egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/3. számában

A második világháború befejezésétől, 1945-től egészen 1990-ig a rendszerváltásig, Magyarországon módszeres keresztényüldözés volt, ami súlyosságában hozzárendelhető a Krisztus utáni első 3 század üldözéseihez. Indítéka, mint az első századokban is, a hatalom megerősítése volt.

Erről a keresztényüldözésről kívánok szólni, mert a legutolsó élő tanúk egyike vagyok. Nem tartozom a legtöbbet szenvedett vagy legmarkánsabb arcú hitvallók közé, de amit mondok, az ötvözete a levéltári iratok és a hitvallók személyesen elmondott élményanyagának, és csak az üldözés szerkezetének vázlatát adja.

   A megélt tapasztalat semmivel sem helyettesíthető tudást ad, amiért érdemes volt elviselni az évtizedek szenvedéseit.  Amit láttunk és megtapasztaltunk, az szintézissé állt össze bennünk. Most már lényegét tekintve látjuk a rendszert, az események szerkezetét mindabban, ami történt velünk, keresztényekkel és azokkal, akik valamilyen mértékben hozzánk tartoztak. Ez az áttekintés annyira sajátos, hogy csak az évek múlása és a tiszta hűség volt képes létrehozni, és nem csak értelmi munka eredménye. Kevés hozzá az idő történeti távlata, a hitelességéhez szükséges a megszenvedett valóság. A legnagyobb béke, amire eljutottunk a legnehezebb pillanatokban kizárólag a kegyelem ereje volt a számunkra, mindig, amikor a magunk ereje véget ért, annak a felismerésnek a gyümölcse volt, hogy valójában soha sem rólunk, a mi személyünkről volt szó. Mindig a két természetfölötti erő, a Jó és a Gonosz kozmikus küzdelmének voltunk szemtanúi, néha részesei, egyszer-egyszer áldozatai. Nem egyszer el is szégyelltük magunkat törékeny emberségünk felértékelésétől, amikor felfogtuk, hogy az ellenünk felvonultatott hatalom erőszakeszközei milyen nevetségesen túlméretezettek velünk szemben.

A keresztényüldözés szerkezeti képét Lénárd Ödön, a következő öt fázisban vázolta fel - halála előtt -, még 2002-ben. A történészek Lénárd Ödön halála utáni kutatásainak eredményei ezt nem változtatták meg, csak igazolták.

I. fázis 1945–1948 (–1951): Az Egyház közéleti háttérbe szorítása

  1. A II. világháború után a katolikus sajtót az államhatalom csak jelképesen engedélyezi. A katolikus sajtót a személyzet kézbentartásával és a cenzurával egyre jobban kivetkőzteti katolikus identitásából (1945).
    A nunciust ( Angelo Rotta) kiutasítják az országból (1945).
  2. Az államhatalom tönkreteszi a katolikus egyház anyagi alapjait. A csekély mérvű látszólagos kompenzációt az egyházak kézbentartására használják (1945).
  3. Felszámolják az összes katolikus civil szervezetet, (egyesületeket), és elveszik azok vagyonát (1946).
  4. Felszámolják a polgári pártokat, amelyek humanista együttérzéssel nézték az Egyház küzdelmeit (1947–1949).
  5. Államosítják a hitvallásos iskolákat (1948).
  6. Gyakorlatilag megszüntetik a hitoktatást (1949).
  7. Feloszlatják a szerzetesrendeket (1950–1951).
    Megegyezés (1951).
  8. Az Egyház megfélemlítése, elszórt egyedi rendőri akciókkal, amelyek a fázis végére központilag irányítottakká váltak.
    Ilyenek: Gyöngyös, Kis Szaléz ügye, Kamaraerdő, Oloffson Placid ügye

II.fázis 1948 – 1951:Az egyházi vezetés felszámolási kísérlete: főpapi perek

Előkészület:

  1. Pócspetri per: 1948
  2. Actio Catholica: 1948, Mihalovics Zsigmond és Lénárd Ödön pere
    Fővonal:
  3. Mindszenty bíboros pere 1949;
  4. Grősz József kalocsai érsek, Endrédy Vendel ciszterci apát pere 1950 – 1951.
    Mindezek következményeképpen három keresztény magatartásforma alakul ki:
    a) A föltétlen hűség (Mindszenty-vonal);
    b) A taktikázás (Czapik- Kalot- Barankovics-vonal);
    c) Az eladottság (Beresztóczy Milós-Horváth Richárd- Várkonyi Imre – Máté János vonal).
    Mindhárom magatartási forma keretei között akadt szélsőségesen és irreálisan naiv, pszichésen sérült és számítóan stréber

III.fázis, az 1950-es évek: A papi munkacsoportok perei

  1. Pálosok (Vezér Ferenc): 1951
  2. Ciszterci fiatalok: 1951                     
  3. Piaristák (Bulányi-Török): 1952        
  4. Bencések: 1953     
  5. Veszprémi Szeminárium (Major Kálmán): 1953;
  6. Jezsuiták: 1955, és 1956
  7. Központisták (Tabódy István): 1957
  8. Keresztény Front (Soltész-Szigeti): 1958

III.a) Az üldözések révén láthatóvá vált vonalak és gócok

Regnum, Bulányi, Budai Ciszterek, Szeged, Pécs, Örkényi, B.H., Jezsuiták.  
Akik külföldről dolgoztak haza: O.M.C. – (Török Jenő), Mester István, Szabó Ferenc  (Vatikáni Rádió), Katolikus Szemle (Békés Gellért), Jezsuiták

III.b) A párhuzamos politikai nyomás lépései

  1. Békepapok, papi békemozgalom (1950), békekölcsönök
  2. Az ÁEH megalakítása (1951), működése, előzetes hozzájárulás
  3. Főkegyúri jog (1951)
  4. „Bajszos” püspökök (1951)
  5. Opus pacis (1951)
  6. Az 1951-ben előirt eskütétel véghrehajtatása (1959)
  7. A rendőrség a püspökökön keresztül intézkedik.
  8. A Központi Szeminárium 1960/61 II. félév: 17 növendék eltávolítása
  9. Kompromisszumok, megalkuvások, az ÁEH tágító értelemben

IV.fázis, az 1961-es perhullám: az „ecclesie silens” elhallgattatási kísérlete. A „Fekete hollók” ügye

A perek sorozata:

  1. Havass Géza 
  2. Rédly Elemér 
  3. Regnum I. 
  4. Csapody Etele 
  5. Bolza Marietta 
  6. Kiss László
  7. Pálos György
  8. Tatár Margit
  9. Sigmond László
  10. Csonka Ferenc

V.fázis

V.a) Lassú lecsengés az 1964-es részleges „megegyezés” után

  1. Már biztosan kézben tartott egyházi szervezet az ÁEH működésében
  2. Kevés, de már jól ismert megtörhetetlen góc.

A perek:

  1. Regnum II (1964, 1965)                
  2. Jezsuiták (1965) Rózsa Elemér  
  3. Lénárd – Tímár közösség (1966)
  4. Regnum III. (1971)
  5. Domonkosok (1972) 

V.b) Az üldözések következtében kialakult és részben napjainkig tartó helyzet

  1. Az 1950-es évek első felére az államilag elismert egyházi vezetők kézbevétele lényegében teljessé vált.
  2. A tőlük taktikailag függetlenült keresztény csoportok – erősen megritkítva bár -, mindvégig dolgoztak.
  3. A keresztény társadalom széles rétegei elfáradtak, a félelemtől megnyomorodtak, kiüresedtek, formálissá váltak.
  4. Az üldözéstől személyükben érintettek jó része letört, magányossá vált. Gyakorlatilag értelmetlennek látta a magatartását, ha belülről nem is tudta felszámolni.

V.c) A fellélegzés

A rendszerváltozás 1990-ben.

VI. Az üldözés következményei annak megszűnte után:

A szervezetekben:

Mintegy két generáció kiesése, a személyi összetételek egészségtelenné válása.

A megmaradtak belső zavarai:

  1. Lelkiismeret-furdalás, amivel nem néztek szembe, azért elbátortalanodtak, és hol keserűség, irrealitás, hol nosztalgia, hol vágyálmok léptek a helyébe.
  2. A fel nem dolgozott múlt révén megmaradt a régi kettősség: az üldözöttek egyháza és a látható egyházi struktúra.
  3. Ennek következtében az evangéliumi szemlélet továbbra sem érvényesül. Egyházi tisztázódás épp úgy nem történik, amint az állami, társadalmi. A megbotlottak tisztulás nélkül jegyzik továbbra is a „céget”’, a hűségeseket a múltban és a jelenben is félreszorítják és agyonhallgatják.
  4. A tisztázatlan helyzetben az ifjúság nagyobb része céltalanul hányódik, szektások és galérik karjaiba kerül.

Mindhárom magatartás élvonalbeli képviselői – Mindszenty, Czapik, Beresztóczy – már halottak

*

A ma élők és szóvivők gyakorlatilag úgy viselkednek, mintha egyházüldözés nem lett volna Magyarországon, vagy ha volt is, annak ma már semmi jelentősége sincsen. A megalkuvóknak és a kollaboránsoknak volt helyes a magatartása, ők mentették meg a kereszténységet… Ennek igazolására megjelennek történészek tanulmányai[1].

Ma még senki sem tudja pontosan megmondani, hogy hány papot és civil keresztényt végeztek ki, hány hitvallót összesen hány évre ítéltek börtönbüntetésre, hány családot nyomorítottak meg hitük miatt, hány család és fiatal lett földönfutó, hazájából, otthonából kiűzött stb. A kutatások még évtizedekig fognak tartani.

Csak a Budapest Fővárosi Levéltár 228 lefolytatott bírósági per anyagát őrzi, ami több mint 1500 keresztény ember bírósági ítéletét tartalmazza.

Felmérhetetlen az az erkölcsi, egzisztenciális és anyagi pusztítás, ami a keresztényeket sújtotta.

A magyar társadalom az egyházüldözés következtében elveszítette erkölcsi tartását, ami a rendszerváltozást követően a nyugati értékvesztés hatására tovább hanyatlott. Fel kell ismernünk a jövő egészséges és becsületes kialakítása érdekében a múlt tárgyilagos és igaz kezelésének a jelentőségét.

Megalapozott G. Orwell[2] szava az „1984” című hires regényében: „Aki ura a múltnak… az ura a jövőnek. Aki a jelen ura, az uralkodik a múlt felett”, és Michael Stürmer[3] megállapítása: „… minden történelem nélküli országban az nyeri meg a jövendőt, aki kialakítja a visszaemlékezést, fogalmakat határoz meg és értelmezi a múltat”. Ezek azonban emberi következtetések. A történelem produkál váratlan fordulatokat.

Kétségtelen, hogy ma is vannak őszintén kereső fiatalok – nem is kevesen –, de ezeknek a százalékos aránya a társadalomban azért kicsiny. A hagyományos vallásossághoz hűséges idősek hamarosan már odaátról fogják kísérni a maiak erőfeszítéseit. Az Úristen azonban a kövekből is támaszt fiakat. A mi dolgunk, hogy hűségesek legyünk mindhalálig, tegyük meg azt, ami tőlünk telik, és legyünk nyugodtak, mert a történelem ura az Úristen. 

 

TÍMÁR ÁGNES O. CIST.

  

[1] Kálmán Peregrin OFM, Dokumentumok Grösz József kalocsai érdek hagyatékából 1956-1957

[2] George Orwell, 1984. Európa Könykiadó, Budapest 1988

[3] Orientierung, 59 (1959) p. 184

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.