egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban

A SZABADSÁG FOGALMÁRÓL

Tanulmányom vezérgondolata a szabadság fogalma egyéni és közösségi szempontjainak meghatározása; a menekülés és szabadulás mint látszólag ellentétes előjelű, mégis koherens gondolati egységet alkotó fogalmak köré épül, mégpedig a kollektív cselekvés aspektusának figyelembevételével. A témáról jogbölcseleti és jogfilozófiai alapon szintén hosszan lehetne értekezni, de konkrét közjogtörténeti (régmúlt- és közelmúltbéli) asszociációk is azonnal társulnak e fogalmakhoz, sőt napjaink migrációs problémájából adódóan a probléma aktualitását sem lehet elvitatni. Ötvözni szeretném a különböző megközelítési módszereket, mert rendkívül komplexnek érzem a témamegjelölést. Szűkebb kutatási területem, a politikai szabadságjogoknak a második világháborút követően kialakuló új korszaka, nevezetesen a hidegháború évtizedei és a rendszerváltás utáni időszak – merész, de nem alaptalan leegyszerűsítéssel – lényegében a menekülésről és a szabadulásról szól mint hatás és ellenhatás váltakozásáról a történelemben.

A MENEKÜLÉS

Primer jogi értelmezés szerint az menekül, akit üldöznek – ez a menekültegyezménynek (1951-es genfi egyezmény)1 és a menedékjogi törvénynek2 is központi eleme. A magyar menedékjogi törvény preambuluma azzal vezeti föl e jogszabályt, hogy az Országgyűlés „a hazájukat elhagyni kényszerülők emberi jogainak és alapvető szabadságainak védelmére” alkot törvényt. Ahhoz, hogy valaki menekültnek minősüljön, a jog feltételként írja elő bizonyos üldözési okok meglétét (akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek) vagy pedig az üldöztetéstől való megalapozott félelmet.3

A mi szemszögünkből nézve ez a hozzánk menekülőkre vonatkozik. Ám mi van velünk, ha minket üldöznek, vagy ha Magyarországról kellene menekülnie valakinek, vagy akkor, amikor volt is – a történelem által egyértelműn igazolt – ok a menekülésre akár a zsidóüldözés, akár a pártállam idején? Az üldözést értelmezhetjük-e kiterjesztően úgy is, hogy valakit közvetett, nehezen kimutatható módon hátrányos megkülönböztetés ér (közvetett diszkrimináció)? Mi a helyzet a látens üldözöttséggel, ahova sem a nyilvánosság, sem a jog nem ér el? Hogyan tekintsünk az üldözésre, az üldözöttségre a különböző történelmi korszakokban, politikai rendszerekben, jogállamban és diktatúrában, makro-, illetve mikrokörnyezetben, közéletben (munkahelyi zaklatás) vagy privát szférában (családon belüli erőszak)? Milyen élethelyzeteket, megoldandó problémákat, feloldandó konfliktusokat eredményez az üldözés, az üldözöttség?

A SZABADULÁS

A szabadulás kifejezés a jog területén elsősorban a büntetőjoghoz kapcsolódik, ám megtalálható némely oktatási tárgyú jogszabályban is, például az előítéletektől való szabadulás kontextusában vagy a polgári jogban szabadulásként valamilyen kötelemből (például ha egy szerződés teljesítése lehetetlenné válik). A szabadság fogalma azonban áthatja az egész jogrendszert, kezdve azzal, hogy az Alaptörvény külön fejezetet szentel a szabadságjogoknak – Szabadság és felelősség címmel (ami egyúttal megszorító értelmezést sugall, mivel behatárolja a szabadság fogalmát). A büntetőjog egyfelől oltalmazza az ember szabadságát, másfelől megtorló intézkedésként elveszi a szabadságot (szabadságvesztés-büntetés). A munkavégzésből szabadságra megyünk, a polgári jog pedig védi a személyes szabadságot (például magántitok, levéltitok), valamint a jogügyletek (szerződés, végintézkedés, cégalapítás) szabadságát.

Ha menekülésről és szabadulásról beszélünk, akkor a jogász önkéntelenül gondol a jogvédelemre is. Mit lehet jogi eszközökkel tenni? Ha menekülni kell valahonnan, az rendszerint olyan krízishelyzetet jelent, amelynek megoldásához a jogban rejlő lehetőségeket ki kellene/lehetne használni – generálisan, speciálisan, hic et nunc, valamint pro futuro hatállyal.

A kollektív cselekvés

A kollektív cselekvés kitétel – továbbra is a fenti két fogalom jogi értelmezésének az útján haladva – az absztrakció területéről a konkrétumok felé terel bennünket. Mit értsünk kollektív cselekvésen a menekülés és szabadulás egymással társított fogalmainak viszonyrendszerében? A kollektív cselekvés eszköz lehet a szabadulásra? Milyen eszköztára és megjelenési formája lehet a közösségi cselekvésnek? Jogi szerveződésekről, spontán csoportokról, esetleg családi közösségekről van szó? Milyen területeken nyilvánulhat meg a közösségi cselekvés? Léteznek-e hatékony szervezetek, közös érdekképviseletek, amelyeknek minden egyes tagja azonosul egy eszmével, célkitűzéssel, és áldozni is képes a közös cél érdekében, vagy – Olson megfogalmazásában – csak „magánérdekeket szolgáló társulások” vannak?4

Felvetődhet az is, hogy ebben a kontextusban van-e szerepe például a kollektív üldözöttségnek, kollektív bűnösségnek, kollektív (egyetemleges) felelősségnek? Deportálások, kitelepítések, bűnbakkeresés, ellenségképgyártás – mind elhelyezhetők ebben a fogalomkörben. Ám továbbfűzve: van-e kollektív megoldás, kollektív szabadulás, kollektív kárpótlás?

Az alábbiakban tegyünk kísérletet arra, hogy szűkítsük, illetve a konkrétumok nyelvére lefordítsuk azt, amiről eddig elmélkedtünk!

Az emberi jogok kodifikációjában különösen a második világháborút követően lényeges törekvés az egyes alapjogok komplex (egyéni és kollektív oldala) definiálása és érvényesülésének jogi garanciákkal történő biztosítása egyaránt. Ennek legszemléletesebb példája a lelkiismereti és vallásszabadság alapjoga, amelynek mind egyéni, mind pedig közösségi formáját egyenértékűen deklarálják a második világháború utáni nemzetközi emberi jogi egyezmények. Gondoljunk csak az „akár egyénileg, akár másokkal együttesen” fordulatra, amelyet aztán az egyes államok alkotmányos rendje ültet át a konkrét garanciák nyelvére.5 Magyarország Alaptörvénye biztosítja (a rendszerváltás Alkotmánya is biztosította), hogy az „azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre”. Vannak azonban olyan alapjogok, amelyek kifejezetten a kollektív cselekvésről szólnak: gyülekezési jog és egyesülési jog (civil szervezetek, pártok, szakszervezetek) mint a véleménynyilvánítás szabadságának (szólásszabadságnak) a kollektív formája; a sztrájkhoz való jog, amely a munkavállalók eszköze a munkafeltételek javításának követelésére. Ezek a jogok oly módon védik az egyéneket és közösségeket, hogy korlátozzák az államhatalmat.

Az emberi jogok kodifikációjának második világháború utáni új korszaka alapjának Franklin D. Roosevelt 1941-ben elhangzott, híres „négy szabadság” beszédét tartják, amelyben a „négy alapvető emberi szabadságon alapuló világ” kívánalmait így összegezte: a „szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága”, „minden személy szabadsága, hogy Istent a saját módján tisztelje”, „mentesség a nélkülözéstől” és „mentesség a félelemtől”. Roosevelt víziója egy ilyen erkölcsi rendről vált a jelszavává azoknak az országoknak, amelyek a második világháborúban a tengelyhatalmak ellen harcoltak.6 Nem kérhetjük számon ugyan az ötvenes évek államszocialista diktatúráján az emberi jogok mai értelmű jogállami garanciáit, mégis megdöbbentő, hogy nem sokkal a második világháború borzalmai után a szocialista rendszerekben a kitelepítések (beleértve a lakosságcseréket is), internálások, egyházüldözések mekkora méreteket öltöttek. A roosevelti, félelemtől és nélkülözéstől mentes élet víziója ezekben az országokban nem valósult meg, sőt a félelem („csengőfrász”) és a létbizonytalanság (beszolgáltatási rendszer) az ötvenes években köztudottan átszőtte a mindennapokat. Az önkényes jogfosztások mindennél jobban árulkodtak a rendszer valódi természetéről.

Magyarország 1955 decemberében lett tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, majd az 1956. évi I. törvénnyel beiktatták az ENSZ 1945-ben San Franciscóban megszövegezett Alapokmányát. Az Alapokmány lefektette az emberi jogoknak és az alapvető szabadságoknak a mindenki részére, megkülönbözetés nélkül történő általános tiszteletben tartását, ám nem határozta meg, mit jelentenek az

„emberi jogok és alapvető szabadságok”. A katalógusra 1948-ig várni kellett, amikor az ENSZ Közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ez a dokumentum nem bírt még kötelező jogi erővel, hanem azt a „közös eszményt” testesítette meg, amelyre minden nemzetnek törekednie kellene. Tizennyolc év elteltével, 1966-ban fogadta el a Közgyűlés a jogi erejű két egyezségokmányt (Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya PPJNE, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya) és az első fakultatív jegyzőkönyvet, amely dokumentumok 1976-ban léptek hatályba. A PPJNE preambuluma szerint – összhangban Roosevelt 1941-ben megálmodott „erkölcsi rendjével” – a részes államok felismerték, hogy „félelemtől és a nélkülözéstől mentes szabad emberi lények eszménye csak úgy valósítható meg, ha olyan feltételeket hoznak létre, amelyek révén mindenki élvezheti a polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogait”.7 A fakultatív jegyzőkönyv jelentősége pedig abban állt, hogy lehetővé tette az egyezségokmányban biztosított jogaik megsértését kifogásoló magánszemélyeknek, hogy úgynevezett egyéni bejelentéseket vagy panaszokat terjesszenek az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága elé.8

A San Franciscó-i konferencián tehát nem fogalmazták meg az emberi jogok katalógusát, és nem hozták létre a jogok önálló védelmi rendszerét sem. Ennek okát Thomas Buergenthal abban látja, hogy a második világháború utáni vezető győztes hatalmak mindegyike maga is „kellemetlen emberi jogi problémákkal küzdött”. Konkrétan: a Szovjetunióban az internálótáborok („gulágok”), az Egyesült Államokban a „de jure faji megkülönböztetés” (Rosa Parks mozgalma 1955-ben indul!)9, Franciaországnak és Nagy-Britanniának pedig a gyarmatbirodalmak okán volt megkérdőjelezhető az emberi jogokhoz való hozzáállása.

Magyarországon a két világháború között, majd a második világháború alatt az egész lakosságot érintette az emberi jogok semmibevétele. Bán Tamás szerint az emberellenes hatások kumulálódása „nyilvánvalóan a társadalom emberi jogok iránti érzékenységének nagyfokú eltompulásával” járt együtt. Majd a koalíciós évek átmeneti fellendülése után az „alapvető polgári és politikai jogok hanyatlásának újabb korszaka” következett.10

A hanyatlás nyilván már a koalíció évei alatt elkezdődött, amit bizonyít többek között a politikai ellenfelekkel való leszámolás, az egyházak kényszerpályára állítása, az egyesületek felszámolása, iskolák államosítása, a hatalmon levők belső ellenzékének számító személyekkel szembeni bírósági perek. (Ne feledjük, hogy a belügyi vonalat a kormányban kezdettől fogva a kommunista párt tartotta a kezében!) Alapjogi tekintetben az 1946. évi I. törvényhez képest, amely a magyar jogrendszerben először kodifikálta az ember természetes és elidegeníthetetlen jogainak katalógusát, az 1949-ben elfogadott sztálini Alkotmány jelentős visszalépés volt. Az emberi jogok „állampolgári jogok és kötelességek” lettek, hiányoztak belőle olyan elsőrendű fontosságú jogok, mint például az élethez, a kínzástól mentes bánásmódhoz, a tisztességes eljáráshoz való jog vagy az ártatlanság vélelme. A politikai szabadságjogokat (szólásszabadság, gyülekezési szabadság, sajtószabadság) a „dolgozók érdekeinek” megfelelően lehetett gyakorolni. 1949-től kiépült az egypártrendszerű, sztálini mintájú állami és politikai berendezkedés, amely az emberi jogoknak immár nyílt semmibevételét hozta magával. Alkalmazták a korábbi vagyoni és társadalmi helyzeten alapuló hátrányos megkülönböztetést a munkavállalás és a továbbtanulás során, kártalanítás nélküli államosítások történtek, internálások, kitelepítések során embereket és családokat fosztottak meg az emberi méltóságtól és a normális élettől. A jog a politika eszköze lett, és a legtöbb intézkedés jogon kívüli eszközökkel történt, a politikai rendőrség pedig teljhatalommal rendelkezett.

Ezen de jure az ENSZ-hez való csatlakozás, sőt a PPJNE 1976-os kihirdetése sem változtatott, mert az egyezségokmány ratifikálása nem rendezte a nemzetközi jog és a belső, hazai jog viszonyát. A hatóságok, bíróságok a kedvezőtlenebb hazai jogot alkalmazták, és nem volt jogi lehetőség arra, hogy az egyének panasszal forduljanak az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához.

Látható tehát, hogy Magyarországon a pártállami évtizedekben az emberi jogok megítélése, elismerése és alkalmazása tekintetében milyen ellentmondások feszültek. Mindazonáltal fékező erőként hatott a jogok nemzetközi védelmének erősödése, és Magyarországon is csak idő kérdése volt az elmozdulás a jogi garanciák felé. Az 1956-ot követő ENSZ-vizsgálat sem maradt hatás nélkül, noha nem tudta befolyásolni a nagyhatalmi politikát.11 Az úgynevezett „ötös bizottság” jelentése mégis sokat segített, mert a világ demokratikus közvéleményét hitelesen tájékoztatta az eseményekről, és megállapította, hogy a szovjet beavatkozás sértette az ENSZ Alapokmányában az államoknak biztosított szuverenitást és a nemzetközi jogot.12 Komolyabb előrelépést az 1975-ben elkezdődött nemzetközi enyhülés eredményezett. 1977-ben például – egy évvel a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának kihirdetése után – annak reprezentálására ismerték el törvényesen a Krisztusban Hívő Nazarénusok felekezetét, hogy bizonyítsák, „van” vallásszabadság Magyarországon. A nyolcvanas évek második felében szintén nemzetközi hatásra, valamint a gazdasági krízis okozta kényszer következtében több felekezet kapott állami elismerést, fokozatosan erősödött a nyilvánosság, és tágult a véleménynyilvánítás szabadságának határa. Magyarország 1988-ban csatlakozott az említett egyezségokmányok első fakultatív jegyzőkönyvéhez, aminek következtében lehetővé vált egyéni panasszal fordulni az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához. Ez egyértelműen mutatja a felemás viszonyulást az emberi jogokhoz, minthogy tizenkét évet kellett várni arra, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya valódi garanciát jelentsen az egyéneknek emberi jogi sérelmeik esetén. Kulcsár Kálmán az Országgyűlésben 1989. január 10-én az Alkotmány módosítása, valamint az egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatok miniszteri expozéja kapcsán külön fel is hívta a figyelmet arra, hogy a fakultatív jegyzőkönyv ratifikálásával számítani lehet egyre több, emberi jogi esetből eredő jogvitára.13 Ekkor már valóban nem tűrt halasztást a tényleges jogi garanciák bevezetése.

Mindezek ellenére a pártállami évtizedekben is történtek válaszok, kitörési kísérletek a kollektív bűnösség – nem nevesített – elve alapján üldözött közösségek helyzetét illetően, még az ötvenes években is. Maga 1956 erről tanúskodik, ám ennél kevésbé közismert és kevésbé látványos eseteket is lehetne említeni. Az 1951-ben Budapestről kitelepített családok segélyezése példaértékűen szerveződött meg az evangélikus egyházban. Tették a tőlük telhetőt addig is, amíg a külső körülményekben enyhülés (szabadulás) jött.14 Dobos Károly református lelkész és Zsindelyné Tüdős Klára kitelepítési esetében megmutatkozott a szabadulás. A párt ellenzékének számító másként gondolkodók hallatták hangjukat az úgynevezett második nyilvánosságban (repülő egyetem, szamizdat irodalom, SZETA). Gyakorolták a szólásszabadságot akkor, amikor nem lehettek biztosan abban, hogy a szólás után is szabadok maradnak.15 Voltak, akik a katonai szolgálatot (vagy csak a fegyveres szolgálatot) megtagadták, amikor még börtön járt érte (Bokor bázisközösség, Jehova Tanúi, nazarénusok).16

VAJON A RENDSZERVÁLTÁS EGY CSAPÁSRA MEGOLDÁST HOZOTT MINDEN ADDIGI ÜLDÖZÖTTSÉGRE ?

Nyilván nem, a jogi garanciák területén mégis merőben változott a helyzet. Megkezdte működését az Alkotmánybíróság, megkezdődött az anyagi értelemben vett kárpótlás (termőföldek, volt egyházi ingatlanok), majd megkésve és csak viszonylagosan, de 1994-től az információs kárpótlás folyamata is. Felállt az ombudsman intézménye, később az Egyenlő Bánásmód Hatóság, sőt Független Rendészeti Panasztestület is létrejött. Az Alkotmánybíróság (AB) már puszta létével is sokat segített, de ami igazán nagy előrelépés volt: az actio popularis – római jogban eredeztethető – intézményének megjelenése. Itt arról van szó, hogy a populus, a nép számára biztosítanak olyan igényérvényesítési lehetőséget, amely „individuális eszközökkel védelmez kollektív érdekeket, értékeket”. Ennek azért van jelentősége, mert bizonyos társadalmi, kollektív érdekek nehezen védhetők meg akkor, ha csak a „magánérdekből történő perlést teszi lehetővé az állam” (ezt a rendes bíróságok előtt lehet megtenni).17 A rendszerváltáskor lehetőség nyílott arra, hogy bárki az Alkotmánybírósághoz forduljon, ha egy jogszabály alkotmányossága felől kétsége támadt, és indítványozhatta az adott jogszabály megsemmisítését alkotmányellenesség okán. Ekkor az AB nem kapta meg azt a feladatot, hogy hivatalból monitorozza az egész jogrendszer alkotmányosságát, szükség volt a „bárki” („populus”) „éber figyelmére”, tehát „felelősen gondolkodó személyekre” volt bízva az alkotmányos hiátusok kiszűrése.18 Így vált lehetővé például, hogy a nazarénusok az Alkotmánybírósághoz forduljanak a köztisztviselői eskü miatt, ugyanis az eskü letétele mindig is lelkiismereti konfliktust okozott a nazarénus felekezet tagjainak.19 Az egyház képviselője azért fordult az Alkotmánybírósághoz, mert hitelveik értelmében tilos bármiféle esküt tenniük. Az AB az indítvány elbírálásánál abból indult ki, hogy „az »eskü«, »esküszöm« szavak a mai magyar nyelvben szekularizált kifejezéssé váltak”, „önmagukban véve nincs vallásos tartalmuk, hívők és nem hívők a legkülönbözőbb módokon használják”. Balogh Elemér alkotmánybíró azonban a különvéleményében megkérdőjelezte, hogy az Alkotmánybí róság az „egyén oldaláról is állást foglalhat az »eskütétel« aktusa szakrális jelentéstartalmának meghatározását illetően”, mint ahogyan a többségi véleményben az állam oldaláról vizsgálva tette ezt. Álláspontja szerint a törvényalkotó kötelessége, hogy a közhivatal viselése alkotmányos alapjogának gyakorlása egyes feltételeinek meghatározása során tekintettel legyen az állampolgárok egyes csoportjainak vallási, illetve lelkiismereti meggyőződéséből fakadó elveire.20 Ebben az esetben sajnos nem nyújtott jogvédelmet az AB a nazarénusoknak: láthatjuk, hogy van latens jogállami üldözöttség is. Ideális a jogi környezet, és mégis előfordul.

2012 januárjától, az Alaptörvény hatályba lépésétől e bárki általi indítványozhatóság lehetősége megszűnt, helyette az ombudsmannak van ilyen jogosultsága, a polgárok számára pedig az alkotmányjogi panasz intézménye áll rendelkezésre, itt viszont személyes érintettséget követel meg az eljárás.21 A pártállam idején nem volt Alkotmánybíróság, a Közigazgatási Bíróságot 1949-ben megszüntették, így a végrehajtó hatalomnak nem volt bírósági kontrollja.22 Így fordulhatott elő, hogy például a kitelepítések esetén nem volt bírói jogvédelem a közigazgatás önkényes aktusaival szemben.

MI VAN A JOGO(KO)N TÚL?

A fentiekből egyértelműen láthattuk, hogy nem abszolutizálhatjuk a jog szerepét, és ezt a jogászok tudják a legjobban. Diktatúrában eleve nem az számít, mit mond a jog. A jog a politika eszközévé válik, így a törvényesség, a jogszerűség formai betartása még veszélyesebb is lesz a jog tagadásánál (fasizmus, kommunizmus). Így a szabadulásnak is elsősorban jogon kívüli vagy pedig az absztrakt jog perifériáján elhelyezkedő eszközei vannak.

Jogállamban is vannak azonban jogon kívüli helyzetek. Az élet produkál ilyeneket, például a jogos védelem és a végszükség büntetőjogi szabályozása erre irányul. Járhat halálokozással, ám a halálbüntetést eltörlő AB határozat erre nem tért ki, viszont Sólyom László párhuzamos véleményében kifejtette, hogy ezekben az esetekben nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismerik el, hanem annak a szituációnak a jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott: nincs jog a támadó életének kioltására, de nincs kötelezettség a támadás eltűrésére („életek közötti választás” szituációja).

Ennek analógiájára (és itt a választáson van a hangsúly) próbáljuk most megragadni azt a helyzetet, amikor a lelkiismeret parancsa és az állam törvényei ütköznek egymással – akár diktatúrában (parancsuralom), akár jogállamban (az AB szerint az állam nem kényszeríthet senkit olyan döntésre, hogy meghasonlásba kerüljön önmagával).23 Milyen szabadulások lehetnek? Egyik pillanatról a másikra megváltozhat az élet, a talaj teljesen kicsúszhat az ember lába alól, menekülnie kell, akár külső, akár belső okokból. Jogállamban bosszantó körülmények adódhatnak, amelyek lelkiismereti küzdelmet eredményeznek, és nincs látványos üldözés, de van hátrányos megkülönböztetés. Dobos Károly és Zsindelyné Tüdős Klára kitelepítési esetében láthatjuk, hogy nem várt módon jött a szabadulás, és a kollektív cselekvés sem maradt el. Dobos Károly 1957-ben Móricgáton templomot épített, gyülekezetet avatott,24 Tüdős Klára ugyanezt tette Balatonlellén, és amikor a nyugdíjukat is megvonták, érkeztek a rózsaszín utalványok azoktól, akiken korábban ő segített.25

Rosa Parks esete – demokratikus jogállamban – szintén a fenti, sajátos dinamikát tükrözi. Eredményes polgárjogi mozgalmak sok-sok ember életét tették elviselhetőbbé.

Nincs azonban általános recept a szabadulásra. A jogi definíciók tágan fogalmazzák meg a menekülés, a szabadulás (szabadság), a kollektív cselekvés összetevőit. Az élet, a körülmények, a történelem (a politika) megtölti tartalommal, de a választás az egyéné és a közösségeké.

 

KÖBEL SZILVIA
jogász, PhD


* A 2016. május 10-én Balatonszárszón, az Országos Evangélikus Lelkészértekezleten azonos címmel elhangzott előadás (mely nyomtatásban megjelent a Lelkipásztor című folyóirat 2016/11. számában) szerkesztett változata.

1 1989. évi 15. törvényerejű rendelet a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. évi július 28. napján elfogadott egyezmény. valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január 31. napján létrejött jegyzőkönyv kihirdetéséről.

2 2007. évi LXXX. törvény a menedékjogról.

3 Alaptörvény XIV. cikk (3) bekezdés.

4 Olson, Mancur, A kollektív cselekvés logikája, Bp., Osiris, 1997.

5 Emlékezzünk a történelmi tapasztalatokra! Az 1568-as tordai országgyűlés mind a kollektív, mind az egyéni, jobbágyokra kiterjedő szabad vallásgyakorlás jogát biztosította, míg az augsburgi vallásbéke (1555) értelmében a német választófejedelemségek területén a cuius regio eius religio elv érvényesült. I. Lipót megkülönböztette a magán és a nyilvános vallásgyakorlást (articuláris helyek), a pártállam különösen a „kollektív oldal” ellen indított támadást. Ám mai példát is lehetne említeni, mert a jelenleg hatályos egyházügyi törvény (2011. évi CCVI. törvény) következtében több közösség elveszítette egyházi státusát.

6 Lásd Buergenthal, Thomas, Nemzetközi emberi jogok, Bp., Helikon, 2001, 30; Köbel Szilvia, A politikai szabadságjogok korszakai Magyarországon 1945-től napjainkig, Bp., Gondolat–ÁBTL, 2015, 8.

7 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelet.

8 Lásd Buergenthal, i.m., 31–50; Köbel, i .m., 11–12.

9 Lásd Hanson, Joyce A., Rosa Parks. A Biography. Greenwood, 2011; https://books.google.hu/books?id=_gYvrTipARcC &pg=PA109&lpg=PA109&dq=rosa+parks+my+story&source=bl&ots=wRIJN9sQpr&sig=1AF45lpfTPyp0dkGHKvH5 707i04&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwjjy7SCk8XMAhXEuRQKHVVbDnA4ChDoAQg7MAU#v=onepage&q=rosa%20 parks%20my%20story&f=false (Letöltve: 2016. 05. 06.).

Buszbojkott Montgomeryben: 1955 decemberében Rosa Parks aki munkából hazafelé tartott egy túlzsúfolt buszon nem adta át ülőhelyét a fehér utasoknak, annak ellenére, hogy a buszsofőr erre felszólította. Rosa Parksot emiatt letartóztatták, ami nagy felháborodást váltott ki a városban. Az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) civil jogi társaság melynek Miss Parks is tagja volt ennek hatására cselekvésre szánta el magát. Vezetőjüknek Martin Luther Kinget kérték fel. Ő azzal az ötlettel állt elő, hogy a feketéknek bojkottálniuk kellene a buszokat. Ezzel a busztársaság sok pénzt veszítene, így végső soron véget kell vetnie a buszokon való megkülönböztetésnek. Sok volt azonban a kétség, hiszen a legtöbb fekete bőrű embernek nem volt saját autója, amellyel munkába menjen. Kérdéses volt tehát, működhet-e a bojkott. Működött. Az emberek inkább gyalogoltak vagy taxival mentek. A fekete taxisofőrök annyiért vitték őket, amennyibe a busz került volna. A bojkott súlyos anyagi csapást mérve a közlekedési társaságra több mint egy évig tartott, és sokakat le is tartóztattak a résztvevők közül, köztük Kinget is. A bojkott vezetői bírósághoz fordultak, ám az alabamai bíróság elutasította kérelmüket. Emiatt a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak, amely 1956-ban a szegregáció ellen küzdők javára döntött. Így a bojkott elérte a célját. Ezek után a feketék további lépésekre szánták el magukat. 1957-ben keresztény vezetők konferenciát (SCLC: Southern Christian Leadership Conference

Déli Keresztény Vezetők Konferenciája) tartottak arról, hogy mik lehetnének a következő lépések. Az SCLC elnöke Martin Luther King lett. Céljuk az volt, hogy a feketék jogaiért harcoljanak. Dr. King Út a szabadság felé címmel írt egy könyvet, amelyben kifejtette nézeteit. Gandhira utalva azt fejezte ki, hogy az erőszakmentes küzdelem lehet az egyetlen kulcsa győzelemnek. Ezt a bojkott példájával támasztotta alá, hiszen ott a protestálók nem alkalmaztak erőszakot annak ellenére, hogy a velük szemben fellépő rendőrök olykor igen. https://debrecenbar.com/2015/02/04/martin-luther-king-emberi-civil- jogok/ (letöltve: 2016. 05. 06.).

Évekkel később, visszaemlékezve erre a napra, Parks azt mondta, „Mikor a fehér sofőr felénk lépett, intett, és megparancsolta, hogy keljünk fel a helyünkről, éreztem, hogy úgy borít el az elszántság, mint a takaró egy téli éjszakán.” Parks visszaemlékezése szerint James Blake, a buszsofőr azt mondta, „Jobb, ha nem akadékoskodnak, és átadják azokat a helyeket.” Hárman engedelmeskedtek. Parks így emlékszik: „A sofőr azt akarta, hogy álljunk fel mind a négyen. Először nem mozdultunk, de azt mondta: »Adják át azokat a helyeket!« A másik három ember felkelt, de én nem.”

A mellette ülő fekete férfi felállt. Parks beljebb ült, az ablak mellé; nem kelt fel, hogy az áthelyezett elválasztó mögé üljön. Blake ekkor megszólította.„Miért nem kel fel?”„Azt mondtam, nem hiszem, hogy fel kellene kelnem” felelte Parks. Blake ekkor hívta a rendőrséget. Parks így idézte fel a történteket az Eyes on the Prize című, a polgárjogi mozgalmat feldolgozó 1987-es tévésorozatban: „Mikor látta, hogy még mindig ülök, megkérdezte, felállok-e, én pedig nemmel feleltem. Ekkor azt mondta: »Ha nem áll fel, hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.« Mire én: »Rendben, tegye!«”.

1956-ban egy Sydney Rogers készítette rádióinterjúban West Oaklandben, hónapokkal letartóztatása után Parks, mikor megkérdezték, miért döntött úgy, hogy nem adja át a helyét, azt mondta: „Egyszer s mindenkorra tudni akartam, mik a jogaim mint emberi lénynek és mint az Alabama állambeli Montgomery polgárának.”

Önéletrajzában, a Történetemben (My Story) szintén részletezte indíttatását:

„Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam fáradt, nem voltam fáradtabb, mint bármelyik munkanap után. Nem voltam idős, bár sokan idős asszonynak képzelnek el. Negyvenkét éves voltam. Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt.” https://hu.wikipedia.org/ wiki/Rosa_Parks, http://www.biography.com/people/rosa-parks-9433715 (letöltve: 2016. 05. 06.).

10 Bán Tamás, Magyarország és a nemzetközi emberi jogok, in Buergenthal, i. m., 268; idézi: Köbel, i. m., 12.

11 Az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a Közgyűlés napirendjén foglalkozott a magyarországi forradalomba történt szovjet katonai beavatkozással, és ennek kivizsgálására a Közgyűlés 1957. január 10-én különbizottságot hozott létre. A „magyar kérdés” folyamatosan napirenden szerepelt, majd a Kádár-rendszer konszolidációját követően, 1962-ben a különbizottság befejezte működését. http://www.kulugyminiszterium.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/ensz_bt/torteneti_attekintes.htm (letöltve: 2013. 07. 31.).

12 Lásd ehhez a Dokumentumok az ENSZ 1956-os különbizottságának tevékenységéről című írást az OSA Archívum honlapján: http://osaarchivum.org/index.php?option=com_content&view=article&id=1543&Itemid=1517&lang=hu (letöltve: 2013. 07. 31.).

13 Az Országgyűlés 37. ülése, 1989. január 10-én, kedden. Országgyűlési Napló, 1985, III. kötet. 1988. december 20.–1989. május 12.: http://www3.arcanum.hu/onap/a110616.htm?v=pdf&a=pdfdata&id=KN-1985_3&pg=0&l=hun (letöltve: 2013. 07. 31.).

14 Lásd Köbel Szilvia, Egyházi szálak az 1951–1953 közötti budapesti kitelepítések egyes eseteiben, in A Nagy Testvér szatócsboltja. Tanulmányok a magyar titkosszolgálatok 1945 utáni történetéből (Gyarmati György–Palasik Mária szerk.), Bp., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L’Harmattan, 2012,171–194. Angol nyelven Köbel, Szilvia, Church-related aspects of certain deportation cases in Budapest between 1951 and 1953, in Big Brother’s Miserable Little Grocery Store. Studies on the History of the Hungarian Secret Services After World War II, (Gyarmati György–Palasik Mária eds.), Bp., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L’Harmattan, 2012.171–196.

15 Köbel Szilvia, Szólásszabadság – szólás utáni szabadság, I–II., Betekintő, 2013/1., 2013/2. http://www.betekinto. hu/2013_1_kobel, http://www.betekinto.hu/2013_2_kobel (letöltve: 2016. 05. 06.).

16 Köbel Szilvia, Oszd meg és uralkodj! A pártállam és az egyházak, Bp., Rejtjel, 2005, 216.

17 Lásd ehhez Gárdos-Orosz Fruzsina, Az actio popularis jelene és jövője az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogi Iránytű. Az MTA Jogtudományi Intézetének tájékoztató kiadványa, 2011/1.

18 Lásd ehhez is Gárdos-Orosz, i. m.

19 Az eskü intézménye „a szolgálat erkölcsi szentesítését jelenti”, és amint az Abh.-ban megfogalmaztatik a „közfeladat ellátására irányuló tisztségek betöltése előtti ünnepélyes nyilatkozatok az államhoz való hűség és az alkotmányos rend tiszteletben tartásának követelményét juttatják érvényre”. Az „erkölcsi szentesítés”, valamint az állam iránti lojalitást és, tegyük hozzá: általánosságban hűséget kifejező aktus szorosan kötődik az ember személyiségéhez, világnézetéhez, valamint lelkiismereti és vallási meggyőződéséhez.

20 A hivatkozásokat lásd Köbel Szilvia, A köztisztviselői eskü és a lelkiismereti szabadság. Gondolatok az Alkotmánybíróság határozata kapcsán, Fundamentum, 2009/4(13), 117–133.

21 Lásd ehhez Somody Bernadette, Aki az Alkotmánybíróságot még megszólíthatja. Az ombudsman normakontroll- indítványozási gyakorlatáról, Fundamentum, 2012/2(16), 113–119

22 Lásd ehhez Haid Tibor, A közigazgatási bíráskodás főbb modelljei, Bolyai Szemle, 2010/1, 147–165; http://uni-nke.hu/ downloads/bsz/bszemle2010/1/10_haidltibor.pdf (letöltve: 2016. 05. 05.).

23 A 64/1991. (XII. 17.) AB-határozatban az Alkotmánybíróság az úgynevezett első abortuszhatározatban az orvosoknak és más egészségügyi dolgozóknak a terhesség megszakításában való közreműködés megtagadásával összefüggésben a következőket mondta ki: „az állam senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetővé tegye észszerű keretek között – az alternatív magatartást. Nem alkotmányellenes, ha ez utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok” (Abh 1991, 313.).

24 „Közölték velem, hogy »mondjak le önként« fasori állásomról, és fogadjam el a szintén kisvasút mellett fekvő Szank községben a lelkészséget. Szank Kecskemétről délre 40 km, a bugaci puszta mellett van. Szank községben volt a száz éve ott lakó reformátusoknak egy kis egyháza. A templomuk is olyan volt ott, a sívó homok világában, abban a nagy szegénységben, hogy csak a fundamentuma volt téglából, a többi vályogból.

Közölte velem Bereczky püspök úr, hogy ez van kijelölve számomra. Én azt sem tudtam, hogy hol is van ez a Szank meg Móricgát pusztai leányegyháza. De azt mondták, hogy ez Kecskeméttől délre fekszik.

Azt mondták, hogy tudnunk kell, milyen világban élünk, proletárdiktatúra van, és államvédelem van, bírói ítélet nélkül is ők rendelkeznek. Én meg örültem, hogy nem visznek az Andrássy út 60-ba, hanem ilyen sima úton elmehetek Budapestről. De hát azt a látszatot is meg kell tartani, hogy én »önként« megyek el innen. Elém tettek egy papirost, hogy mondjak le önként a tízezer lelkes gyülekezetes állásomról, és menjek a hatszáz lelkes tanyai kis gyülekezetbe. És akkor az volt nagyon érdekes, ahogy így most visszagondolok, hogy Isten teljes békességet adott a szívembe, és a papírra azt írtam: »Ezennel engedelmeskedve az egyház Urának, Jézus Krisztusnak, fasori lelkészi állásomról lemondok.« Szóval úgy éreztem, hogy e mögött az egész akció mögött ott van Istennek egy titkos akarata is. Hogy még mit fog Isten ebből kihozni, azt nem tudtam, de teljes békességem volt, és kíváncsian vártam, hogy Isten miért rendel engem oda.” (Miklya Luzsányi Mónika: Az igazak útján. 102 év szavakban és képekben. Dobos Károly élete, Bp., Harmat, 2007, 168.)

25 „– Klára, akarnak házmesternek menni Balatonlellére? Már hogyne akarnánk! volt az ujjongó válaszom […] Rozoga kerítés, csukott kapu mögött, gyomverte, bozótos, nagy gyümölcsös, lent a telek mélyén jókora emeletes ház. Te, Kati – mondom a sógorasszonynak –, ez valami tévedés, ez nem lehet a miénk. Csend volt, nem járt arra senki, bemásztunk a kerítésen, s megpróbáltuk a konyhabejáratot. A kulcs nyitotta, tehát a mienk. […] Csak álltunk, bámultunk, ahogy egy fehér vitorlás előttünk elsiklott. Sírva kiabáltunk egymásnak. […] Az ámor, a Balaton partnak egy akácforma bokra sűrűn benőtte az egész gondozatlan telket, s nekünk ezen a bozóton kellett átbujkálni, amíg lejuthattunk a hullámtörő falig, s ott a szó szoros értelmében gyökeret vert a lábam. A júniusi nap ragyogásában rám nevetett a nagy kék tükör és szemben a Badacsony. Mi ketten akkor úgy estünk térdre a hullámtörő gát előtt, mintha oltár lett volna. Sírtunk, nevettünk, és én csak mondtam, mondtam: »Én Uram és én Istenem, hát te még azzal is törődsz, hogy én szépet szeretek látni. Nem tűzfal, nem disznóól, hanem a Badacsony.« […] De ezzel a csodának még nincs vége. Amikor magunkhoz tértünk, s ismét talpra álltunk, megkerültük a házat, hogy lássuk minden oldalát. Kiderült, hogy a nagyszoba mellett nagy, félig üvegezett veranda van, amelyik négyes spalettával volt a szoba felől lezárva, s így mi fentről nem láttuk. Erre volt a főbejárat. A teraszra három lépcső vezetett. Ahogy akartam lépni a lépcsőkre, önkéntelenül felnéztem, s a szemöldökfára nagy betűkkel ez volt felírva: »Békesség nektek.« Olyan volt ez, mint az áramütés. Olyan volt, mintha maga Jézus mondta volna nekünk hangosan.” (Zsindelyné Tüd_s Klára, Csizma az asztalon, Bp., Harmat, 2013, 108–109).

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.