egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A katolikus egyház a II. Vatikáni zsinat előtt inkább kemény kézzel vezetett hadsereg volt, mint Krisztus titokzatos teste. Azonosságát kevésbé az Üdvözítő szeretete, mint inkább védekező harcai határozták meg: mindenekelőtt a reformáció, majd a felvilágosodás, a felvilágosult abszolutizmus és a modernizmus ellen. Egyirányúak voltak a parancsok és utasítások, egyenruhába öltözött teológiája és egységes nyelvezete volt, de ezt lassan már saját hívei sem értették. „A hívek széles tömegei, főleg a trentói zsinat után” (1545) – magyarázza Cserháti József, néhai pécsi megyéspüspök – „egyre jobban az intézményes egyház elszigeteltségében éltek”. Az I. Vatikáni zsinat külső okok miatt sem hozhatta meg a remélt áttörést, és mindenekelőtt a pápa jogkörét tisztázta, egyben tovább növelve a távolságokat: „milyen messzire kerültek az első Vatikánum után a püspökök a pápától, milyen hatalmas űr tartotta távol a papokat püspökeiktől, milyen klerikális kasztba merevedés keményítette meg sokszor a hívek gondozásával megbízottak szívét, akik olykor inkább tisztségviselők vagy katonák voltak, mint pásztorok”.2

Az összezárt sorokért azonban magas árat kellett fizetni: A 18. században az egyház elvesztette az értelmiség nagy részét, a 19. században pedig a munkásokat. Az egyház egyre inkább elszigetelődött, egyre kevésbé értett szót a társadalom különböző rétegeivel, nem volt kellően fölkészülve a történelmi kihívásokra, és nem volt mondanivalója a rohamosan fejlődő világ számára, szakadék tátongott az egyház és tudomány, a hit és kultúra között. Ezt nevezte VI. Pál pápa korunk drámájának. „Az egyház régebben önmagát rendíthetetlen sziklának tekintette a zajgó világ közepén, bevehetetlen várnak gondolta magát, amely túlél minden támadást. Az elszigeteltség egyre nőtt, és az egyház lassan már az örvényekkel sem került kapcsolatba, a világ elrohant mellette”.3 A katolikus és a többi keresztény egyház és felekezet kapcsolata is fagyos volt, sőt a közöttük zajló torzsalkodások a kereszténység botrányává lettek. Az ökumenikus párbeszéd számos akadályba ütközött, szószólóit az egyházi hivatal megfeddte, tevékenységüket akadályozta.

 

A SZEKULARIZÁCIÓS KIHÍVÁS

A 20. század első felében azonban mégis megindult a pezsgés. A francia munkáspapok arra törekedtek, hogy az egyház megjelenjék a munkások világában, ekkor jöttek létre a liturgikus és biblikus mozgalmak. XII. Piusz pápa enciklikái már a megújulás irányába mutattak.4 A pápa foglalkozott egy zsinat összehívásának gondolatával, kormányzásának vége felé azonban maga is egyre merevebbé vált.5 Kirajzolódtak annak a válságnak a körvonalai is, amely a II. Vatikáni zsinat után teljesedett igazán ki. A lelkipásztorkodás minden területén – kezdve az iskolai hitoktatástól az egyre szabadabbá váló szexualitáson keresztül a templomba járás gyakoriságának csökkenéséig – érezhető volt a szekularizáció szele. Mivel azonban mindez csak a 60-as és 70-es években vált – legalábbis Nyugaton – nyilvánvalóvá, sokan a „post hoc” típusú tévedés hibájába estek, vagyis azt hitték, hogy mindezért a zsinatot terheli a felelősség. „Az az állítás, hogy ezekért a jelenségekért a zsinat okolható, nem veszi figyelembe a tényeket”, mondja Walter Kasper bíboros. „A zsinat utáni nyílt válság csak felfedte a zsinat előtti rejtett válságot.”6

A jóságos szívű pápaként emlegetett XXIII. Jánost különösen nyomasztotta az egyház helyzete. Megválasztását (1958. október 28.) követően néhány nappal szűk körben már beszélt egy egyetemes zsinat összehívásának tervéről, amit három hónap után nyilvánosan is bejelentett. Az volt a vágya, hogy az egyház éberen figyeljen az idők jeleire. Nem azért, hogy valamiféle kétes modernizmusba essék, hanem kizárólag azért, hogy hitelesen és a kor követelményeinek megfelelően, a mai ember nyelvén, az ő gondjait jóságos anyaként megértve hirdethesse az örömhírt, nyújthasson reményt, mutassa föl azt a perspektívát, amit az egyház alapítójától, Krisztustól kapott. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy mit vár a zsinattól. A pápa ezt válaszolta: „Nem is tudom igazán!”. Majd odavezette az illetőt az ablakhoz, kinyitotta és így szólt: „Legalább friss levegőt”. A zsinat elé három célt tűzött ki: az egyház belső életének megújítását, a keresztény egyházakkal való párbeszédet, valamint az egyház világhoz való viszonyának átértékelését. Szeme előtt egy megújult egyház lebegett, amely képes megszabadulni mindattól, ami benne elavult, és gátolja küldetése teljesítésében.7

A pápa reformtörekvéseit mindenekelőtt saját munkatársai akadályozták. Három-négy hónappal a zsinat megnyitása előtt a kuriális bíborosok még keresztülvitték, hogy a jezsuita rend előzetes cenzúrát vezessen be Karl Rahnerrel szemben, a Szent Officium (a Hittani Kongregáció elődje) óvott Teilhard de Chardin műveitől, ami ismét érintette Henri de Lubac-ot, aki éppen akkor e művek helyeslő értelmezésén fáradozott. E reformellenes csoport a pápa környezetében kicsi volt ugyan, de igen befolyásos, és bizonyos jól meghatározott irányba igyekezett terelni a zsinatot, még mielőtt az elkezdődött volna. Egyrészt arra törekedett, hogy a zsinat az eddigi tanítását rögzítse, ennek alapján ítélje el ­– a 19. századi Syllabushoz hasonlóan – a modern teológusok kijelentéseit. 8 Másrészt viszont újabb dogmák felállítását sürgette, mint például Mária kegyelmet közvetítő voltát, a ’szentírás abszolút tévedésmentességét’ vagy minden egyházi intézkedés pápai eredetét. Őket támogatta néhány olasz, spanyol és latin-amerikai püspök, az észak-amerikai és francia püspöki kar egy szintén kicsiny, de annál harciasabb csoportja. Mélyreható reformokat akartak viszont mindenekelőtt a német nyelvterület püspökei és részben a francia főpapok. Ők alkották az ún. „Rajnai Szövetséget”.

 

A RAJNA A TIBERISBE ÖMLIK”9

A zsinat több mint kétévi előkészítő munka után, amely során a világ minden tájáról több ezer javaslatot nyújtottak be, és amelyet a reménykeltő megnyilatkozások éppúgy jellemeztek, mint a csalódások, 1962. október 11-én ült össze. A pápa megnyitóbeszéde a reménykedőket igazolta. Rácáfolt azon „vészmadarakra”, akik mindenütt csak szétesést és hanyatlást láttak, és ezért csak a régit akarták megerősíteni. Új korszak hajnalpírjáról beszélt. Az akkor éppen Rómában tanulmányait végző fiatal osztrák pap és zsinati jegyző, későbbi bécsi segédpüspök, Helmut Krätzl, így emlékszik vissza az eseményre: „Felejthetetlenek számomra XXIII. János megnyitó beszédének szavai, melyek szerint az egyháznak ’ugrást kell tennie előre’. Ígéretes volt az ehhez az ugráshoz tett nekirugaszkodás, és komoly várakozásokat keltett mind az egyházon belül, mind rajta kívül”. Míg a hagyományőrzők a „drága kincset” akarták megőrizni, „mintha minket csak régiségek érdekelnének”, XXIII. János a hit elmélyült megértésére és a lelkiismeret nevelésére buzdított. „Megindult szavakkal beszélt a pápa az ökumenéről és a szorosabb egység iránti elkötelezettségről.”10

A következő napon Liénart lyoni és Frings kölni bíborosoknak sikerült keresztülhúzniuk a Kúria terveit, melyek szerint a kiábrándító eredménnyel dolgozó előkészítő bizottságok egyszerűen zsinati bizottságokként működtek volna tovább. Ekkor jutott érvényre mindaz, amit attól kezdve gyakran a zsinat szellemének neveztek: a nyíltság és a párbeszéd szelleme, a nyitás az elválasztott keresztény egyházak, a többi vallás és a modern világ felé, valamint a katolikus egyház megújulásának szelleme. A zsinati éveket az akkori progresszívak és konzervatívok vitái jellemezték. „Ezek során kiderült, hogy a haladók valójában a konzervatívok voltak; mellettük szólt a nagyobb és régibb tradíció, az Írás, az egyházatyák és a középkori nagy skolasztikusok hagyománya. Ezzel szemben az úgynevezett konzervatívok az utóbbi két vagy három évszázad hagyományaira hivatkoztak, azok minden szűklátókörűségével és megcsontosodásával együtt. Vagyis a zsinati megújulás nem valamiféle modernizmus volt, hanem az eredeti forrásokból, a szentírásból és az egyház régi hagyományai segítségével való megújulás.”11

Krätzl püspök a főpásztorok és az ifjú tudós teológusok kivételesen jó együttműködését emeli ki. „Emlékszem még, miként zajlott első találkozásunk az addig megrendszabályozás alatt álló francia és német teológusokkal, olyanokkal, mint Henri de Lubac, Yves Congar, Marie-Dominique Chenu, Jean Daniélou és Karl Rahner. Egyszeriben ők is mértékadó tevékenységgel vettek részt a bizottságok munkájában. Befolyásuknak köszönhetően valamennyi előterjesztett vázlatot teljesen átdolgoztak, melyek gyakran egészen más, új teológiai beállítottságra tettek szert. A püspökök nem a teológusok ’igazhitűségén’ őrködtek, hanem a szó valódi értelmében tanácsot, talán akár még ’kioktatást’ is kértek tőlük. Számos püspöknek megvolt a maga saját teológiai tanácsadója: Frings bíborosnak a fiatal Joseph Ratzinger, König bíborosnak a már ismert Karl Rahner, Hans Küng pedig számos teológiai előadást tartott más kontinensek püspökeinek. Örvendeztünk, hogy ama teológiai szűklátókörűség, mely a múlt századi sajnálatos antimodernista-vita óta, annak minden következményével együtt uralkodott, immáron véget ért. Számos olyan új teológiai kezdeményezést, melyet eddig óvatosságból visszatartottak, most már legitimáltak. A legjobb teológusok kutatómunkája bőségesen hozta gyümölcseit a világegyház számára. Az együttműködés e formája megmutatta, mennyire gyümölcsöző is lehet egy, a feladatmeghatározásból adódó kutatás és tanítás közötti feszültség. Az ’ugrás előre’ csak ezen együttműködés révén volt lehetséges”.12

 

VI. PÁL A KOMPROMISSZUMOK ÚTJÁN

Az első és második ülésszak között meghalt XXIII. János pápa (1963. június 3.). Utódjául Montini bíborost választották, aki a VI. Pál nevet vette föl, és elkötelezte magát a nagy mű folytatása mellett. A második ülésszak megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „Az egyház úgy akarja szemlélni magát őbenne (Krisztusban –WJ), mint valami tükörben. Ám, hogyha e pillantásban az egyház orcáján vagy menyasszonyi ruháján bármiféle árnyék, bárminő csúfság mutatkoznék, mi mindent is kellene cselekednie a maga részéről az egyháznak? A válasz nyilvánvaló: újra kellene formálódnia, ki kellene javítania hibáit, iparkodnia kellene, hogy visszanyerje isteni előképéhez való hasonlatosságát, alapvető feladatához híven”.13

Míg a trentói zsinaton kezdetben 40-en, később legfeljebb 200-an, az I. Vatikánumon is csak kb. 700-an rendelkeztek szavazati joggal, addig a II. Vatikáni zsinaton már kb. 2500-an. Munkájukat tartalmilag mindenekelőtt tíz szakbizottság segítette, amelyek összességében több száz püspökből és teológiai szakértőből álltak. Az előkészítő bizottságokban kezdetben mindössze 8 laikus kapott helyett, ezek számát később „Az egyház a mai világban” szkéma átdolgozásánál valamivel emelték. A zsinat összesen négy ülésszakán, amelyek mindegyike kb. két-két hónapot vett igénybe, a zsinati atyák tárgyaltak az előterjesztett szkémákról, míg az ülésszakok között elsősorban a zsinati bizottságokban folyt a munka. Időnként itt is, ott is feszült légkör alakult ki, és előfordult, hogy a pápa avatkozott bele a vitába, vett le a napirendről egy-egy szkémát vagy éppen tiltotta meg, hogy bizonyos témákról vitázzanak, de arra is volt példa, hogy konzervatív körök mesterkedései sodortak veszélybe egy-egy dokumentumot vagy azok bizonyos részeit. A pápa célja az volt, hogy minél többen szavazzák meg az egyes szkémákat, ezért kompromisszumos megfogalmazásokat sürgetett, amelyek a haladóknak és a konzervatívoknak egyaránt elfogadhatók voltak. Mindezek ellenére a II. Vatikáni zsinat az utóbbi négy évszázad talán legjelentősebb – nem csak katolikus – egyházi eseménye volt. Ünnepélyes bezárása (1965. december 8.) után a résztvevők minden idők legtermékenyebb zsinatát tudhatták maguk mögött: összesen 16 – részben terjedelmes – dokumentum született, amelyből 4 átfogóbb elméleti kérdésekkel foglalkozó konstitúció, 9 gyakorlatibb jellegű határozat (dekrétum) és 3 kisebb aktuális kérdésekkel foglalkozó nyilatkozat (deklaráció).

Egy egyetemes zsinat, amelyen a földkerekség püspökei vesznek részt, tanítását a pápa kihirdeti, katolikus értelmezés szerint az egyházi tanítóhivatal legmagasabb szintű megnyilatkozása, amely a Szentlélek különleges kegyelméből forrásozik. „A II. Vatikáni zsinat ezért az egyház Magna Chartája a következő évszázadba és a következő évezredbe”.14 Kriteriológia, mert az ott elfogadott dokumentumok tartalmazzák azt a kritériumrendszert, amelyhez az egyháznak történelmi zarándokútja jelenlegi és következő szakaszán igazodnia kell. Egyes kisebb csoportokat leszámítva, akik tragédiának, az egyházi tanítás elárulásának tekintik a zsinatot,15 mindez nem is jelent gondot a világegyházban, mégsem mondhatjuk azonban, hogy az egyház mindenütt és teljes egészében a zsinat útján járna. Az imént említett kompromisszumos megfogalmazások ugyanis gyakran a szövegek különböző értelmezését teszik lehetővé. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy szinte mindenki a zsinatra hivatkozik, de mást-mást ért rajta. Kinek van igaza? Azoknak, akik az egyház tradíciójába igyekeznek belesimítani a zsinat mondanivalóját, vagy azoknak, akik a régi ellenében az újat hangsúlyozzák? A teológusok többsége vallja, hogy megengedhetetlen redukció lenne, ha a mait a korábbi alapján értelmeznénk és nem fordítva. A jelenlegi pápa, Josef Ratzinger, a zsinat egyik kiemelkedő teológusa volt. Szerinte „az akkorit kell mai módon olvasni” és „újra értelmezni”.16 Ezen a hermeneutikai alaptételen áll vagy bukik a zsinat helyes értelmezése. Egy másik zsinati teológus, Alois Müller arra figyelmeztet, hogy „az új, továbbvivő gondolatok specifikálják az általános, már ismert tételeket, és nem pedig a tudatosan újnak szántakat kell utólag leszállítani a már mindig is mondottak szintjére. Ha nem így lenne, a zsinat maga nyilvánította volna ki saját felesleges voltát”.17

Tény, hogy a zsinat lendülete már régen megtört, ragyogása megkopott, az ugrás nem sikerült. „Nagy a bizonytalanság, a hangulati barométer pedig igen mélyre süllyedt. Tanácstalanság, csalódottság, kifogások, sőt düh kap hangot; az egyházi utasításokkal és egyes római döntésekkel szembeni értetlenség széles körben tapasztalható”, írta közel harminc évvel a zsinat után Walter Kasper bíboros.18 Hasonlóképpen panaszkodik Krätzl püspök is: „Haladásról immár aligha beszélhetünk, úgy látszik, az egyház sokkal inkább válságoktól tépetten, aggódva visszafelé tekint. Sok a mélységesen csalódott ember. Kérdés, vajon a zsinat-e a bűnös a fokozódó nyugtalanságért. Nem arról van inkább szó, hogy nem jártunk következetesen a zsinat által kijelölt utakon?”.19 Az évek során arra a meggyőződésre jutott, hogy „az egyház válságának egésze azzal függ össze, hogy a zsinatot tévesen értelmezik, vagy akár el is utasítják. „Róma a zsinati úton való járást, úgyszólván ’az ugrást előre’ szemmel láthatólag fékezni kívánja. Ámde az, akit az ugrásnál visszatartanak, már nem tud visszafordulni, sokkal inkább: félő, hogy lezuhan”.20

 

MAGYARORSZÁGI FOGADTATÁS

Vegyes a zsinat magyarországi megítélése is, amint ezt a teo-trilógia sorozat első kötetében, a kairológiában olvashattuk. A megkérdezettek közül többen a szövegek kétértelműségét teszik szóvá, amellyel a zsinati atyák „előre megnyitották azt a lehetőséget, hogy két nagyon erős és egymástól erősen eltérő értelmezése lehessen a zsinatnak”. 21 Mások úgy látják, hogy a zsinati határozatok egy részét idegenkedéssel fogadták Magyarországon, annak szellemisége nem hatotta át az egyház lelkületét és struktúráját. Ennek oka az akkori kommunista párt- és államvezetés mellet a klérus is, amely maga sem ismeri igazán a zsinat tanítását, ezért nem is tudja továbbadni azt.22

A hívek – papok és világiak – elsőrangú feladata ezért, hogy ezt a hiányt pótolják. Csak azután lesznek képesek arra, hogy ennek a zsinatnak a szellemében megújuljanak és megújítsák magát az egyházat, hogy oda tudjanak fordulni más keresztényekhez és meg tudjanak nyílni a világ előtt. Ehhez mindenekelőtt a dokumentumok legalább elemi ismerete szükséges, ami korántsem könnyű feladat. Megjelent ugyan ezek kommentárral ellátott magyar nyelvű fordítása, de ez az egyébként is nagy formátumú könyv közel hatszáz oldalas, és korántsem biztos, hogy aki ezt elolvassa, fölismeri és megérti a zsinat szellemét. A kötet egyik szerzője, Várnagy Antal írja: „A zsinati okmányok végső fogalmazásban, tömör összefoglalásban egyszeri átolvasásra nem sokat mondanak, ha nem ismerjük a hátteret”.23 „Beláttam – vallja meg Krätzl püspök – hogy a zsinati szövegek ismerete nem elég, hanem azt az irányt is meg kell érteni, amelyet a zsinat dinamikája kijelölt, és amelyen újra el kell indulnunk”.24

WILDMANN JÁNOS

 

1 Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete, Budapest 2006. Részlet a bevezetőből.

2 Cserháti József/Fábián Árpád (szerk.), A II. Vatikáni zsinat tanitása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai, Szent István Társulat Budapest, 1975., 14, 15.

3 U.o., 16.

4 „Mystici corporis“ (1943) az egyházról, „Divino afflante Spiritu” (1943) a szentírás értelmezéséről és jelentőségéről, “Mediator Dei” (1947) a liturgiáról és liturgikus megújulásról.

5 A pápa „Humani generis” kezdetű enciklikájában még elmarasztalta Henri de Lubac francia teológust, aki a kereszténység modern világba történő „inkarnációja mellett” tört lándzsát, de akit II. János Pál pápa később a bíborosi ranggal tüntetett ki.

6 Kasper, Walter: Kirche – wohin gehst du? Die bleibende Bedeutung des II. Vatikanischen Konzils, Bonifacius Verlag, Paderborn 1993., 15.

7 Az Osservatore Romano római lap 1960. november 14-i száma a következőképp hozta a pápa szavait: „Az új Zsinat teljességgel arra irányul, hogy visszaadja az egyháznak eredetének idején viselt sugárzó, tiszta és egyszerű vonásait, és olyanként mutassa be, amilyennek isteni Teremtője alkotta: sine macula et ruga (= szeplő és ránc nélkül).”

8 Az 1864. december 8-án megjelent Syllabusban IX. Pius pápa 80 tévedést ítélt el.

9 P. Ralph Wiltgen könyvének címe („Der Rhein fließt in den Tiber”), melyben a szerző modernizmussal vádolja a német, holland és francia püspököket és teológusokat.

10 A pápa ortodoxiára vonatkozó tapasztalatait elsősorban Bulgáriában szerezte ottani diplomáciai tevékenysége alatt, 1925 és 1934 között. Már a Zsinat kezdete előtt létrehozott egy saját „Titkárságot a keresztények egysége előmozdítására” Bea bíboros vezetésével. E titkárság egyenrangú volt a tíz előkészítő bizottsággal, és szintén joga volt dekrétum-tervezetek kidolgozására. Krätzl, Helmut: Im Sprung gehemmt. Was mir nach dem Konzil noch alles fehlt, Verlag St. Gabriel, Mödling 19983., 11, 19-20.

11 Kasper, 17.

12 Krätzl, 20-21.- Gánóczy Sándor szintén „a német ajkú és a francia ajkú katolikus tudósok és lelkipásztorok spontán munkamegosztására” hívja fel a figyelmet. Ő különösen Congar és Rahner munkásságát méltatja. Gánóczy Sándor: A II. Vatikáni zsinat előzményeiről. Hogyan jött létre?, in: Vigilia 2004/11, 802-809., 803.

13 Gauthier, Paul: Tröstet mein Volk! Das Konzil und „die Kirche der Armen”, Verlag Styria, Graz – Wien – Köln 1966., 25-26.

14 Kasper, 15.

15 A legismertebb tradicionalista csoport Marcel Lefebvre érsek körül alakult ki. Bár a Szentszék több kedvezményt tett nekik, ők továbbra is elutasították a zsinat határozatait, és végül el is szakadtak Rómától.

16 Ratzinger, Joseph: Einleitung und Kommentar zum ersten, zweiten und sechsten Kapitel der Dogamtischen Konstitution über die göttliche Offenbarung, in LThK 13, 498-528 és 571-581., 505.

17 Müller, Alois: Felhívás az aggiornamentora, in: Egyházfórum 1987/1, 6-24., 14.

18 Kasper, 7.

19 Krätzl, 11.

20 Krätzl, 24.

21 Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia, Egyházfórum, Budapest 2005., 148 k.

22 U.o, 158 k.

23 Várnagy Antal: Magyarázat a „Gravissimum educationis” nyilatkozathoz, in: Cserháti/Fábián, 181-188., 181,

24 Krätzl, 22.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.