egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

2000-ben, protestánsok és katolikusok részvételével, sajátos légkörű kezdeményezés szerveződött. Az alapítók a reformáció 500. évfordulójára kívántak méltóképpen felkészülni. Leginkább a megosztottság, a Krisztus testén tátongó seb terhelte lelküket, és vágytak rá, hogy öt évszázad után balzsamot, gyógyírt leljenek a bajra. Azt tervezték, hogy végül Wittenbergben távolítják el a fájdalmas szögeket a kitárt karokból, vagy tovább forgatva e képet, az egymással szemben felhalmozott megosztó, kárhoztató adósságok listáját együtt szegez(tet)ik a keresztfához (Kol 2,14).

A következő bő egy évtizedben a mélység csöndjében tovább forrott a vágy, hogy böjttel, bűnbánattal és közös imádkozással elérjék Jézus követőinek egységét. Időközben anglikánok, metodisták, más evangéliumi szabadegyháziak, sőt végül messiáshívő zsidók (első-, másod- és harmadgenerációs soá utáni közösségek) is csatlakoztak a kezdeményezőkhöz.

Első nagy találkozójuk 2012-ben a németországi Ottmaringben volt. A következő évben Volkenrodéban, a protestáns Jezus Bruderschaft közösség házában gyűltek össze bűnbánati együttlétre. Úgy gondolták, hogy „az Isten szerinti szomorúság” (2Kor 7,10) két fájdalmas dolog miatt aktuális: az antiszemitizmus és a Türingiában különösen is tapasztalható agnoszticizmus, ateizmus és hitetlenség okán. A résztvevő messiáshívő zsidóknak keresztény házigazdáik megvallották azt is: Németországban létezik olyan bűnös tendencia, amely kendőzni igyekszik Jézus zsidó voltát.

2014-ben az olaszországi Trentóban, a reformációra adandó válasz jegyében összehívott, 1545-ös zsinat helyszínén gyülekeztek, ahol katolikus felsőpapsági jelenlétben, katolikus egyháztörténészek előadásában hangzott el önkritika amiatt, hogy az elődök nem hallották meg Luther prófétai szavait, és bezárták az Egyház kapuit a megújulás előtt.

A felekezetközi imacsoport 2015-ben Rómába utazott. Itt – más felszólalók mellett – a darmstadti Evangéliumi Mária-Nővériség vezetője beszélt a zsidó népet megvető Róma bűneiről, protestánsként azonosulva a megbélyegzettekkel. A disputa a „Jeruzsálem vagy Róma” kérdés körül forgott. Együtt imádkoztak Titus diadalívénél is, mely a Jeruzsálem lerombolásakor zsákmányolt menórát is ábrázolja. A katakombákban katolikus és protestáns lelkészek az egység vágyától vezérelve megmosták egymás lábát. Közös imáikat pedig a Szent Péter Bazilikában, majd a lateráni katedrálisban folytatták.

2016-ban végre Wittenbergbe ért a kezdeményezők kibővült csapata. Az anglikánok, evangélikusok és más protestánsok (európaiak és tengerentúliak) mellett most is megjelentek messiáshívő zsidók – még Izraelből is. Talán nem véletlen, hogy itt, az új világkorszak születésének helyszínén „a lutheri reformáció fénye és árnyai” felé fordították arcukat. Eközben lehetetlen volt nem megpillantaniuk azt a meghökkentő domborművet, mely a Stadtkirche oldalfalát ékteleníti a 14. század eleje óta.

A Városi Templom (nem azonos a vártemplommal, melynek kapujára – a hagyomány szerint – a reformátor kiszögezte 95 tételét, ez az igehirdető Luther kedvelt prédikációs helyszíne, esküvőjének, valamennyi gyermeke keresztelésének temploma, benne id. Lucas Cranach híres oltárképe, amelyen a hitújító a szószék magasából a központban álló feszületre mutat) szentséges építményének egyik külső falán, mintegy 10 méteres magasságban látható egy koca, melynek emlőjét nem újszülött malacok, hanem láthatóan zsidó személyek (talán gyerekek vagy növendékek) szopják. A sertés farkát felemelve egy rabbi kémlel az anyaállat végbelébe.

Amikor a templomot az idegenforgalomra és a nagy évfordulóra tekintettel a városi tanács 7,5 millió euróból felújíttatta, az 1305 óta kissé megkopott disznómű is visszanyerhette eredeti pompáját. A feliratot újraaranyozták. Ez áll ott cirkalmas gót betűkkel: Rabini Schem Hamphoras. A szöveg értelmetlen. Luther után, őt idézve került a domborkép fölé. Az eltorzított szavak az eredeti zsidó sem ha-meforasz (’az [Ö.való] kimondhatatlan neve’) kifejezést figurázzák ki. Németország-szerte máig közel harminc ilyen szörnykép látható. Kutatók szerint az ilyen szemléltetéseknek eredetileg nem volt antiszemita felhangjuk. Hajdan bizonyos emberi gyarlóságok (például a falánkság, restség, bujaság, és egyebek) szimbolikus ábrázolására készültek volna, elrettentésül. Később egészült ki az üzenet, és lett a bűnök metaforájából ez esetben Judensau, ’zsidódisznó’. Luther kedvelte a Mária-templom falán terpeszkedő kőállatot. Vom Schem Hamphoras (1543) című művében így ír róla:

Itt, a templomon, Wittenbergben, van egy kőbe vésett disznó. Alatta fiatal disznók és zsidók vannak, és szopják tejét. A disznó mögött egy rabbi van, egészen ráhajol a disznóra, felemeli jobb lábát, és odamered a farka alá, a Talmudját nézi, mintha aprólékos pontossággal valami különlegeset olvasna, bizonyára onnan szedik ezt a Schemhamphorasukat.

Noha a templom megrongálódott a történelem viharaiban, a koca rendületlenül és világháborúkat, felkeléseket, birodalmak összeomlását sértetlenül túlélve kínálhatta oda emlőjét olyanok „táplálására”, akik a szentírásuk, a Tóra alapján tartják ezt a teremtményt tisztátalannak és utálatosnak. Igaz, vagy harminc éve van a templom tövében, a földbe süllyesztve egy restelkedő emlékmű (Wieland Schmiedel alkotásán ez olvasható: „Isten eredeti neve, a befeketített Schem Hamphoras, melyet a zsidók jóval a keresztények előtt mint kimondhatatlan szentséget tiszteltek, hatmillió zsidóval együtt meghalt a kereszt jele alatt”), de a disznó maradt, a maga eredeti helyén, a magasban.

A 2016-os wittenbergi előkészítő látogatás alkalmával Richard Harvey messiáshívő zsidó teológus szenvedélyes beszédet mondott, és Joela Krüger nővérrel, a darmstadti Evangéliumi Mária-Nővériség vezetőjével petíciót indított el, kezdeményezve a Judensau eltávolítását. A kiáltvány elején ismertetik a domborművet és Luther vele kapcsolatos, fentebb idézett szavait, majd így folytatják:

Ez a szobor a mai napig folyamatosan és szándékosan gyalázza a zsidó népet és a zsidó hitet. El kell onnan távolítani, és úgy kell elhelyezni, hogy a szoborban kifejezett gonosz szándék teljes leleplezésre kerüljön. Másképp a zsidó nép továbbra is ki van téve e förtelmes képből származó antiszemita erőnek, és a kereszténységgel kapcsolatos legsúlyosabb félelmeik igaznak minősülnek. Ha a keresztény egyház őszinte bűnbánatot gyakorol ilyen képek és tartalmuk felett, ezeket a gyalázkodó képeket el kell mozdítani a helyükről.

A szobor nem kizárólag a zsidó népet sérti, hanem minden jóérzésű embert is, a közszemérmet is, hogy emberi alakok állati emlőt szopnak, vagy kezüket a farához teszik. Ezt egy „keresztény istentiszteleti helyre” tenni pedig elképesztő Isten-káromlás. Egy istentiszteleti helynek méltóságot és önfegyelmet kellene tükröznie, nem obszcenitást és sokkoló antiszemita képeket. 2017-ben lesz 500 éve, hogy Luther útjára indította a reformációt, ezért nem tűr halasztást, hogy eltávolítsák ezt a szobrot a templomáról.

A szerzők ezután javasolják, hogy a megbotránkoztatás helyére esetleg olyan képet kellene tenni, „mely Izráel és Istene iránti tiszteletet fejez ki.”

Közeledik a ritka történelmi pillanat, a kerek évforduló. Vajon csak a szervezők és aláírásgyűjtők ügyetlensége miatt szerepel eddig mindössze mintegy négyezer kézjegy a – Magyarországon is körözött – petíció alatt?

Az a tény, hogy a több mint hétszáz éve elmozdíthatatlan, felújított és újraaranyozott mindenevő látványával megyünk a reformáció félévezredes, világméretű emlékünnepe elé, ismét felveti a kérdést: miért nem érintette ötszáz évvel ezelőtt (és átütő módon lényegében azóta sem) a reformáció a kereszténység valamennyi égető gondját, így elsősorban is a megromlott zsidó-keresztény kapcsolat ügyét. Ehelyett miért ragaszkodtunk makacsul (az Istentől ténylegesen soha nem kapott) álküldetéshez, miszerint a nem zsidó (pogány) kereszténységnek feladata lenne előbb a zsidóság kárhoztatása, majd a misszionálása?

A kérdésre, hogy miért nem kaptuk a zsidóság térítésének a feladatát, három hosszabb-rövidebb válaszunk is van.

Először is, eleve a zsidóságtól vettük annak felismerését, hogy az ember, noha szeretetreméltó, de veszendő lélek, aki ugyanakkor képes értelmével felfogni a Teremtőtől való elszakadás kockázatát, az ebből következő elhagyatottság szomorúságát is megéli, és feltámad benne a vágy a visszatérésre. Azt tanulja meg az isteni kinyilatkoztatásból, hogy Mindenható Mennyei Atyja nem kívánja „a gonosznak halálát. […] inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen” (Ez 18,23). Ezért gyakorolja – Rós Hasónó alkalmával évente egyszer mindenképpen a tsuvát, a megtérést; vagyis visszatalál a cél felé vivő nyomvonalra a felismert eltévelyedés messzeségéből. Ennek értelmében hirdette Jézus is honfitársainak és az egész világnak az Isten országa eljövetelével a megtérés (az Újszövetség görög nyelvén a metanoia) szükségességét (Mk 1,15).

Másodszor, fel kell figyelnünk a missziói parancs (Mt 28,18–20) néhány meghatározó részletére. A búcsúzó Jézus zsidó tanítványainak mondja, hogy gyakorolják azt, amit amúgy minden buzgó farizeus és írástudó addig is követett, amikor kész volt akár megkerülni a „tengert és földet, hogy egy pogányt zsidóvá” tegyen (Mt 23,23). A Mester azt akarja, hogy távozása után apostolai, bejárva a világot, tegyék az ő, a Törvénytől jottányit sem eltérő (Mt 5,18), zsidó Jézus tanítványaivá lehetőleg a világ minden lakosát. Amikor a hivatkozott evangéliumi helyen Jézus „minden népeket” említ, tudnunk kell, hogy e többes szám semmiképpen nem a zsidókra utal. Izrael a nép, a Jordán vidéke pedig az ország, a „minden népek” pedig a határon, kultúrán, valláson túliak közössége. A dolog fordítva is igaz. A betért pogány kereszténynek nincs Istentől kapott megbízatása a zsidóság evangelizálására. Itt is igaz, amit Mózes mond: „prófétát támaszt néked az Úr, teközüled, a te Atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!” (5Móz 18,15); vagy Jézus szavai „az üdvösség a zsidók közül támadt” (Jn 4,22).

A harmadik megközelítés válaszunk talán a legnehezebb és legbonyolultabb pontja. A tarzuszi születésű farizeus, Saulus-Paulus, felhatalmazással a zsebében, vallásféltő radikális buzgalommal Damaszkuszba igyekszik valamikor a harmincas évek elején, nem sokkal Jézus keresztre feszítése után. Rendkívüli lelki élményben, látomásban van része, mely gyökeresen megváltoztatja életét, és a messiáskövető zsidók üldözése helyett előbb társukká lesz, majd merészen a pogányok evangelizálásába kezd. Megtérése után hozzávetőleg húsz évvel megírja első pásztori körlevelét Tesszalonikibe. Ebben olyan félreérthető mondatok is napvilágot látnak, amelyeket a keresztény antijudaizmus és antiszemitizmus később is szívesen ellenséges érvelése eszközévé tesz. Pál a hivatkozott helyen (1Tesz 2,14–16) bátorítani akarja a távoli újkeresztényeket, ne csüggedjenek, ha polgártársaik hitük miatt gúnyolják és üldözik őket, hiszen így jártak „az Isten gyülekezetei” is Júdeában, ugyancsak honfitársaiktól és hittestvéreiktől szenvedve el zaklatást és haragot. Pálnak rossz róluk a véleménye. Olyannak látja őket:

akik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei; akik megtiltják nékünk, hogy a pogányoknak prédikáljunk, hogy azok ne üdvözüljenek; hogy mindenkor betöltsék bűneiket; de végre utolérte őket az Isten haragja.

Nem tudjuk pontosan, mire céloz itt a levélíró. Aligha Jeruzsálem elestére, a Templom lerombolására és a zsidóság szétszóratására. Ezt ugyanis nem érte meg. Egy biztos, láthatóan törekszik az elfogulatlanságra, hogy munkája sikeres legyen azok körében, akiket nyilván foglalkoztat a gondolat: van-e az üdvösségre reménye annak is, aki nem tartozik formálisan Isten választott népéhez. Hogy ez mennyire fontos ügy, azt jól bizonyítja a kis-ázsiai Galácia szórványaiba írt levél csalódott hangneme, amellyel az apostol felpanaszolja az atyafiak „megingását”, és a vándorprédikátorok hatására történő prozelitizmusukat („Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok” – Gal 1,6).

A Római Birodalomban közben váratlan események zajlanak. Claudius (41–54) – amint Suetoniusnak a császárokról írt életrajzi könyvéből tudjuk – valamikor uralkodása vége felé kiűzi a zsidókat Rómából egy bizonyos Chrestus körüli kezelhetetlen viták és zavargások miatt. Ekkor a fővárosban már van egy zsidók alapította keresztény gyülekezet, melyhez sokan csatlakoznak a rómaiak közül, még a császári udvarból is. Ám a zsidóknak és a zsidó keresztényeknek távozniuk kell. Csak Nero (54–68) uralkodása idején térhetnek vissza. Ekkor azonban a pogány keresztény atyafiak bezárják előttük az ajtót, mondván hogy Isten elvetette eredetileg választott népét, és helyébe a hajdani jogokkal az „új Izraelt”, az Egyházat ruházta fel. Pál, aki azelőtt nem járt Rómában, egyházstratégiai megfontolásokból is fontosnak tartja, hogy ebben a kényes ügyben megszólaljon. Megírja azt a levelet, mely később a reformáció „alapirata” is lesz. Nemcsak azért, mert teológiai üzenete az örökkévaló Isten megmásíthatatlan kijelentésén és kegyelmén nyugvó üdvösséget hirdeti, mely a hit által lesz az istenkereső ember tulajdona. Ami Luthernek és a reformátoroknak talán kevésbé tűnt fel a levél végén (miután a szerző tisztázta, hogy zsidóknak és „görögöknek” egyaránt szükségük van az üdvösséghez a megtérésre) világossá teszi, hogy Istennek egyetlen kijelentése sem ideiglenes: „megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása” (Róm 11,29). Az új megtérőknek pedig alázattal kell gondolniuk a „természet szerint való olajfára”, amelybe kitört vadolajfaág létükre beoltathattak, és ezáltal részesedhetnek a gyökereken keresztül a növény életéből. Nem ők hordozzák a gyökeret, hanem fordítva (Róm 11,18). Az a benyomásom, hogy az apostol úgy vélhette: a pogányok felé tett hajdani gesztusaival kissé túllőtt a célon. Ne feledjük, zsidó mond kritikát a zsidókról s nem a tartalomról (ahogy Jézus sem töröl el a Törvényből egy jottányit sem (Mt 5,18), hanem a lényeg iránti fogékonyságuk – szerinte – tapasztalható hiányáról, valamint a kegyességük és életgyakorlatuk között húzódó szakadékról. A Tesszalonikibe írt szavak mégis hatnak, és az 50 után egyre gyarapodó pogány keresztény vonalnak az Egyházon belüli felülkerekedése következtében az új püspökök, apostolok és tanítók lassan mégis szembefordulnak az alapító zsidó atyákkal.

Nagy Konstantin (uralkodott: 306–337) fordulata nemcsak előkészítette az addig csupán megtűrt kereszténység I. Theodóziusz (uralkodott: 379–337) általi államvallássá tételét, hanem nyomában azonnal megjelent a keresztény antijudaizmus is, amely a korábbi császárokat és Róma addigi vallási politikáját nem jellemezte. Az új korszak legjelentősebb alakja, a valamennyi későbbi egyházatyát, Luthert, katolikus és protestáns teológusokat és másokat mindmáig befolyása alatt tartó Szent János (344?–407). A konstantinápolyi pátriárkát ékesszólása miatt Aranyszájúnak, Krizosztomosznak is nevezik. Nélküle nem képzelhető el a teológiai oktatásban a homiletika története és gyakorlata, de a retorika tudománya sem. Krizosztomosz is lesújtó véleménnyel van a zsidóságról. Így fogalmaz:

a zsinagóga színház és bordély, fenevadak barlangja […], csak a hasuknak élvén kéjenc durvaságukkal, féktelen falánkságukkal […] a zsidók nem viselkednek különbül a disznóknál.

Szent Ágoston (354–430) véleménye a sokkal későbbi Karl Barth (1886–1968), svájci teológusóriás álláspontjával megegyező módon az, hogy Izrael csupán illusztráció és intő jel az üdvtörténetben magasabb szintre lépő kereszténység számára arról, milyen végtelen Isten kegyelme a bűnös ember iránt. Luther véleményét már ismerjük. Túl sok jót a későbbiekben sem idézhetünk a zsidósággal kapcsolatban keresztény teológusoktól és szerzőktől. A soához vezető 20. századi szégyentörténet ismert. Ma az sem titok előttünk, hogy ez nem előzmények nélkül való.

A zsidómisszió gondolatának tarthatatlanságával kapcsolatban a harmadik, egyben legsúlyosabb érvünk talán így fogalmazható meg: vajon mondhatunk-e ma bármit is a 4. században államvallássá lett kereszténységnek a zsidók ellen elkövetett 17 évszázadnyi, rettenetes bűnei után, amelynek folyamán keresztények Jézus Krisztus nevében gúnyoltak, fosztottak ki, hagytak veszni, öltek meg zsidókat? Nem egy-egy esetben, hanem tömegesen. Vajon – Auschwitz után különösen – fenntarthatjuk-e azt az igényünket, hogy Izrael háza térjen a mi közreműködésünkkel Jézushoz és Egyházához, tekintse Őt Krisztusnak, azaz Messiásnak? Semmiféle erkölcsi alapunk nincs ezt képviselni.

Hogy mire jut végül a Wittenberg 2017 Munkacsoport, elképzelni sem tudom. Annyi bizonyos, hogy 2015-ben 25 ortodox rabbi (európaiak, tengerentúliak és izraeliek) 8 pontból álló nyilatkozatot adott ki Mennyei Atyánk akaratát teljesítve: egy zsidó-keresztény partnerség felé címen. Az első pont a soá fájdalmas örökségét említi, a második pont a Nostra aetate fél évszázaddal ezelőtt elindult pozitív folyamatára reflektál. A harmadik szakaszban Maimonidészre és Jehuda Halévire hivatkoznak ekképp:

Mi is elismerjük, hogy a kereszténység létrejötte nem volt hiba vagy véletlen műve, hanem isteni akarat eredménye volt, és ajándék a nemzeteknek. I-ten [sic!] a zsidó és a keresztény vallás elválasztásával a hitben erősen különböző partnereket szándékozott létrehozni, és nem ellenségeket teremteni.

Majd egy rabbit idézve így folytatják:

Jézus kétszeres jóságot hozott a földre. Egyrészt fejedelmien megerősítette Mózes Tóráját […], másrészről […] eltörölte a nemzetek bálványait […], erkölcsi jellemvonásokkal erősítette meg őket. […] A keresztények őszintén Istenért cselekvő gyülekezetek, melyek fennmaradnak; szándékaik igazak, és jutalmuk nem marad el.

A negyedik pontot azzal zárják: „Egyikünk sem tudja I-ten küldetését egyedül véghez vinni ebben a világban.” Az ötödik pont is ezt a gondolatot bontja ki, arra hivatkozva, hogy: „A Talmud a keresztényeket ember és ember közötti kötelességek tekintetében a zsidókkal egy szintre helyezte.” A hatodik pont felsorolja azokat az elemeket, amelyek a két vallást összekötik:

Ábrahám erkölcsi egyistenhite […], a Szent Zsidó Iratok, valamint a hagyomány köteléke, az élet értékeibe, a családba, az együttérző becsületességbe, az igazságosságba, az elidegeníthetetlen szabadságba, az univerzális szeretetbe és az eljövendő világbékébe vetett hitünk.

Ugyanakkor a hetedik pont nem titkolja: nem célja „minimalizálni közösségeik és a két vallás különbözőségeit”. A nyolcadik pont arra int:

I-ten mintájára a zsidóknak és a keresztényeknek példát kell mutatniuk szolgálatról, feltétel nélküli szeretetről és szentségről […]. Mi, zsidók és keresztények azáltal maradunk hűek a szövetséghez, hogy közösen vállalunk aktív szerepet a világ megváltásában.

Az eredetileg angol nyelvű nyilatkozat teljes szövege Mika Klára magyar fordításában a Magyar Kurírban jelent meg. Mind erről, mind a nyilatkozat vatikáni fogadtatásáról (a Keresztény Egység Elősegítése Pápai Tanácsának Zsidókkal Való Kapcsolatokért Felelős Bizottságánál) beszámol Wildmann János Kettős harsonaszó című cikkében. Kifejti: a nem hivatalos válaszirat óvatosan bár, de feszegeti a legnehezebb kérdést is, amikor megerősíti, hogy „a kereszténységnek tudnia kell: az Újszövetség nem a régi megszüntetését, hanem a beteljesítését jelenti”, vagy az a megállapítása, hogy bár „két vallásról, de nem két üdvútról van szó, a zsidók ugyanis nincsenek kizárva az üdvösségből azért, mert nem hisznek Jézus Krisztusban mint Messiásban, hanem ők továbbra is szerepelnek Isten üdvözítő tervében”. Az is újdonság, hogy a válasz elutasítja a keresztény zsidómissziót. Wildmann János cikke végén „kettős harsonaszónak” nevezi a minőségibb szintre lépő párbeszédet, megjegyezve: „Ferenc pápa 2015 áprilisában Misericordiae vultus (’Az irgalmasság arca’) című, szentévet meghirdető bullájában […] a keresztény, zsidó és iszlám vallás közötti párbeszédre buzdított.”

Az ortodox rabbik nyilatkozatára adott esetleges protestáns válasz nem ismert. Talán elég lett volna eltávolítani a wittenbergi Mária-templom faláról a zsidódisznót…

 

Cikkemben az alábbi írásokra támaszkodtam:

Wintermantel Balázs–Simonyi Andrea összeállítása: http://www.danielcsoport.hu/hirek/ wittenberg-2017-kezdemenyezes/ (letöltve: 2017. 09. 13.)
Ortodox rabbinikus nyilatkozat a kereszténységről, Magyar Kurír, 2015. december 11., elérhető: http://www.magyarkurir.hu/hirek/ortodox-rabbinikus-nyilatkozat-keresztenysegrol (letöltve: 2017. 09. 13.)
Wildmann János, „Kettős harsonaszó”, Egyházfórum, XXXI. (VI. új) évf., 2016/1, 49–52.

 

IVÁNYI GÁBOR
metodista lelkész
a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.