egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

NÉHÁNY GONDOLAT FERENC PÁPA FOGADTATÁSÁRÓL

Régi divat nagy mondásokat idézni a szószéken, cikkek bevezetőjeként. Aláhúzza, kiemeli a saját mondandót a nagy példakép hasonló értelmű gondolata, olykor akár legitimálja a beszélőt magát. Az idéző önmagát erősíti, bátorítja a hivatkozással. A katolikus egyházban a pápát idézni eddig is szokás volt, nem nagyon meglepő, hogy Ferenc pápára is hivatkoznak. Érdekesebb, hogy hosszú idő óta a világi sajtó nem ironikus felhangokkal vagy kontextusban idézi, nem azért, hogy aztán ellentmondhasson neki, a szavai és az általa vezetett egyház egyes helyi képviselőinek tettei közti ellentmondást emelje ki.

 

A VILÁGI SAJTÓ PÁPA-RECEPCIÓJA

Őszinte lelkesedéssel figyelik nem katolikusok, talán nem hívők is: abból a kontextusból, ahonnan én nézem a világot, az ortodox többségű Romániából legalábbis így tűnik. A román média a közgondolkodással összhangban egyébként sem ellenséges a vallásos jelenséggel szemben, a pápákat, pápaságot mint tekintélyt tisztelettel figyelte korábban is, ám most sokkal nagyobb az őszinte lelkesedés, hiszen Ferenc pápa a kisembernek, a speciális katolikus teológiai-filozófiai okoskodásban nem járatos embernek is könnyen érthető szavakat mond és gesztusokat tesz. Kétségtelenül tettei, életmódja és kijelentései eddig zavartalan, megbonthatatlan összhangja, a következetesség hitelesíti: nem találni „fogást” rajta, ezért a pillanatnyi lelkesedés tartósulni látszik. De a tágabb nagyvilágban is efféle a recepciója, erre utal, hogy többek között a Time az év emberének választotta 2013-ban (igaz, volt már korábban is pápa az év ember náluk: XXIII. János és II. János Pál is „elnyerte” a címet). A világi, nem katolikus, nem hívő sajtó képviselőit megnyerte az új pápa nyíltsága, az, hogy nemcsak hivatalos (és valljuk be, sokszor „fanyelven” fogalmazott) sajtóközleményekben kommunikál, hanem személyesen, kertelés nélkül szembenézve, megválaszolva a legkényelmetlenebbnek szánt kérdéseket is, olyan nyelven, ami követhető és érthető. Emellett megválasztása után nem sokkal külön megköszönte az újságírók fáradhatatlan munkáját: ezzel jelezte, tudomásul vette, sőt értékeli azt a teljesítményt, ami mára sokaknak annyira természetes lett (hogy akár késő este is élőben láthatják a televízióban a felszálló füst színét, s hogy éjt nappallá téve szakértők társaságában hiteles és tényszerű a tájékoztatás).

 

MAGYAR KATOLIKUS RECEPCIÓ

Mindez kedves és katolikus szívet melengető, de végeredményben felszíni és kevéssé lényegi kérdés. Mégiscsak sokkal érdekesebb számunkra, milyen a pápa recepciója a helyi egyházban. Idézése is lehet csupán felszíni és felszínes, ugyanis szolgálhat takaróul, kibúvóul éppen a következményekkel járó cselekvés alól. Bár nem vagyok különösebben pesszimista ember, kicsit tartok ettől, ezért beszélek a jelenségnek erről az oldaláról. Tapasztalom a nagy előd és példakép, Márton Áron esetében is azt, hogy bár kiváló beszédeit, írásait viszonylag sokan ismerik és idézik (Erdélyben legalábbis), de a szavai mögötti tartalom következetes alkalmazásától visszariadnak, sőt, szinte tudathasadásos módon mennek el olykor éppen a szövegek szinte szó szerinti felmondói a következmények megfontolása és alkalmazása mellett.

Ferenc pápa megválasztása általában örömteli reakciókat váltott ki, bár az európacentrikusan gondolkodókat kicsit megijesztette: nem fogja érteni a „mi sajátos” gondjainkat... Gyakran tapasztalom, mennyire szűkkeblűen gondol az átlag magyar katolikus a világegyház sokszínűségére, különösen akkor, amikor nem csupán elméletileg kell a katolicitásban rejlő egyetemességre hivatkozni. Amikor ugyanis szinte „a tyúkszemünkre lép”, a bőrünket érinti az egyetemes léptékben való gondolkodás, immár kényelmetlenné válik, mert tekintettel kell lenni az egészen másra is, sőt: testvérként kell rá tekinteni, miközben mi még mindig magunkat tekintjük a sors által leginkább megpróbált, s most már jóvátételként minden kivételezést megérdemlő népnek. Ferenc pápa szavai és lénye maga ilyen szempontból meglehetősen kényelmetlen tényekkel szembesít. Többek között azzal, hogy bizony a katolicizmus súlypontja minden szempontból (számarányok, problémák, teológiai témák és beszédmód tekintetében is) immár Európán kívül esik, sőt, a világegyházban jelentkező problémák megoldási iránya másfelé mutat, mint amit mi kívánnánk. Nem tartható sem a (német) filozófiai gondolkodáson iskolázott, felsőbbrendűségi tudatában fölényes elméleti beszédmód, sem a teologizálás korábban megszokott, arisztokratikus elvontsága. Ferenc pápa nem „teológus-pápa”, a témák, amiket megfontolásra ajánl, nem elméleti „rágcsálásra” valók, hanem a megélt tapasztalatok tág perspektívájú teológiai mérlegelését, a következmények (gyors és pragmatikus) összegezését, majd szép, kidolgozott szavak halmozása helyett cselekvést ajánl és kér.

 

FERENC PÁPA PÉLDÁKKAL ILLUSZTRÁLT FŐBB TÉMÁI

A pápa nem gyönyörű szónoki teljesítményével brillíroz. Tetteket, mégpedig jól látható és könnyen értelmezhető tetteket sorakoztat fel. Felrázó a jól megalapozott egzisztenciájú, középosztálybeli katolikus széplelkek, de az intézmények számára az a személyes példa, hogy Ferenc pápa nem költözött be a pápai rezidenciára, nincs fényes udvartartása és legújabb márkájú, sok lóerős autója, együtt étkezik nemcsak a diplomáciai elittel, hanem mindenféle rendű, rangú, korú, nemű emberekkel. Beiktatására meghívta az argentin szemetest, főhelyre ültette az egyenruháját viselő férfit, ugyanakkor honfitársainak azt üzente: ne költsenek drága repülőjegyre, inkább nézzék a ceremóniát otthon a tévében, s a megmaradó összeget költsék a szegényekre. Újragondolta és megerősítette a pápai jótékonykodás intézményét, sokak tiltakozása, lekezelő hozzáállása ellenére a segítéshez nemcsak anyagiak útján közelít, hanem a szeretet leleményességével személyes formát talál rá, van ideje és figyelme erre. Újságírókkal beszélgetve (rendhagyó módon a repülőút alatt, valódi párbeszédes formában) kényelmetlen témákról, papi hibákról úgy szólt, hogy nem mentegette a bűnösöket és nem „a gonosz világot”, a mindent eltorzító közvetítőket hibáztatta. Árnyaltan közelített és láttatott olyan témákat is, mint a homoszexualitás, amelyről sommás ítéletet vártak volna tőle. Bizonyos körökben rémületet és ellenkezést keltett már első nagycsütörtöki ténykedése, amikor is a hagyománnyal ellentétben nem évekig trenírozott papnövendékek előre gondosan letisztított lábát mosta, hanem börtönbe ment, ahol rabok, köztük nők lábát csókolta meg: ez utóbbi kérdés valóságos teológiai lavinát indíthat el, vélték, hiszen ha az utolsó vacsora szigorúan férfi résztvevői közé nőket enged be, ez megbonthat minden korábbi rendet. A pápa gesztusait kezdetben vélhették pillanatnyi kisiklásnak, mára nyilvánvaló, hogy mindez következetes és eltéríthetetlen program.

 

AZ ÚJ EGYHÁZKÉP BEFOGADÁSÁNAK ESÉLYEI ITTHON

A kérdés és a tét számomra az, hogy képes-e az igazáról nagyon meggyőződött, kiépített és igen jónak vélt, jóléti és hatalmi eszközökkel is körbebástyázott igazában magabiztos magyar katolikus elit (egyének és intézmények, mindenekelőtt pedig a közbeszéd és közgondolkodás) legalább néhány kérdőjelet tenni eddigi mondatai, gondolatai végére. Amikor a már régen kész válaszok, cselekvési sémák helyét a valódi és közös gondolkodás veszi át, amikor ki-ki, főpap, plébános, teológiai tanár, kispap és világi krisztushívő leszáll a kiépített piedesztálról, önmagával szemben kritikusabb lesz, kinyilatkoztatásszerű, másokat elítélő mondatok helyett önbírálatot fogalmaz meg, akkor kezd számomra Ferenc pápa hatása magyar kontextusba is elérkezni. Addig csak felszíni, legitimáló, önigazoló hatású, külszíni katolicizmust érzékelek, nem megújulásra, a berögzöttségek feladására kész, élő hitet.

BODÓ MÁRTA
a Keresztény Szó és Vasárnap főszerkesztője, Kolozsvár

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.