egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/3. számában

Ez a cikk, amint ez a jegyzetből is megállapítható, egy konferencián tartott rövid előadás írásba foglalt szövege, és ezért tájékoztató és figyelemfelhívó jellegű, és nem kívánható meg tőle egy terjedelmes szakcikk pontossága és dokumentáltsága. A cikk elsősorban a Demokrata Néppárt (DNP) 1945–1949 és az 1956. évi történetéről megjelent könyvből (Szakolczai – Szabó 2011) indul ki, de olyan kérdésekkel is foglalkozik, amelyek nem szerepelnek e könyvben. A könyv írói közül az idősebb szerző, Szakolczai György, 1945-ben alapító tagja volt a DNP-nek, részt vett a DNP 1956. évi újjászervezési kísérletében, valamint a Kereszténydemokrata Néppárt 1989–90. évi megszervezésében, egy ideig a párt főtitkára is volt, és ezért szemtanúja, sőt részese az akkori eseményeknek. A fiatalabb szerző, Szabó Róbert, az MTA Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, a kor történetének elismert szakértője. Köztük a kapcsolatot Mézes Miklós, a DNP 1947–1949. évi országgyűlési képviselője, tehát ugyancsak az akkori események részese hozta létre, aki mint kortárslektor vett részt e munka megírásában. A könyv tartalmának nagy részét már korábban közlő cikksorozatokat (Szakolczai 2008–2009) és (Szabó – Szakolczai 2009–2010) e folyóirat közölte, és a könyvet a Gondolat Kiadó a Hanns Seidel Alapítvány támogatásával jelentette meg. A könyv nagy szakmai elismerést kapott. Már az első cikksorozattal is két recenzió, a könyvről pedig tíz recenzió jelent meg, vagy van sajtó alatt, nagyrészt prominens szerzők tollából és vezető folyóiratokban. Ezek szövege – más, tartalmilag ide tartozó cikkek szövegével együtt – elérhető a Professzorok Batthyány Köre honlapján.[2]

 

(A) 1945–1949: A DNP ÖSSZETÉTELE ÉS MŰKÖDÉSÉNEK ALAPELVEI

A DNP a II. világháború utáni Nyugat-Európa nagy kereszténydemokrata pártjaival egy időben, de tőlük függetlenül jött létre. Tíz olyan szempontot szeretnék felhozni, amelyek megkülönböztetik a magyar politikai pártok legtöbbjétől, és egyedi, kiemelkedő jelenséggé teszik. A tárgyalás elsősorban a már idézett könyvön (Szakolczai – Szabó 2011) alapul, a szövegrészekre való pontos hivatkozást mellőznöm kell.

(1) A vezető értelmiség politikai szerepvállalása. Véleményem szerint kimondható, hogy ez volt a magyar történelem legintellektuálisabb és – amint erre azonnal áttérünk – legnépibb parlamenti pártja. Hozzá ilyen szempontból csak az 1956-ban a Nemzeti Parasztpárt addigi szereplése miatt a Petőfi Párt nevet fölvett párt hasonlítható, amely a népi írókra támaszkodott. A DNP alapításában részt vett Szekfű Gyula. Első két országgyűlési képviselője két neves egyetemi tanár volt, a francia nyelvész Eckhardt Sándor és a néprajzos Bálint Sándor, és szellemi vezetői voltak még a neves és nagy szerepet betöltött publicisták, Barankovics István, a párt főtitkára, továbbá Mihelics Vid és Rónay György, akik később, a legnehezebb időkben is fenntartották a magyar katolikus publicisztika kontinuitását. Ők alkották a párt informális felső vezetését anélkül, hogy ezt a statútumok rögzítették volna. A párt létrehozását támogatta még Sík Sándor, valamint három jezsuita, Jánosi József, Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm.

(2) A szélesebb rétegekhez tartozók, sőt a csak kevés iskolát végzettek legjobbjainak politikai szerepvállalása. A párt elsősorban a legnagyobb magyar katolikus ifjúsági mozgalomra, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületére (KALOT), valamint a hozzá szorosan kapcsolódó és a Magyar Szociális Népmozgalom keretében vele együttműködő, szociális szellemű katolikus társadalmi mozgalmakra támaszkodott. Ezek vezetői és szervezői, valamint tagjai adták a képviselőcsoport nagy részét. Volt a képviselők között 4-6 elemit végzett, de a népfőiskolákon komoly műveltséget fölszedett kubikos, törpebirtokos, kőműves és más iparos is, akik megállták a helyüket ebben a pozícióban. Hasonló társadalmi helyzetűek voltak azok a paraszti származású, első generációs értelmiségiek, tanítók, jegyzők, mezőgazdászok és jogászok is, akik gondolkozását és politikai állásfoglalását nyilván nagyrészt ez a származás határozta meg. 1947-ben csatlakozott hozzájuk a kollaboránssá vált Független Kisgazdapárt (FKgP) számos vezetője, akik társadalmi státusa ugyanilyen volt. Ilyen származású volt a párt szellemi vezetőinek legnagyobb része is, Barankovics édesapja falusi katolikus iskola kántortanítója volt, felesége tanítónő, ugyanabban az iskolában. Joggal tekinthetjük tehát a DNP-t a magyar történelem legnépibb politikai alakulatának.

(3) A hivatásos politikusok teljes hiánya. A képviselőcsoportban, sőt a párt egészében senki sem volt, aki hivatásos politikus lett volna. Valamennyi vezető részéről áldozat volt, hogy politikai szerepet vállalt, saját érvényesülésüket jobban szolgálták volna tudományos vagy publicisztikai és irodalmi tevékenységük folytatásával. A kevésbé művelt vagy alacsonyabb státusú képviselők számára óriási társadalmi rangemelkedés volt ugyan, hogy képviselők lettek, de nekik is volt polgári foglalkozásuk, ahova visszatérhettek, vagy visszatérhettek volna, ha a paraszti egzisztenciákat nem semmisíti meg a mezőgazdaság kollektivizálása, és a többiek nagy részének egzisztenciáját politikai szerepvállalásuk. Az, hogy a képviselőjelöltség vállalása komoly veszély vállalását jelenti, 1947-ben már nyilvánvaló volt, és ezt a veszélyt valamennyien vállalták. Végül: a képviselőcsoport tagjai illetményük felét ajánlották föl a párt céljaira.

(4) A képviselőcsoport tagjainak teljes függetlensége az államtól és az egyháztól. A képviselőcsoportban voltak jegyzők, tanárok és tanítók, és mint ilyenek, állami vagy egyházi alkalmazottak, ez azonban nem jelentett függőséget, mert – eltekintve természetesen a Rákosi- és a Kádár-kortól – egy munkáját jól végző és népszerű jegyző, tanár vagy tanító nehezen volt elmozdítható. Egy képviselő volt már eredetileg is állami tisztviselő, de ő a Horthy-kor egyik legprogresszívebb intézménye, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) ügyeivel foglalkozott, egy másik pedig járásbíró. Eorethy-kor egyik legprogressívebb intézményénak, az Országos Nép- és Családvédelmi Alapgy képviselő volt egyházi szolgálatban mint az egyházmegye ügyésze, de nem tudjuk, hogy ezért kapott-e díjazást, és ha igen, akkor ez mekkora hányada lehetett ügyvédi praxisából származó bevételeinek, egy másik pedig egyházi birtokon volt intéző. A többi képviselő teljesen független volt az államtól és az egyháztól.

(5) A szociális szellem. Teljesen fölösleges bármilyen részletezés: a DNP bázisát adó KALOT és a hozzá közel álló mozgalmak szociális szelleme nem vitatható.

(6) A progresszív gondolkozás és határozott politikai program. A szociális szellem mellett a progresszív gondolkozás volt az, amely összekötötte a képviselőcsoport tagjait és a párt egészét. Egyetlen képviselő volt dzsentriszármazású, de a testvére a Horthy-korban az ellenzéki FKgP képviselője, ő pedig a Horthy-korban ugyancsak az FKgP tagja, 1945-ben pedig képviselőjelöltje volt. A képviselőcsoport valamennyi tagja elutasította tehát az előző, arisztokratikus és latifundiális rendszert, és az ellenzékéhez tartozott. Ez a progresszív gondolkodás emellett határozott politikai programban öltött testet. A párt külpolitikájában elfogadta, mint akkor megváltoztathatatlant, a II. világháború után kialakult világpolitikai rendet, tartózkodott a Szovjetunió bármiféle provokálásától és a szovjet érdekekkel ellentétes állásfoglalástól, de ugyanakkor határozottan törekedett az akkori lehetőségek szerinti legnagyobb mértékű nemzeti önrendelkezés megőrzésére. A leghatározottabban helyeselte az osztálytársadalomnak és a korábbi felső osztályok privilégiumainak megszüntetetését, de követelte a közszabadságok mindenkinek való megadását. Elfogadta – az akkori nyugat-európai közfelfogásnak megfelelően – a nagybankok, a bányák és egyes nagyvállalatok államosítását, de a leghatározottabban elutasította a középipar államosítását és a kisipar háttérbe szorítását. Helyeselte a földreformot, amiért vezetői és tagjai már korábban is küzdöttek, de elutasította a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását. Végül a leghatározottabban kiállt az egyházak jogai mellett, és a legkeményebben elutasította az egyházi iskolák államosítását. Mindez az ország összes akkori legfontosabb problémájára vonatkozó határozott és egyértelmű és egyben progresszív és korszerű program volt.

(7) A mérséklet. E téren már volt hasadás a párton belül, és ez még kilépésekre is vezetett. A párt felső vezetése egyértelműen látta a magyar politika lehetőségeinek a szovjet megszállás és a világpolitikai helyzet által meghatározott korlátait, és ennek megfelelő mérsékelt politikai vonalvezetésre törekedett. Voltak néhányan, akik ezt nem fogadták el, és végül ki is léptek a pártból. Az informális felső vezetés és a nagy többség azonban egyértelműen a mérsékelt politikai irányvonal és a visszafogott hangnem híve volt.

(8) A kereszténység szent jelvényei politika célokra való felhasználásának elutasítása. A DNP mint Keresztény Demokrata Néppárt indult 1945 elején, külön írva a „keresztény” és a „demokrata” szavakat, mert akkor a „kereszténydemokrata” fogalom még nem létezett: akkor született meg, külföldön is és idehaza is. Amikor Barankovics 1945 tavaszán átvette a párt vezetését, ragaszkodott a „keresztény” szónak a párt nevéből való törléséhez, a párt jelvényében pedig három kalász volt, és nem volt semmiféle jelképi utalás a párt keresztény jellegére. Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics István Mindszenty hercegprímásnak írt „igazoló jelentése” (Szakolczai – Szabó 2011: 8. függelék) a leghatározottabban leírja, hogy a DNP „elítéli a kereszténység szent jelvényeinek politikai felhasználását éppúgy, mint a kereszténység politikai jelszóvá tételét, a kereszténység tekintélyének egy párt részére való felhasználását. […] Mi a kereszténység javára akarunk politikát csinálni, ellentétben azokkal, akik a kereszténység nevében, az egyházak terhére politizálnak” (Szakolczai – Szabó 2001: 272).

(9) A párt teljes függetlensége más pártoktól. 1945-ben a DNP első két budapesti törvényhatósági képviselőjét, Eckhardt Sándort és Varga Lászlót, valamint első két országgyűlési képviselőjét, Bálint Sándort és Eckhardt Sándort az FKgP listáján választották meg. Feltevésem szerint az erre vonatkozó megállapodás kialakításában az FKgP részéről Varga Bélának volt döntő szerepe, de ehhez nem kapcsolódott semmiféle megállapodás a két párt együttműködéséről, és különösképpen nem a DNP-nek az FKgP politikai vonala alá rendeléséről. A DNP politikailag teljesen független maradt, és köztudott, hogy a legélesebb ellentét alakult ki a két párt között akkor, amikor az FKgP kollaboránssá vált, és az FKgP egyik vezetője, Ortutay Gyula kultuszminiszter bonyolította le az egyházi iskolák államosítását.

(10) A párt teljes függetlensége a hierarchiától. A DNP informális felső vezetésének határozott felfogása az volt, hogy hitbeli és erkölcsi kérdésekben, mint hívő katolikusok, követik a hierarchia utasításait, de politikai kérdésekben, noha nyilván hűek a katolikus elvekhez, függetlenek tőle. Sajnos, itt sem volt meg a teljes egység, és a kilépettek politikai kérdések tekintetében is pártolták a hierarchiának való alávetettséget és a vele szembeni engedelmességet.

 

(B) 1945–1949: A TRAGIKUS ELLENTÉT MINDSZENTY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁSSAL

Ez a cikk nemhogy csonka, hanem félrevezető lenne, ha nem emlékeznénk meg röviden erről a tragikus ellentétről. Részletes tárgyalásra itt nincs lehetőség, Az itt közölt rövid összefoglalás a már ismertetett könyv (Szakolczai – Szabó 2011) 1. és 2. fejezetén alapul.

Az ellentét kezdete, első eleme az volt, hogy Szekfű Gyula 1945 márciusában, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnökének, Grősz Józsefnek írt levelében azt javasolta, hogy váltsák le a katolikus intézmények és szervezetek magukat az előző rendszerben, jobboldali múltjukkal kompromittált vezetőit, mert különben nem lesz az egyház érdekeit védő katolikus párt és katolikus sajtó. Javaslatát Grősz megtárgyalta az MKPK első csonka értekezletével, amelyen rajta kívül csak Shvoy Lajos akkori székesfehérvári és Mindszenty József akkori veszprémi püspök vett részt. Ez a csonka értekezlet nem értett egyet a Szekfű által leírtakkal, és ezt követően Grősz udvarias levélben elutasította Szekfű javaslatát (i. m.: 2. függelék.) Ugyanekkor Barankovics István zseniális irattal fordult az MKPK-hoz, amelyben arra figyelmeztette a püspöki kart, hogy az országnak a Szovjetuniótól való függése összes következményével együtt nem rövid átmenet lesz, hanem hosszú ideig tartó és hosszú ideig megváltoztathatatlan tény. Ez az irat el sem jutott a püspökök elé, hanem Drahos János vicarius generalis – nyilván Grősz, Shvoy és Mindszenty fenti állásfoglalásának hatására – ad acta tette, és csak a legutóbbi időben lehetett megtalálni, először azt híve, hogy a szerző Jánosi József jezsuita volt (i. m.: 3. függelék, valamint Szakolczai 2008a és 2008b). Ezután a DNP akkori intézőbizottsága leváltotta elnöki tisztéből gróf Pálffy Józsefet, mert úgy vélte, hogy ez a párt elismerésének elkerülhetetlen előfeltétele. Mindszenty ezt helytelenítette (i. m.: 22-23). Ezt követte Mindszenty hercegprímási kinevezése és beiktatása, ami után ő „az ország első közjogi méltóságá”-nak igényével lépett föl (i. m.: 27). Ez gyakorlatilag lehetetlené tett bármiféle együttműködést Mindszenty és a DNP vezetése között. Mindezek az ellentétek gyakorlatilag lehetetlené tett bármiféle együttműködést Mindszenty és a DNP vezetése között.

Ez a tragikus ellentét tovább fokozódott a KALOT-nak a Magyar Ifjúság Országos Tanácsába (MIOT) való belépésével, amit Mindszenty a leghatározottabban ellenzett (i. m.: 6. függelék). Mindszenty igazoló jelentést kért a KALOT vezetőitől, amelyet Nagy Töhötöm írt meg (i. m.: 7. függelék), és amelyet Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics István „igazoló jelentés”-e követett (i. m. 8.: függelék). A KALOT-ot végül mégis föloszlatták, az MKPK pedig úgy döntött, hogy P. Kerkait kikapcsolja az ifjúság szervezéséből (i. m.: 6. függelék). Ilyen előzmények után került sor az 1947. évi választásokra, amelyeket megelőzően Mindszenty feltételeket szabott a DNP vezetői számára. Ezeket a DNP vezetői, az erről adott nem hivatalos tájékoztatások szerint elsősorban Mihelics Vid heves ellenállása folytán elutasította (i. m.: 9 függelék). Amint ez köztudott, a DNP mindezek ellenére a kommunisták után a legtöbb szavazatot kapta, és 61 mandátumot szerzett. Képviselőinek teljes száma a lemondott és mandátumuktól megfosztott képviselők helyére behívott pótképviselőkkel együtt 71 volt, a könyv számot ad valamennyiük nagyrészt tragikus sorsáról (i. m.: 7. és 8. fejezet).

A könyv 5. fejezete arról a reménytelen kísérletről számol be, hogy rávegyék a Vatikánt arra, hogy az e nélkül elkerülhetetlennek látszó Mindszenty-pernek és előrelátható súlyos következményeinek elhárítására Mindszentyt kuriális bíborosként a Vatikánba hívják. A magyar levéltárakban semmiféle ezzel kapcsolatos irat sem lelhető fel, a Vatikán és a római jezsuita Generalizia irattárában pedig az erre az időszakra vonatkozó iratok nem kutathatók. Ezzel kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy ez ügyben először Bánáss László püspök, majd Czapik Gyula érsek járt a Vatikánban, és útjukat P. Kerkai készítette elő. Utoljára, 1948 decemberében P. Mócsy Imre jezsuita járt ugyanott ez ügyben, de mielőtt a pápa fogadhatta volna, Mindszentyt letartóztatták, és hazatérése után letartóztatták Mócsyt is. Az ő ezzel kapcsolatos írásos megemlékezéseiről Szakolczai (2007a) számol be.   

 

(C) 1956: A DNP MÉRSÉKELT FELLÉPÉSE ÉS RÉSZVÉTELE BIBÓ ISTVÁN RENDEZÉSI KÍSÉRLETÉBEN

Ez a rövid leírás, amely nem mellőzhető, a már idézett könyv (Szakolczai – Szabó 2001) 6. fejezetére, valamint 15.-18. függelékére épül föl.    

1956-ban a párt érdemi vezetését Mihelics Vid vette át, és a párt – az akkori hazai közhangulattal ellentétben, de néhány más politikai szereplővel és szervezettel összhangban – rendkívül mérsékelt és visszafogott programot hirdetett meg. Mihelics a Hazánk november 4-re kinyomtatott, de terjesztésre már nem került számában azt írta le, hogy „az első láz elmúltával immár a megbocsátásnak és szeretetnek kell szívünkben uralkodnia” (i. m.: 14. és 15. függelék). A könyv szerzői le merték írni – noha ez talán naivitásnak minősíthető –, hogy „ha mindenki ebben a szellemben, az önbíráskodás elítélésének és a megbocsátásnak a szellemében nyilatkozott és járt volna el, talán elkerülhető lett volna a forradalom bukása és a Kádár-kor egy teljes generációig tartó kitérője” (i. m.: 111-112). Nem tudhatjuk, hogy valóban elkerülhető lett volna-e, vagy sem, de az biztos, hogy csak az ilyen magatartás vezethetett volna az elkerülésére.

Nem köztudott, de nagyon fontos, amivel, sajnos, itt nem tudunk az ügy érdemének megfelelő részletességgel foglalkozni, hogy a párt 1956-ban támogatta Bibó Istvánnak Nehru útján Hruscsovhoz eljutatott rendezési tervét. A végsőkig kitartott e terv mellett, akkor is, amikor mások, látva az ezzel járó veszélyt, kihátráltak mögüle. A párt tehát, mint 19451949-ben, az elvhűség mellett a mérséklet és a realizmus szellemében próbálta elérni azt, ami az ország számára elérhetőnek látszott (i. m.: 6. fejezet és 15.-18. függelék; a függelékek tartalmazzák az ide tartozó legfontosabb dokumentumokat).

 

(D) 1963-1965: A RÉSZLEGES AMNESZTIA, A RÉSZLEGES MEGÁLLAPODÁS A VATIKÁNNAL, AZ EZT KÖVETŐ PEREK ÉS KÖVETKEZMÉNYEIK

Ezekkel a kérdésekkel a könyv csak röviden foglalkozik (i. m. 149-155. o., valamint 19. és 20. függelék), és ezért itt elsősorban Pallos László munkáira (2005, 2007, 2009 és 2011), valamint Szakolczai egy ezekhez kapcsolódó, az ismertetésen túlmenő írására (2008) támaszkodhatok, az itt leírtakkal a bevezetésben említett recenziók nem foglalkoztak és nem is foglalkozhattak.

A külföld által kikényszerített és 1963. március 21-én bejelentett részleges amnesztia után, még ugyanez év tavaszán kezdődtek meg a tárgyalások a Vatikán és a magyar kormány illetékesei között. A másfél évig tartó tárgyalássorozat után 1964. szeptember 15-én írták alá a megbeszéléssorozat eredményeit rögzítő okmányt és az ehhez csatolt jegyzőkönyvet. Nemcsak hogy még meg sem száradt a tinta az okmányon, hanem még sor sem került az aláírására, a Kádár-rendszer megkezdte a különböző katolikus un. „szervezkedések” miatti pereket. Ezekben elképesztően súlyos ítéleteket hoztak a vádlottak ellen, akik valójában nem „szervezkedtek”, hanem időként összejöttek és beszélgettek, vagy esetleg íróasztalfiók számára írogattak, meg sem kísérelve műveik terjesztését, és mindezzel a legkevésbé sem veszélyeztetve a fennálló rendszert.

Matheovits Ferenc volt DNP képviselő, aki 1949-ben már 12 év börtönbüntetést kapott, de 1956-ban szabadult, ekkor, tehát 1964-ben 10 évi börtönt kapott ezekért a „cselekmények”-ért. Egyik társát, az ugyancsak volt DNP képviselő Keleti Péter Istvánt ugyanekkor 3 év börtönbüntetésre ítélték. Soltész Jenő és társa, Szigeti Imre dominikánus szerzetes, akik 1959-ben életfogytiglani börtönbüntetést kaptak, és 1963-ban a részleges amnesztiával szabadultak, nem sokkal ezután, 1966 márciusában, másodfokon még döbbenetesebb, 15 és fél év összbüntetést kaptak a fentiek szerint gyakorlatilag semmiért. A jezsuiták perében még valamivel korábban, 1966 januárjában, másodfokon az I. rendű vádlott Rózsa Elemér 6 év börtönt kapott a „Világszolidarítás”című, terjesztésre sohasem került mű megírásért, és társai büntetése sem volt sokkal kevesebb. Köztük volt Mócsy Imre is, akiről már volt szó, és akinek főbűne tulajdonképpen az volt, hogy 1948 decemberében – Rákosi tudtával és beleegyezésével, sőt kezdeményezésére és támogatásával – a Mindszenty-per megakadályozásának szándékéval kiutazott a Vatikánba (Pallos 2007 V., VI. és VIII. fejezet). Felfüggesztett börtönbüntetést kapott Bálint Sándor volt prominens DNP képviselő, egyetemi tanár is lényegében véve egy külföldről kapott könyv kölcsönadásáért (Szakolczai – Szabó 2011: 154).

Ezek a perek később is folytatódtak, és az 1970-es évek elején került sor Regőczi István, valamint Hagemann Frigyes és társai perére, a harmadik regnumi perre (Pallos 2009, II. fejezet). E szerző és az itt tárgyalt könyv szerint a Kádár-rendszer ezekkel a perekkel mutatta meg, hogy „hogyan is kell értelmezni a Vatikánnal kötött részletes megállapodást” (Szakolczai 2008: 99). E pereknek az lett a következménye, hogy „Magyarországon nem lehetett Znak, és különösképpen nem lehetett Solidarnosc” (Szakolczai – Szabó 2011: 155). Ezek következménye lett az is, hogy a magyar katolicizmusnak szinte semmi szerepe sem lehetett a rendszerváltás előkészítésében és megvalósításában, és ezt követően sem töltötte be azt a szerepet, amelyet be kellett volna töltenie” (uo.). Ugyanakkor Pallos kimutatja, hogy az un. „demokratikus” (Pallos 2009), valamint az un „nacionalista” ellenzék (Pallos 2011) valóban szervezkedésnek minősülő tevékenysége a belügy tudtával és szeme láttára folyt, eleinte a fentiektől messze elmaradó mértékű retorzióval, majd minden retorzió nélkül. Az ezért kapott legsúlyosabb büntetés a Demszky Gáborra kirótt három évre felfüggesztett hat hónapi börtön volt. Később a BM általában megelégedett e szervezkedések rendszeres megfigyelésével és ennek eredményei alapján jelentések írásával, de nem kezdeményezte büntetőeljárások indítását. Ez nem jelenti azt, hogy a BM teljesen felhagyott az erőszak alkalmazásával. Az 1988. június 16-i ünnepen például tömegoszlatáshoz folyamodott a demokratikus és nacionalista ellenzékkel szemben, és ekkor letartóztatásokra és megveretésekre is sor került. Mindezek mégis sokkal kevésbé súlyos lépések voltak, mint a rendszerre valójában semmiféle veszélyt sem jelentő katolikus „szervezkedésekért”, igaz hogy sokkal korábban kirótt évtizedes vagy másfél évtizedes börtönbüntetések.

 

(E) 1949–1989: A DNP képviselőinek sorsa

Az itt tárgyalt könyv 7. és 8. fejezete ismerteti a DNP-képviselők személyes sorsát. Itt most csak a legtragikusabbakat emelhetjük ki. A ferences szerzetes, Károlyi Bernát, aki csak egy napig lehetett képviselő, mert egyházi feljebbvalói nem engedélyezték politikai szereplését, börtönkórházban halt meg. Tudtunkkal a ferences rendtartomány kezdeményezni szándékozik boldoggá avatását, a Szeged-Csanádi Egyházmegye pedig már kezdeményezte Bálint Sándorét. Abay Nemes Oszkár ügyvéd, mint a pécsi Vasas bánya csillése, üzemi beleset következtében halt meg. Gáspár Mihály KALOT-tag, amikor a tsz-szervezés során bekényszerítették a közösbe, öngyilkos lett, és egyheti kórházi kezelés után halt meg. Kolbert János, aki Recsken is volt fogoly, holtig tartó fejsérülést szenvedett a verések folytán, amely hosszú ideig tartó kezelést igényelt, és amelyből nem épült fel teljesen korai és méltatlan körülmények közötti haláláig. A sort hosszan folytathatnánk, és csak kevesek sorsa volt elviselhetőbb. A vezető értelmiségiek súlyos megkülönböztetések árán, de folytathatták szakmai tevékenységüket, és néhányan, akik már eleve teljesen visszavonultak, a legteljesebb némaságban ugyan, de súlyosabb üldöztetés nélkül élhettek, vagy talán inkább vegetálhattak.

A könyv egyik recenzense, Lovas Rezső akadémikus a következő szavakkal zárta le írását: „A DNP politikusai 1949-ben a totális diktatúra fenyegetése alatt is, 1956-57-ben pedig a forradalomnak ellenforradalommá való átmázolása idején is kitartottak emberséges eszményeik mellett, és csak az utolsó remény szétfoszlásának a pillanatában adták fel a küzdelmet. Megcselekedték, amit megkövetelt a haza. A könyv méltó emléket állít nekik.”

 

(F) 1989: A KDNP MEGSZERVEZÉSE

E cikk utolsó részénél jutottam el a kapott felkérés szerinti legsúlyosabb és legnehezebb kérdéshez: miért nem tudott a magyar kereszténydemokrácia sem 1989-90-ben, sem később fontos vagy akár meghatározó szerepet játszani a rendszerváltásban és az új ország felépítésében. A válasz alapeleme egyértelmű. A KDNP képviselőkre és a más, kereszténydemokrata szellemű csoportosulások vezetőire kiszabott horribilis ítéletek mindenkit elriasztottak minden ilyesfajta kezdeményezéstől. Pallos két külön könyvben foglalkozik a „demokratikus” (2009) és a „nacionalista” (2011) ellenzékhez tartozókkal. Mindkettőben leírja, hogy ez ezekhez a csoportosulásokhoz tartozók eleinte sokkal kisebb büntetést kaptak tevékenységükért, majd pedig a BM csak nyilvános tüntetések alkalmával és ezeket követően folyamodott erőszakhoz, egyébként pedig nem ment túl a zaklatáson, megfigyelésen és jelentések írásán.

Célszerűnek látom, hogy itt végigmenjek azon a tíz ponton, amelyek az (A) részben mint a KDNP legfontosabb megkülönböztető jegyei szerepeltek, és leírjam azt, amit minderről – mint az akkori események egyik utolsó élő szemtanúja – már most le tudok írni. Ez voltaképpen az utókorral szembeni legelemibb kötelességem. A kérdés ennél részletesebb tárgyalására itt nincs lehetőség, de remélnem kell, hogy erre még sor fog kerülni. A KDNP megszervezésének idejéről nem vagy alig maradtak fenn írásos dokumentumok, és ezért csak emlékezetemre támaszkodhatok, és csak ugyanezt tehetik azok is, akik az akkori résztvevők közül ezt még megtehetik. Az alcímek azonosak a fenti (A) rész alcímeivel.

(1) A vezető értelmiség politikai szerepvállalása. A legelső hetekben lett volna lehetőség a keresztény szellemű vezető értelmiség legjobbjainak bevonására, de ez a törekvés megbukott a magát formális értelemben is a párt egyszemélyi vezetőjévé emelő Keresztes Sándor és a vele szorosan együttműködő Füzessy Tibor ellenállásán. 1989 áprilisában az első proklamációt tucatnyi akadémikussal és egyetemi tanárral akartam aláíratni, ami nem okozott volna nehézséget, mert a műszaki és természettudományok, valamint a matematika terén köztudottan vallásos meggyőződésűek is elérhettek ilyen rangot. Ezt Keresztes elutasította. Kádár Béla volt pécsi ciszter diák, az Antall-kormány minisztere, később akadémikus, OECD nagykövet és a Magyar Közgazdasági Társaság örökös tiszteletbeli elnöke jelentkezett nálam azzal, hogy tagságot vállal a szervezőbizottságban, ha erre felkérik. Ezt a szervezőbizottság örömmel fogadta, és egyhangúan megszavazta, de Keresztes nem hívta meg az ülésekre. Később mégis írt egy újabb javaslatot a KDNP részére, erre a KDNP nem válaszolt, de az irat, amint ezt nekem elmondta, valamilyen rejtélyes, számára mindmáig ismeretlen úton eljutott Antall Józsefhez, és ezért lett miniszter. Jelentkezett Pomogáts Béla, de Keresztes elutasította a meghívását. Javasoltuk a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével való kapcsolatfelvételt, de Keresztes ezt is elutasította. Meg lett volna tehát a lehetőség 1945–1949 megismétlésére, és a pártnak a keresztény szellemű vezető értelmiség legjobbjaira való fölépítésére, de ez elmaradt.

(2) A szélesebb rétegekhez tartozók, sőt a csak kevés iskolát végzettek legjobbjainak politikai szerepvállalása. 1989-ben nyilván nem voltak és nem is lehettek katolikus mozgalmak, amelyekre támaszkodni lehetett volna, de az 19471949. évi képviselők közül még 23-an éltek, 10-en külföldön és 13-an idehaza. Az alapításban részt vevő három, akkor itthon élt képviselő, Keresztes Sándor, Matheovits Ferenc és Ugrin József egymás közti kapcsolata nem volt zavartalan. A külföldiek közül egyedül a közelben, Münchenben élő Kovács K. Zoltán vállalt az első pillanattól kezdve tiszteletreméltó és teljesen önzetlen szerepet, rajta kívül Mézes Miklós volt a legaktívabb, arra azonban, hogy valamennyiüket azonnal megkeressük, és kérjük közreműködésüket, nem került sor. Az 1949 és 1989 között eltelt 40 év nyilván nem múlt el nyomtalanul az életben maradottak, és különösképpen az itthon maradottak fölött, de elküldhették volna saját maguk helyett gyerekeiket, rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket, szerepük örököseit. Ezt a legelső időben tudtommal egyedül az akkor már súlyos beteg Farkas György tette meg, de az általa küldött mogyoródiakat nem látták szívesen, és úgy tudom, hogy el is maradtak. Az itthon maradtak közül Kovács József és Szabó Ferenc alapította meg a Zala megyei szervezetet, de nem jutottak szerephez az országos politikában. A képviselők életét nálam pontosabban ismerő Szabó Róbert tudtával Bátor Imre, Nagy Lajos és Tuba István vett részt a helyi vagy megyei szervezetek létrehozásában, de az országos politikában nekik sem jutott szerep. Megválaszolatlanok még az olyan kérdések is, hogy miért lett Kováts László az FKgP képviselője, és miért nem kapott felkérést itteni szerepvállalásra. 

(3) A hivatásos politikusok teljes hiánya. Az 1989. évi helyzet e téren teljesen ellentétes volt a 40 évvel azelőttinek. A pártban, a meg nem hívott és be nem fogadott vezető értelmiségiek helyett gyorsan megjelentek azok az értelmiség alacsonyabb rétegeibe tartozók, akik számára a politika, vagyis a hivatásos politikussá válás jelentette a társadalmi emelkedés egyetlen igazi lehetőségét.

(4) A képviselőcsoport tagjainak teljes függetlensége az államtól és az egyháztól. Az 1989. évi helyzet e téren is ellentétes volt a 40 évvel azelőttivel. 1989-1990-ben az alapítók között döntő szerepük volt az egyházi alkalmazásban álló civileknek, a civil teológusoknak és a teológiai tanulmányaikat be nem fejezett volt papnövendékeknek. Az 1945-1949-ben szerepet játszók között is akadt olyan, aki korábban papnövendék volt, de sokkal kisebb volt az arányuk, és például Mihelics 1918-ban volt ciszter szerzetes, és 1945-ben, más egzisztenciájának teljes megalapozása után lett DNP tag. Ami 1945-49-ben kivétel volt, az 1989-ben dominánssá lett, és ez a csoport lett a párt jellegének a meghatározója.

(5) A szociális szellem. 1945-1949 nyugat-európai és amerikai gondolkozását az 1929-33. évi világválság és az azt követő pangás megismétlődésének félelme és a kapitalizmus kritikája uralta, 1990 szellemét viszont a Milton Friedman-i közgazdasági gondolkozás és a thatcheri és reagani gazdaságpolitika. Ennek a gazdaságpolitikának a leghatározottabb hazai képviselője az SZDSZ volt, és ez a párt, egyre jobban csökkenő számbeli súlya ellenére, de a világ közgazdaságtanának főirányára támaszkodva, húsz éven át dominánssá tudta tenni ezt a felfogást a magyar gazdaságpolitikában. Ugyanez a felfogás vált dominánssá a többi kelet-közép-európai és kelet-európai országban is. Az ez ellen tiltakozók a magyar kereszténydemokrácián belül éppúgy marginális helyzetbe szorultak, mint más tiltakozók másutt, a hivatalos kereszténydemokrata vezetésben pedig – a tagság nagy részének óhaja ellenére – föl sem merült, vagy legföljebb verbális utalások formájában vetődött föl az erkölcsileg súlyosan kifogásolható módon végrehajtott privatizáció és a tömeges munkahely-megszüntetés elleni tiltakozás gondolata.

(6) A progresszív gondolkozás és határozott politikai program. A kereszténydemokrata politikai párt szociológiai struktúrája 19451949 és 19891990 között megváltozott. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, és ezért részletes számszerű elemzés nem végezhető, de mégis kétségtelen, hogy 19451949-ben nagy volt a fiatalok részaránya, a vezetés pedig elsősorban középkorúakból állt, és másodlagos volt az idősebbek szerepe. Minden személyre kiterjedő alapos vizsgálat nélkül is ki lehet jelenteni, hogy valamennyien progresszív gondolkozásúak voltak, a kilépésekre is a radikális magatartásmód és a radikális politikai stratégia helyeslése, nem pedig a progresszív gondolkozás elutasítása miatt került sor. 198990-ben a párt – némi leegyszerűsítéssel ugyan, de mégis – az öregek pártja lett, ahol kevés fiatalt lehetett látni. Ez nyilván nem volt független az állampárt felfogásától és addigi magatartásától, valamint ennek az egyházra gyakorolt hatásától. Jól ismert Rákosinak az a mondása, hogy Mindszenty bosszantó, de Kerkai veszedelmes. Negyven év elmúltával ez azt jelentette, hogy az öregek konzervativizmusa talán bosszantó, de inkább megmosolyogtató volt, a fiatalok puszta megjelenése és főként a korszerű és progresszív gondolkozás azonban olyannyira veszedelmes, hogy teljességgel megengedhetetlen. Emellett a pártállam ugyanezen szemlélete és magatartása miatt a világban végbement visszafordíthatatlan változásokkal számoló vallásos értelmiségiek eljárhattak és nagyrészt el is jártak a templomba, de nem tartoztak és nem is tartozhattak a csekélyke egyházi intézmények, így az egyházközségek életében aktívan résztvevők közé. A hivatalosan is megtűrt egyházból kisarjadt új kereszténydemokrácia ezért szükségképpen a konzervatív öregek pártja lett, a legélesebb ellentétben az 19451949. évivel.

Ezt egyértelműen mutatják a választások napján fölvett közvélemény-kutatási eredmények is: 1990-ben és 1994-ben a kereszténydemokraták szavazói zömmel a falusi és kisvárosi, 8 általánost vagy annál kevesebbek végzett 60 éven felüli nők voltak, a kisgazdák szavazói pedig az ezzel azonos helyzetű és korú férfiak. Ezt követően ez a korosztály kihalt, és jórészt ez vezetett arra, hogy az FKgP gyakorlatilag megszűnt, a KDNP támogatottsága a közvélemény-kutatások szerint időnként elérte az 1%-ot, időnként nem, és ezért a Fidesszel kötött megállapodás nélkül nem lenne kereszténydemokrata képviselő a parlamentben.

Ami a valóságos program hiányát illeti, ez nem róható fel a kereszténydemokrata vezetésnek. Arról, hogy mit is lehetne és kellene tenni a teljesen váratlanul és az egész világ legnagyobb megdöbbenésére az egyik napról a másikra összeomlott szovjet birodalomhoz tartozott országokkal, a friedmani – reagani – thatcheri elképzelések eltökélt követőin kívül senkinek sem volt határozott elképzelése. Ez meg is látszik ezen országoknak a jelenlegi problémáin és állapotán.

(7) A mérséklet. E tekintetben, sajnos, már a kezdet kezdetén megmutatkoztak az ellentétek. A pártban az egyházi szervezethez közelálló domináns csoport mellett azonnal fontos szerephez jutottak az akkor még nem is létező MIÉP és a torgyáni FKgP szellemiségéhez közelálló, radikális gondolkozású személyek, akik támaszra találtak a nagyrészt konzervatív tagságban. Az ő gondolkozásuk nem felelt meg Barankovics, Mihelics és a többi 19451949 közötti majd 1956-os vezető gondolkozásának.

(8) A kereszténység szent jelvényei politika célokra való felhasználásának elutasítása. Itt ismét teljesen konkrét tényeket adhatok elő. Keresztes 1989-ben a pártnak még 1945 legelején, Barankovics fellépte előtt használt „Keresztény Demokrata Néppárt” megnevezésével akart indulni, külön írva a „keresztény” és a „demokrata” szavakat. Amikor Barankovics 1945 tavaszán átvette a párt vezetését, ragaszkodott a „keresztény” szónak a párt nevéből való törléséhez, a párt jelvényében pedig három kalász volt, és nem volt semmiféle jelképi utalás a párt keresztény jellegére. Bálint Sándor, Eckhardt Sándor és Barankovics István Mindszenty hercegprímásnak írt „igazoló jelentése” (Szakolczai – Szabó 2011: 8. függelék) – amint ezt már az (A) részben idéztem, de itt a kérdés fontossága miatt újra idézem – a leghatározottabban leírja, hogy a DNP „elítéli a kereszténység szent jelvényeinek politikai felhasználását éppúgy, mint a kereszténység politikai jelszóvá tételét, a kereszténység tekintélyének egy párt részére való felhasználását. […] Mi a kereszténység javára akarunk politikát csinálni, ellentétben azokkal, akik a kereszténység nevében, az egyházak terhére politizálnak” (i. m.: 272).

A név ügyében meg tudtam tenni azt, hogy írtam a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének, megkérdezve, hogy a „kereszténydemokrata” szó egybe- vagy külön írandó. Gyorsan megjött a válasz, hogy egybe, és ezzel ez a probléma rendeződött. A jelvény ügyében vesztettünk. A szervezőbizottság egy tagja, aki képviselő is lett, elhozta az általa átrajzoltatott címert, feltűnő fehér keresztet tétetve a középső kalász helyére. Az ügy megítélésem szerinti fontosságára való tekintettel újra szó szerint idézem, hogy ez bizony „a kereszténység szent jelvény[é]nek politikai célokra való felhasználása” volt, akár egyértelműen szavazatszerzési céllal. Kovács K. Zoltánnal együtt élesen tiltakoztunk, a kereszténységre való diszkrétebb hivatkozást követelve, és a szervezőbizottság többsége mellénk állt. Keresztes nem törődve a többségi döntéssel, ezt az átrajzolt címert vitte a nyilvánosság elé, és ez van érvényben ma is, noha ez megítélésem szerint akár profanizációnak is minősíthető, és a leghatározottabb ellentétben áll a barankovicsi nézetekkel és hagyományokkal.     

(9) A párt teljes függetlensége más pártoktól. 198990-ben a KDNP viszonylag független volt más pártoktól. Mégsem lehet hallgatni arról, hogy később teljes mértékben függő helyzetbe került először az MDF-fel, majd a Fidesszel szemben.

(10) A párt teljes függetlensége a hierarchiától. Az, hogy 194549-ben éles ellentét alakult ki a párt és a hierarchia, elsősorban Mindszenty között, nemcsak hogy végtelenül sajnálatos, hanem valósággal tragikus volt, de mégis a párt függetlenségének egyértelmű bizonyítéka. Ezen a függetlenségen nem változat az, hogy volt szoros kapcsolat a pártvezetés és a hierarchia egyes tagjai között, sőt hogy a pártvezetés minden lehetőt megtett a hierarchia és személy szerint Mindszenty politikai magatartásának megváltoztatásáért. Ez a befolyásolási törekvés azonban nyilván nem volt ellentétes a függetlenséggel. 1989-1990-ben a párt vezetését döntő módon meghatározó csoport civil teológusokból, volt papnövendékekből és volt egyházi alkalmazottakból, valamint hozzájuk közelállókból állt. Az ő magatartásuk semmiképpen sem volt és nem is lehetett független a hierarchia álláspontjától.

 

(F) A TANULSÁGOK ÉS KÖVETKEZTETÉSEK

A magyar keresztény politika kezdeteitől 1945-ig, csekély kivételektől eltekintve, a kettős függés állapotában volt, egyaránt függött a vezető konzervatív párttól és a vele szövetséges, ugyancsak konzervatív hierarchiától. 194549 és 1956 átmeneti kivétel volt e tartós állapottal szemben. A DNP független volt az 1948 tavaszán bekövetkezett megtöréséig a domináns konzervatív pártnak tekinthető FKgP-től is és a hierarchiától is. 1989-ben elvben meglett volna az 1945-49. és 1956. évi helyzethez való visszatérés lehetősége akkor, ha sikerült volna az akkori keresztény szellemű vezető értelmiség legjobbjait e politikai mozgalom mellé állítani. Ez, amint fent leírtuk, nem történt meg, és a párt visszatért a kettős függés helyzetéhez. 

Legnagyobb sajnálatomra azt kell leírnom, hogy az 1945-49. évi helyzet újbóli kialakításának lehetősége megítélésem szerint végérvényesen és visszavonhatatlanul megszűnt. A történelem nem hozza vissza az elszalasztott lehetőségeket, és nem teszi lehetővé az elkövetett hibák korrigálását. A mohácsi csatát nem lehet újra megvívni – vagy meg nem vívni, megvívását kedvezőbb helyre, időre és körülmények közé halasztani –, és a trianoni szerződést sem lehet újraírni. Ma Magyarországon, a két nagy rendszerváltó párt és a történelmi pártok, valamint a szocialisták tragikus mértékű bukása és teljes vagy majdnem teljes megszűnése után egyetlen kormányképes erő van, amely a megszűnt vagy alig létező pártok szörnyű hibáinak korrigálását kíséreli meg. Még e párt ellenfeleinek is a megmaradt egyetlen kormányképes erő sikerét kell kívánniuk, mert ennek sikertelensége vagy bukása esetén újabb kormányképes erő létrehozására aligha lenne lehetőség, az ország valósággal kormányozhatatlanná válna, és – ha szabad ezt a kifejezést használnom – még mélyebbre süllyedne. Az országnak semmire sem lenne jobban szüksége, mint egy, a keresztény szellemű vezető értelmiségiekből álló, nagy aktivitású társadalmi szervezet létrehozása, amely az összes kritikus fontosságú kérdésben nagy határozottsággal hallatná a hangját. Bármennyire fájó legyen ez számomra, és bármennyire szomorú az ország számára, erre nem látok reális lehetőséget, nagyobb politikai súllyal és önállósággal rendelkező magyar kereszténydemokrácia létrehozására pedig még kevésbé. Az országnak szerintem belátható időn belül nincs más lehetősége, mint hogy a ténylegesen kialakult politikai struktúra keretein belül küzdjön az ilyen körülmények között elérhető legjobbért.

 

SZAKOLCZAI GYÖRGY

 

Irodalom

Pallos László (2005): Sorsunk. „Látlelet” Kis László egyetemi lelkészről és az Egyházközségi Népi Diákotthonokról. Püski, Budapest, 145 o.

Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945. utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Püski, Budapest, 389 o.

Pallos László (2009): Kétféle mérce a diktatúrában. Püski, Budapest, 255 o.

Pallos László (2011): A nacionalista ellenzék-ellenség a Kádár-korszak állambiztonsági dokumentumaiban. Püski, Budapest, 136 o.

Szabó Róbert – Szakolczai György (2009-2010): A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (első rész). Egyházfórum, XXIV. (X. új) évf. 5-6. szám. (2009) 26-40. o.. A DNP parlamenti szerepe (második rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 1. szám (2010), 14-22. o. A DNP országos politikai szerepe a forradalom idején (harmadik rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 2. szám (2010) 16-27. o. Az üldöztetés, a forradalom és a megtorlás (negyedik rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 3. szám (2010) 20-29. o. A kádári konszolidáció, a képviselők sorsa és a késői csekély elismerés (ötödik rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 4-5. szám (2010) 36-46. o.

Szakolczai György (2007a): Mócsy Imre vatikáni útja. A Mócsy Imre S.J.: Hagytam magam szerettetni c. kötetben, JTMR – Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 395 o., a cikk a 381-392. oldalon.

Szakolczai György (2008): A titkosszolgálatok, a keresztény szervezkedések és a részleges megállapodás a Vatikánnal. Magyar Szemle, Új folyam, XVII/7-8. (augusztus), 84-100. o.

Szakolczai György (2008a): Szekfű Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a magyar katolikus püspöki karnak. Múltunk, LIII/4. (2008) 110-133. o.

Szakolczai György (2008b): Barankovics István 1945. áprilisi levele a Magyar Katolikus Püspöki Karnak. Helyreigazítás. Múltunk, LIV/2. (2009) 268-269. o.

Szakolczai György (2008-2009): A nagy vita a magyar keresztény politikáról. A helyzet kialakulása (első rész). Egyházfórum, XXIII. (X. új) évf. 5. szám. (2008) 3-13. o. A nagy összeütközés (második rész). Uo., XXIII. (X. új) évf. 6. szám. (2008) 3-12. o. Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet (harmadik rész). Uo., XXIV. (XI. új) évf. 1. szám. (2009) 3-14. o. A tanulságok és a következtetések (negyedik rész). Uo., XXIV. (XI. új) évf. 2. szám (2009) 3-17. o. Fórum. Vita a magyar keresztény politikáról.

Szakolczai György (2010): Kétféle mérce. Pallos László könyvéről. Magyar Szemle, Új folyam, XIX/1-2. (február) 121-126. o.

Szakolczai György – Szabó Róbert (2011): Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP, 1945-1949, Bibó és a DNP, 1956. Gondolat Kiadó, Budapest, 375 o.

[1] Ez a cikk a 25 éves Egyházfórum által „Egyházunk múltja és jövője” címmel 2011. szeptember 24-én megrendezett jubileumi konferencia ezzel azonos című előadásának kiegészített és véglegesített szövege. A szerző ezúton fejezi ki köszönetét – a szokásos fenntartásokkal – Csaba Lászlónak, Lovas Rezsőnek, Szabó Róbertnek és Vörös Imrének a kézirat elolvasásáért, valamint értékes megjegyzéseikért és javaslataikért.

[2] http://www.bla.hu/professzorok/tagok_cikkei/Szakolczai_Gyorgy/Publikaciok_jegyzeke_PBK_Szakolczai.htm   

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.