egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2011/3. számában

(KÁDÁR JÁNOS NYILATKOZATAI ALAPJÁN)

Írásom a hatalom és az egyházak 20. századi viszonyáról tartalmaz gondolatébresztő, vitaindító megállapításokat. Az evilági hatalom — ha tetszik a politika — egyházakkal kapcsolatos törekvéseinek összetevőit, az egyik legsikeresebb és legnépszerűbb magyarországi politikus, Kádár János megnyilatkozásainak segítségével kísérlem meg felvázolni.

Szempontjaim bemutatása előtt röviden néhány evidenciaszerű illetve kevésbé ismert tényt szeretnék rögzíteni, amelyek megalapozták, hogy általánosabb érvényű jelenségeket az egykori kommunista pártvezető segítségével szemléltetek. Kádár János élete (1912–1989) lényegében egybeesik a „rövid huszadik századdal”. (Születésének 100. évfordulójáról jövőre emlékezhetünk meg.) A politikus egyik életrajzírója, Roger Gough, a politikust a „birodalmak gyermekének” nevezi:  aki a „boldog békeidőkben” az Osztrák-Magyar Monarchiában született, s akinek a náci Németország elleni harc határozta meg sorsát, politikai szocializációját, majd a szovjet birodalom helytartója lett. Politikai pályafutásának hazai elemzői (Huszár Tibor, Varga László) életútját, az egyik legsikeresebb, leghosszabb ideig hatalomban lévő politikusként elemzik. Kádár János 1945-től négy évtizeden át birtokolt különböző hatalmi pozíciókat. Kezdetben a kommunista párt jelentős, bár nem első számú vezetői közé tartozott, részese volt a totális diktatúra kiépítésének, majd néhány éves börtönbüntetés és az 1956-os forradalom után az ország vezetője lett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkáraként. Kevésbe ismert, hogy a kommunista vezető már fiatal funkcionáriusként is kiemelten foglalkozott az egyházakkal: kivizsgálója volt többek között az iskolák államosítását segítő Pócspetri-ügynek, Apor Vilmos püspök sorsának, ő volt a Mindszenty József elleni kampány egyik irányítója, belügyminiszterként ő felügyelte a bíboros elleni vádak összeállítását. S szinte csak a kutatók előtt ismert, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének (MDP KV) Titkársága 1950 júniusában a klerikális reakció ellen harcot vezető 3 tagú operatív bizottságba is beválasztotta. Mindezek alapján Kádár olyan bőséges tapasztalatokra tett szert, amelyeket hatalomra kerülve, az egyházpolitika új alapelveinek lefektetésekor jól érzékelhetően hasznosított.

Magyarország helyzete a világban a Kádár János uralma alatti több mint három évtizedben sokat változott. Nemcsak a nemzetközi kapcsolatoknak a hidegháborúban bekövetkező módosulása révén, hanem a korszakban kézzel fogható technikai-modernizációs folyamatok miatt is. Ehhez minden intézménynek igazodnia kellett a kommunista szervezetektől az egyházakig. Az MSZMP KB első titkára e folyamatok során az állandó praktikus alkalmazkodás megtestesítője lett. Miként a ma mérvadó történeti összefoglalások látják: Kádár adekvát embere volt a környezetében végbemenő változásoknak, személyes politikája lényegében megtestesítette azt (Kálmár Melinda), a nevével fémjelzett rezsim nem alkotott zárt hatalmi konstrukciót, inkább praktikus hatalomgyakorlásnak nevezhető (Romsics Ignác), sőt a politikai rendszer maga volt a praxis (Rainer M. János). Az egyházpolitika területén, kicsit sarkítva, elmondható, hogy a hatalom birtokosaként Kádár János a XII. Pius elleni rágalomhadjárattól eljutott a VI. Pál pápával való találkozásig, az egyházi vezetők elleni küzdelemtől (részben emellett) népfrontos együttműködéshez, a klerikális reakció elleni harctól, Szent István ünnepségek engedélyezéséig.

Megjegyzendő, hogy Kádár János egy olyan autodidakta politikus volt, aki elsajátította és hasznosította az előző korszakok történelmi tapasztalatait is. Ha a rendőrség, az állambiztonság szervezéséről vagy az egyházpolitikáról volt szó, a Horthy-korszak, az 1945 előtti világ a belső vitákban mindenkor hivatkozási alapul szolgált. A mából visszatekintve ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a pártvezető nevével fémjelzett korszak lezártnak tekinthető, történelemivé vált. Bár az időszak kutatása számos nehézséggel küzd, az egykor szigorúan titkos dokumentumokhoz hozzá lehet férni, megismerhetők a szűk körben megfogalmazott gondolatok. Így az alábbiakban Kádár saját szavaival illusztrálom a hatalmi törekvések különböző dimenzióit, az egyházpolitika céljait, módszereit, eszközeit.

A következőkben a hatalmi törekvéseknek hat összetevőjét különítem el.

  • A nyers hatalmi szempontok érvényesítése – egyházüldözés
  • Hatalmi manipuláció, megtévesztés
  • Az egyházak (totális) ellenőrzése
  • Felhasználás az uralom igazolására – legitimációpótlék
  • Mindennapi kihasználás (a társadalmi rend megerősítése)
  • Személyes imázsépítés

 

A NYERS HATALMI SZEMPONTOK ÉRVÉNYESÍTÉSE – EGYHÁZÜLDÖZÉS

A kommunista pártok ideologikusan meghatározott törekvése a proletárdiktatúra kiépítése volt. Ennek során céljuk minden alternatív hatalmi intézmény, autonóm közösség felszámolása és az eltérő világmagyarázatok kiiktatása volt. A totális hatalom kiépítése közben így a párt fő ellenfelei az egyházak lettek. A vallásosság megszüntetéséről, az egyházak felszámolásáról, elsorvasztásáról nemcsak a Rákosi-korszakban beszéltek, Kádár János, távlati tervként ezt 1960-ban az MSZMP Politikai Bizottsága előtt is megfogalmazta.[1] Mindez korántsem volt véletlen. Miként az újabb politikatörténeti összefoglalók számára már evidencia, a diktatúra kiépülésének 1948–1953 közti szakasza megismétlődött 1956–1959 között. A hatalomért folytatott harc során nyersen megmutatkozott, amint a politika saját logikája szerint cselekszik, mércéjeként az eredményességet tekinti csupán. Az alább bemutatott megtévesztő intézkedések fedezékében az ellenségesnek ítélt egyházi személyekkel szemben az apparátus tagjai nem voltak válogatósak az eszközökben egyik időszakban sem.[2]

A megfélemlítést is célzó részben tömeges, részben célzott intézkedések sora mélyen él a történeti köztudatban, alaposan feldolgozott a történeti szakirodalomban: az egyházi földbirtokok, majd az iskolák államosításától kezdve, szerzetesrendek működési engedélyének megvonásán át, kitelepítéseken, papok, lelkészek, hitvalló állampolgárok ellen lefolytatott konstruált eljáráson át olyan szimbolikus cselekedetekig, mint a Sziklatemplom befalazása, a Magyar Szentföld részleges, a Regnum Marianum templom teljes lerombolása. Az 1956 után lefolytatott eljárások, bár a fizikai erőszakot általánosságban kerülték, logikájuk szerint a korábbi ügyek folytatásaként, megismétléseként tekinthetők. Legfeljebb az akciókat már szélesebb ismeretek birtokában tervezték meg.

Eközben a kommunista diktatúra az ősi „oszd meg és uralkodj” elvét szinte tökéletesre fejlesztette. Az eddig feltárt ügyek a megosztásnak legalább négy dimenziójával szembesítenek: 1) az egyházak közötti, 2) az egyházak vezetése és a hívek közötti, 3) az egyházi közösségek közötti, 4) a kisközösségeken belüli manipulációkkal. Az elsőre jó példa a legmagasabb fórumokon született kötelező érvényű párthatározat, vagy Kádár János a korai időszakból való hozzászólása,[3] amelyek a katolikus, a református és az evangélikus egyházak eltérő kezelését fogalmazták meg. Az Egyházügyi Hivatal tervei között számos példát találhatunk, miként próbálták az egyházak vezetését, a püspököket elszakítani híveiktől. Megdöbbentő, ahogy a puha diktatúra éveiben az autonóm keresztény közösségeket, pl. a Regnum Marianum csoportjait és a Bokor mozgalmat, megpróbálták egymás ellen kijátszani. S ma már ismert, hogy az egyes kisközösségeken (pl. szerzetesrendek vagy a hiteles lelkészek körül épülő ifjúsági csoportokon) belül is zajlott az információgyűjtés.

A Katolikus Egyház elleni harcban, miként Kádár megnyilatkozásai is bizonyítják, végső soron jelen volt a Rómától való elszakítás gondolata is.[4] Ezek az ötvenes-hatvanas években megfogalmazott tervek — amelyeket legrészletesebben Fejérdy András tárt fel — még további kutatásokat igényelnek. Mindenesetre az ilyen típusú hatalomtechnikai manipulációk a nemzetközi politika eszköztárával folytak, a rezsim stabilitásának megerősítése érdekében.

 

HATALMI MANIPULÁCIÓ, MEGTÉVESZTÉS

A modern tömegtájékoztatási lehetőségek elterjedése, a diktatúra intézményrendszerével párosulva a manipulációs technikák széles eszköztárát biztosította a hatalom birtokosai számára. Az egyházellenes küzdelem elrejtésének példái a kezdetektől széles skálán mozogtak: a világháborúban megsérült és kommunista brigádok által helyreállított templomok bemutatása, az (egyházi) sajtó manipulációja, megrendelt filmek, színművek műsorra tűzése, teológiai álviták kezdeményezése mind-mind a figyelem elterelésének célját szolgálták.[5]

A pártközpontban a különálló intézkedések 1958-ra viszonylag koherens rendszerré álltak össze. Az MSZMP vezetése az egyházak és a vallás kérdésének kezelésével megfogalmazott legfontosabb elvei az egész Kádár-korszakban meghatározóak maradtak. Más szocialista országok tapasztalatainak felhasználásával egy többszintű stratégia alapjait fektették le. Elkülönítették a) az ellenségnek tekintett „klerikális reakció”, b) az egyházak és c) a vallásosság kezelését. Ennek kérdésköreit a Politikai Bizottság külön alkalmakkal tárgyalta, és a direktívákat gondosan elkülönítve juttatta el az illetékes szervezetekhez.

Így miközben a nyilvánosságban gyakran hangoztatták, hogy kerülni kell a „hívők vallásos érzékenységének” megsértését,[6] az antiklerikális propagandával kapcsolatos összehangolt tervek születtek. Az MSZMP 1958-as határozata sürgette az ifjúság világnézeti nevelésének kidolgozását, megkövetelte a pedagóguspályán bevezetett „antiklerikális szűrő” alkalmazását és az iskolai tananyag ismételt áttekintését világnézeti szempontból. Számoltak továbbá ateista írások, művek, műsorok megrendelésével a sajtóban, rádióban, illetve a könyvkiadás területén. A kommunista erkölcs kidolgozása mellett, új típusú családi ünnepségek meghonosítására adtak utasítást.

A rendszer nyilvánosságpolitikája az elkövetkező években gondoskodott a különböző színterek elkülönítéséről, így a hatalom birtokosai képesek voltak egyidőben különböző ellentétes tartalmú kijelentéseket is tenni. A megtévesztés, a propaganda, az ideológiai indoktrináció kiemelt eszköze volt a nyelv. Így például a diktatúrát megjelenítő MSZMP fokozatos háttérbe vonulása után a közigazgatási szerveket vagy a tömegmozgalmakat helyezték előtérbe. Ennek megfelelően a hatalom és az egyházak kapcsolatában is az állam­–egyház viszonyáról beszéltek, elfedve az állami szervek (közvetett) pártirányítását, és egyes hatalmi intézmények (pl. Belügyminisztérium) titokban szervezett egyházellenes akcióit. A rendszer egyházpolitikáját új, illetve megújított intézmények képviselték az Állami Egyházügyi Hivataltól, a Hazafias Népfronton át a békemozgalomig. Végül a hatalom részéről a közvetlen tárgyalások során is igyekeztek a meggyőző, megnyerő személyeket előtérbe állítani. Így lettek az egyházi vezetők fő tárgyalópartnerei Aczél György, Kállai Gyula vagy Miklós Imre.

 

AZ EGYHÁZAK (TOTÁLIS) ELLENŐRZÉSE

A pártállam kiépülését követően nagyméretű, tagolt jól szervezett apparátus gondoskodott az egyházak megismeréséről, ellenőrzéséről: az Állami Egyházügyi Hivatal, tanácsok, a pártszervezetek (az agitációval és propagandával foglalkozó) munkatársai, az államvédelem, állambiztonság tisztjei, tömegszervezetek funkcionáriusai. Az egyházakat ellenőrző szervezetek, hálózatok kiépítése nem volt zökkenőmentes. Hatékonyságuk időszakonként változó volt, korrekcióra szorult. Mindenesetre működésük megkezdése után tömegével állították össze a jelentéseket, szállították az adatokat.

Így a hatalmi szervek hitélettel kapcsolatos adatok tömegét elemezhették. Az egyes tekintélyes egyházi személyek feltérképezését követően személyes befolyásolási tervek is készültek. Az összeállított anyagokból az illetékesek az egyházak mindennapjaival kapcsolatban jelentős tudást halmoztak fel. Az egyházi tanítás megismerése mellett, így még alaposabban érzékelték az egyes közösségeken belüli töréspontokat.

A vallásosság és az egyházi tanítás társadalmi hatásainak felmérése meghatározta a politikai stratégiákat. 1958-ban a pártvezetés kimondta, hogy az egyházak a szocializmus körülményei között is hosszú ideig létezni fognak, így a párt stratégiáját ennek megfelelően kell kialakítani. A korábbi tapasztalatok alapján megállapítást nyert az is, hogy az egyházakkal történő direkt összeütközés jelentős társadalmi nyugtalanságot eredményezne – „sok erőt vonna el a szocialista építőmunkától”. Ennek kerülése pedig az egész kádárizmus lényegi alkotóelme volt. Így alakult ki az az egyházpolitikai modell, amely több funkciót látott el egyszerre. Ugyanakkor más kisebb kérdésekben– pl. vonzó ifjúsági programok szervezése — a hatalom birtokosai színfalai mögött akár még tanultak is a megfigyelt egyháziaktól.[7]

A totális ellenőrzés biztosítása végső soron a titkosszolgálatok is kiemelt feladata lett. Az egyházak a kezdetektől a rendszerváltásig a kommunista állambiztonsági szervek egy fő célcsoportját alkották. A technikai eszközök bevetése mellett leghatékonyabbnak a személyes beszervezések bizonyultak. Ma már ezzel kapcsolatban részletes statisztikák állnak rendelkezésünkre: 1958-ban 4663 katolikus pap közül 171 főt tartanak ügynökként nyilván, 1967-ben az egyházi elhárítást végző BM III/III-1 osztály 149 fős hálózattal 12 konspirált és 10 találkozási lakással rendelkezett. 1974-ben országosan 286 katolikus, 51 református, 26 evangélikus, 3 izraelita, 33 kisegyházi „ügynök”, összesen 399 hálózati személyt tartottak nyilván. 1975 és 1985 között 140-160 egyházi hálózati személlyel állt kapcsolatban a belső elhárítást végző BM III/III Csoportfőnökség. Emellett a hírszerzés szervei is foglalkoztatott néhány tekintélyes egyházi vezetőt.

A titkosszolgálati manipulációkat alkalmazó intézkedések, ma már jelentős részben kutathatók. Feltárásukat időről időre nagyobb érdeklődés kíséri. Az anyagok – kutatási és mentális értelemben vett – feldolgozása azonban még sok türelmet, párbeszédet és empátiát kíván.

 

FELHASZNÁLÁS AZ URALOM IGAZOLÁSÁRA – LEGITIMÁCIÓPÓTLÉK 

A propaganda által folyamatosan hangoztatott frázisok ellenére a pártállami hatalom stabilitása korántsem volt biztos. A kommunista világrend integritása már 1935-ben csorbát szenvedett a népfrontpolitika meghirdetésével. Ezt követően a rendszer válságai idején az együttműködést célzó tendenciák többször megerősödtek a kommunista mozgalomban. Mindez az egyházak kezelésére is kihatott, ahogy ez például a Sztálin halála utáni Magyarországon is megfigyelhető volt.

Ráadásul Kádár János éppen a hatalom csúcsára érve élhette meg, ahogyan 1956 októberében a hatalmi rendszer napok alatt összeomlott. Magyarországon így különös súllyal jelentkeztek a népfrontos bevonási törekvések is a hatalom részéről.  1954 után, 1957-ben vagy 1988-ban ezek a szándékok a nyilvánosság számára is érzékelhetővé válták. Az egyházakkal, az egyházpolitikával kapcsolatban az MSZMP vezetése 1956 után is rendszeresen foglalkozott. A megalkotott határozatok az egyházak elismerését és a szocialista építőmunkába történő sikeres bevonását tartalmazták. Az utolsó nyilvánosságra hozott dokumentum pedig, 1989-ben a korábbi időszak „torzulásaitól” való elhatárolódás jegyében született meg.

A hatalmon lévők helyzetének megerősítését szolgálta a különböző neveken megszervezett papi békemozgalom felvonultatása, általánosságban pedig a Hazafias Népfront életre hívása. A többpártrendszert és a civil társadalmat helyettesítő mozgalom testületeiben országos és helyi szinteken is kvóták alapján számoltak egyháziak részvételével. Közben az együttélésre kényszerült és együttműködésre kényszerített egyházi vezetés számos megnyilatkozása, körlevele látott napvilágot választásokkal, vagy egyéb társadalompolitikai kérdésekkel kapcsolatban.[8] Az egyházi megnyilatkozások legitimáció-pótlékként való felhasználása az egész korszakban általánosnak tekinthető.

Ezen túlmenően a kádárizmus sajátossága volt az ország külpolitikai elszigeteltségéből való kitörés, majd a nyugat felé történő nyitás. Az ország nemzetközi imázsának javítása érdekében az egyházi vezetők megnyilatkozásaival is számoltak.[9] Ez a hetvenes évek egyházpolitikai törekvései közül is a legfontosabbá vált. A kedvező külföldi megítélés érdekében a hatalom teljes eszközrendszerét mozgósította, a propagandától a titkosszolgálatokig.

 

MINDENNAPI KIHASZNÁLÁS (A TÁRSADALMI REND MEGERŐSÍTÉSE)

A kommunista erkölcs rendpárti, tekintélyelvű, archaikus elemeket őrző ideológiai képződmény volt. A rendezett magánéleti viszonyokra való törekvés, a tekintélytisztelettel kapcsolatos elvárások bizonyos pontokon találkoztak a hagyományos konzervatív elvárásokkal. A „békés egymás mellett élés” politikájának általánossá válása után pedig külön ideológiai kutatócsoport kereste azokat a lehetőségeket, amelyek az egyházakkal való párbeszédet, a bevonási tendenciákat erősíthették. Így nem véletlen, hogy a hatalom birtokosai több területen is megtalálták az együttműködést egyes „konzervatív” egyházi személyekkel. A (nyugati) modernizáció közös kritikája lehetett az első lépés a társutassá válás vagy akár hálózati személyként történő kollaborálás felé vezető úton.

[10]

Mindezt jól mutatja, hogy az egyházpolitikai kiegyezés után a hetvenes években a nyilvánosságban milyen területeken fogalmaztak meg pozitív véleményeket egyes lelkészekről, felekezetekről, egyházi törekvésektől. A klasszikus kultúra fenntartása mellett, ilyen elem volt a családi élet tisztelete, vagy a fogyasztói szemlélet kritikája. Ezeken a területeken olykor nagyobb teret engedtek a világiasságot bíráló egyházi megnyilatkozásoknak. Azonban a rendszer propagandájának egyik legerőteljesebb eleme a békeharc, majd békepolitika hirdetése volt. Az imperializmus háborús törekvéseinek leleplezéséhez már a korai időszakban is megpróbáltak szellemi és személyi muníciót szerezni az egyházaktól.

A bevonási törekvések eredményeként a hatvanas évekre a nyugati hatások, a modern (liberális, kapitalista) eszmék közös megvetése hozzásegítethetett egyes nem kommunistákkal a közös platform megtalálásában. A Katolikus Egyház esetében a hatalom részéről kifejezetten a II. Vatikáni Zsinat szellemével szemben állók megnyerésére törekedtek. Idővel a kiöregedő kádári pártvezetés célja a helyzetének, a kialakult hatalmi status quo-nak a védelme lett. Így minden a kialakult rendet megbolygató akcióra hisztérikusan reagált. Talán ez érthetőbbé teszi, miért került hosszú idő után újra az egyházi reakció témája a pártvezetés elé a nyolcvanas évek elején. A fennálló állapotok megőrzése érdekében az ÁEH-ban még olyan tanulmány is készült, amely kielégítetlen vallási igényektől tartva, engedélyezte volna a világiak nagyobb mértékű bevonását a Katolikus Egyház életébe.

 

SZEMÉLYES IMÁZSÉPÍTÉS

Kádár János tartós hatalmának egyik biztosítéka volt, hogy politikai pályának elhallgatni kívánt részleteit sikerrel tudta homályban tartani. Az évek során aprólékos munkával felépítette a paternalista országvezető képét. Így magánéletéről sem tudható sok minden. Az egykor reformátusnak anyakönyvezett, katolikusnak keresztelt politikus vallással, egyházakkal való kapcsolatáról kevés részletet közölt, csak néhány politika énje felépítéséhez felhasznált történetet tárt a nyilvánosság elé. Ugyanakkor az ország hagyományait, a realitásokat figyelembe véve ateista politikusként is számolt a vallásos állampolgárokkal. Lényegében egyetlen nyilvános önéletrajzi interjújában (Gyurkó László) például megemlítette a nevelőapjánál szerzett tapasztalatait a reformátusok és katolikusok viszonyáról, felidézte anyja kemény vallásosságát, sőt szűk körben bérmálási élményéről is beszélt. Előfordult, hogy a pártvezetés vitáiban „renegát katolikusnak” nevezte magát, tiltakozva az egyházat ért letartóztatások magas aránya miatt. Megnyilatkozásait, beszédeit olykor olyan „elszólásokkal”, mondásokkal (pl. hivatkozás Szent Antalra, gyónásra) tarkította, amelyek rezonálhattak a vallásos nevelésben részesült hallgatóknál.

Személyes imázsának építéséhez továbbá számos legenda terjesztése is hozzájárult. Egyes, a pártvezetőről terjesztett történet szerint együtt raboskodott Mindszenty Józseffel (azaz a Rákosi korszak áldozatai voltak.) A rendszer pozitív nyugati képe, a sikeres magyar egyházpolitikai modell megteremtése pedig az ő érdeme volt. Az ilyen és ehhez hasonló mítoszok akár a mai napig hatnak, keletkeznek. Jó példája ennek a Kádár halálos ágyán történő gyónásról szóló nemrégiben újra felröppent hír. Ugyanakkor tény, hogy a pártvezető több egyházi vezetővel állt személyes kapcsolatban. A velük folytatott levelezés részben fennmaradt, megmutatja miként igyekezett, hol megnyerő, hol távolságtartó, megalkuvást nem tűrő arcát mutatni a személyes érintkezésekben is.[11]

Végül érdemes megemlíteni, hogy a kádári politika képes volt az egyházakkal kapcsolatos intézkedéseit egyéb törekvéseinek alárendelten kezelni, sőt az egyházpolitikát általános céljai erősítése érdekében is felhasználni.[12] Ez jól mutatja a tartós politikai hatalom egyik lényegi összetevőjét. Kádár János vezető szerepe több mint harminc éven át megkérdőjelezhetetlen volt a magyar belpolitikában, s ez önmagában is további mélyebb elemzésekre sarkallja a kutatókat.

Most személyére fókuszálva a hatalom és az egyházak viszonyának hat különböző dimenzióját vázoltam fel. Felsorolásunk nem teljes, és az egyes törekvések nem egyenrangúak, időben eltérő a jelentőségük, azonban vázlatom talán rávilágít arra, hogy mi az oka annak, hogy a korszak emlékezetében – egyháziak és világiak körében – eltérő képek élnek a hatalom törekvéseiről.

A felsorolt szempontokkal kapcsolatban felvethető: Ezek a hatalomtechnikai stratégiák mennyire általános érvényűek? Milyen mértékben él velünk a kádárizmus? Az egykori és esetlegesen továbbélő hatalmi törekvések megértéséhez, a megismeréshez, további kutatások, a megosztó politika okozta sérelmek feldolgozásához pedig párbeszéd szükséges. A konferencia résztvevőjeként abban reménykedem, hogy az Egyházfórum ezeket a célokat is szolgálja majd a jövőben.

TABAJDI GÁBOR

[1] „… mit akarunk mi az egyházzal a katolikus egyházzal vagy a többivel. Kállai elvtárs elmondta, most nem úgy lesz, hogy alkalmazkodnak és megmaradnak, hanem alkalmazkodnak és meg fognak szűnni. A ma élő embernek azonban nem mindegy, hogy ez ötéves vagy 70 éves perspektíva” (1960. március 1. MSZMP PB ülés).

[2]  „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom.”„A klerikalizmus elleni harc egységes rendszert képez, amire megvannak a megfelelő eszközök, egészen a Belügyminisztériumig” (1958. június 10. MSZMP PB ülés).

[3] „… a katolikus egyház továbbra is huza-vonát csinál a tárgyalások folytatásával kapcsolatban. A katolikusok hallgatásának ellensúlyozását célozza a református egyház múltheti nyilatkozata” (1949. január 17. BM Politikai Kollégium ülés).

[4]  „Rómától való függetlenedést fel lehet vetni, de világosan kell beszélni és meg kell mondani, hogy a politikai elhatárolódás a döntő” (1958. június 10. MSZMP PB ülés).

[5]  „együttműködésünk van az egyházzal, politikai természetű együttműködés, amely egyidőben együttműködés bizonyos alapvető kérdésekben és harc a tömegek befolyásáért”(1958. július 22. MSZMP PB ülés).

[6] „A vallásos világnézet elleni eszmei harc nem sértheti a hívők vallásos érzületét és nem korlátozhatja a vallásgyakorlás szabadságát. Az államot a lojális viszony célkitűzése vezérli az egyházakkal szemben, amelyeknek anyagi segítséget nyújt egyházi funkcióik elvégzéséhez. Az egyházak tevékenységének szabadsága ugyanakkor nem korlátozhatja a tudományos materialista világnézet terjesztésének szabadságát” (Az MSZMP PB 1958. július 22-i határozata).

[7] „A KISZ figyelmét kell-e hogy felhívjam… hogy az egyházi befolyásnak milyen forrásai vannak.,, jön a pap. Aki elmegy csuhában – de most már az sem kötelező – összeszed 15 gyereket, nem szégyelli magát a falu szélén focizik velük. Azok imádják, tűzbe, vízbe mennek értük, és nekünk ilyenek nincsenek… akik erre képesek…. Bár volnánk ilyen KISZ aktivistáink, akik ilyenekkel foglalkoznának!” (1983. február 15. MSZMP PB ülés)

[8] „Már a szószékről is hirdetik, hogy az állampolgár ne felejtsen el szavazni menni, és a Népfront jelöltjére szavazzon” (1983. február 15. MSZMP PB ülés).

[9]  [Egyházi vezetőnknek] „….külföldi, más egyház progresszív elemeivel… széleskörű kapcsolataik vannak, amelyek hasznosak számunkra, a békepolitikát viszik. Különösen erősek ezek, a mi egyházi embereinknek van hatásuk a protestáns egyházakban… külföldön”(1983. február 15. MSZMP PB ülés).

[10] „Van nekünk is olyan párttagunk, aki 12 évvel ezelőtt még hívő püspök volt és most hitetlen, kommunista párttag…” (1960. március 1. MSZMP PB ülés)

[11] „A harci eszközök között szóba került, hogy a párttitkár beszéljen, vagy ne beszéljen a pappal. Ha Münnich és Kállai elvtársakat elküldjük a kárhozatba, és azt mondjuk, hogy beszéljenek a püspökökkel, akkor a megyei titkárnak is kell beszélni bizonyos időnként az ő püspökével, papjával”(1958. július 22. MSZMP PB ülés).

[12] „Pártunk a vallással kapcsolatos tevékenységet mindenkor az általános politika, az osztályharc érdekei alá rendeli…Számunkra nem az a fő kérdés, hogy ki a vallásos és ki ateista, mivel ebben az esetben a harc fő frontja a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről a vallásos és nem vallásos dolgozók ellentétére tevődne át.” (1958. július 22. MSZMP PB ülés)

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.