egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

 

Megjelent a Egyházfórum 2015/2. számban 

A LAUDATO SI’ KÖRLEVÉL TEOLÓGIÁJÁHOZ

Ferenc pápa Assisi Szent Ferenc szellemétől és Naphimnuszától (Cantico delle creature) ihletve írta meg a teremtett világ védelmét célzó enciklikáját.1

A pápa mindjárt körlevele elején emlékeztet rá, hogy a Föld, közös otthonunk „egyben nővérünk is, akivel osztozunk a létben, olyan, mint egy szép anya, aki karjai közé zár minket” (1).

Nővérünk tiltakozik a rosszért, amelyet mi okozunk az Isten által neki adott javak felelőtlen használatával és visszaéléseinkkel. Azt gondoltuk, hogy tulajdonosai és urai vagyunk, felhatalmazva rá, hogy kifoszthassuk. Az erőszak, amely a bűntől sebzett ember szívében fészkel, megnyilatkozik a betegség ama szimptómáiban is, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényekben látunk. Ezért elnyomott és lerombolt Földünk a legelhagyatottabb és legrosszabb bánásmódban részesített szegények közé tartozik, „sóhajtozik és a szülés fájdalmait szenvedi el” (Róm 8,22). Elfelejtjük, hogy mi magunk is „föld porából vagyunk” (Ter 2,7). Maga testünk is a bolygó elemeiből épül fel, levegője adja lélegzetünket, vize éltet és felüdít. (2)

A körlevél rávilágít arra, hogy az Egyház a bibliai kinyilatkoztatás fényében milyen segítséget nyújthat a környezetvédelem súlyos problémáinak megoldását kereső szakembereknek, kormányfelelősöknek.

Ferenc pápa körlevele igazában Evangelii gaudium kezdetű buzdítása alapszemléletét alkalmazza egy konkrét problémára, a környezetvédelemre. A hat fejezetből álló körlevél elején hosszan leírja bolygónk félelmetes helyzetét, lehatol a bajok gyökeréig: a bibliai tanítással és a keresztény perszonalista emberképpel (2. fejezet) egybevetve a valóságot, a technokráciában és az ember féktelen önzésében jelöli meg a bajok okát (3. fejezet). Ezután a II. Vatikáni Zsinat (Gaudium et spes kezdetű konstitúció), valamint pápaelődei szociális enciklikái nyomán egy „átfogó ökológia” felvázolásával jelöli meg a bajok lehetséges orvoslását (4. fejezet). A következő két fejezet (5. és 6.) a világméretű párbeszédről, illetve a nevelés sürgető szükségességéről szól.

A 2. fejezet – „A Teremtés evangéliuma” – kifejti a bibliai teremtéstörténet helyes értelmét, majd ismerteti a jó világot teremtő jó Isten szeretettervét. A világegyetem misztériumát szemlélve összefoglalásául idézi Dante Isteni színjátéka zárósorait: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, /de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely /mozgat napot és minden csillagot.” (77)2

A keresztény hit jelzi az embertársak és a teremtett világ helyes viszonyát (65–79), továbbá az Isten képére teremtett ember természetfeletti hivatását (81). Hitünk megmutatja azt az eszményt, amelyet Jézus üzenete javasol az igazságtalanságoktól, egyenlőtlenségektől és erőszaktól szétszaggatott világnak: harmónia, igazságosság, testvériség és béke. Jézus a világ urainak azt tanítja élete példájával, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni kell embertestvéreinket (Mt 20,25–26). (82)

 

 

TEREMTÉS ÉS FEJLŐDÉS TEILHARD SZERINT

Itt következik az Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett enciklika 83. pontja a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről, aki Teilhard de Chardin víziója szerint a fejlődő univerzum Ómega-pontja.

Ferenc pápa a jegyzetben rendtársa, Pierre Teilhard de Chardin meglátására hivatkozik, miként pápaelődei, II. János Pál és XVI. Benedek, akiket ugyanebben a 18. jegyzetben megemlít. Idézem az enciklika 83. pontját:

A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk [reflexiónkhoz] egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.

Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó3 az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti: „montée de conscience”, főműve, Az emberi jelenség egyik alcíme szerint. Ebben írja: „A Gondolat nemcsak részét képezi a Fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén [’felületi jelenség’], hanem az Evolúció olyannyira visszavezethető a Gondolat [Szellem] felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az Evolúció előrehaladását.”

A Teremtés eszméjét a kinyilatkoztatás közvetíti nekünk. De a transzcendens okság helyes értelmezésével filozófiai úton is megközelíthetjük Isten (a Teremtő) és a fejlődő világegyetem kapcsolatát.4 Az isteni (transzcendens) okságot nem úgy kell felfognunk, mintha Isten lenne az okságok láncolatának első szeme, vagy mozdonyként húzná a szerelvényt. Ha képletesen beszélünk, akkor vertikális dimenziót mondhatunk: Isten és a teremtmények között az oksági viszony vertikális, vagyis a fejlődő világ, benne az emberrel, egész létében függ minden pillanatban a Teremtőtől. A létben való függés minden létezőre és minden több-létre kiterjed az egész létezés tartama alatt.

A teremtő okság ,,érintetlenül hagyja” a világban ható horizontális oksági viszonyokat (tomista kifejezéssel: a másodlagos okokat); pontosabban: valamennyit átfogja, felfokozza, valamennyinek létet és tevékenységet ad a teremtés aktusával. Isten olyan világot teremt, amely felfejlődik, önmagát felülmúlja. Vagyis Isten teremtő tette nem korlátozódik a világ kezdetére, mintha a Teremtő az első ,,lökés” után visszavonult volna. Isten minden pillanatban megvalósítja (teremti) a világot, amely felfejlődik.

Karl Rahner nyomán Selbstüberbietungnak (’önfelülmúlás’-nak) nevezzük a kérdéses felfejlődést, vagyis a fejlődés során megjelenő több-lét keletkezését. Minden keletkezésnél az, ami létrejön, túlhaladja azt az okot, amely létet ad neki. A gyermek, a fiatal állat, a rügy, az új kristály és az új molekula – természetesen létfokozatuk, immanenciafokuk szerint – a maga módján „lét-többletet” jelent okához viszonyítva. A fejlődő teremtésben tehát minden létre jövés valami igazán újat, tehát létnövekedést, léttöbbletet jelent (különben nem beszélhetnénk igazi fejlődésről!). Amikor világunkban egyik létezőből egy másik létrejön (az eredet és növekedés esetében egyaránt), mindig önfelülmúlás történik, és több-lét jelenik meg. Ez a lét-növekedés, mint olyan, végső elemzésben Istentől jön, és egyedül Tőle, jóllehet Isten transzcendens (teremtő) oksága a világban működő okokon (másodlagos okokon) keresztül hat.

Teilhard jól értette az Első Ok és a másodlagos okok kapcsolatának tamási elgondolását (természetesen evolúciós távlatba helyezve a középkori doktor világképét): Isten a fő ok, ő hozza létre a természetet, ez a természet pedig másodlagos ok: ám a két okság összefonódva hat, mint egyetlen princípium. Teilhard ismert kifejezésével: ,,Dieu fait se faire les choses”, Isten nem a teremtmények helyett vagy mellett cselekszik, hanem cselekvőkké, öntevékennyé (önállóvá) teszi a dolgokat, az embereket. Mindent Isten tesz, és mindent a teremtmény: más-más szinten. Ez az elv a kegyelem és a szabadság viszonyára is vonatkozik.

 

 

A TEREMTŐ EGYESÜLÉS ÓMEGA-PONTJA

A világfejlődés = a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél a Teremtésben, és Ő lesz a Végpont az úrjövetkor, a parúziában: Ő az Alfa és az Ómega (Jel 21,6). Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (Jn1,1kk), és főleg a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

Teilhard a Teremtés hitét és a páli krisztológiát a fejlődő világegyetem távlatába illeszti. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a Teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtő aktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a Teremtés hitével, hiszen – mint említettem – a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtő Istentől. Erre annak idején a Teilhard-tól is idézett P. Sertillanges domonkos nagyon jól rámutatott a Teremtés eszméjéről írt könyvében: megkülönböztetve Szent Tamással a transzcendens (létet adó) Okot a másodlagos okoktól.

Ha Isten mindent Krisztusban, és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogy a Kolosszei levél Krisztus-himnusza (Kol 1,15–20) tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus, a teljes Krisztus, aki Testében, az Egyházban növekszik a Plérómáig, a végső teljességig. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztus”-ról, akiről Szent Pál nyomán Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket, és a test-lélek kapcsolaton keresztül az egész mindenséget, üdvösségünk színterét is, amely követi az üdvözülteket a dicsőségben, amikor új Ég és új Föld lesz. Krisztus titokzatos Teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus – Szentlelke által – bennünk, hívő és szerető tagjaiban növekszik.

 

 

A VILÁG KONSZEKRÁCIÓJA

Milyen erkölcsi és spirituális irányelvek következnek az Egyetemes Krisztus látomásából? Teilhard ezeket foglalta össze már 1924-es a Világmindenségem című műve III. részében.5

Annak a kereszténynek a szemében, aki arra szenteli magát, hogy a világot Krisztusban egyesítse, az erkölcsi és misztikus benső élet munkája teljes egészében visszavezethető két lényeges, egymást kiegészítő mozzanatra: meghódítani a Világot és a Világ fölé emelkedni. Ez a kettős mozgás természetszerűen születik egymásból, ugyanannak a törekvésnek két, egymásba fonódó formáját jelenti. Ez az egyetlen szándék pedig: Istenhez kapcsolódni a Világon át.

Ezután a fiatal Teilhard kifejti a kibontakozás és a kisebbedés két egymásba fonódó mozzanatát, Az Isteni Miliő két első részét. Egy bizonyos morális felfogással szemben, amely főleg a szándékot hangsúlyozta, Teilhard kiemelte a létrehozott fontosságát abban a világegyetemben, ahol minden a szellemért, végső soron pedig Krisztusért valósul meg. Minden tettünkkel, erőfeszítésünkkel (hétköznapi munka és tudományos kutatás stb.) hozzájárulunk ahhoz – ha hiszünk és szeretünk –, hogy kialakuljon a teljes Krisztus.

De a világ meghódítása, a fejlődés elősegítése csak úgy lehet gyümölcsöző, ha fokozatosan elszakadunk a világtól, fölébe kerekedünk. Ez nem a középkori fuga saeculi (’menekülés a világtól’), hanem a növekedésben szükséges „passzivitások”, kisebbedések, végső soron a halál elfogadása. Minden erőfeszítés küszködéssel jár: a belső kibontakozás és a világ igazi haladása (a szexuális energia helyes szublimálása a nagyobb szellemiség érdekében, a lelki energiák felszabadítása) feltételezi azt, hogy kiszakítjuk magunkat önző önmagunkból, hogy „önmagunkon túllépünk, elveszítjük saját énünket”. (Mennyire hangsúlyozza ezt az önmagunkból kilépést és megtérést Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű buzdításában és minden megnyilatkozásában!) „Fölfelé tartani ilyen szüntelen megfosztódásban [önkiüresítésben]: ez már a Kereszt útja.” „A növekedésnek végeredményben csak annyiban van értelme és célja, amennyiben lehetővé teszi, hogy tágasabb hely ajánlkozzék az isteni érintkezés számára.”

 

 

A FELTÁMADT KRISZTUS „AMORIZÁLJA” A NEKI HITTEL MEGNYÍLÓ SZÍVEKET

Ez a növekedés és kisebbedés csak Krisztus segítségével, kegyelme erejével lehetséges. A megtérésre önmagunktól képtelenek vagyunk. Ő alakítja át önző szívünket és általunk a világot. A már létező Ómega, a feltámadt Krisztus Lelkével „amorizálja”, szeretettel hatja át a még szétszaggatott, széthúzó és egymást pusztító emberi tömeget. Miután már küzdöttünk a világban lévő rossz (a bajok, a szenvedés, a halál) ellen – és ebben a küzdelemben Isten áll mellettünk! –, miután eljutottunk erőfeszítésünk maximumáig, akkor átadjuk magunkat az isteni akaratnak azzal a tudattal, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik hisznek és szeretnek. De ennek feltétele az, hogy valóban higgyünk!

Csak abban a mértékben születik meg Isten, amennyiben hisszük, hogy ezt az egyensúlyt (az aktivitás és a passzivitás egyensúlyát) Ő teremti meg: „Az Istent szeretőknek minden javukra szolgál.” Diligentibus Deum omnia convertuntur in bonum (Róm 8,28). ’Akik szeretnek, azoknak válik javukra minden.’ De ha egyszer eleget tettünk ennek a két föltételnek (becsületesen küzdünk, és bizalmunk teljes), akkor a Világ legsötétebb és legszörnyűbb régiója is mindennél ragyogóbbá és istenibbé válik. A Világ számtalan szolgasága és csalódása mögött felvillan Krisztus mindent átgyúró („plazmatikus”) hatalma, a saját képére alakít bennünket.

Nincs tehát igazuk azoknak, akik azt vélik, hogy Teilhard szinte automatikusnak fogta fel a haladást, vagy nem különböztette meg a természetest a természetfelettitől.6 A tudós gondolkodó erősen hangsúlyozza azt, hogy a világ átalakulása végső soron Krisztus műve, és csakis „minőségi ugrás” révén következhet be a végső metamorfózis! Krisztus műve, de Ő nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket.

A Világ csak akkor érhet el Istenhez Jézus Krisztusban, ha teljes „újraöntés”-en esik át, amelynek során látszólag teljes egészében, minden (földi értékekben) megtapasztalható kárpótlás nélkül süllyed el. „Cselekvés és szenvedőleges magatartás: életünknek ez a két fele, természetünknek ez a két légzési ritmusa átalakult és kibontakozott a teremtő egyesülés sugaraiban. Bármit teszünk, Krisztust építjük. S bármit szenvedünk el, Krisztus cselekszik bennünk.”

Összefoglalva a keresztény lelkiség lényegét, ezeket írja Teilhard:

A hívő szemében nagy Testként tárul fel a Világmindenség. […] A misztikus látásmód csak föltárja, a misztikus tevékenység pedig csak előmozdítja a Világ egyetemes konszekrációját. Ezért tehát a keresztény számára a lelki élet végeredményben a következőre vezethető vissza: megszentelni [’konszekrálni’] a Világot olyan teljes hittel, amely a másodrendű okok vég nélküli hálózatában Krisztus szerves befolyását tárja fel; és egyesülni a Világgal oly hűséggel, amely minden alkalmat megragad a növekedés érdekében, és elfogad mindent, ami sodorja a halál felé.

Mivel az Eucharisztia által „épül ki” Krisztus Teste, az Egyház – amelynek Feje szent, de amely bűnös tagokat foglal magában, és ezért állandóan a bűnbánat, a megtisztulás útját járja (Lumen gentium 8) – a hívő keresztény az egész világfolyamatot úgy tekintheti, mint a teremtett világ készülődését, illetve az emberi erőfeszítést úgy, mint a humanizált világ előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke visz véghez. Az Eucharisztia ilyen értelemben vett „kiszélesítés”-éről ezeket írja Teilhard:

Amikor elhangzanak a szentségi szavak: „Hoc est Corpus meum”: ’ez az én Testem’, akkor a „Hoc” elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagos értelemben, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ő saját termetének beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: „Hoc est Corpus meum”: ’ez az én Testem’. Minden csak azért dolgozik a Teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.

Említettem, hogy Ferenc pápa hivatkozik elődjére, XVI. Benedekre is, aki szintén idézte Teilhard most kifejtett vízióját 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában, felidézve a tudós jezsuita Mise a világ felett című elmélkedését: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Teilhard de Chardin a planetizálódó világ egységesülését figyelve a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt. Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti, és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – teremtő Lelkével éltetve misztikus Testét, az Egyházat. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

 

 

A MÉRTÉKLETESSÉG DICSÉRETE

Térjünk vissza Ferenc pápa enciklikájához, annak gyakorlati útmutatásához! „A mértékletesség dicsérete” címmel Paolo Portoghesi cikket írt az Osservatore Romano 2015. július 21-i számában, mintegy kulcsot adva Ferenc pápa új enciklikája olvasásához. A körlevél arra szólít fel, hogy halljuk meg a föld, „a közös ház” szegényeinek kiáltását és a Földét is, amelyet az ember mérhetetlen bírvágya pusztulással fenyeget. Az enciklika szövegében néhány kulcsfogalom segíthet bennünket megérteni a pápa egyetemes üzenetét. A „hidakat építő” főpásztor e nyáron az egész világhoz fordult, mert látja a helyi háborúktól szétszaggatott népeket, az elvándorlás növekvő özönét, a türelmetlenség és a fanatizmus kitöréseit. Szavait úgy olvashatjuk, mint eszmélődésre és reménységre biztató üzenetet.

Legelőször három szót emelhetünk ki: szépség, szeretet, gyengédség. A pápa mindjárt írása elején arra buzdít: vissza kell állítani olyan igazi értékeket, érzelmeket, amelyek egyesítik az emberiséget, hogy harcoljon az erőszak ellen. Innen kiindulva úgy tekinthetjük a Földet és a környezetet, mint ajándékot, amely tiszteletre és szeretetre inspirál, nem pedig az erőforrások mindenáron való kizsákmányolására. Ferenc pápa egy másik fogalmat is gyakran ismétel: „új kezdet”, az „életstílus”, a Földhöz és a társadalomhoz való viszonyunk gyökeres megváltoztatása: lemondani a konzumizmusról, a fogyasztói mentalitásról, amelybe egyre jobban belesodródunk. Csak így lehet lecsökkenteni a fogyasztást a szükséges dolgokra; az egyre kényelmesebb élet, a drágább ételek, a gazdagodás mind a techno-ökonómiai paradigma követelményei.

Egyedül a mértékletesség/józanság tudná megállítani a tragikusan negatív folyamatokat, amelyeket közönyösen szemlélünk: a rettenetes egyenlőtlenségek a világ különböző részei között, a kevesek gazdagságának jelenlegi növekedése és a sokaság nyomora, a bolygó erőforrásainak kimerülése, az emberi tevékenység miatti klímaváltozások, a munkanélküliség növekedése, mivel gépekkel helyettesítik az emberi munkát, az emberi személyes kapcsolatok gyengülése a digitális kapcsolatok következtében.

A mértékletesség/józanság mást jelent, mint az austerity (’megszorítás’): a nyugtalanító recept, amelyet több kormány ráerőszakol a népekre mint egyetlen megoldást, amikor az egyre növekvő gazdaság a fogyasztásra sarkallja a népet. A mértékletesség/józanság azt jelenti, hogy ne adjuk át magunkat a mértéktelen fogyasztásnak, „részegség”-nek, a tobzódásnak.

Ferenc pápa leleplezi a pénzügyi kapitalizmus jelenlegi gazdasági rendszerének nagy tehetetlenségét, amely a fejlett országokat a gazdagság és a jólét magasára emelte, még mielőtt a válság jött volna. Mintha az embernek nem lenne más feladata a globalizálódó világban, mint a meggazdagodás és a jólét keresése, és ez nemcsak a kiváltságosok, hanem a Föld minden lakója számára. A piacot úgy szemlélik, mint valami mindenható istenséget, amely boldogságot szül, mágikus értéket tulajdonítanak neki, és így eltérítik az emberi létezést igazi céljától.

*

A La Repubblica című olasz liberális napilap helyesen állapította meg, hogy a Ferenc pápa által elemzett környezetvédelmi válsághelyzet „belső megtérés”-t sürget hívőktől és laikusoktól egyaránt.

A Civiltà Cattolica című olasz jezsuita folyóirat szerint az enciklika, amikor a Föld, az emberiség sorsáról szól, jó irányban befolyásolhatja például a decemberben Párizsban megtartandó ENSZ-konferenciát az éghajlatváltozásról szóló keretegyezményről.

Ferenc pápa 2015. szeptember 16-án kihallgatáson fogadta az Európai Unió környezetvédelmi minisztereit, akiknek római megbeszélése a klímaváltozással foglalkozott, mintegy előkészületül a november 30. és december 11. között Párizsban megtartandó konferenciához. A Szentatya beszédében idézte Laudato si’ kezdetű enciklikája főbb gondolatait, majd a minisztereket arra buzdította: fokozottabban dolgozzanak együtt, hogy Párizsban a remélt eredmények megszülessenek. A Szentszék támogatja erőfeszítéseiket, hogy megfelelő módon válaszoljanak a Föld és a szegények segélykiáltásaira.

 

SZABÓ FERENC SJ
teológus, költő, újságíró,
a Vatikáni Rádió magyar adásának volt főszerkesztője

1Laudato si’, mi’ Signore! (’Áldott légy, Uram!’) Az enciklika dátuma 2015. május 24., közzététele június 15-én történt. – A Vatikáni Rádióban ismertette Vertse Márta,
http://hu.radiovaticana.va/news/2015/06/18/laudato_si%E2%80%99_-_%C3%A1ldott_l%C3%A9gy!_az_enciklika_ismertet%C3%A9se/1152361

Az enciklika pontjainak számait zárójelben hozom a szövegben. A vatikáni olasz kiadást használom, ebből fordítom magyarra az idézett szakaszokat. – Az enciklikát ismerteti és méltatja Spadaro, Antonio SJ, „Laudato si’”. Guida alla lettura dell’enciclica di Papa Francesco in La Civiltà Cattolica, 2015, III.,3–22 (11 Iuglio 2015).

Francia szövege: La Documentation catholique, no. 2519, Juillet 2015. Szakszerű német nyelvű kommentár: Edenhofer, Ottomar–Flachsland, Christian, Zur Enzylika Laudato si’ in Stimmen der Zeit, Heft 9 (September 2015), 577–591.

2Dante, Alighieri, Divina Commedia, Paradiso, Canto XXXIII, 142–145 (Babits Mihály fordítása).

3Lásd bevezetéseimet Teilhard de Chardin két főművéhez: Az emberi jelenség, Bp., Magyar Könyvklub, 2001; Benne élünk (Az Isteni Miliő), Bp., Szent István Társulat, 2005.

4Erről bővebben lásd tanulmányomat a Távlatok 29–30. számában (1996).  http://www.tavlatok.hu/38elottiek/tavlatok29-30.htm

5. Út az Ómega felé. Válogatás Teilhard műveiből (Rezek Román fordításai), Bp., Szent István Társulat, 1980, 379. Ezeket a gondolatait még jobban kifejtette pár évvel később Az Isteni Miliőben. Rezek fordítását néhol módosítom.

6Ezt bőven kifejtettem Henri de Lubac életművéről és benne Henri de Lubac és Teilhard de Chardin szellemi kapcsolatáról írt monográfiámban: Szabó Ferenc SJ, „Krisztus fénye”. Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe, Bp., JTMR, 2014, V. fejezet és VIII. Függelék.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.