érintettek általában éretlen, alacsony önbizalommal rendelkező személyiségek, akik nem hiszik, hogy felnőtt partnert ki tudnak elégíteni. A pedofil késztetés vonatkozhat ellenkező vagy azonos nemű gyermekekre, vagy mindkettőre.

Pedofil viselkedés nemcsak kizárólagos pedofil orientáció mellett, hanem felnőtt partnerrel rendelkező vagy felnőttek iránt vonzódó személyeknél is előfordul. Felnőtt partnerkapcsolat elérhetetlensége vagy tiltása (például cölibátus), kiszolgáltatott gyermekek hozzáférhetősége mellett, megnöveli a pedofil vonzalom és abúzus valószínűségét.

A pedofil abúzus az áldozatokban visszafordíthatatlan lelki károkat okoz, akkor is, ha a gyermek is vonzódik a visszaélőhöz, vagy akár még élvezetet is talál a kapcsolatban. Az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb személyiségzavar (borderline személyiség) érintettjei 70%-ban éltek át szexuális abúzust gyermek- vagy serdülőkorukban. Létezik olyan elvi hozzá állás a pedofilek körében, amely szerint a gyermekek elcsábítása nem bűn, sőt „jó a gyereknek” is, amennyiben a visszaélő „kedvesen bánik vele, és segíti (például a mateklecke elkészítésében)”. Ennek a szörnyeteg ideológiának természetesen semmi köze a genderszemlélethez, amely kizárólag a mások számára ártalmatlan orientációk elfogadását támogatja. Némely szerzőnek mégis sikerül az ijesztgetésben odáig eljutnia, hogy a pedofília tolerálását is ráfesti a genderszemlélet ördögtől (vagy a liberalizmustól és kommunizmustól) származtatott, elképzelt jövőbeli zászlajára. A pedofil cselekmények többségét családon belül, hagyományos, patriarchális családokban követik el, ráadásul általában sorozatosan, sokszor éveken keresztül zajló, megnyomorító abuzív kapcsolatban. A második helyezést, mint tudjuk, a katolikus egyházi oktató-nevelő intézmények viszik, a harmadikat az egyéb gyermekgondozó és oktató-nevelő intézmények, és csak ezeket követik az utcai és játszótéri cukrosbácsik.

 

Liberalizmus, emberi jogok, „családellenesség”

A genderelméletet előszeretettel kötik össze a kommunizmussal, hazai szinten a balliberális eszmékkel vagy általában a liberalizmussal. Fő összekötő kapocs a feltételezett „családellenesség”.

Úgy állítják be, mintha a családellenesség és az anyaságellenesség általános irányvonal lenne a genderszemléletben, és mintha a hagyományos szerepviszonyok változásai veszélyesek lennének a családra és a család gyermeknevelő funkciójára nézve. Valójában inkább fordított a helyzet. Eléggé közismert, kutatások által bizonyított tény, hogy a háztartási munkákba és a gyermeknevelésbe hosszabb időn át bezáruló anyák nagy arányban válnak lelki beteggé („GYES-neurózis”), de nem az anyaság következményeként, hanem egyéb igényeik kielégítetlensége/elsorvadása és a társadalomból való kiszakadásuk miatt. Utóbbiak éppen a hagyományos szerepviszonyokból következnek, amelyeknek a fenntartása a nukleáris családi körülmények között izolálttá teszi a gyermekekkel tartósan otthon maradó nőket. A depressziós és neurotikus anyák szorongása és lehangoltsága gyermekeikkel való kapcsolatukra is kiterjed, így a gyermekek későbbi személyiségére is rányomja bélyegét. Ezzel szemben azok az anyák, akik elég segítséget kapnak környezetüktől ahhoz, hogy megtartsák kapcsolatukat a külvilággal és a gyermeknevelés mellett mással is tudjanak foglalkozni, egészségesebbek maradnak, és egészségesebb gyermekeket nevelnek. Ehhez azonban nem szükséges „állami nevelésbe” nyomni a gyermekeket, miként ezt a genderellenes szerzők vizionálják. Elég hozzá a segítőkész szülőtárs és más családtagok, ismerősök bevonása a gyermekellátásba, a tágabb társadalom részéről pedig részmunkaidős és távmunkában ellátható munkakörök, valamint a szükség szerint pár órára is igénybe vehető bölcsődei/óvodai férőhelyek biztosítása.

A szabadság liberális felfogását „mindent szabad”-ként értelmezik, tévesen. A liberális etika határozott és szigorú követelményrendszer, és a legbiztosabb belső szabályozókra, a lelkiismeretre és a mások iránti együttérzésre épít. Mivel azonban a téves feltételezést kiterjesztik a genderszemlélet híveire is, könnyen eljutnak az erkölcsi összeomlás rémképéhez.

Nehezményezik, hogy az emberi jogok „ürügyén” jogokhoz juttatják az „elenyésző kisebbségeket”. Emberi jogokon azokat a jogokat értjük, amelyek minden embert megilletnek, függetlenül attól, hogy többséghez vagy kisebbséghez tartozik. Definíciótól és metodikától függően a kutatók 2–3% és 10–12% közé teszik a homoszexuális vonzalmú személyek arányát. Egy 150 ezer fős mintát vizsgáló 2010-es hazai felmérésben a megkérdezettek 4,8%-a vallotta magát homoszexuálisnak, leszbikusnak vagy biszexuálisnak. Eszerint 10 millió lakosból közel 500 ezer embert fosztunk meg fontos jogoktól, és kezelünk másodrendű állampolgárként azzal az igazolhatatlan meggyőződéssel, hogy ez a természet rendje és Isten akarata. Ez nem kevés, nem „elenyésző” kisebbség (nem mintha az elenyésző kisebbségek jogfosztása bármivel is indokolható lenne). A transzneműek aránya valóban kisebb, 0,3%, de ez nem lehet ok a kitaszításukra és jogfosztásukra. Esetükben viszont végképp érthetetlen a félelem, amely szerint az elfogadásuk és intézményes támogatásuk bármiféle veszélyt jelentene bármire, nemhogy a „családra”, az „emberre” és a „természetre”.

Úgy állítják be a hazai helyzetet, mintha jelenleg a genderszemlélet túlkapásai reális problémát jelentenének, miközben valójában az alkoholizmus és családon belüli erőszak (fizikai és szexuális) jelentik a családokra a legnagyobb veszélyt. A nemi és szexuális kisebbségekhez való viszonyulás terén olyannyira a hagyományos keresztény erkölcs uralkodik, hogy a homoszexuálisok többsége még szüleinek sem meri elmondani irányultságát, ami elég nagy gátja az ilyen családok egészséges működésének.

 

A természet rendje

Az ivaros vagy szexuális szaporodás az élővilág leghatékonyabb szaporodásmódja. A természetben azonban a szexuális viselkedésnek nem az utódnemzés az egyedüli célja. A természet hajlik a takarékosságra, nem kivételes jelenség, hogy egy szerv vagy egy viselkedésforma több funkciót is betölt. Már a magasabb rendű állatoknál megjelenik a szexuális viselkedés szociális funkciója (megnyugtatás, feszültségoldás, békítés) és az örömszerző funkció is. Semmi nem indokolja az ember visszaminősítését az alacsonyabb rendű állatok közé.

A homoszexualitás, illetve a homoszexuális viselkedés rendkívül elterjedt az egész állatvilágban, a bogaraktól a madarakon keresztül az emlősökig. Eddig 1500 fajnál találtak ilyen viselkedést, több fészekrakó madárnál tartós „leszbikus párkapcsolatot” is, méghozzá közös utódgondozással. Több emlősfajnál is jellemző, hogy a homoszexuális egyedek segítenek az utódok gondozásában. A homoszexuális viselkedés alkalmilag is előfordul konfliktusrendező, feszültségcsökkentő céllal. A kutatók általában csoportösszetartó, agressziócsökkentő szerepet tulajdonítanak a homoszexuális viselkedésnek. Megfigyelték még, hogy a túlszaporodott populációkban gyakoribbá válik a homoszexuális viselkedés. A természetben az evolúció során nem marad meg tartósan olyan genetikai variáció vagy viselkedésforma, amely hátrányos a fajra nézve. A homoszexualitás sem maradt volna fenn – sem állatnál sem embernél –, ha a fajokra nézve ártalmas lenne.

A szaporodási rendszerhez kötött viselkedésmódok és szerepviszonyok elképesztő sokfélesége található a természetben. Az ivadékgondozás terén is a legkülönfélébb szerepmegosztások léteznek, van, ahol a hím, van, ahol a nőstény neveli a kicsinyeket, de a biparentális gondozás sem ritka. (Ezeket egészítik még ki a gondozásba besegítő homoszexuális egyedek.) A szexuális kapcsolati formák terén is igen nagy a változatosság, promiszkuitás, hím és nőstény poligámia, monogámia és tartós hűség egyaránt megtalálható az állatvilágban, a monogám fajoknál pedig a „megcsalás” és a „titkos légyott” sem kivételes; az emberszabású majmok között poligám és monogám fajok egyaránt találhatók. (Ezeket egészítik még ki az alkalmi homoszexuális akciók és a tartós homoszexuális kapcsolatok.) Nehéz tehát a természet rendjére alapozva a nemi szerepekkel és viselkedésmódokkal kapcsolatban valamilyen biztos iránymutatást találni.

Van viszont egy jól kirajzolódó fontos tendencia az evolúcióban, ez pedig az utód-szülő (vagy pótszülő) kötődés megjelenése a magasabb rendű állatoknál, majd az ehhez csatlakozó szülői altruista motiváció, melynek hatására a felnőtt állat akár élete kockáztatásával is megvédi kicsinyeit. Ez a kötődési rendszer egyszerre biztosítja az utódok védelmét és egészséges fejlődését, tehát a hosszú távú reprodukciót. Szubjektíve a közelség, a testkontaktus, az egymásra figyelés és az együtt-tevékenykedés erős vágyában, az együttlét örömében, az eltávolodás vagy elvesztés okozta hiányérzetben és szorongásban nyilvánul meg, valamint a felnőtt egyed részéről a gondoskodási motivációban. Harlow közismert kutatásai bebizonyították, hogy a kötődési lehetőség megvonása majmoknál súlyos fejlődési zavarhoz vezet. Számos csecsemőkutatás és utánkövetéses vizsgálat bizonyította a kötődési rendszer meghatározó jelentőségét az ember személyiségfejlődésében.

A kötődési igény gyermekben és szülőben (sőt még a nagyszülőkben is) átütő erejű ösztönös késztetésként jelenik meg. Ez a kötődési igény erősebb a szexuális ösztön erejénél. Nem valószínű, hogy bármilyen ideológiával kiirtható vagy elnyomható. Ha nem sikerült ezt megtenni évszázadok alatt a szexualitással, akkor ezzel sem sikerülhet. Lehet, hogy a család mai formája megváltozik, de eléggé biztosak lehetünk abban, hogy az embernek mindig szüksége lesz olyan együttélési formá(k)ra, amely(ek)ben ez a kötődési igény kielégíthető. Teljesen alaptalan ennek a felszámolásától félni (pláne, hogy ilyet nem is akar tenni senki), és a genderszemlélet következményeként falanszterszerű állami gyermekneveldéket vizionálni.

 

Az emberi kultúrák rendje

Etnográfus és kulturális antropológus kutatók a női-férfi szerepkészletek és szerepviszonyok sokszínű, széles tárházát találták a különböző kultúrákban. A szülő-gyermek kötődést biztosító szokásokon kívül ezekben sem lehet túl sok, a természet rendjét megvilágító invariáns mintázatot kimutatni. A 15. századig a Föld népességének nagy része matriarchális társadalmakban élt. A ma létező matriarchális társadalmakban a nemi szerepelvárások csaknem tükörképei a patriarchális társadalmakban megszokottaknak. Női istenségekben hisznek, nők vezetik a kisebb közösségeket, és a nők kezében vannak a társadalmi döntéshozó, irányító és a papi jellegű funkciók is. Jól bírja ezt női agyuk, miközben reproduktív funkcióikat is betöltik, és az általuk irányított társadalmak is jól működnek. Semmi nem szól amellett, hogy kizárólag a patriarchális szerepviszonyok képviselnék a természet rendjét.

Az emberi homoszexualitás nagy valószínűséggel egyidős az emberiséggel. Őskori és ókori leletek, művészi alkotások utalnak rá.

Murdoch etnográfiai atlaszában 4000 egykori és mai társadalom jellemzőit gyűjtötte össze, és a homoszexualitás megítélésére is kitér. Az atlaszban szereplő társadalmak 60%-a intézményesen is elfogadja a homoszexualitást, további 30%-a tolerálja, és csak 10%-uk utasítja el és tiltja. A vallások közül csak a 3 bibliai vallás (zsidó, keresztény, muszlim) tiltja, a többi vallás, a másik két világvallást is belevéve, nem.

Több ókori kultúrában elfogadott volt a homoszexualitás. A régi görögöknél a homoszexuális szerelmet és kapcsolatot magasabb rendűnek tartották a heteroszexuálisnál, mert úgy gondolták, hogy több benne a szellemi és baráti összetevő.

Számos természeti népet ismerünk, ahol több nemet különböztetnek meg, és elfogadják az azonos neműek házasságát. Az őslakos amerikai indián törzsek 5 nemet különböztettek meg: a férfiakon és nőkön kívül a férfias nőket, a nőies férfiakat és a kettős neműeket. A ritka nemeket különös tisztelet övezte, mert felfogásuk szerint ők két lelket és kettős áldást kaptak a világ teremtő szellemétől, ezért „kettős lelkűeknek” is hívták őket. A kettős neműek értékét az is növelte, hogy ők mindkét nem munkáit el tudták látni, ezért szerencsének számított, ha egy családnak ilyen tagja volt. A nőies férfiak és férfias nők (ezek felelnek meg a mai transzneműeknek) a másik nem munkáit végezték, ezért (is) gyakran (nem mindig) azonos neműekkel kötöttek házasságot. A keresztény hódítók rákényszerítették őket, hogy térjenek át a keresztény házassági szokásokra. Azok közül, akik nem voltak erre képesek, sokan öngyilkosok lettek.

 

A Bibilia üzenete

„Isten az embert férfiként és nőként...”

Igen, a világot meg 6 nap alatt teremtette, de e téren ma már mindenki elfogadja az újabb keletű ismereteket. Sok más – kezdetben a Bibliával ellentétesnek gondolt és üldözött – tudományos eredményt is elfogadott később az Egyház. A Biblia sok mindenről nem beszél (például arról sem, hogy a Föld gömbölyű), és nem is várható tőle, hogy meghaladja keletkezési korának világképét és tudományos ismereteit. Abból, hogy nem tér ki a nemi identitás és irányultság szubjektív élményére és ennek változataira, még nem következik, hogy ma ezekkel a létező jelenségekkel nem szükséges foglalkozni, vagy hogy a téma kutatása a Biblia szellemével ellentétes lenne.

 

Megválaszolandó kérdések

Ha az embert úgy általában Isten teremtette, akkor a minden kultúrában létező transznemű és homoszexuális embereket ki? És a biológiai interszexuálisokat?

Ha a keresztény Isten mint „atya”, férfi – akkor a nőt kinek a képmására teremtette? Ha nem nélküli lény, vagy mindkét nemet magába foglalja – akkor hogyan értelmezzük az istenképmásiságot?

 

A homoszexualitás megítélése a Bibliában

Azok a szöveghelyek, amelyeket a homoszexualitást elutasító szemlélet igazolásaként szoktak idézni, más elemzők szerint nem vonatkoztathatók sem a kölcsönös vonzalmon alapuló homoszexuális párkapcsolatokra, sem a homoszexuális irányultságra. Azzal érvelnek, hogy ezek a kitételek vagy az akkoriban gyakorlott (valamilyen pogány) vallási szertartás részét képező rituális homoszexuális viselkedésre vagy a másokat megalázó homoszexuális erőszakra vonatkoznak (Szodoma). Homoszexuális irányultságról a Biblia nem beszél (ami érthető, mivel nem is használták abban a korban ezt a fogalmat, sőt egészen a 18. századig sikerült a témát szőnyeg alá söpörve tartani), lehet viszont találni benne férfiak közötti gyöngéd kapcsolatot pozitívan ábrázoló részeket. Az evangéliumokban nincs semmilyen homoszexuális viselkedésre utaló kitétel, Jézus nem foglalkozik ezzel (talán nem találta fontosnak).

A fenti példák is mutatják, hogy sokszor csak válogatás és értelmezés kérdése, hogy ki mire és minek az ellenkezőjére talál konkrét bizonyítékokat a Bibliában (sok olyan viselkedési elvárás is szerepel benne, amelyet ma senkinek sem jutna eszébe betartani, sőt olyan is, mint a „Ne vond meg a vesszőt a te fiaidtól” szabály, amely már hál’Istennek törvényi tiltás alá esik). Az értelmezési nehézségeket és tévedéseket az esetleges hibás fordítások és a keletkezési kor és hely jellemzőinek figyelmen kívül hagyása is elősegítik. Lehet, hogy aki csak a konkrétumok között keresgél, nem látja a fától az erdőt, és könnyen elvész a rengetegben. Lehet, hogy többre megyünk, ha a Biblia lényegi üzenetét használjuk iránymutatóként, amely pedig minden értelmezés szerint a szeretet parancsa.

 

Belső ellentmondások

A keresztényi indíttatású genderellenes írások hangsúlyozzák, hogy alapvetően támogatják a nők egyenjogúságát, és mint minden emberhez, a szexuális és nemi kisebbségek tagjaihoz is szeretettel viszonyulnak – csakhogy minden további szavuk ellentmond ennek.

A fennálló, általuk védett patriarchális szerepviszonyok között nehéz elképzelni a nők egyenjogúságát. Szép gondolat a hagyományos női tevékenységek felértékelése, de ezt éppen a patriarchális viszonyok akadályozzák. Ha nem így lenne, akkor le sem értékelődtek volna.

A homoszexuálisokkal és a transzneműekkel valami ilyesmit közölnek ezek az írások: embernek tartunk és szeretünk téged, de azért ne nagyon kelljen találkoznunk veled! Ne essék rólad szó az iskolákban, ne szerepelj filmekben, plakátokon! Egyenjogúnak tekintünk, de azért ne akarj másokhoz hasonló jogokat! Ne élj szexuális életet! Ha mégis, akkor tedd titokban, ne akarj házasságban vagy más, jogilag elismert életközösségben élni! Ha keresztény vagy, élj tehát bűnben, hitünk tanítása szerint! Kizárva a keresztény közösségekből, elzárva az oltáriszentségtől, amelyet bűnösként nem vehetsz magadhoz. Bár fontos nekünk a gyermeknevelés, te ne akarj ilyet, mert nem tartunk rá alkalmasnak, sőt ártalmasnak tartunk! Inkább sínylődjenek a szülő nélküli és a családból kiemelt gyermekek állami gondozásban, mert még az is jobb nekik. Ne akarj örökölni párod halála után, a személyes veszteség mellett veszítsd csak el a lakhatásodat is! Elismerjük, hogy a kereszténység eddig „nem mindig bánt jól a homoszexuálisokkal” (milyen finom kifejezés ez törvényes gyilkolásukra, közösségi kitaszításukra és túlvilági „kárhozatra” ítélésükre), de most majd jól fog. Ennyire.

Legfőbb érvük a homoszexuálisok diszkriminálása mellett az, hogy nem vesznek részt a biológiai reprodukcióban. Ezen az alapon alacsonyabb rendű állampolgároknak lehetne tekinteni az aszexuálisokat, a szerzeteseket, a cölibátusban élőket, a meddőket, a magányosokat és a bármely okból utód nélkül maradt embereket is.

Rendkívül érzéketlenek e kisebbségek szenvedéseivel szemben. Sőt akad olyan, aki azt is nehezményezi, hogy a genderszemélet a nemi és szexuális kisebbségeket „áldozatokként” állítja be. Vagy semmit nem tudnak e kisebbségek szenvedéseiről, vagy éppen ideológiai nézeteik szorítják teljes elfojtásba természetes emberi együttérző képességüket. Nem látják, hogy éppen az általuk képviselt szemlélet és a vele járó kollektív empátiahiány áldozatai az érintettek.

 

SAJÁT VÉLEMÉNY

Minden szélsőség kitermeli ellenszélsőségét. Nem lehet csodálni, ha a nőkkel és a szexuális kisebbségekkel szembeni sok évszázados kegyetlen bánásmód felszámolása ilyen melléktermékeket is magával hozott és hoz. A rég esedékes munkát mégis el kell végezni; az egyenrangú viszonyok kialakításához a jogok törvényi biztosítása mellett az akadálymentesítés, így a szemléletváltozás, ismeretterjesztés is hozzá tartozik. Ebben a folyamatban nemcsak minden jó ötletnek, hanem minden jó szándékú vitának és kritikának is helye lehet. A tárgyi tévedésektől hemzsegő, tendeciózus közlemények azonban nem alkalmasak sem az érdemi vitára, sem a genderszemlélet szélsőségeivel szembeni küzdelemre. Alkalmasak lehetnek viszont ijesztgetésre, megtévesztésre, bűnbakképzésre, ellenségkép-faragásra.

Keresztény elvekre hivatkozva támadnak nézeteket és embereket, miközben kevés nyomát lehet találni bennük a keresztényi szeretetnek. Tényként kezelik a régi emberkép és viszonyulásmód Istentől származtatott örökkévalóságát, így minden változás, sőt még a valóság kutatása is a természet rendjének megsértését és a keresztény erkölcs felszámolását jelenti számukra. Szerintem közelebb áll az igazsághoz ennek az ellenkezője: a kereszténység zárta ki természetfelfogásából azokat a mindig is létező és a természet részét képező emberi jelenségeket, amelyeket a genderszemlélet most megpróbál visszailleszteni. A természetes emberi sokszínűség felmutatásával és integrálásával nem szegényebbé, hanem teljesebbé válik az ember világa. Ahogyan a nők részvétele is helyettesíthetetlen plusz értékekkel gazdagítja a művészetet, tudományt és az általuk betöltött szerepek által a társadalmat, úgy a nemi és szexuális kisebbségek hozzájárulása is pótolhatatlan hozzáadott értékeket jelent. Ezt a természeti népek mindig is tudták, csak a természettől elszakadt ember felejtette el, vallási elvekre hivatkozva. Minden mű magán viseli alkotója személyiségét, amelyhez szexualitása és nemi identitása is hozzá tartozik. Michelangelo és Leonardo lenyűgöző testábrázolása vagy Schubert sajátosan finom zenei érzelemkifejezése nem független valószínűsíthető homoszexuális orientációjuk által színezett személyiségüktől. A nemi kisebbségek tagjai is „egyedüli példányok”, nemi identitásukkal és szexualitásukkal együtt; így van rájuk szüksége a világnak, és így kell helyet kapniuk benne. A felebarátok közül kirekesztett embertársak visszafogadásával nemhogy sérülnének, inkább megvalósulnak végre a szeretet törvényére épülő keresztény etika irányelvei.

A „keresztény szellemiségű” genderellenesek nem érvelnek, hanem kinyilatkoztatnak, nem is az Egyházra, hanem egyenesen Istenre hivatkozva. Érthetetlen: honnan ismerik ilyen pontosan a hitük szerinti Isten akaratát? Miből gondolják, hogy a Föld túlnépesedésének idején is megragadt volna a „szaporodjatok és sokasodjatok” elvnél mint mindenek feletti jelszónál (hiszen a Föld már „betelt”)? Miért látják és láttatják Istenüket olyan perverz mód kegyetlennek, hogy ártatlanokat büntet olyasmiért, amiről nem tehetnek és amivel nem is ártanak senkinek?

Szerintem történelmi szerepet tölthetne be a mai Egyház, ha múltjával szakítva visszavezetné híveit a Biblia igazi üzenetéhez. Nem a genderkutatásoktól kell féltenie a befolyását, hanem attól, ha ezt nem tudja meglépni. Nem lehet feladata tudományos kutatások és nézetek értékének és hitelességének megítélése, tévedéseit majd a tudomány korrigálja. Miként a szenvedőkkel és a kitaszítottakkal általában, nem lehet más dolga a szexuális és nemi kisebbségekkel sem, mint hogy melléjük és a szeretet pártjára álljon.

HERGELL MÓNIKA
mentálhigiénés szakember

 

 

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.