egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban

KÉT VALLÁS, EGY PÁR. UTÁNAJÁRUNK, HOGY MŰKÖDIK EZ NÉMETORSZÁGBAN*

Először csakis elutasításban van részem. Senki nem akar beszélni a kapcsolatáról. „Sokáig vitatkoztunk rajta, inkább nem vállaljuk.” Két nő, egy keresztény és egy zsidó, remeknek tartja a különböző vallású párokról tervezett riport ötletét, végül is Németországban egyre több olyan pár van, mint ők is, szuper, hogy most közelebbről foglalkoznak velük. De kérnének egy kis gondolkodási időt, mielőtt megállapodhatnánk egy találkozóban. Aztán jön a lemondás e-mailben: nem akarnak nyilvánosan beszélni magánügyekről: „Pláne, ha vallásról van szó.”

Sok párt keresek meg, velük is így járok. A telefonbeszélgetés jó hangulatban zajlik, meghallgathatom az illető kedvenc anekdotáit a két vallás együttélésének mindennapjaiból. Csak talán kellene egy kis gondolkodási idő, mondja a megkérdezett fél, még beszélnie kell a feleségével, a férjével, majd a napokban jelentkezik. Aztán jön az e-mail, és mindig ilyen szöveggel: „Némi töprengés után a feleségemmel/férjemmel együtt úgy döntöttünk, hogy nem veszünk részt a dologban. Nem szeretnénk a magánéletünkkel szerepelni a nyilvánosság előtt…” „Inkább nem beszélnénk a kapcsolatunkról…” „Jobb lenne, ha esetleg egy másik házaspárt keresnének.”

De hát mi lehet a baj? Hiszen sem szexről, sem politikáról, sem házassági konfliktusokról nem akarok beszélgetni. Egyszerűen csak vallásról. Lehet, hogy az összes magánügy közül ez a legszemélyesebb?

Némelyik lemondólevélben elgondolkoztató, finom utalások tűnnek fel. „Én tudományos közegben dolgozom”, írja például valaki, ők a kollégákkal nem szoktak vallásról beszélni; úgy véli, jobb, ha ez így is marad. Mi lesz, ha valaki elolvassa a cikket? Mások úgy érzik, mintha már az újságírói érdeklődés maga bélyeget sütne a kapcsolatukra: „Nagyon reméljük, hogy Németországban a vallási sokféleség folytán előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy már nem lesz szükség olyan riportokra, amelyek azt mutatják be, »mi a különös ebben.«” És aztán ott vannak még azok, akik valójában nem is az újságírót akarják elhárítani, hanem a gondjaikat, és homályosan céloznak kimondhatatlan problémáikra: „A férjem meg én nem igazán tudjuk feldolgozni némely kétségeinket. Ezeknek viszont egyáltalán nem önhöz van közük, inkább mihozzánk.”

Egészen másként zajlik a telefonbeszélgetés Carmen Khannal. Mi már egyszer beszéltünk egymással. 2011-ben történt. Éppen akkor bocsátották el a württembergi tartományi egyház segédlelkészi állásából. Az elbocsátás oka a férje volt. Ugyanis Carmen Häcker, evangélikus teológusnő, teológus szülők – lelkész apa – gyermeke, férjhez ment, ám házastársául nem evangélikus keresztényt választott, aki egyházi elöljáróinak tetszésére teljes értékűvé tette volna a jövőbeli evangélikus lelkészlakot, hanem egy bangladesi muszlimot.

Azóta eltelt néhány év. Carmen és Monir Khan Berlinben él, Carmen Khan ifjúsági lelkész Neuköllnben, az üzemgazdász Monir Khan nemrég nyitott egy pékboltot. Vajon ők elmesélik-e nekem, milyen az, amikor két különböző vallású ember él együtt? És hogy lehetett mégis lelkész Carmenből? Hogy boldogul egy muszlim egy evangélikus teológusnővel? Persze, hogy elmehetek hozzájuk, mondja Carmen Khan. Egészen biztos, hogy a férje is részt akar majd venni a beszélgetésünkben. Gyorsan megállapodunk egy időpontban. Aztán egy napon mikrofonnal a kezemben ott ülök náluk a nappaliban, Berlin-Moabitban.

Az, hogy ez a két ember olyan fesztelenül képes beszélni arról, milyen szerepet tölt be kapcsolatukban a vallás, valószínűleg az előtörténetükkel függ össze. 2011-ben egy ideig ők lettek a média kedvenc párja. Az egész országot bejárták a hírek friss házasságkötésükről és Carmen segédlelkészi állásából való elbocsátásáról. Carmen és Monir egy évvel azelőtt ismerkedett meg egymással Bangladesben.

Az egyház nyomban nehézségeket támasztott, amikor értesült a kapcsolatukról. Carment az egyházfőtanács elé citálták. Az egyházi hatóságnál félreérthetetlenül tudtára adták, hogy ha házasságot köt Monirral, el fogják bocsátani. Egy evangélikus lelkésznőnek a lelkészi szolgálati törvény értelmében evangélikus keresztényhez kell férjhez mennie, az elvárások szerint házastársának legalább a Németországi Keresztény Egyházak Munkaközössége (Arbeitsgemeinschaft Christlicher Kirchen in Deutschland ACK) valamely tagjához kell tartoznia. Monir kétségbeesett: „Úgy láttam, hogy én teszem tönkre Carmen életét.” Most térjen vissza Bangladesbe? Carmen alternatív szakmai lehetőségeken törte a fejét. Végül édesapja lépett közbe. Megpróbált lelket önteni Monirba: „Nem te tehetsz erről a helyzetről. A szerelem tehet róla!” A fiatal segédlelkésznő és az üzemgazdász polgári házasságot kötött Dániában. Amikor rövid útjukról hazatértek Németországba, Carmennek már nem volt állása. A szülei feltétel nélkül melléjük álltak, egy év múlva apja, Hartmut Häcker egyházi szertartás keretében is összeadta őket.

Beletelt egy kis időbe, mire nyilvánvalóvá vált: a megoldás az lehet, ha Carmen átigazol egy másik tartományi egyházba. A viszontagságok után a segédlelkésznő végül Berlinben befejezhette tanulmányait, majd lelkész lehetett belőle. Ezek szerint a Berlin–Brandenburg–Sziléziai Oberlausitz Evangélikus Egyházának lelkészi szolgálati törvénye liberálisabb? „Nem igazán”, mondja Carmen Khan, „de itt már több olyan esettel találkoztak, mint a mienk, egyszerűen jobban ismerték ezt a helyzetet, és megpróbáltak megoldást találni rá.”

Azóta a Neukölln ifjúsági lelkészeként dolgozó Carmen Khan kultúraközi és vallásközi kompetenciájával komoly tiszteletet vívott ki magának. Úgy érzi, hogy elöljárója megérti őt, ifjúsági lelkészi szolgálatának 25 százalékát a rixdorfi gyülekezetben teljesíti, az ottani Bethlehemskirche az „ő” temploma.

A fiatalok, akikkel dolgozik, lázba jönnek, amikor Monir felbukkan: „Elég, ha csak végigmegy a sátrak között, máris minden flottul megy”, mondja Carmen Khan, leplezetlen büszkeséggel a hangjában. Minthogy muszlim a férje, sokan azt hiszik, hogy „úgyszólván mindent” tud az iszlámról. Úgy érzi, hogy azért respektálják, mert nem álomvilágban él.

 

LEHET-E MONIR JÓ „LELKÉSZFÉRJ”?

A vallási sokféleség idején nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a Khanékéhoz hasonló házasságokat az egyház olyan problémás esetként kezeli, amelyet meg kell oldani. Csak aki ismeri a németországi evangélikus paplakok világát, az sejtheti, hol van a kutya elásva. Lehet-e egy nem keresztény jó „lelkészférj”? Évszázadokon keresztül az volt a hagyomány, hogy az evangélikus lelkész felesége vezette a paplak háztartását, gyerek-istentiszteleteket tartott, és női kört szervezett. Megfelelő házastárs híján nem volt biztosítva a mindennapi lelkészi rutin zökkenőmentes működése, a lelkész gyülekezetbeli elfogadottsága kétségesnek minősült. De hát lehet-e ez még ma is ok arra, hogy elbocsássanak egy kezdő lelkésznőt? Nemcsak a württembergi tartományi egyházban van ez így, hanem számos másikban is.

Mindamellett az evangélikus tartományi egyházak egyébként is hozzászoktak az olyan házasságkötésekhez, amikor az összeadandók egyike nem evangélikus. Évtizedes tapasztalat, hogy évente a házasulandó párok egynegyedében-egyharmadában az egyik fél római katolikus, továbbá az evangélikus esketések közül ugyancsak évente csaknem 8000 esetben vagy a menyasszony, vagy a vőlegény nem keresztény. Ezek az adatok enyhe ingadozást mutatnak ugyan, de alapjában véve évek óta állandónak tekinthetők.

Azt viszont nem tudhatjuk, hogy ez közelebbről mit jelent. Sem a statisztika nem ad felvilágosítást arról, hogy ez az évi csaknem 8000 ember melyik vallási közösségből érkezik – vagy hogy esetleg egyáltalán nincs is vallási kötődése –, sem az evangélikus egyházi esketési statisztikából nem derül ki semmi arról a nem csekély számú, kizárólag polgári szertartás keretei között zajlott házasságkötésről, amelyben a házasfelek különböző vallásúak.

Németországban manapság egyre nagyobb keletje van a nem egyházi házasságkötésnek. Azok a közösségek és szervezetek, amelyek nyitottak a binacionális és bikulturális házasságokra, támogatják ezeket a párokat a mindennapi életükben, teret adnak kérdéseiknek, és kérés esetén készek hozzásegíteni őket házasságuk egyházi megerősítéséhez. De vallási hovatartozás tekintetében ők sem tudnak statisztikával szolgálni, mint ahogy a német statisztikai hivatal sem. A házassági statisztikában ugyanis nem rögzítik a házasfelek vallását. Ez itt nyilvánvalóan tényleg magánügy.

Monir és Carmen Khan számára nem az. És nem csak az ébresztette rá őket házasságuk társadalmi hatására, hogy 2011-ben a média kedvencei voltak. Mindkettejük hétköznapjait meghatározza, hogy folyamatosan tudatosítaniuk kell: sokakat érdekel, hogyan élnek és miben hisznek. „Állandóan kérdeznek”, mondja Carmen Khan. „Szeretni mindig lehet”, mondja a férje. De együtt imádkozni? Aztán minduntalan arról faggatják őket az emberek, hogy nálunk ez hogy van – meg hogy van-e egyáltalán. Azok közül, akikkel Berlinben dolguk van, sokan nem vallásosak. Számukra valóságos csodavilág, amikor Monir a cukorünnepről vagy a ramadánról mesél. Azonban az egzotikum nyomán egyesekben a spiritualitás iránti vágy is felébred. „Hovatovább egyre többen megértik, hogy az iszlám vallás és nem ideológia”, mondja a felesége.

Hogy kettőjük szempontjából mi változott meg öt év házasság után? Monir Khan így látja:

„Jobb muszlim vagyok, mint korábban.” „Tényleg?”, kérdezi a felesége kissé meglepve: „De hát régebben is imádkoztál, és minden pénteken elmentél a mecsetbe.” „De most rendszeresebben imádkozom”, mondja Monir. Úgy véli, tudatosabban gyakorolja a vallását. Ez az ön-tudatosság viszont egyúttal a kereszténységre is nyitottabbá teszi. Beszélget a feleségével Jézusról, a szent könyvekről és arról, ami összeköti a két vallást. És természetesen egyvalami teljesen világos: „Amikor elmegyek a templomba, azt én is Isten hajlékának érzem.” Majd kis szemhunyorítással hozzáfűzi, hogy egyébként valószínűleg gyakrabban van ott, mint sok keresztény.

Azt, hogy a felesége lelkész, kifejezetten előnynek tekinti: „Ha az ember keresztény nőt vesz feleségül, nagyon jó, ha az teológus.” Ugyanis akkor a tudás forrása ott van a házban.

„Ennek ellenére”, veti közbe a felesége, „egy másik vallás olyan, mint egy másik nyelv.” Az, hogy ők ketten a kapcsolatuk kezdetétől fogva angolul beszéltek egymással, a vallásról való beszélgetéseikben is garantált valamiféle egyenrangúságot. Ahogy Monirnak egyre jobban ment a német, az lett a közös nyelvük. Carmen még mindig érez némi lelkiismeret-furdalást emiatt: „Mert kicsit olyan, mintha az egyik kultúra egyszeriben fontosabbá válna, mint a másik. Ezt viszont semmiképpen sem akarom.” Már csak ezért is szeretne megtanulni Monir anyanyelvén – bengáliul. Carmen szüntelenül keresi a kihívásokat. „Ha egy német teológus lenne a férjem – ami lelkészeknél gyakran előfordul –, akkor a lényeges kérdéseket már eleve elintézettnek tekinthetnénk. De hát az milyen unalmas is lenne!”

 

„VALAMIFÉLE TRANSZRELIGIOZITÁS JÖN LÉTRE”

Unalomra Ingrid Stapf és férje sem panaszkodik. Az, hogy különböző vallásokkal érkeztek a közös életükbe, évek óta kíséri – és mindig új kihívásokkal szembesíti őket. A feleség németországi katolikus, a férj amerikai születésű liberális zsidó, mindketten az egyetemen dolgoznak, és akárcsak Carmen és Monir, ők is Berlinben élnek. „Azt értékeljük itt, hogy meg tudjuk valósítani a saját élettervünket”, mondja Ingrid Stapf. „Ebben a városban sok minden egyenjogúként megfér egymás mellett. És sok olyan családdal van itt kapcsolatunk, amelyben hasonló a felállás.”

Ingrid Stapf vallásos. A házaspárnak két gyereke van, egy hét és egy tizenkét éves kislányt nevelnek. Hogy a két kislány magáénak érzi-e valamelyik vallási közösséget? Elkötelezték-e magukat egyik vagy másik szülő vallása mellett? „Szerencsére itt még nem tartunk”, mondja Ingrid Stapf. Lehet, hogy ilyen döntésre soha nem is lesz szükség, hiszen a gyerekek végső soron teljesen más vallási helyzetben élnek, mint ők a gyerekkorukban. „A lányaink nem érzik összeegyeztethetetlennek, hogy két nyelvet hallanak. Hozzászoktak, hogy a papájukkal angolul, velem meg németül beszélnek. A család közös nyelve az angol, amikor pedig házon kívül vagyunk, akkor a német. Így aztán a két vallás sem összeegyeztethetetlen a lányaimnak. A mama ezt követi, a papa meg azt. Amit családként együtt élünk, az még mindig alakulóban levő folyamat.”

A vallásnak ennek ellenére vagy éppen ezért – fontos szerepe van a családi életben: „Minden ünnepet megülünk, ami decemberben mindig rettentően sokba kerül”, meséli Ingrid Stapf nevetve. „Kezdődik az adventi naptárral, aztán jön a Nikolaus [a Mikulás német megfelelője – a Ford. megj.], nyolc nap hanuka, végül karácsony. Mi mindegyiket megtartjuk.”

Lesz-e harmónia két vallás és kétféle rituálé összeadásából? Ingrid Stapf úgy látja, hogy ez a kérdés félrevisz. Az ő családjában nem egyszerűen összeadják azt, ami már ott van, hanem valami újat élnek meg: „Kialakul valamiféle transzreligiozitás. Úgy érezzük, hogy a gyerekeink révén újra meghívást kaptunk arra, hogy sok mindenről összeegyeztessük az elképzeléseinket. A közös alapról, amelyet nap mint nap megélünk.”

Ezt hogy képzeljük el? Ingrid Stapf eltűnődik, milyen példát is említhetne. Eszébe jut, hogyan készítették elő férjével az esküvői szertartásukat Amerikában és Németországban, hogy milyen fontos volt számukra, „hogy a családjaink otthonosan érezzék magukat abban, amit újonnan teremtünk meg”. Végeredményben két vallással élő pár tagjaként „sokkal többet gondolkozik az ember olyasmin, ami másoknak többnyire magától értetődő. Az ember tudatosan választ.” Úgy látja, a sokféleség idején ebben van lehetőség: „Mind a két gyerekem nagyon érzékeny az intoleranciára. Ezt ők egyszerűen nem értik. Mert nekik a különbözőség valami teljesen normális dolog.”

Létrejöhet-e a toleráns különbözőségből valami új? Valami olyasmi, ami túllép a magánszférán, ami eléri a társadalmat? „Egészen biztosan”, véli Ingrid Stapf: „Az egyenértékűség érzése. Ez a boldogság egy formája.”

BRITTA BAAS
Németből fordította:
Schulcz Katalin

*    Megjelent: Baas, Britta, „Lieben kann Mann immer”. Zwei Religionen, ein Paar. Auf Spurensuche in Deutschland, Publik Forum, 2016/23 [2016. 12. 02], 27–29.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.