egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban

Amikor [Jézus] a túlsó partra, a gadaraiak földjére ért, két megszállott ment elé, akik a sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert azon az úton járni. És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távolabb egy nagy disznónyájat legeltettek. Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból (Mt 8,28–34).

Konferenciánk tisztelt, ünneplő Közössége! Tisztában vagyok azzal, hogy a bevezetőben felidézett, a szinoptikusoknál kisebb-nagyobb különbségekkel egyaránt föllelhető evangéliumi szakasz nem tűnik feltétlenül méltónak egy ilyen jelentős jubileumi eseményhez. A két megszállott gadarai férfi meggyógyításának előzménye csábítóbb textust kínálna: Jézus és tanítványai a Galileai-tengeren szörnyű viharba kerülnek. Az apostolokat ráadásul zavarja, hogy a végveszélybe került hajón, míg ők az életükért és a bárkájukért küzdenek, Jézus alszik. Félelmükben végre rászánják magukat, hogy felébresszék, s ekkor kiderül: ők nem képesek lecsillapítani a háborgó vizeket, egyedül Jézus (Mt 8,23–27).

Természetesen tudjuk: a hajó, a bárka az Egyház jelképe is – amelyet zátonyok között és viharokkal dacolva próbálunk mi, mindenkori tanítványok, a kikötő védelmébe kormányozni. Jézus, jóllehet nem kormányoz, állandóan jelen van. Amíg nem szólunk neki, talán alszik. De ha hozzá kiáltunk, mindig kész segíteni.

Ám most partra lépünk vele, hogy egy újabb, megoldhatatlannak tűnő feladattal szembesüljünk. A prédikátori bőbeszédűség kísértésében szívesen hüledeznék a kezelhetetlen emberek okozta, szörnyű bonyodalmakon és azon is, hogy a város lakosságának (a szinoptikus evangelisták szerint) nincs más ötlete a helyzet kezelésére, mint hogy láncokkal megkötözzék a társadalmi botrányt okozó kriptalakókat. Engem azonban most sokkal inkább az foglalkoztat, hogy amikor megtörténik (a maga jézusi egyszerűségében) a szabadulás csodája, és két személy visszanyeri rég elveszített emberi méltóságát, akkor miért dönt úgy Gadara polgársága, hogy Jézus távozzék az ő határukból. A válasz is egyszerű – és nagyjából kortól, időtől független: alapvetően gazdasági megfontolásból ered. Az történik ugyanis, hogy a démonok a település szélén, a tóparton legelő állatokba költöznek, amelyek eszüket vesztve a halálba rohannak. Az egyik oldalon két senkiházi, társadalmon kívül rekedt szörnyeteg, a másikon légiónyi hasznos háziállat.[1]

Miért jut mindez eszembe a reformáció 500. évfordulóján? Lelkipásztorként és egyházi vezetőként egyaránt az a kérdés gyötör: vajon a világ, a környezetünk, a mi Gadaránk észrevesz-e valamit abból, ami 500 éve vagy még inkább 2000 éve elindult? Nagyon egyszerűen és bibliásan: kiderül-e bárki számára, hogy Jézus itt van köztünk? A szűkebb kör, a szakmabeliek természetesen tudják. Azzal is tisztában vannak, hogy a hajóért a mindenkori apostolok felelnek. A Mester szendergése megerősít minket abban, hogy a kormány a mi kezünkben van. De itt, a parton is szembesülünk démonokkal, jóllehet nem a természet jelenségeiben, hanem emberek életében, lelkében viszik véghez fékezhetetlen rombolásukat. Nem akarok rébuszokban beszélni. Kérdéseim a mai magyar valóságban vetődnek fel. A magyar protestáns egyházak is kiveszik részüket a jubileumi ünnepségsorozatból. A közelmúlt híre, hogy egyenesen Wittenbergbe, Luther reformációs forradalmár szülővárosába éppen a magyar államfő kapott meghívást, hogy a jeles évfordulós megemlékezés egyik kiválasztott szónoka legyen. Mindeközben a honi reformációs emlékbizottság elnöke – és a nagyszabású ünnepség itthoni vezérszónoka – Magyarország miniszterelnöke volt. Talán Németországban szintén úgy vélik egyesek, hogy ma is időszerű a római pápával szembefordulni, esetleg éppen az úgynevezett „keresztény Európa” védelmében, a „migránsveszély” elhárítására. Van olyan hazai római katolikus megyéspüspök, aki szerint Ferenc pápa nem tudja, mit beszél, amikor a hazájukat háború és humanitárius veszély miatt elhagyni kényszerülők tömegeit, gyermekeket és felnőtteket Európa népeinek oltalmazó védelmébe ajánlja. 

Hogy melyek a reformáció dogmatikai felismerései, mi az, amihez a 15. évszázad után Luther a maga harsány, hitvalló módján megpróbálta az egyetemes Egyházat visszarángatni? Nos, ezek a hitelvi kérdések nem szorulnak sem megerősítésre, sem hitvalló, katekizáló felmondásra. De mi van az etikai kérdésekkel? Ha a magyarországi protestáns kereszténység egy része úgy érzi, törölni kénytelen Bibliájából Jézus utolsó ítéletről szóló igehirdetésének tanulságai közül többek között ezt: „jövevény voltam, és befogadtatok engem” (Mt 25,35), inkább követve és támogatva a magukat hiteles keresztényeknek hirdető országvezetőket, mint a Názáretit, akkor meg kell kérdeznünk, vajon merre is halad ötszáz év után az Egyház, amely, ugyancsak a reformátor álláspontja szerint, mindig kötelezően reformációra szorul.

Ünnepünk alatt is folyik a kampány, amelynek megcsúfolt arca a holokauszttúlélő, a Magyarország és más, diktatúrákból érkező országok érdekében, a nyílt társadalom létrejöttéért annyit fáradozó Soros György. Alig hallani igaz hangot egyházi részről a menekültek érdekében (üdítő kivétel Beer Miklós, Fabiny Tamás, Székely János és Várszegi Asztrik); az Aliansz, a Magyar Evangéliumi Szövetség is a kormány szempontjait csendben helyeslő és támogató körlevelet adott ki. A két háború közötti, végül a soához vezető antiszemita kampány egyik kedvelt toposzát (a kárörvendőn nevető zsidó képét) újrahasznosító, gyalázatos trükk ellen azonban a legjobbak sem tartották szükségesnek szót emelni.

Luther reformációs forradalma egy új világkorszak kezdetét jelentette. Kulturális, gazdasági, jogi, emberiességi, lelki és sok egyéb tekintetben a világ hatalmasat lépett előre. De hol tartunk most? Magyarország négymillió, reménytelen szegénységben élő, sorsán békés eszközökkel változtatni nemigen tudó ember országa, miközben vezetői soha nem látott mértékben harácsolnak a közvagyonból vagy kötnek homályos megállapodásokat bármilyen rendszerű, felekezetű országok vezetőivel, létrehozva ugyanekkor a keresztényüldözés elleni államtitkárságot azzal az ambícióval, hogy immár nemcsak Európában, hanem a világ minden pontján megvédjék a veszélyeztetett keresztényeket. Itthon pedig a 2011-ben elfogadott, a Magyar Alkotmánybíróság, a Velencei Bizottság és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága által is alkotmány-, illetve egyezménysértőnek nevezett törvénycikkeket nemcsak alaptörvényükbe zárták, hogy azt senki ki ne kezdhesse, hanem ezek segítségével a hazai keresztény és nem keresztény egyházi kisebbségeket sanyargatják, intézményeiket méltánytalan helyzetbe sodorják.

A reformáció 500. évfordulójára készülő szervezők az ünnepi előkészületekre tíz évet szántak. Európa különböző pontjain gyűltek össze evangélikusok, reformátusok, anglikánok, metodisták, baptisták és más protestánsok, de csatlakoztak hozzájuk egyes nyitott katolikusok és messiáshívő zsidók is. Utóbbiak háborodtak fel igazán azon, hogy az utolsó, 2016-os összejövetelen – immár Wittenbergben – láthatták: a nem kis pénzen felújított városi templom falán helyén maradt egy ugyancsak renovált dombormű.[2] Ez az 1300-as évek legelején készült faragvány egy anyakocát ábrázol, melynek emlőjét zsidó gyerekek szopják, s farka tövét egy rabbi tanulmányozza. Köztudott, hogy Luther, aki ezen a helyen nagyon gyakran prédikált, szerette ezt a domborművet. Tanulmányt is írt róla, gúnyolódva a zsidóság nézetein.

A messiáshívők vetették fel, hogy ezt a mindenféle háborút, forradalmat, egyházi és történelmi vihart, majd a reformációt is át- és túlélt, szörnyű képet el kellene távolítani a templom faláról. Aláírásgyűjtés is indult ennek érdekében. Többen Magyarországról is csatlakoztunk ehhez. A város vezetése azonban nem hallgatta meg a kérést, és ha megszólalt, akkor azt a nehezen védhető álláspontot hangoztatta, hogy a szégyent sem szabad eltüntetni, és hogy van a fal tövében egy – hozzáteszem: már-már a földbe rejtett – felirat, amely némi szánom-bánommal tekint erre az égbekiáltó szörnyűségre. Nem meglepő számunkra, hogy nem az aláírókat hívták meg Wittenbergbe ünnepi vendégnek. Nem azokat, akik felháborítónak és álszentnek tartják a keresztényvédelmezés bel- és külföldi akciósorozatát olyanok részéről, akik között nem egy olyan személy található, aki a rendszerváltás előtti, kommunista Magyarországon a Párt ifjúsági vagy felnőtt tagozatában tevékenykedett, s a kereszténységről most olyanokat oktat ki, akik akkor is hatósági zaklatásoknak, atrocitásoknak voltak kitéve, sőt megkérdőjelezik azok legalitását, akik egyházi jogaikat abban az időben sok áldozat árán szerezték meg, s ma a szegényekért és jogfosztottakért emelnek szót.

Maradjon-e hát Jézus, akinek a jelenlétében távozniuk kell az életünket, közösségeinket fenyegető démonoknak: a jogfosztás, a törvénytiprás, a kapzsiság, a gyűlölet és gyalázkodás démonainak? Vagy maradjanak a disznók?

IVÁNYI GÁBOR
metodista lelkész
a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora

E bevezető gondolatok 2017. október 31-én a Wesley János Lelkészképző Főiskolán hangzottak el a reformáció 500. évfordulója alkalmával rendezett emlékülésen.

[1] Gadara a Római Birodalom keleti határvidékén elhelyezkedő Dekapolisz (’Tízváros’) tagja; lakosai – mivel a disznót haszonállatként tartották és nem tekintették tisztátalannak – nyilvánvalóan túlnyomórészt nem szemiták voltak.

[2] A kérdésről bővebben írtam már e folyóirat hasábjain: Iványi Gábor, A reformáció nagy adóssága, Egyházfórum, XXXII. (VII. új) évfolyam, 2017/3, 34–40.

 

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.