egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A magyarországi református egyházban 1734. november 4-én tartott Bodrogkeresztúri Konvent azzal a döntésével, hogy az egyház fenntartható működése érdekében bevonta a nem lelkészi egyháztagokat is a kormányzás nehéz és terhes feladatai megvalósításába, újabb jelentős lépést tett a kor igényei által meghatározott reformáció jegyében abba az irányba, hogy az egyház valóban az azonos hitet vallók valódi közössége legyen. Jelentős és radikális lépés volt ez az adott korszakban, amikor az ellenreformáció kényszerítően akarta meghatározni, mit és hogyan higgyünk, hogyan és milyen formában gyakorolhatjuk vallásunkat. Bár akkor is erős ellenállásba ütközött, de elődeink meg merték tenni ezt a lépést, és szakítottak a kálvini elvekkel ellentétes, egyházunkban is általánossá vált lelkészi vezetés kizárólagosságával. Kérdés: milyen helyzetben vagyunk ma, alig egy emberöltővel a hasonló ideológiai állásponton álló kommunista törekvések bukása után, a 21. század korlátlan vallásszabadsági helyzetében, az individualizmus, a valláspiac teremtette kaotikus körülmények között? Egyházunk – más okok miatt – most is megújításra vár. Vezetőink pedig most is keresik az utat, amely a megoldáshoz vezethet. A most záródó zsinati ciklusban a lelkészi vezetés, a püspöki irányítás igénye felerősödött, a zűrzavaros állapotokból az egyházért felelősséget érző vezetőink közül többen is az erős kéz, a központi irányítás irányába való elmozdulásban látták, látják a megoldás kulcsát. Ahhoz, hogy ennek helyességéről s az esetleges más irányokról érdemben vitatkozni tudjunk, kezdjük helyzetünk értékelésével!

Wolfgang Huber protestáns püspök Az egyház korszakváltás idején című, a Kálvin Kiadó jóvoltából 2002-ben magyar nyelven is megjelent összefoglaló művében alapvetően Németország helyzetének elemzése kapcsán fogalmazza meg Európa nagy egyházainak helyzetét. Az aktuális helyzet jellemzésére röviden – Peter L. Bergert idézve – Közép- és Nyugat-Európa esetében az „egyházak katasztrófa sújtotta térségéről” beszél.[1] Az okokat hasonlóan másokhoz a szekularizációban, az értékváltásban, az értékek pluralizmusában és az individualizációban jelöli meg, melyek együttesen megváltoztatták mind az egyházakkal szembeni elvárásokat, mind az egyházak mozgási lehetőségeit. Tényszerű, de magyar viszonylatban az úgynevezett „történelmi egyházak” által is nehezen elfogadható megállapítása szerint:

Ma már egyáltalán nem magától értetődő az a nézet, amely szerint a protestáns és a katolikus egyház hivatott az állammal együtt a közüdv egyetemes és kizárólagos megjelenítésére és előmozdítására. A pluralizáció folyamata elérte a vallás területét is. A német társadalom nemcsak szekularizálódott, hanem egyúttal sokfelekezetűvé és sokvallásúvá is vált.[2]

Megállapításai természetesen a magyar viszonyokra is igazak, érvényesek.

Az értékek és vallások pluralizmusa által felvetett problémákra többféle módon kereshetjük a megoldásokat. 2013 második felében Magyarország – a nagy egyházak kezdeményezésére és támogatásával – az adminisztratív eszközök alkalmazásához nyúlt. Az állam által egyházként elfogadott közösségek számát a tizedére csökkentette. Megoldja-e ez a „történelmi egyházak” problémáját? Aligha. Adminisztratív eszközökkel sem a vallásosság, sem a vallási nézetek differenciálódása, sem pedig az intézményesült közösségi vallásgyakorlás szervezeti formái elé nem állíthatók gátak, ahogyan ezt már a kommunizmus általunk is jól ismert kísérletének kudarca bizonyította. Sőt ezen a különböző történelmi, sőt nem ritkán kizárólag pusztán személyes okokból kialakult irányzatok újraegyesítése vagy legalábbis szorosabb együttműködése elé állítottunk újabb akadályokat, romboltunk szét egyre erősebbé váló kötelékeket, s növeltük egyházaink formális adminisztratív autonómiáját, miközben változatlanul hagytuk az állami köldökzsinór mindenkori politikai hatalomhoz láncoló, gazdasági függőségünket fenntartó, szükségtelen kötelékét. Egyházunk helyzetét kétségtelenül nagymértékben meghatározza a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, amelynek újragondolása nélkül belső problémáink sem oldhatók meg, de e kérdéskör tárgyalása meghaladja az előadás kereteit.

 

 

MI JELLEMEZ MINKET MA? MI JELLEMZI A MAGYAR REFORMÁTUSSÁG HELYZETÉT?

Az úgynevezett „történelmi egyházak” s köztük a Magyarországi Református Egyház keresi a helyét a világban. Látja, tapasztalja az individualizálódás, a szekularizáció és a vele párhuzamosan jelentkező vallási pluralizmus hatását és következményeit. Észleli a többiek reformkísérleteit, elgondolkodik saját helyzetén, megfogalmaz, megtárgyal elképzeléseket, tantételeket, aztán békésen álomra hajtja a fejét. Klaus Douglass azt írja:

A „reformáció egyházának” nevezzük magunkat, vagyis az átalakulás és az újjászerveződés egyházának, úgy tűnik azonban, hogy semmitől nem tartunk annyira, mint hogy egyházunk átalakuljon és újjászerveződjön. […] Megdöbbentően konzervatív egyházzá váltunk, ami a külső formákat illeti. Azt a tartalmat ellenben, amelynek tekintetében valóban szüksége lenne bizonyos mérvű konzervativizmusra, rég szem elől tévesztettük.[3]

A továbblépés megtervezése érdekében a szakma szabályai szerint helyzetelemzéssel kell kezdenünk. Milyen társadalmi közegben él és működik az egyház? Csak ebből a helyzetből érthetjük meg az előttünk álló feladatokat, s határozhatjuk meg a jövő érdekében teendőinket. Karl Rahnert idézem:

Annak a tömegtársadalomnak a korában élünk, amelynek autoritásai csak funkcionális értelemben autoritások, s amelyben különleges egyidejűséggel vált kulcsfogalommá az egymást egyszersmind megalapozó és veszélyeztető szabadság és szocialitás. Olyan világban élünk, amelyben az ember a legkülönfélébb dimenziókban vált önnön alakíthatóságának és változásának tárgyává, olyannyira, hogy aligha mondhatja magát Isten kész képmásának, sokkal inkább a kozmosz azon pontjának, amelyből kiindulva annak az útja – utópisztikus terveket követve – kezd a teljes bizonytalanságba vezetni. Olyan világban élünk, amelyben a mélypszichológia az emberben katasztrofális mélységeket fedez fel, ám ezeken egyrészt nem a személy racionális szabadságára hivatkozva próbál uralkodni, hanem egy természettudományosan megfogalmazott pszichotechnika segítségével, másrészt viszont mégis arra vállalkozik, hogy az embert biológiai és társadalmi származásának névtelen erőiben oldja fel. Olyan világban élünk, amely az irányító tömegtájékoztatási eszközök társadalma, ezekről viszont már senki sem tudhatja pontosan, hogy őket magukat ki irányítja. Olyan világban élünk, amelynek képzetalkotási modelljei – amelyek szerint az ember a maga létét megérti – mobilissá és plurálissá váltak, ennek nyomán pedig egyetlen kultúrkör sem rendelkezik olyan mindenki által és nyilvánosan elfogadott eszményképpel, amelynek szellemében az egyén magát önként, természetes módon alakíthatná. És végül: olyan világban élünk, amelynek társadalma pluralista, vagyis mára egyetlen olyan történelmi térség sem maradt, amelynek társadalma összes csoportjai számára érvényes, közös és konkrét életmintát mutathatna fel.[4]

[...]

Egynemű nyugati kereszténységünk egy évezreden át nem annak az isteni kegyelmi csodatételnek a gyümölcse volt, amely a profán-egynemű kultúra és társadalom evilági alapjaival és mozzanataival szemben külsődleges és járulékos lett volna, továbbá e kereszténység nem is az egyes egyének közös meder felé tartó, szabad hitkezdeményezéseiből fakadt, és amelyet ezután már csak csodálatosnak lehet értelmezni; nem, a korábbi kultúra és társadalom homogén kereszténysége egyszerűen nem volt más, mint a profán kultúra és társadalom egy darabja. Mindezt egy tovatűnő és jórészt már le is áldozott időszakban teológiailag fel lehetett tüntetni éppenséggel Isten kegyelmi megnyilvánulásának, amely által Isten az emberek számára a nekik szükséges hitbeli döntést egy bizonyos helyzetbe helyezte, de nem mentette fel őket alóla. Ezzel a kegyelemmel azonban ma már biztosan nem rendelkezünk, már amennyire a magunk korának sajátosságai közepette élünk, és hozzuk meg hitbeli döntésünket, nem pedig csupán a még hatékony maradványból vegetálunk, amely egy elmúlt időkből korunkra hagyományozódott. [...] A jelen idő keresztényei és így maga az egyház is átmeneti állapotban van a hajdanvolt egynemű, profán társadalom és kultúra által meghatározott népegyház formából egy olyan egyházforma felé, amely azoknak a hívőknek a közössége, akik szabad hitdöntésükben kritikusan el is különülnek társadalmi környezetük átlagos véleményétől és érzésvilágától, s akik a tulajdonképpeni teológiai hitet is talán éppen a társadalmukhoz és annak uralkodó erőihez való kritikus viszonyukban találják meg.[5]

A római katolikus teológus megfogalmazásának talán örülhetünk, hiszen igazolást nyert a mi protestáns létünk történelmi indokoltsága. A keresztyén szabadság tartalmát Kálvin 400 éve hasonlóan határozta meg. Abszolút engedelmesség Istennek, kritikus viszonyulás mind a világi, mind pedig az egyházi vezetőkkel, tisztségviselőkkel szemben. Bár sokan kárhoztatják a felvilágosodás eszmerendszerét, ne feledjük, azt valójában éppen a protestantizmus alapozta meg. Így teljesedett ki az emberi szabadság, amely sajnálatosan mára teljes individualizmussá alakulva háttérbe szorította a szolidaritás követelményének érvényesülését, a „szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsának betartását. Ez a közeg a ma egyháza számára tehát már nem Pál apostol rabszolgatartó Rómája, nem Ágoston és nem Aquinói Tamás, nem VII. Gergely, de nem is Luther és Melanchthon feudális, nem Kálvin és Béza városállamnyi polgári közössége, nem Barth kapitalizmusa és folytathatnánk. Igen ám, de mi dogmatizáltuk Luthert és Melanchthont, Kálvint és Bézát, s elfelejtettük a semper reformari debet követelményét, így hasonlóvá, ha nem azonossá váltunk gondolkodásunkban, a profán társadalomhoz való viszonyunkban, az új helyzetre új megoldásokat kereső egyháztagjainkhoz való viszonyunkban a konzervatív katolikus testvéreinkhez. Egyházaink problémái így meglehetősen hasonlók.

 

 

MERRE TEHÁT A KIÚT, MERRE VAN ELŐRE?

Az természetesen mindig az egyház feladata marad – s ebben értsünk egyet megint a katolikus püspökkel –, hogy az örökké maradandót, amely eddig egy vallási és egy profán kultúrában és társadalomban, ezek hanyatló valóságaiban hitelesnek mutatkozott, átvezessük egy olyan új formába, amely jobban illik a jelenhez és a jövőhöz, mint a most lassan, de biztosan felmorzsolódó. Nekünk, protestánsoknak pedig el kell hinnünk, hogy erről beszélt Kálvin az Institutióban, amikor azt írta:

[…] én csakis azokat az emberi törvényeket helyeslem, melyek részben Isten tekintélyén alapulnak, részben pedig a Szentírásból vannak elvonva, és így teljesen isteniek. […] az Úr úgy a valódi igazságának teljességét, mint az ő istenségére vonatkozó tiszteletnek minden részét, és mindazt, ami az üdvösségre szükséges volt, az ő szent kinyilatkoztatásaiban hűségesen összefoglalta és világosan elő is adta, azért ezekben egyedül ő rá kell hallgatni mint tanítóra. Mivel azonban a külső fegyelemben és szertartásokban nem akarta kifejezetten elénk írni azt, hogy mit kell követnünk (mert előre látta, hogy ez az időviszonyoktól függ, és mert nem tartotta ugyanazon egy formát minden időkhöz illőnek), e tekintetben az általa adott általános szabályokhoz kell fordulnunk, hogy azokhoz mérjük mindazt, aminek előírását a rendre és ékességre vonatkozólag az egyház szüksége megkívánja. Továbbá, mivel azért nem rendelt el kifejezetten semmit, mert az üdvösségre nem is szükségesek, s az egyes népeknek és koroknak a szokásai szerint különféleképpen kell őket alkalmazni az egyház építésére úgy, amint azt az egyház haszna megkívánja, ezért a használatban lévőket éppúgy meg lehet változtatni és el lehet törülni, mint újakat hozni.[6]

És erről beszélt Barth is, amikor arra figyelmeztetett bennünket, hogy ez az egyház nem a mennyben, hanem itt, a földön él.[7] Hasonlóképpen látják ezt a holland reformátusok s megállapításaik alapján Kocsev Miklós:

Ehhez az úthoz nemcsak felelős irányítás, hanem egy „normatív kiindulópont” is szükséges. [...] A norma semmiképpen sem a keresztyén egyházak mostani formája, de a mostani társadalom sem. Az egyház az áthagyományozott tradíció és a modern kultúra feszültségében él, s e kettőt próbálja egymással összekapcsolni. Nyilván jelenti ez azt, hogy a mostani formák (egyház, társadalom) konfrontálódnak egymással. Egymást korrigálják, mégpedig abban a reményben, hogy egy új viszony alakulhat ki a keresztyénség és a társadalom között. Vagy másként fogalmazva: a keresztyén egyháznak meg kell szabadulnia minden olyan külső elemtől és formától, amelyik még része egy elmúló kultúrának, és meg kell kérdeznie önmagát, mi a lényege a keresztyén üzenetnek, ami mindig is fontos volt és az ma is. Ehhez pedig – ha tudjuk a lényegi üzenetet – meg kell találni azokat a formákat, amik a most kialakuló világhoz kapcsolhatók. [...] Amíg az egyház abból indul ki, mekkora tekintélye van a világban, és ehhez mindenkinek alkalmazkodnia kell, akkor még csak egy letűnt valóságról próbál beszélni, és semmit nem mondott a mának. Vajon a mai egyház kénytelen megtanulni azt a kényelmetlen leckét, hogy a kultúra diktál, mi pedig „csak” alternatívát kínáló válaszadókká válunk? Valószínűleg igen[8]

mondja Kocsev. Ő a „milyennek kell lennie az új egyháznak” kérdést Gerhard Dekkerre hivatkozva a következők szerint válaszolja meg: „1. alulról építkező egyháznak kell lennie; 2. az emberek mindennapi életében gyökerezőnek kell lennie, 3. emberi mértékek szerint valónak kell lennie.”[9] Ehhez pedig elsődlegesen szemléletváltás kell. Ahogyan már korábban is hangsúlyoztam az ünnepi Kálvin-kötetben megjelent tanulmányomban:[10] azt, hogy az egyház korszakváltáshoz érkezett, egyre többen felismerik és hangsúlyozzák. A protestáns egyházak válságjelenségeire, egyben a kiút lehetőségeire megoldást kereső és megoldásokat mutató munkák jelentek meg az utóbbi években magyar nyelven és magyar szerzők tollából is.[11] E munkák számomra lényeges mondanivalója az, hogy az egyház reformálásához csakis teológiai megalapozással és határozott jövőkép kialakításával foghatunk hozzá. Fazakas Sándor kényszerítő kritériumként jelöli meg a múlt értékelését, az egyház jelen életére nézve szükséges korrekciók elvégzését, a jövendőre tekintő perspektíva felmutatását.[12] Ezt a teológiai megalapozottságú jövőképet a mai Magyarországi Református Egyház még nem fogalmazta meg. Szűcs Ferenc legnagyobb adósságunknak azt tekinti, hogy nem történt meg az általános és sokirányú helyzetfelmérés és ennek ugyancsak többoldalú kiértékelése, nem tisztázódtak az elmúlt években a népegyházhoz tartozásnak az elemi kritériumai sem.[13] Ennek ellenére kísérletek történnek az egyház hatékonyabb működését elősegítő jogalkotásra, melyek azonban teológiai megalapozás és határozott jövőkép hiányában kudarcra vannak ítélve. Az első és a legfontosabb feladat, hogy az egyház, elfogadott hitvallásai alapján, a 21. század embere számára határozza meg önmagát a jelenlegi viszonyok között, s határozzon meg világos jövőképet önmaga számára. Jelölje ki az odavezető utat, majd hívja el erre az útra a Krisztusban hívőket. Így határozza el, hogy a hitvalló keresztyének egyháza akar-e lenni, azoké a keresztyéneké, akik önként vállalják testvéreikkel a közösséget, és értük tenni is akarnak. Hitvallását újragondolva meg kell határoznia a közösségnek a tagjaihoz való viszonyát is, mert ez a jelenlegi hitvallásainkból hiányzik. Ha a jövőkép meghatározása és az út kijelölése megtörtént, megtervezhető és létrehozható közös összefogással az a közlekedési eszköz, amelyen eljuthatunk a célunkig. Addig azonban, míg ez nem történik meg, csak egy helyben toporgunk, sarat dagasztunk, előre nem juthatunk, mert az előrehaladásban nem segítjük, hanem hátráltatjuk egymást. Ez tehát a stratégiai feladat. A konkrét, egymásra épülő és folyamatában megvalósítandó operatív feladatokat ennek ismeretében kell meghatározni, s ez legyen zsinórmértéke a tervszerű és rendszerbe foglalt jogalkotásnak is. Ezen a kérdések eldöntése nélkül nincs mire építeni a lelkészek jogállásáról szóló, tervezett törvényünket. Csak a jövő egyháza jellegének ismeretében rendezhető ugyanis a lelkész és a gyülekezet viszonya. Ugyancsak ez fogja alapjaiban meghatározni a missziói feladatok mikéntjét, területeit, csomópontjait. Más a misszió feladata egy népegyházban, s más a hitet megvallók és azt gyakorlók közösségében.

Az úton haladva megvalósítandó feladatok[14] során az egyháznak reagálnia kell a hit elvesztésére. Újraértelmezni és újra értelmezhetővé, megérthetővé, elfogadhatóvá kell tenni a hitet a ma embere számára. Ezért hitvallásaink szövege korszerűsítendő, azokat érthetőbbé, „fogyaszthatóvá” kell tenni. Törekednünk kell arra, hogy újra megismertessük az egyháztagsággal a hitből fakadó szabadság kálvini koncepciójának lényegét és hasznosságát. A potenciális egyháztagokkal meg kell ismertetni, hogy a reformátusság a „szabadság vallása” a vallásos gondolkodásban. Meg kell újítani az istentisztelet formáit, bevonni a tagságot, újra és újra megélhető közös élménnyé tenni a Krisztussal és Krisztusban meglévő egységet. Meg kell világítani a szabadság felelős gyakorlásának szükségességét. Ezért minden egyháztaggal, a tisztséget nem viselő és a tisztségeket betöltő egyháztagokkal szemben egyaránt következetesen érvényesíteni kell az egyházfegyelem szabályait. Ki kell dolgozni a nem lelkészi egyháztagok felelősségének szabályait is.

Új szerepet vállalni és tevékenyen részt venni a társadalom életében (a második parancsolat fontosságának hangsúlyozása a szolidaritás visszaállításának érdekében). Hangsúlyosabb szerepet kell vállalni a civil kezdeményezésekben, a politikában.[15] Ennek során nem az egyháznak kell politizálnia, mert erre egyébként sem sok tere maradt, de tagjait a közéleti szerepvállalásra kell ösztönöznie. Fontos feladat az egyház intermediáris szerepének megértetése, elfogadtatása mind az állam, mind a társadalom részéről, és fontos e szerepének következetes végigvitele. Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül. A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a 21. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben. Az egyházat újra a közösségre, a gyülekezetre kell építeni az állami gondoskodás kényelme helyett, ami együtt jár a gazdasági önállóság megteremtésével. Fontos feladatként jelentkezik az egyház szervezetének korszerűsítése, a célok és feladatok által meghatározott hatékony struktúra kialakítása, a hivatástudat, hivatásközpontúság, átláthatóság, finanszírozhatóság, a hirdetett egyházalkotmányi alapelvek nemcsak formális, hanem tartalmi érvényesítése. Ezért újra kell gondolnunk az egyházkormányzati struktúrát: valóban szükségünk van-e a négyszintű kormányzatra. Sürgető feladat a lelkészképzés megújítása, új oktatási szerkezet, „szakmunkásképzés” és erre épülő tudósképzés, lifelong learning, a nem lelkészi egyháztagság képzése és továbbképzése, majd bevonása az egyházi munkába. A feladatok felsorolása nem teljes, de jól mutatja, hogy mily szerteágazó, hányféle szakértelmet kívánó és valamennyi egyháztag részvételét, mégpedig aktív, közreműködő részvételét igénylő követelményekről van szó. A katolikus egyház ezt a feladatát a II. Vatikáni Zsinaton elvégezte. Más kérdés, hogy mit és mennyit valósított meg belőle. Most rajtunk a sor összefoglalni teendőinket! Bodrogkeresztúr szelleme erre figyelmeztet bennünket.

SZATHMÁRY BÉLA
egyetemi tanár, igazgató
Tiszáninneni Református Egyházkerület Egyházjogi Kutatóintézete

Előadás Sárospatakon a Bodrogkeresztúri Konvent 280. évfordulója alkalmából, 2014. november 7. napján.

[1] Berger, Peter L., An die Stelle von Gewissheiten sind Meinungen getreten, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1998. 05. 07, 14.; idézi: Huber, Wolfgang, Az egyház korszakváltás idején, Bp., Kálvin Kiadó, 2002, 200.

[2] Huber, i. m., 200–201.

[3] Douglass, Klaus, Az új reformáció, Bp., Kálvin Kiadó, 2002, 62.

[4] Rahner, Karl, Egyházreform, Bp., Egyházfórum, 1994, 19–20.

[5] Rahner, i. m., 21.

[6] Calvin, Jean: Institutio, IV. 10. 30.

[7] Barth, Karl, Die christliche Gemeinde im Wechsel der Staatsordnungen. Vortrag, gehalten in Sárospatak und Budapest im März 1948, Evangelische Theologie, 1/1948–1949, 1–15; idézi Fazakas Sándor, „Új egyház felé?” A második világháború utáni református egyházi megújulás ekkléziológiai konzekvenciái, Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, 2000, 158 (Dissertationes Theologicae 4).

[8] Kocsev Miklós, Ezredvégi színek, Bp., KRE HTK Doktori Iskola–L’Harmattan, 2006, 99.

[9] Dekker, Gerhard, Als het getij verloopt... Opstellen over godsdienst en kerk, Baarn, Ten Have, 1995; idézi Kocsev, i. m., 99.

[10] Szathmáry Béla, Kálvin a kortársunk? in Kálvin időszerűsége. Tanulmánykötet Kálvin János teológiájának hatásáról Magyarországon (Fazakas Sándor szerk.), Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 377–410.

[11] Néhány, általam fontosnak tartott s vitára is érdemes alapmű, amely a teológiai megalapozást elősegítheti: Zahrnt, Heinz, Az Isten-kérdés, Bp., Lux, 1997; Fazakas, i. m.; Douglass, i. m.; Huber, i. m.; Szcs Ferenc, Tükör által. Válogatott tanulmányok, Bp., Théma, 2004; Link, Christian, A teremtés teológiája, KGRE–HFK, Nagykőrös, 2007 (A Nemzetközi Theologiai Könyv 70).

[12] Fazakas, i. m., 7.

[13] Szcs Ferenc, Jövőképek, tervek és reménységek, in i. m., 170–171.

[14] Huber, Wolfgang idézett művére is figyelemmel csoportosítom a feladatokat.

[15] Lásd Kuyper, Abraham, A kálvinizmus politikai jelentősége, Bp., Holland–Magyar Református Bizottság, 1923 és Colijn, Henrik, A kálvinizmus és a politika, Bp., Kálvin Szövetség, 1926

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.