egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2016/3. számában

 

 AZ EURÓPAI ÚJ JOBBOLDAL „POLITIKAI TEOLÓGIÁJÁNAK” KRITIKÁJA*

BEVEZETÉS

Európa számos országában a politikai történéseket sok éve egyre nagyobb mértékben új jobboldali pártok határozzák meg. Gondolok itt Le Pen mozgalmára (Front National – Nemzeti Front) Franciaországban, az FPÖ-re (Freiheitliche Partei Österreichs – Osztrák Szabadságpárt), Belgiumban a Vlaams Blokra (Flamand Blokk), és újabban a német AfD-re (Alternative für Deutschland – Alternatíva Németországért). Ezek a jobboldali mozgalmak szélsőségesen megkérdőjelezik a háború utáni rendet, különösen az Európai Unió béketörekvéseit. A Közel- és Közép-Kelet szétesése, valamint számos afrikai állam instabilitása következményeképpen keletkezett menekülthullámok a legújabb időkben drámai módon járultak hozzá olyan új jobboldali pártok felemelkedéséhez, amelyek néhány országban – a megszerzett szavazatok szerint – már a legerősebb párttá váltak.

Ebben, az Európa számára sorsdöntő órában szeretném a következőkben néhány gondolattal bemutatni az új jobboldali pártok ideológiájának kapcsolatát a kereszténységhez, illetve a keresztény egyházakhoz. Azért is, mert éppen a legutóbbi időkben, bár nem az összes, mégis néhány jelentős új jobboldali párt a „keresztény Nyugat védelmezőjeként” határozta meg magát, és kereste a szövetség lehetőségeit a kereszténységgel, illetve egyházi csoportokkal. Ilyen módon a jelenkori Európában egyszerre csak létrejött egy új politikai teológia; ez annál meglepőbb, mivel a hetvenes-nyolcvanas években keresztény konzervatív körök a leghatározottabban szembeszálltak a dél-amerikai felszabadítási teológia „politikai teológiájával”. A felszabadítási teológiák – ez volt Robert Spaemannak a Hittani Kongregációig jutott fő szemrehányása – átpolitizálják a keresztény hitet, és az Isten Országáról szóló jézusi tanítást szocialista utópiává változtatják. Az új jobboldali pártok és a keresztény-konzervatív csoportok közötti aktuális szövetségek arról árulkodnak, hogy nem az „átpolitizálás” mint olyan, hanem a keresztény tartalmak és a baloldali politikai eszmék közötti kapcsolat volt a fő probléma, amelyet most nyilvánvalóan egy jobb-, illetve új jobboldali keresztény politikával akarnak felcserélni.

Amint a bevezetésben említettem, mondanivalómat új jobboldali pártok ideológiai horizontjainak bemutatására korlátozom. Ilyen módon nem fogom sem az új jobboldali mozgalmak felemelkedésének okait, sem az aktuális menekültkérdést közelebbről vizsgálni. Ennek ellenére bevezetésként szeretnék ezzel kapcsolatosan is tenni egy rövid megjegyzést.

Az új jobboldali pártok nem a semmiből keletkeztek, hanem abból a morális vákuumból, amelyet a legutóbbi harminc esztendő neoliberális vihara okozott. Ebben az időszakban ment végbe a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata pártok erkölcsi magjának megolvadása is. Röviden összefoglalva: amint a fasizmus a féktelen liberalizmusra adott reakció volt, úgy lett az új jobboldali, illetve posztfasiszta ideológia a neoliberalizmusra adott válasz.

A menekültkérdés olyan komplex kérdés, amelyet globális szempontból kell vizsgálni. Nem kevésbé összetett okai vannak a gyámoltalanságnak és annak a lassan már bizarr, nyilvános retorikának is, amellyel Európában a menekültkérdést tárgyalják. Álljon itt szemléltetésül egy történeti megjegyzés, és azután még egy, az aktuális menekültválságot illetően.

Európa a 16. század óta a kivándorlók kontinense volt. A 19. században a piacgazdaság belső dinamikája az európai államokat jelentős problémák megoldására késztette. Ekkor olyan gondolkodók, mint Hegel, a fölösleges proletariátus gyarmatokba telepítését ajánlották. 1800 és 1960 között kereken 60 millió olyan európai emigrált, aki kifejezetten gazdasági menekültek volt. Csak 1900 körül, amikor Barcelonában kolera tombolt, néhány év alatt egymillió spanyol hagyta el az Ibériai-félszigetet. Ez azt jelenti, hogy az újkori történelemben Európa most első alkalommal lett menekültek tömeges vándorlásának célpontja. Olyan tapasztalat ez, amellyel Európa szemmel láthatóan nehezen boldogul. A világ azonban közben önálló államok egységévé lett. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Szíriának vagy Afrika szegény térségeinek nincsen olyan gyarmata, ahova az emberek a polgárháború vagy a szociális nyomor elől menekülhetnének.

Európa ebben az értelemben sohasem volt zárt erőd, hanem egy olyan „cap” (’földfok’ – Derrida), ahonnan mindig új hullámokban kalandorok, katonák, telepesek és menekültek hatoltak be a világ más régióiba. Sok nép hosszú időn keresztül azt szerette volna, ha Európa a maga erődjében maradt volna. Európa az USA védelme alatt csak 1945 után húzódott vissza a történelem frontvonalából. A közelmúltban a gazdasági növekedés elősegítése volt a fő célkitűzés. Így a Közel- és Közép-Kelet szétesése durva ébresztőt jelent Európának világpolitikai szendergéséből. Bármennyire fájdalmasan is fog hangzani sokaknak: a történelmi visszatekintés arra tanít, hogy az az Európa, amely egy évezrednyi történelmét illetően mind kulturális, mind politikai értelemben szorosan kötődik a Közel- és Közép-Kelethez, nem fog békére lelni a földközi-tengeri térség igényeinek kielégítése nélkül.

Az egy esztendővel ezelőtti események, amikor is 2015 szeptemberében tömegek kezdenek el vándorolni a Balkánon keresztül Magyarországra, Ausztriába, Németországba és Svédországba, elsősorban az európai államok téves politikájának, nevezetesen a Dublin III Rendeletnek voltak a következményei, amely a menekültkérdést teljes egészében a dél-európai államok vállára helyezte. Amikor Olaszország és mindenekelőtt Görögország már nem volt képes egyedül viselni ezt a terhet, hirtelen káosz és jogilag tisztázatlan helyzet keletkezett, amely fölött az érintett államok átmenetileg ténylegesen elveszítették a kontrollt. Ez a sokk, ahogy azt már említettük, egy felelőtlenül megkötött, államok közötti egyezmény következménye volt, és nem az Európai Unió felelőssége, amely már 12 évvel korábban összeurópai megoldást javasolt. Szinte ajándékként hullott az új jobboldali mozgalmak ölébe: egyszerre, különösebb újabb erőfeszítés nélkül, választók óriási tömegeivel ajándékozta meg őket.

 

AZ ÚJ JOBBOLDAL IDEOLÓGIÁJA

A média nyilvánosságában, de a politikatudományban is gyakran illetik az új jobboldali pártokat „populista” jelzővel. Annak ellenére, hogy az idők során a kifejezés általánosan elfogadottá vált, számomra problematikusnak tűnik, hiszen, legalábbis a köznapi nyelvben, a „populizmus” kifejezés alapvetően pusztán csak a „nép” váltakozó hangulatához igazodó, ideológiától mentes politikát sejtet. Ebből következően az új jobboldal ideológiájáról beszélni már majdhogynem tématévesztésnek tűnik. Más szóval: a populizmusnak éppen az az ideológiája, hogy nincs kikristályosodott ideológiája. Ez az állapotmeghatározás azonban véleményem szerint az új jobboldali pártok veszélyes szerecsenmosdatása.

Kortárs elemzők az új jobboldali pártok létrejöttét és működését pszichológiai kategóriák segítségével írják le (kiemelik például a haragot az idegennel és az elfogadott erős pártokkal szemben, a középosztály hanyatlástól való félelmét); más politológusok az új jobboldali mozgalmakban az eddigi, megmerevedett struktúrájú pártdemokráciák korrekciós lehetőségét vagy egyenesen gyógyszerét látják. Az új jobboldali pártok – véleményük szerint – puszta tiltakozó mozgalmak, a kormányra kerülés szándéka nélkül.

Bár nem hamisak ezek az elemzések, az új jobboldali pártokat csak egyetlen szempont szerint értékelik. Mindenekelőtt azonban alulértékelik az új jobboldali mozgalmak ideologikus világképét.

Jan-Werner Müllerrel egyetértve az új jobboldali mozgalmakban olyan meghatározott, ugyanakkor flexibilis ideológiát látok, amely a jogállami demokráciák alapelveit és értékeit abban a formában, ahogy azok a 2. világháború után létrejöttek, veszélyes értelemben kiüresíti, ellehetetleníti.

Franciaországban az új jobboldali ideológia alapkoncepciója a Le Pen-mozgalom mentén jött létre. A központi ideológiai gondolatirány mindenekelőtt Alain de Benoist nevéhez köthető, aki a Nouvelle Droit fő ideológusainak egyike. Alain de Benoist élesen elhatárolja az új jobboldalt a régi nácizmustól, illetve fasizmustól. A két világháború közötti időszak ilyen mozgalmai két pillérre építkeztek: ideológiájuk mindenekelőtt nyíltan antidemokratikus volt; céljuk volt a demokráciák erőszakos megszüntetése. Másrészt rasszisták voltak; legkifejezettebben a nemzetiszocialista ideológiában, ahol a németekről mint felsőbbrendű fajról, valamint alsóbbrendű fajokról volt szó, amelyeket férgekként kell kiirtani vagy rabszolgaként felhasználni. Az új jobboldali ideológia elhatárolja magát a fasizmusnak ezen alapelveitől. Az új jobboldali mozgalmak elfogadják mind az emberi jogokat, mind a demokráciát, ennélfogva lemondanak az erőszakos hatalomátvételről, és pártolják a demokratikus választásokat. Az új jobboldali pártok a régi típusú rasszizmustól is elhatárolódnak. A rasszizmust minden faj, nép és nemzet egyenlőségének alapelvével helyettesítik. Az új jobboldali pártok morális-politikai alapja az „etnopluralizmus”, amely az univerzális morálnak egy meghatározott változatát jelenti. Mégis, éppen ebben áll azoknak az új jobboldali ideológiáknak a veszélye, amelyek a különböző etnikumoknak a saját területükön történő elismerését szorgalmazzák. Az új jobboldali ideológiák egyik kulcsfogalma ugyanis az egyes nemzeteknek az az „etnikai összetétele”, amelyet meg kell őrizni. Le Pen mozgalma mellett mindenekelőtt az Osztrák Szabadságpárt volt Jörg Haider 1986-os hatalomátvétele óta az új jobboldali ideológia legfőbb szereplője. „Ha a politikát nem az etnikai alapelvekre építik, akkor az emberiségnek nem lesz semmiféle jövője.”1

Arra a kérdésre, hogy tartalmi értelemben miként határozható meg az etnikum közelebbről, az új jobboldali pártok válaszai nagyon eltérők. Alain de Benoist – nem véletlen, hogy éppen Franciaországban – a francia nemzet keresztényellenes látásmódját képviselte. A legutóbbi időkben olyan új jobboldali pártok, mint az Osztrák Szabadságpárt, amelyek eredetileg szintén antiklerikálisak voltak, egyszerre csak, a keresztény nyugat védelmezőjeként, a kereszténység felé fordultak.

Talán most felteszik a kérdést: miben áll az új jobboldali pártok veszélye és fenyegetése?

A válasz a következő: az új jobboldali pártok az állam alapjának a saját értelmezésük szerinti „népet” és „nemzetet” tekintik, amely ilyenformán állami eszközökkel is biztosítandó. Ebben az értelemben követelte az Osztrák Szabadságpárt programjában átmenetileg a „hazához való jogot”, azaz, hogy az emberi jogok listáját ki kell egészíteni egy új emberi joggal, nevezetesen a „hazához való joggal”. Ám ebben az esetben egyszeriben lehetőség nyílik a tekintélyelvű politikára. A „hazához való jog” ugyanis nem olyan emberi jog, amely állami hatalommal kikényszeríthető, illetve amelynek hiányáért a polgárok panasszal élhetnének. Egy pluralista demokráciában az olyan fogalmak, mint „haza”, „nemzeti identitás”, sokkal inkább azoknak a nyilvánosságra tartozó, egymással folytatott vitáknak a tárgyai, amelyeket meghatározott emberi jogok (véleményszabadság, gyülekezési szabadság stb.) óvnak. Az ártalmatlannak tűnő, „hazához való emberi jog” kifejezésben tehát az a rendkívül veszélyes robbanóanyag rejtőzik, amely hosszú távon kiüresíti a demokratikus jogállamokat, illetve tekintélyelvű rendszerekké változtatja őket. A jobboldali ideológiák saját „nemzet”-, illetve „nép”-értelmezésüket az emberi jogok fölé emelik. Még ha tagadják is az emberi jogokat, az etnikai politika nevében belülről üresítik ki őket. Jörg Haider ennek megfelelően következetesen küzdött egy „Harmadik Köztársaság” létrehozásáért Ausztriában.

Biztosan állítható: semelyik liberális demokrácia sem épít kizárólagosan csak az univerzális értelemben vett emberi jogokra, hanem a „nemzeti identitás” értelmezésében bizonyos konszenzusra is. Még Habermas is, aki inkább egy alkotmányos patriotizmust tart legitimnek, minden demokratikus jogrendszert, az emberi jogok általános érvényűségét a nemzeti identitás megtartásának bizonyos elképzeléseivel köti össze.2 Az új jobboldali ideológiák csattanója abban áll, hogy az egyetemes érvényű emberi jogok és a partikuláris nemzeti identitás eszméje közötti feszültséget egyoldalúan a nemzet javára oldják fel.

Ezért kísérlik meg az új jobboldali pártok a népi ideológia nevében ellenőrzésük alá vonni a médiát, gyengíteni az államhatalmi ágak szétválasztását, különös tekintettel az igazságszolgáltatás függetlenségére. Az új jobboldali pártok igyekeznek lehetőség szerint az alkotmánybíróság intézményét is kikapcsolni, amelyet a fasizmus tapasztalatai következményeként sok országban csak a 2. világháború után hoztak létre, hiszen az alkotmánybíróság a jogállami demokrácia védelmi intézménye.

Ezért az új jobboldali pártok nem abban az értelemben populisták, hogy a nép hullámzó hangulatához igazodnának. Éppen ellenkezőleg. Az új jobboldali pártok sokkal inkább már eleve tudni vélik, hogy mi a népnek „az” akarata, és mindenekelőtt azt, hogy ki az, aki a néphez tartozik. Romák, zsidók, ateisták, szocialisták és avantgarde művészek a néptestnek rendszerint nem integrálható részei. Mivel az állam minden intézményét a népi ideológia képére szabják, a „posztfasizmus” kifejezést az új jobboldaliak ideológiájára vonatkozóan találóbbnak vélem. Akárhogy is hangzanak a kifejezések, az új jobboldali politika olyan tekintélyelvű államhoz vezet, amely elnyomja a pluralitást.

 

ORBÁN VIKTOR MINT AZ ÚJ JOBBOLDALI IDEOLÓGIÁK ÚJ FŐSZEREPLŐJE

Az új jobboldali ideológiák nem korlátozódnak az új jobboldali pártokra. Az új jobboldali ideológiák szellemisége már jó ideje átszivárog más pártokba, mindenekelőtt a kereszténydemokrata, de a legutóbbi időkben szociáldemokrata pártokba is. (Néhány nappal ezelőtt például a szociáldemokrata Miloš Zeman cseh államelnök fogadta Norbert Hofert, az Osztrák Szabadságpárt elnökjelöltjét, ezzel nyíltan beavatkozott a választási harcba. )

Az utóbbi években paradox módon egy kereszténydemokrata, Orbán Viktor vált Európában az új jobboldali ideológiák leghatalmasabb vezéralakjává. Ahogy azt itt röviden szeretném bemutatni, Orbán Viktor már nem képvisel „normál” értelemben vett kereszténydemokrata politikát. Ez nem gyanúsítás, hanem Orbán saját politikája bizonyítja, hiszen nyilvánosan képviseli azt az „illiberális demokráciát”, amely szerinte nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára a krízisből a kivezető utat kell, hogy jelentse.

Hogy a lehetséges félreértéseket már előre elkerüljem: célom nem Magyarország vagy a magyar emberek kritikája. Ettől osztrákként kiváltképpen tartózkodnom kellene. Kritikám a FIDESZ ideológiájára vonatkozik, és válasz arra az ideológiai harcra, amelyet maga Orbán robbantott ki.

Orbán ideológiája tartalmaz olyan új jobboldali elemeket, amelyeket az imént bemutattam. Sőt a kétharmados többséggel – a szavazatok 53%-os bázisán – Orbán új alaptörvényével Európában első alkalommal hozott létre egy államot az új jobboldali ideológia mentén. Mondhatnánk: Orbán megvalósította Haider „Harmadik Köztársaságról” szóló álmát. Ő azonban ezt nem harmadik köztársaságnak nevezi, hanem „illiberális államnak”.

Az új jobboldali ideológiák szellemisége különösen az Alaptörvénynek átnevezett magyar alkotmányban érezhető. Ez olyan preambulummal kezdődik, amely Magyarországot keresztény nemzetként mutatja be. Magyarország többé nem köztársaság, hanem keresztény nemzet. Igaz: sok alkotmány preambulumában mutatják be az adott nemzet történetét. A preambulum után közvetlenül az emberi jogok kánonja következik. A magyar alkotmány ennek ellenére egy döntő ponton eltér a többi, „nyugatitól”, ugyanis az alkotmánybíróságot kötelezi, hogy minden döntését a preambulum fényében, tehát a keresztény magyar nemzet nevében hozza meg. E ponton lesz nyilvánvaló az új jobboldali ideológiák veszélyes kétértelműsége a jogállami demokráciákkal szemben. A FIDESZ által a keresztény magyar nemzetről egyoldalúan létrehozott gondolat – amely az ellenzék hozzájárulása nélkül törvényileg lehetséges volt ugyan, de ellentmond mindenféle demokratikus morálnak – mértékévé vált az emberi jogok alkalmazásának. A nemzetnek az emberi jogok fölé rendelése központi eleme Orbán illiberális államról vallott felfogásának. Nemcsak Magyarországon hirdeti ezt nyilvánosan, hanem a nyugati médiában is. Példa erre a Weltwoche-interjú.3

Személyes benyomásom az, hogy Európa elitje, ha szellemi természetű kérdésekről van szó, csak sekélyes és másodrangú témákat vitat meg. Olyan „kedves ügyeket”, mint az emberi jogok, a haladás, a béke, a nyitottság és a tolerancia. Az európai közbeszédben nem beszélünk az alapvető témákról, nevezetesen arról, hogy tulajdonképpen honnan származnak ezek a kedves dolgok. Nem beszélünk a szabadságról, nem beszélünk a kereszténységről, nem beszélünk a nemzetről, és nem beszélünk a büszkeségről. Brutálisan szólva: ami ma az európai nyilvánosságban dominál, csak egy európai liberális blabla kedves, de másodrangú témákról.

Orbán az új jobboldali ideológiák párton belüli értelmezésének megfelelően a magyar identitást a „néppel” azonosítja. Mindenki ismeri Orbánnak a 2002-es választási vereséget követő hangsúlyos mondatát: „A nép nem lehet ellenzékben.” Az alkotmány mellett Orbán a médiát is rögtön ellenőrzése alá vonta. Orbán médiatörvényét az FPÖ példaként állította! Sok bírót elbocsátottak, az alkotmánybíróságot csak „feltöltötték”. Ezek az új jobboldali politika klasszikus eszközei.

Az aktuális menekültkérdés különösen éles fénnyel világította meg Orbán új jobboldali ideológiáját. Igaz, Magyarország egyoldalú kritizálása a menekültkérdésben szégyenteljes képmutatást sejtet. Az EU évek óta cinikusan veszi tudomásul ezrek halálát. A magyar kormány némely intézkedése, így a kerítésépítés Szerbiánál de facto EU-határozatot foganatosít. Ami a magyar menekültpolitikát annyira felháborítóvá teszi, az nemcsak a határzár, amelyet de facto még sok más EU-ország alkalmaz (legutóbb Svédország vonta ellenőrzés alá határait), hanem annak ideológiai igazolása: a menekültkérdésben Orbán mindig Magyarország „etnikai összetételére” hivatkozott, ami az új jobboldali ideológiák jelszava. Más szóval: a magyar „néptestet” meg kell védeni az idegen elemektől, pontosabban a látható kisebbségektől. Nem akarunk – ahogy az Orbán-kormány azt emberjogi és keresztény aggályok nélkül hirdeti – muszlimokkal együtt élni.

Mivel a jogállami demokráciák, amint azt már említettük, mindig az emberi jogok és a nemzeti identitás egységesítésén munkálkodnak, az EU államai azzal a kérdéssel küszködnek, hogy mennyi menekültet tudnak befogadni. Minden nemzetközi jog szerinti kötelezettség ellenére, ebben a kérdésben sok szempontot kell figyelembe venni. Az új jobboldali ideológiák megszüntették ezt a feszültséget. Ennek alapján Orbánnak már egyetlen menekült is sok. Az új jobboldali ideológiát ebben a kérdésben nem lehet jobban összefoglalni.

A nemzeti alapú elhatárolódás zökkenőmentesen illeszkedik a megvető és a megalázó tettekhez. Polgárháborús menekülteket általánosítva gazdasági menekülteknek deklarálnak. Ellátásukat privát segítőkre bízzák, nemkívánatos voltukat nyilvánosan kiplakátozzák. Hogy a beszéd eldurvulása az államilag szervezett idegenellenesség témában milyen következményekkel jár, arról Albert Camus évtizedekkel ezelőtt így fogalmazott: „A politikába beszüremkedő megvetés minden formája pedig a fasizmust készíti elő vagy vezeti be.”

 

A KERESZTÉNYSÉG ÚJ JOBBOLDALI ELTORZÍTÁSA

Sok új jobboldali párttal ellentétben Orbán Viktor a kereszténységre hivatkozik. Orbán ideológiájára erőteljesen hatnak keresztény teológiák. Kormányában két teológusnak van fontos hivatala. Hasonló helyzettel találkozhatunk időközben Lengyelországban is. Választási győzelme után Jarosław Kaczyński nyilvánosan köszönetet mondott a Mária Rádiónak, amelyről tudni lehet, hogy évtizedekig élvezte keresztény körök és a hivatalos egyház legmagasabb szintű köreinek a támogatását. Az új jobboldali politika keresztény verzióiban ezért egyúttal megjelenik egy új politikai teológia is. Az 1970-es évek felszabadítási teológiájával szemben azonban ezt az új jobboldali politikai teológiát eddig alig érte kritika és alig ütközött ellenállásba. Éppen ellenkezőleg, a hivatalos egyház fontos szereplői az új jobboldali politika leghatalmasabb támogatói közé számítanak.

Végül szeretném önöknek néhány példával bemutatni, hogy a keresztény Nyugat önjelölt védelmezői, éppen ellenkezőleg, a kereszténység morális magját rontják meg.

Orbán Viktornak 2015. szeptember 5-én Kötcsén elmondott beszédére hivatkozom. Ebben a beszédben Orbán a „liberális ideológiát” a kereszténységgel állítja szembe.4 Milyen az a liberális ideológia, amelytől Orbán radikálisan elhatárolódik?

Ez nála nemcsak a neoliberális gazdasági ideológiát, a szabadversenyes kapitalizmust, a pénzpiacok hatalmát jelenti. Orbán ebben a beszédben sokkal inkább az emberi jogokra helyezi a hangsúlyt. A liberális, tehát az emberjogi értelemben orientált politika egy globális falut hozott létre. Állítása szerint a Nyugat missziós hevületében – némelykor erőszakkal – minden népre rákényszerítette az emberi jogok gondolatát. Orbán víziója szerint az emberi jogok azon alapszanak, hogy minden embernek joga van a szabad helyváltoztatáshoz, hogy bárhol letelepedjék, ahol azt a legmegfelelőbbnek véli. Röviden kifejezve: a liberális ideológia megalkotta a globális falu képét. Nem kell tehát azon csodálkoznunk, ha kopogtatnak az ajtónkon.5

Egy ilyen liberális politika Orbán szerint gazdasági válsághoz vezet. Sőt, a liberális filozófia magából a gyengeségből, Európa hiányos önörvényesítő akaratából származik.6

Orbán szerint a liberális ideológiának nemcsak sok konzervatív, hanem a keresztények is felültek. Éppen a keresztény vezetők keverik össze illegitim módon a spirituális és politikai síkokat. Ezért szigorúan különbséget kell tenni a személyes és a politikai felelősség között.7

Mégis miben áll a keresztényi felelősség és a keresztény identitás? Amíg a liberálisok minden emberért felelősséget éreznek, a keresztény morált követők a kötelességkörök szerint:8 elsőként a családtagjainkért vagyunk felelősek, azután a falunkbeliekért, az országunk polgáraiért – és legvégül esetleg még másokért is.

Ahogy azt mindannyian tudjuk, nem ez a keresztény erkölcs lényege. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd felelősségvállalást kér a szükséget szenvedő érdekében, függetlenül attól, hogy az tagja-e családunknak, a törzsnek vagy a nemzetnek. Máté evangéliumának 25. fejezete ezt még egyszer hangsúlyozza: az utolsó ítéletkor megkérdezik majd, hogy mit tettünk a szegényekért, az éhezőkért, a hajléktalanokért stb., hiszen a szegényekben, egy muszlim menekült nőben is, magával Krisztussal találkozunk. Orbán ilyen módon éppen a keresztény tanítás központi részét ferdíti el, és teszi mindezt a keresztény Nyugat védelme nevében. A kötelességkörökről szóló tan ezzel szemben a „pogány” filozófiákra, például Ciceróra, mindenekelőtt a kínai etikára, konkrétan Menziusra jellemző. Mindenesetre Cicero és Menzius is úgy tartják, hogy a családon és a nemzeten túli felelősségünket lépésről lépésre ki kell kiterjesztenünk az egész emberiségre.

Ám Orbánnal együtt persze – és nem alaptalanul – érvelhetnénk úgy is, hogy a keresztény felebaráti szeretet idegenek vonatkozásában is csak a személyes morál dolga, de nem lehet egy politikai etika alapja. A privát és az állami felelősség között valóban szükséges a különbségtétel, hiszen egy pluralista demokráciában az államnak nem kizárólagosan csak a keresztény értéket kell megvalósítania, hanem respektálnia kell minden polgár morálját. Ám Orbán ennek ellenére kettős ellentmondásba keveredett.

Elsőként úgy, hogy maga Orbán helyezi a magyar nemzetet keresztény alapokra. Éppen az Alaptörvény törli el a személyes keresztény morál és a világi állam morális alapelveinek fontos megkülönböztetését. Aki keresztény államot szeretne felépíteni, nem vethetné szemére keresztény embercsoportoknak, hogy nem képesek megkülönböztetni a személyes morált az államitól.

Másodszor a liberális identitás, úgy, ahogyan arról Orbán beszél, maga is olyan keresztény gondolat, amely nincs ugyan benne a Bibliában, de megjelenik a 16. század teológiá­jában. A bibliai morálnak még nem volt a szeme előtt a világközösség problematikája. Az irgalmas szamaritánusról szóló történet felszólítás arra vonatkozóan, hogy segítségére legyünk a mindenkori szükséget szenvedőknek. A szamaritánus valóban nem érzi magát az egész emberiségért felelősnek. Ez Amerika felfedezésével és Európa erőszakos, gyarmatosító terjeszkedésével változik meg. Kolumbusz útja volt az újkori globalizációs folyamatnak az a kezdete, amelynek során az emberiség történelmében először él együtt minden nép és kultúra. Francisco de Vitoria ebben a helyzetben teremtett meg egy különleges látomást:9 Vitoria nemcsak a nemzetközi jog gondolatát találta fel, hanem az Újvilágban a bennszülötteken végrehajtott mészárlásokat látva, az egyén személyes felelősségét kiterjesztette az egész emberiségre. Bárhol is végeznek ki a világon igazságtalanul tömegesen embereket, a megsegítésük morális kötelesség. A nemzetközi jogban viszont Vitoria a keresztény alapelvek szerint éppen azt a látomást alkotta meg, amelyet Orbán liberális ideo­lógiának bélyegez, nevezetesen a világtársadalomnak azt a vízióját, amelyben nemcsak globális utazási és kereskedelmi jog létezik, hanem a globális értelemben vett letelepedési és honosodási jog is.

Vitoria bátor látomását természetesen heves kritikák érték. Thomas Hobbes teljesen rossznak tartotta a gondolatát. Az államok között Hobbes szerint kiküszöbölhetetlen hadiállapot áll fenn. Kant elfogadja ugyan Vitoria eszméjét, de jelentős megszorításokkal. A modern emberi jogok is de facto Vitoria teljesen szabad világtársadalomról szóló gondolatának beszűkített értelmezései.

Az emberi jogok nemcsak másodrangú „kedves dolgok”, hanem mély gyökerei vannak a 16. század keresztény teológiájában.

 

ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK

Ennek ismeretében látszik szükségesnek az új jobboldali mozgalmak és a keresztény csoportok, illetve keresztény egyházak – nemcsak a magyar egyházak vonatkozásában – botrányos szövetségét egész Európában nyilvános vita tárgyává tenni. Ebben a kérdésben valóban annak a keresztény Nyugatnak a jövője a tét, amelynek évszázadokon keresztül a sztoikus-keresztény morál etnikai univerzalizmusa és ezeknek transzformációi voltak a büszkesége. Itt kell emlékeztetnünk arra is, hogy a keresztény egyházak ma is hordozzák a 20. század náci/fasiszta rendszereivel való szövetségük nehéz örökségét. Az új jobboldali ideológiákkal való cinkosság a keresztény egyházakat a 21. század kezdetén oly módon tenné hiteltelenné, hogy árnyéka – és ez már most is egészen biztosan állítható – évtizedekre rávetülne a keresztények életére.

Mindezek ismeretében egyenesen a történelem paradoxonja, hogy a Latin-Amerikából érkezett Ferenc pápa, akinek világlátásában a felszabadítási teológia is érezhető, emlékezteti az európai keresztényeket a keresztény morál központi igazságaira. Lampedusán mondott beszédét, valamint a papoknak és kolostoroknak címzett legutóbbi felszólítását (hogy legalább egy menekült családot karoljanak fel) a szekuláris Európa intuitív módon eredeti keresztény tanúságként értelmezte. Ezzel szemben a pápát a keresztény Nyugat önjelölt új jobboldali védelmezői nyilvánosan szidják, sőt némelykor szinte már árulóként elítélik. Ebben a helyzetben, amikor az ideológiai frontvonalak mind a politikai filozófiában, mind a katolikus teológiában vadul keresztezik egymást, 2010-ben az Európa Tanács akkori elnöke, Herman Van Rompuy figyelmeztetett: „A nagy veszély a populizmus.” Ehhez a figyelmeztetéshez nincs mit hozzáfűznünk.

HANS SCHELKSHORN
filozófus, egyetemi tanár
Keresztény Filozófiai Intézet, Bécsi Egyetem

 

FORDÍTOTTA: SCHINDLER MÁTYÁS

 

1 Haider, Jörg, die Freihet, die ich meine, Berlin, Ullstein, 1993, (Report), 224.

2 Habermas, Jürgen, Faktizität und Geltung. Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des demokratischen Rechtsstaats, Frankfurt, Suhrkamp, 19922.

3 Ein Wort von Merkel – und die Flut ist gestoppt”. Interview mit Viktor Orbán, Weltwoche, 2015/46 (October). Magyarul: http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/beszedek-publikaciok-interjuk/a-weltwoche-svajci-hetilap-interjuja-orban-viktorral, letöltve: 2016. 09. 20.

4 A beszédet teljes terjedelmében a Demokrata 2015. szeptember 16. száma közölte. „Ha most […] szellemileg szemléljük azt, ami történik, akkor óriási lehetőséget kaptunk arra, hogy ha jól harcolunk ebben a vitában, akkor helyreállíthatjuk a nemzeti identitás és a keresztény identitás tekintélyét és vonzerejét a liberális identitással szemben.”

5 Miért kellene egy ilyen global village-ben, egy ilyen közös nagyvilágban az egyik embernek jobb körülmények között élni, mint a másiknak? Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, ha ilyen könnyen meg tudunk osztani egymással dolgokat, miért is ne tennék? Ezek az emberek részben a nekik kölcsön adott vagy rájuk erőszakolt kultúránk következtében már nincsenek a régi erővel a földjükhöz kötve, a múltjukhoz kapcsolva.”

6 Meggyőződésem, hogy jólétben élni és ezzel egy időben liberális módon jónak látni magunkat, többé Európában nem lehetséges. Ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy a legveszélyesebb kombináció, amit az ember ismer a történelemben az, ha az ember gazdag és gyenge. Ennél veszélyesebb kombináció nincs. Csak idő kérdése, hogy jön valaki, észreveszi a gyengeségedet, és elveszi tőled azt, amid van. Ha nem vagy képes megvédeni, ez biztosan be fog következni. A liberális filozófiából gyenge Európa következik, amely közben a gazdagságát meg akarja őrizni, de ha gyenge, nem tudja megőrizni.”

7 Ezért fontos, hogy különbséget tegyünk a személyes, egyéni felelősség és aközött, ami a kötelessége egy modern államnak.”

8 Tisztázni kell, hogy nem liberális nézőpontból – tudjuk, a liberális az egész világért felelős, merthogy jó ember, minden fáj neki, ami a világban történik, mindent a lelkén hord –, no, de ezzel a megközelítéssel szemben a mi identitásunkkal hogyan állunk? A keresztény identitás szerintem – bár vannak itt, akik teológiailag ezt sokkal pontosabban meg tudják fogalmazni – teljesen nyilvánvalóan fontossági vagy elhelyezkedési rendet rajzol ki a szemünk előtt. Először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért. Ez megelőz minden mást. Aztán jönnek azok, akikkel együtt élünk: a falunk vagy a városunk. Aztán jön a hazánk, és aztán jöhet mindenki más.”

9 Vö. Schelkshorn, Hans, Entgrenzungen. Ein europäischer Beitrag zum philosophischen Diskurs über die Moderne, Weilerswist, Velbrück, 2009 (Wissenschaft), 205–298.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.