egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A VÉLEMÉNYELTÉRÉSHEZ VALÓ JOG ÉS AZ ENGEDELMESSÉG KÖTELESSÉGE

Szekuláris társadalomban – amilyenben Európa nagyobbik részében legalább kétszáz éve élünk – nyilvánvalónak tekintjük azt, hogy bizonyos dolgokban nincs konszenzus és hogy egyik polgár véleménye eltérhet a másik polgárétól, vagy éppen egy felettes hatalom, vagy testület állásfoglalásától. Köznapi tapasztalat a nézetek ütköztetése. Amint azonban a jámbor polgár átlépi a templom küszöbét, arra gondolhat, hogy az oltár előterében immár megszűnt a véleményeltérés lehetősége és joga.

Természetesnek gondoljuk, hogy hitünk egyházban való gyakorlása során alá vagyunk vetve a püspöki tanítóhatalomnak – vagyis a magisztériumnak –, amelynek felkent képviselője kizárólag hivatott az ige hiteles magyarázatára (amint ez megerősíttetett a Dei verbum kezdetű dogmatikus konstitúció 10. bekezdésében).[1] A köznapi valóságban mégis előfordulhatnak lelkiismereti konfliktusok, amikor – például az abortusz, vagy a házasság előtti szexuális kapcsolat, vagy az elváltak kérdéseiben, vagy éppen a papok által fiatalkorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések és azok eltussolása ügyében – a hívek őszintén és komolyan mást gondolnak, mint amit a tanítóhivataltól hallanak. Úgy látszik tehát: megkerülhetetlen felülvizsgálnunk, miként gondolkodunk az Egyházban tanúsított engedelmességről és az igazság Egyházban való keresésének módjairól.

Úgy tűnik, a hívek fontos kérdésekben alkotott eltérő véleménye kinyilvánításának jogát alátámasztja a Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozat 2. és 3. bekezdéseiben foglalt tanítás,[2] miszerint az emberi méltóság akkor sem csorbítható, ha valaki a hivatalos magyarázattól eltérő igazságra jut. A lelkiismereti szabadság gyakorlása, illetve a véleményeltéréshez való jog pedig nem tehető függővé az igazságkeresés útjaitól. Éppen ezért nem kizárt, hogy adott esetben a véleményeltérési jog gyakorlása és a tanítóhivatal iránti engedelmesség között olyan ellentét keletkezik, amely szétfeszíti az Egyház kereteit. Ha nem, akkor is fennmarad a kérdés: miként hozható összhangba egymással a véleményeltéréshez, illetve kényszermentességhez való jog és az engedelmesség kötelessége (a DH, 2–3 és a DV, 10 tükrében).

 

KEGYELEM ÉS ALÁZAT

A világi és egyházi hatalomnak való alávetettség kérdésében szokás idézni Pál apostol valóban eléggé kategorikusnak látszó véleményét: „Mindenki vesse alá magát a felettes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte” (Róm 13,1). A Dei verbum 5. bekezdése is megerősíti: a kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk. A magisztérium iránti engedelmesség azonban nem jelenthet hierarchiát, az engedelmesség ugyanis nem előírás terméke, hanem a kegyelem gyümölcse. Az engedelmességi kötelesség alapja az idézett dogmatikus konstitúció értelmében is végső soron a kinyilatkoztató Istennek, nem pedig kiválasztott embereknek való engedelmesség.

Raniero Cantalamessa így látja:

A keresztény engedelmesség alapja nem az engedelmesség eszméje, hanem az engedelmesség aktusa. Nem az arisztotelészi elv mozgatja a keresztény engedelmességet, miszerint az alsóbbrendű aláveti magát a felsőbbrendűnek, hanem egy eszme helyett egy esemény áll, amit az Egyház meghirdet: „Jézus Krisztus engedelmes lett mindhalálig” (Fil 2,8). […] Az engedelmesség tehát nem alávetettség, hanem a keresztény ember számára hasonlóság az engedelmes Jézushoz, az Úrhoz. Az engedelmesség így először nem annyira erény, hanem inkább kegyelem: „a törvény megmondja, hogy csináljad, a kegyelem ellenben megadja, hogy megtedd.”[3]

Az engedelmesség mint kegyelem felfogása összhangban van az alázat keresztény értelmezésével:

A bibliai alázat értelmét a görög filozófiával összevetve szembetűnő, hogy a hellének, bár nagyon is magasztalták az erényeket, nem ismerték, pontosabban nem ismerték el az alázatot erénynek, mert abban főként alacsonyságot, együgyűséget láttak. A görög eszmeiség nem ismerte el az alázat és az igazság összekapcsolását. […] Cantalamessa [...] Avilai Nagy Szent Terézt idézte, aki az alázat okait keresve, hirtelen megvilágosodásában így kiáltott fel: „Az Úr azért szereti az alázatot, mert az a legfőbb igazság!”[4]

A keresztény tanítás szerint az alázat az igazság megismerésének magasabb rendű formája. Az alázat a Názáreti Jézussal mint Krisztussal való azonosulás gyümölcse, a hitigazság legmagasabb értéke. Ha az engedelmesség kegyelem, az igazságra jutás pedig alázat kérdése, akkor erős fenntartással kell kezelni a magisztériumnak való alárendeltség és a magisztérium által kimondott igazság követésének hagyományosan megfogalmazott követelményeit is. Mivel a kegyelem és alázat dinamikus fogalmak, amelyek jelentésüket egy folyamatban elfoglalt helyzettől, közvetlenül az embertársainkkal kialakult viszonyokban tükröződő, nagyobb távlatban az égi hatalmakhoz fűződő kapcsolattól függően nyerik el, hitvallásunkból szükségképpeni pluralizmus fakad, amely széles körben elkerülhetetlenné teszi az egyházi közösségeken belül és kívül a véleményeltérést, illetve az egymástól eltérő vélemények megvitatását a nyilvános térben. A magisztérium által kimondott igazság követése vagy nem követése nem logikai belátás, hanem odaadás kérdése, kegyelmi ajándék, amely viszont nem befolyásolható racionális, különösen nem adminisztratív eszközökkel.

 

A SZABADSÁG TECHNIKÁI

A társadalmi gyakorlat nem merül ki csupán a vitarendezést szolgáló játékszabályok kialakításában, hanem a polgároknak lehetőségük van a materiális igazságosság értékeinek kimunkálására, közösségi feladatok meghatározására, és véleményt nyilváníthatnak – akár egymással vitatkozva – a projektek megvalósításának, finanszírozásának mikéntjére vonatkozóan is. A konfliktusok elkerülése lehetőségként kínálkozik a szélsőségek elkerülését lehetővé tevő mérséklet (szophroszüné) erényének gyakorlásával – ahogy az antikivitásban ajánlották –, a modern korban pedig a felvilágosodás által tudatosított szabadság technikáinak felhasználásával (sapere aude!). A modernitásban már nem gondolunk arra, hogy az igazságosság materiális értékeinek alakítása vagy a közjó elérése közvetlenül visszavezethető lenne közösségi tevékenységre, valamiféle gyakorlati bölcsességre (phronészisz). A szabadság technikái lehetővé teszik azt, hogy elkerülhető legyen az önkényes döntés, még ha nem jutunk is közelebb a közjavak érdemi meghatározásához.

Elfogadjuk e folyamatban azt, hogy cselekvéseink sok tekintetben alárendelődnek a gazdasági hatékonyság által diktált szempontoknak, megtapasztaljuk a reprezentatív demokrácia korlátait, és a jogállam működtetése során közömbössé válik a politikai szereplők erényességének kérdése. A konfliktuskezelés valós alternatívája lehet a mikroszinten megvalósítható integráció, amelyhez kompromisszumok keresése, kisközösségi tanácskozás és diskurzus szükséges. A polgárok funkcionális alrendszerekbe szerveződnek, szűrőket építve ki rendszer és környezete közé, zárt információs hálózatot, és ugyanakkor szabad energiaáramlást lehetővé tevő társadalmi képződményeket támogatva, és előmozdítva a társadalmi integrációt – ami alkalmas a konfliktusok kiváltására, megkerülésére vagy megszelídítésére.

A jogállami mechanizmus sajátja a társas létezés negativitás felől való megközelítése, az a feltevés, hogy hatalmat gyakorló derék polgárok nincsenek, a hatalom szükségképpen megront, ami ellen védekezni kell. A jogállam szorosan kapcsolódik az állami semlegesség eszményéhez, vagyis a jogállam működésének lényege az, hogy az állam ideális viszonyok között politikai tartalmakkal nem rendelkezik, hanem betartott játékszabályok alapján lényegében bármely politikai tartalmat képes befogadni.

Elvileg és a gyakorlatban is van lehetőség arra, hogy szabad és demokratikus viszonyok között a polgárok kollektívákat építsenek föl, amelyeket azután persze le is bontanak, megteremtve ezzel a politizálás, az erkölcsös élet gyakorlásának materiális előfeltételét. Végeredményben Carl Schmitt érvelését követnénk, ha az erény gyakorlását csak kollektív, sőt csupán az állam által megteremtett kollektív cselekvési mezőben lennénk képesek értelmezni. A liberális demokráciában megtörténik ugyan az erkölcs redukálása az egyedi polgár szintjére, ami azonban nem jelenti azt, hogy a polgárok ne teremthetnének közösségi intézményeket, hogy ne létezhetnének kollektív jogok, csak annyit, hogy el kell szenvedniük a társas közegben folytonosan újratermelődő konfliktusokat, lemondva egy éteri harmóniáról.

Liberális nézőpontból az egyéni jogok elismerésében el kell menni a maximumig, a kollektív jogok viszont csak az egyéni jogokból vezethetők le, sőt a kollektív jogokban egyértelmű veszély rejlik, amennyiben azok alááshatják az egyéni jogok tiszteletét. Ezzel szemben lehetséges a kollektív jogokat érték-kollektivizmus alapján is megalapozni. Az így felfogott kollektív jogok alanyai lehetnek például nemzeti kisebbségek, őslakosok, vagy akár állatok, vagy jövőbeni nemzedékek.

 

ENGEDELMESSÉG

Van olyan engedelmesség, amely nem kötődik az érdekérvényesítés lehetőségéhez, hanem azon alapul, hogy embertársaink iránt megértést tanúsítunk, és cselekvéseinkben törekszünk az önkényes lépések elkerülésére. William Ross ezt a lojalitást a jog iránti engedelmességgel összefüggésben úgy fogalmazta meg mint prima facie kötelességként leírható metaértéket, mint a társadalmi konvenciók, jogi és erkölcsi szabályok betarthatóságának alapfeltételét.[5]

E megközelítés egyrészt deontologikus, vagyis az értékekhez való viszonyulásnak nem feltétele annak mérlegelése, hogy azok betartása milyen – negatív vagy pozitív – következményekkel, netán hasznosságokkal jár. Másrészt nem katekisztikus megközelítésről van szó, vagyis a társas kapcsolatok fenntartásához szükséges lojalitás értékrendjének megközelítése szempontjából közömbös, hogy miként agitálunk az ilyen értékek mellett, és az is, vajon ezek az értékek taníthatók-e, vagy csupán az akarat közvetlen megnyilvánulásai. Feltételezve, hogy a társadalmi rend kialakítása racionálisan cselekvő személyek megegyezésének műve, e megközelítésre jellemző a racionalizmus is, amely a prima facie kötelesség értékét meghirdető Rossnál egyenesen átnő kommonalizmusba. Ez azt jelenti, hogy minden emberben benne rejlő képesség a társas kapcsolatok kívánatos harmóniájának kialakításában való aktív részvétel.

Kommonalista megközelítésben utalhatunk az áldozatvállalás szükségességére, amelytől nem áll távol az, hogy a társadalmi kohézió megteremtéséhez alapvetően normákra van szükség, amelyek kívülről és felülről érkező társadalmi parancsot közvetítenek, és hierarchiákat feltételeznek. Ehhez képest a társadalmiság másik lehetséges magyarázata az, hogy a társadalmi rendet fenntartó normák kölcsönös elvárásokból alakulnak ki. Ekkor a prima facie engedelmesség értékével szemben a társadalmi szerződéseket tekintjük origónak, és a horizontális szerveződés jelentőségét emeljük ki.

 

LELKIISMERETI SZABADSÁG  ÉS IGAZSÁGKERESÉS

A szabadságokat gyakorló polgárok együttműködésére való utalással az önkény lehetőségével szállunk szembe, és a diszkrimináció-tilalom elvére hivatkozunk. Így az egyenlőség alapértékéhez jutunk. Ezzel párhuzamba állítható a szolidaritás és az egyes ember méltóságának tisztelete. Előbbi univerzális, utóbbi partikuláris megközelítés eredménye. Az egyenlőségeszmény ugyanis nemcsak azt a követelményt foglalja magában, hogy embertársaink nem kezelhetők ambícióink kiélésének eszközeként, hanem azt is, hogy az esetek egymással való összevetésének köszönhetően sikerül az önkényes döntést elkerülni. E tágabb összefüggésben lehet teljesebb jelentést adni a véleményeltérés jogának előfeltételeként meghatározható lelkiismereti szabadság értékének, amely pedig visszavezethető az emberi méltóság feltétlen tiszteletére.

A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációja értelmében a lelkiismereti szabadságba foglalható vallásszabadsághoz való jog nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete miatt ismerhető el (Róma, 1965. december 7.):

A vallásszabadsághoz való jog alapja […] nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete. Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja (DH, 2).

A személy méltósága tehát megelőzi az igazságban való állásfoglalás kérdését, és mivel az igazságot a személy társas természetének megfelelő módon kell keresni, a személy méltóságában a társas kapcsolatokba ágyazottság is jelen van. Éppen ezért nem is redukálható valamire, ami csupán szubjektív vagy egyedi lenne.

Az igazságra jutás keresés kérdése, amelyhez viszont párbeszédre van szükség, és adott esetben a viták sem elkerülhetők. A helyes tanítói hatalom is csak nyílt, őszinte és barátságos közegben kristályosodhat ki:

Az igazságot […] a személy méltóságának és társas természetének megfelelő módon kell keresni, tudniillik szabad kereséssel, tanítás vagy képzés, közlés és dialógus segítségével, melyekkel emberek előadják a megtalált vagy megtalálni vélt igazságot, azért, hogy segítsék egymást az igazság keresésében (DH, 3).

Nem az igazság intézményesíthető, főként nem hierarchikus emberi struktúrákban, hanem az igazságkeresés, ami értelemszerűen szabadságot feltételez az Egyházon belül is.

Az emberi jogok felfogása a Katolikus Egyház hagyományos tanításában a természetjogra van alapítva, az egymással megütköző szabad individuumok közötti megegyezésből fakadó, lehetőség szerinti egyenlőségben rejlő univerzális megközelítés azonban nincs kifejtve. Ennek ellenére elismerhető, hogy a jogokkal felruházott ember az egyházi tanítással is összeegyeztethető módon hordozza a megegyezés forrásaként szolgáló általános akaratot és értelmet. Az ember nemcsak a szabályozás tárgyaként és alanyaként szemlélhető, hanem célként is tételezve van. Ekkor az emberi önmegvalósítást és a személyiség kiteljesítésének lehetőségét a másik emberrel való együttműködésben, társadalmi intézmények működtetésével összefüggésben értelmezzük.

 

HIVATALOS EGYHÁZI TANÍTÁS ÉS TEOLÓGIAI ÁLLÁSFOGLALÁS

A Hittani Kongregáció magyarázata szerint a lelkiismereti szabadság gyakorlásának lehet ugyan gyümölcse a véleményeltéréshez való jog, ennek kinyilvánítása azonban csak bizonyos feltételek között érvényes, bizonyos szabályoktól való eltérésre vonatkozóan.[6] A véleményeltérés legrosszabb esetben a tanítóhivatallal való nyilvános szembehelyezkedés, amely azonban különbözik a tudományos vitától vagy a tanítás elfogadásának személyes nehézségeitől.

A véleményeltérés megalapozásának első útja hermeneutikai – a szövegértelmezés túlmutat a szövegtesten magán –, amely azonban a Kongregáció szerint a hivatalos tanítás leértékeléséhez vezet. A második út a teológiai pluralizmus hirdetése, amely a Kongregáció szerint kikezdheti a hit egységét, nem lehetséges ugyanis párhuzamos tanítás. Ha a véleményeltérés határozott formát ölt, akkor a Kongregáció szerint közös vélemények alakulhatnak ki, ez pedig már a hívők magatartását is megváltoztathatja, ami viszont megzavarja az Egyházat, mert kikezdi annak tekintélyét. A tanítói hatalommal való szembehelyezkedés további lehetséges igazolási módja a szociológiai érvelés, amikor a hívek kisebb vagy nagyobb csoportjainak véleményére hivatkozhatunk, különösen az úgynevezett hitérzésre (sensus fidei), amely azonban a Kongregáció szerint mindig kiegészítendő az elöljárói tanítással, és a kettő csak együtt alkothat egységet a hívek eligazításában.

A hit kinyilvánítása szabadságának tárgya a Kongregáció szerint nem az igazság, hanem az önkifejezés szabadsága. Ez igen súlyos megállapítás, mert arra utal, hogy az egyházi tanítás az igazság keresésének intézményes korlátja, jóllehet a hitelveket és az egyházi tanítást el kell választanunk az igazságkeresés szabadságától. A Kongregáció szerint mindenesetre a személy méltóságának védelme a Dignitatis humanae kezdetű zsinati nyilatkozatban nem jelentheti azt, hogy az ember által tételezett jog, lelkiismeret és szabadság szembekerülhetne a magisztériummal, amely az igazság kinyilvánításának végső instanciája, és amelyet az azt hordozó püspökök jogosultak a szelídség mellett hatalommal tanítani.

A Kongregáció hivatkozása a Dignitatis humanaera nem tűnik megalapozottnak, mert ez a személy társadalmi beágyazottságát tételezi, és ennyiben a személyi méltóság tisztelete és a lelkiismereti szabadság gyakorlása nem tekinthető szubjektív vagy kivételes megnyilvánulásnak, csupán az egyéni önkifejezés terrénumának, hanem valójában az ember mint társas lény természetéhez tartozik. A Dignitatis humanaeból nem következik az emberi jogok magisztérium alá rendelése, illetve a magisztérium kényszerítő hatalommal való felruházása, mert a nyilatkozat szerint a személy méltóságának tisztelete független az igazságkeresés útjaitól. Az egyháztanítói megnyilatkozás és a hívek egyéni igazságkeresése valójában csak egymással párhuzamos folyamatok lehetnek, ahol korántsem kizárt az egyén és a tanítóhivatal konfliktusa. A konfliktus feloldásának eszköze a párbeszéd lehet, amely jót tehet az érintett egyéneknek, a tanítói hatalomnak és az egész Egyháznak. A Kongregáció szerint a lelkiismereti szabadságra való hivatkozás nem tűnik elégségesnek a véleménykülönbség megalapozására, mert a lelkiismeret nem elégséges képesség az igazságról való kijelentés igazolására, az igazságra jutáshoz ugyanis az Egyház iránti szerves kötődés is szükséges, a kétségtelenül lehetséges lelkiismereti szabadság gyakorlása mellett. A magisztériumra való támaszkodás helyett a lelkiismeretre való hivatkozás a Kongregáció szerint nem egyeztethető össze a kinyilatkoztatás ökonómiájával sem. A lelkiismereti döntésnek a Kongregáció szerint az egyházi hagyományhoz is szervesen kell illeszkednie.

Ezzel szemben érvelhetünk úgy, hogy a szabad egyén társas létből fakadó attribútuma párhuzamba állítható az igazságról kijelentéseket tevő magisztériummal és az egyházi hagyománnyal, nem pedig ezek alárendeltje. A termékeny konfliktus nem zárható eleve ki. Ha erre az Egyház ma is igényt tartana, akkor kitenné magát azoknak a drámáknak, amelyeket népe többször átélt már hosszú történelme során.

Az egyházi tanítóhivatal nem ment meg bennünket sem a tévedéstől, sem pedig attól a sajnálatos eshetőségtől, hogy az Egyház népe adott ügyben megosztottá váljék (elég, ha az önkumené súlyos problémájára utalunk). Amikor amellett érvelünk, hogy az emberi méltóság genealogikus felfogása a lelkiismeret szabadságának elismerésén alapul attól függetlenül, hogy a lelkiismereti szabadság alanyának adott helyzetben igaza van-e vagy nincs, túlmegyünk az emberi jogok felfogásán, és az emberi együttélésnek ennél még alapvetőbb értékeire – a szolidaritásra és egyenlőségre, nem pedig az állítólagos igazságtételre – hivatkozunk. Az egyes ember méltósága és az annak megfelelő lelkiismereti szabadság nem egy ember ügye, hanem valamennyiünké.

A civil társadalomnak és a politikai demokráciának megfelelő magatartás a Kongregáció szerint nem alkalmazható az Egyház életére, a teológiai igazság ugyanis nem lehet konszenzus vagy bázisdemokrácia terméke. E felfogással szemben ellenvetéssel élhetünk: egyrészt kérdéses, hogy a teológiai igazságról való gondolkodás elszakítható-e a civil magatartástól, a szakmai vitáktól, a kisközösségi véleményformálástól csak azért, mert a mai civil és szakmai élet közösségeihez hasonló gondolkodási és cselekvési módok sok évszázadig nem voltak ismeretesek az egyházi gyakorlatban. Másrészt a lelkiismereti szabadság, illetve az emberi méltóság genealogikus felfogása jelentőségében messze túlmutat a politikai demokrácia és civil társadalom egyébként szintén alapvető fontosságú intézményein. Itt nem csupán hit és tudomány viszonyáról, Egyház és állam elválasztásáról van szó, hanem az emberi létezés antropológiai alapjairól, arról, hogy mit gondolunk az emberről, hogy olyan lénynek tekintjük-e, aki szabadságra született.

A teológiai gondolkodás és az egyházi tanítói hatalom a Kongregáció szerint a valóság egymástól különböző síkjai, de kiegészíthetik és erősíthetik egymást, és az ellentétek kibékítésének terepén hozzájárulhatnak az örömhír terjesztéséhez. Ez így igaz, de hozzátehetjük: a teológiai gondolkodás és a tanítói hatalom között kétségtelenül meglévő különbség nem abszolutizálható, sőt nem is túlozható el a mai világban, amikor a katolikus misszió visszaszorulóban, illetve sok tekintetben válságban van. Az igazságról való tanítás a gyakorlatban vakvágányra jut, ha nem megengedett a véleménykülönbség, amelynek etikailag igazolható korlátja nem az igazságban való esetleges tévedés, hanem a személyi méltóság megsértése.

 

ENGEDELMESSÉG A ZARÁNDOKEGYHÁZBAN

Ha azt kérdezzük meg, hogy hívőnek szabad-e a tanítóhivatallal szembeszegülnie, a válasz természetesen az, hogy nem. Az engedelmesség azonban a katolikus hitnek megfelelően nem alárendeltséget jelent, hiszen az engedelmesség aktus, közelebbről a Krisztusként elismert Názáreti Jézus utánzásának, követésének aktusa. Az imitatio Christi szelleme üdvösség forrása minden ember számára, aki ezzel élni akar; egyként kisugárzódik laikusra és elöljáróra.

Az utánzás nem mechanikus, hanem szabad elhatározás, a lelkiismeretei szabadság gyümölcse. A tévedésekkel szemben nem vagyunk még az Egyházban sem felvértezve, bár az intézményesen lehetőséget biztosít a Szentírás közös olvasására, amely azt célozza, hogy minimalizáljuk a félreértelmezés lehetőségét. Engedelmesség és lelkiismereti szabadság nem magánügy, hanem az Egyház működésének sarokkövei, a hit átadásának, az örömhír terjesztésének alapvető feltételei.

Az engedelmesség a fentiekből következően nem azt a viszonyt vetíti előre, hogy a püspök kinyilatkoztat, a hívek pedig elfogadják kifejtését, és előírásait meggondolás nélkül követik. Az engedelmességi viszonyt Krisztus-követők esetében nem úgy kell elképzelni, mint a civil életben az utasításos viszonyt. A laikus hívő társa az elöljáró püspöknek a Krisztus-követésben, megsegítve az egyházi tanítással, miközben a püspök friss energiához juthat a hívekkel való kommunikáció során.

Az egyházi tanítás ideális esetben közösségi véleménycserét tükröz, s mivel a püspök hivatalos megnyilvánulásában a hit gyakorlásához kapcsolódó alapvető kérdésekről szól, olyan fogalmakat és kifejezéseket használ, amelyek a napi élettapasztalatok tükrében továbbgondolandók. Az egyházi tanítás jellemzője az, hogy nem direkt életvezetési tanácsok, hanem maguk is értelmezésre szorulnak, így akár az sem kizárt, hogy a tanításnak való megfelelésben további véleménykülönbségek alakulnak ki.

Ha így fogjuk fel a tanítóhivatalnak való engedelmességet, akkor a véleményeltéréshez való jog sem jelenthet egyszerűen véleménykülönbséget, hanem inkább az együtt-elmélkedés és tanulás folyamatának egy állomásáról van szó. Ebből a perspektívából nem lehet egyszerűen megválaszolni olyan kérdést, hogy engedelmeskedem-e a hivatalos tanításnak vagy sem. Kinek-kinek élettapasztalatának és a kapott karizmának megfelelően felelőssége van abban: az Egyház minél hatásosabban működjön annak érdekében, hogy a hívek képesek legyenek keresztény hivatásukat betöltve közreműködni a hit átadásában, az örömhír terjesztésében.

Bizonyosan nem összeegyeztethető az Egyházzal az, ha híveket lelkiismereti szabadságuk gyakorlásában akadályoznak, illetve bármilyen módon kényszert alkalmaznak velük szemben. A véleményeltéréshez vezető jog alapkérdése nem az, hogy más következtetésre jutok-e, mint a püspököm – ami persze baj, konfliktus, igaz, akár megtermékenyítő konfliktus forrása is lehet –, hanem az, hogy a lelkiismereti szabadság gyakorlása, ennek kapcsán az emberi méltóság tisztelete az igazságra jutás eredményétől függetlenül sértetlen-e. A hitbeli igazság keresése során sem hárítható el az egyes hívő felelőssége, aki lelkiismereti szabadságát gyakorolja.

E szabadságok összeegyeztetésének lehet gyümölcse az a hitigazság, amely azután ideális esetben megjelenik az egyházi tanításban. E tanítás nem születhet meg a hívek nélkül, a hívektől függetlenül. Az egyházi tanítás minden egyes hívő emberi természetében rejlő képességek és hajlamok kibontakoztatásából jön létre a zarándokegyházban, amelynek tagjai egymást segítve közelítenek a vágyott célhoz, és remélik, hogy egykor azt el is érik.

DEÁK DÁNIEL
egyetemi tanár, ügyvéd

 

[1] https://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=11. (Letöltve: 2018. 09. 20.)

[2] https://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=13. (Letöltve: 2018. 09. 20.)

[3] http://hu.radiovaticana.va/news/2018/03/16/_p_cantalamessa_negyedik_nagyb%C3%B6jti_pr%C3%A9dik%C3%A1ci% C3%B3ja/1367297. (Letöltve: 2018. 09. 20.)

[4] http://hu.radiovaticana.va/news/2018/03/09/p_cantalamessa_harmadik_nagyb%C3%B6jti_pr%C3%A9dik%C3%A1ci% C3%B3ja/1366340. (Letöltve: 2018. 09. 20.)

[5] Ross, William David, The Right and the Good, Oxford, Clarendon, 1930.

[6] Congregation for the Doctrine of the Faith, Donum Veritatis on the Ecclesial Vocation of the Theologian, Rome, 24 May 1990, http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_19900524_theologian-vocation_en.html. (Letöltve: 2018. 09. 20.)

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.