egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Oldalakat megtöltve lehetne ma már sorolni mindazt, amit Ferenc, Róma püspöke megválasztása óta tett és mondott. Jól vagyunk informálva az elmúlt év márciusában pápává választott argentin jezsuita bíboros lépéseiről, hisz a média eddig nem tapasztalt előszeretettel tűzi hasábjaira a pápa szavait, s hozzá kell tenni, hogy eddig nem, vagy csak nagyon ritkán tapasztalt pozitív hangnemben. Ennek egy fő oka van: Ferenc pápa tolmácsolásában a krisztusi tanításnak életíze van.

Maga a tanítás persze nem új, hiszen krisztusi örömhír mindaz, amit a Szentatya mond, tesz, ír, az egyház kétezer éves tanítása, azonban a mód, ahogyan mindez megnyilatkozásaiban a mai kor embere számára értetővé lesz, az az újdonság, az a mediatizálandó szenzáció. A következőkben három ferenci fundamentumot emelek ki, mely véleményem szerint minden újdonságként ható tanítás alapja és egyben legfontosabb eszköze is.

Ferenc pápa megválasztását követően, már ott a Szent Péter-bazilika erkélyén párbeszédet kezdett a mai kor emberével, mely dialógus azóta is tart, különféle formában jelenik meg: telefonbeszélgetések, interjúk, reggeli prédikációk, twitter üzenetek, pápai buzdítás és sorolhatnánk. Továbbmenve állítható egyben, hogy a párbeszédre ösztönzi az egyház minden sejtjét, beleértve a tradicionális értelemben vett hierarchia legfelsőbb szintjét is. Egy valóság közeli egyházi gyakorlatot szorgalmaz ezzel Róma püspöke, mely nem párhuzamos a 21. század emberének kihívásaival, örömeivel, bánatával, hanem látja, érti és bátran tematizálja mindazt, ami a realitás része. A párbeszéd azonban nem moralizáló vagy életidegen, elsősorban nem szabályokkal és tiltásokkal teletűzdelt üdvösségre vezető utat hirdet, hanem mindenekelőtt felemel, és beszélgető partnerré tesz bárkit. Ferenc pápa a valóságot szemlélve megállapítja, hogy a társadalom olyan, mint egy katonai kórház, ahol az élet harcainak sebesültjei várják és remélik a gyógyulást, az egyháznak ebben a helyzetben pedig egy a dolga: „gyógyítani, gyógyítani, gyógyítani“ (és nem moralizálni!). A lelkipásztori program címzettjei tehát egész egyszerűen a rászorulók, akikhez az egyház immár nem barokkos körítéssel, kerülő utakon kell, hogy eljusson, hanem rögtön; „felesleges vizsgálatok“ és különösebb feltételek megszabása nélkül.

A meghirdetett lelkipásztori program másik lényege: Isten cselekvő népe. Ferenc pápa tehát nem csupán megszólít, hanem a társadalom cselekvő alanyává is teszi azt, akit megszólít. Öntudatos, felnőtt, lelkiismereti szabadságának boldog tudatában tevékeny kereszténységre buzdít ezzel szüntelen. A világot jól ismerve és szeretve érzékeli, hogy csakis az ekképpen megélt kereszténység képes átjárni az egyházat, és tudja alakítani a világot. Az egyház ereje pedig abban a közös munkában van, melyet püspökök, papok és a nép együtt végeznek, hiszen az emberi méltóság hierarchiájának azonos lépcsőfokán állva meghívásuk közös, csupán a szolgálatok különfélék. Ebben az értelemben az egyházi hierarchia fontos feladata segíteni Isten népét abban, hogy cselekvőképes legyen a társadalom és benne az egyház legkülönfélébb területein.

A társadalom és a világ legkülönfélébb területeit pedig akár szó szerint is lehet érteni, ha figyelemmel követjük Ferenc pápa törekvéseit. Hiszen számára igencsak fontos szempont a világ sokszínűsége, a különféle kontinensek eltérően színes, egyházat gazdagító kulturális és társadalmi valósága. Éppen ezért szorgalmazza az egyház centralizációjának helyettesítését a decentralizált egyházformával, komoly jelentőséget tulajdonítva ezzel az egyház társadalmi tanításából már jól ismert szubszidiaritás elvének. Karikatúrák Ferenc pápát a világ plébánosaként ábrázolják, olyannak, akit a világegyház sokszínűsége nem elrettent, hanem gyönyörködtet, és egyben arra a munkára ösztönöz, minek eredményeként ezek a különbözőségek mindinkább az isteni szeretet megnyilvánulásának otthonos elemeivé lesznek. Ezért fáradozik a részegyházak felértékelésén és Róma központi szerepének alakításában, melynek értelmében a Kúria elsősorban segíti és támogatja a részegyházak kezdeményezéseit, nem pedig csírájában elfojtja azokat.

Ha valami életízű, akkor az dinamikus, alakuló, vagyis fejlődni vágyó valóság. A ferenci tanítás ilyen fejlődni akaró és fejlődni képes egyházat szorgalmaz. Az egyházi gyakorlat szükséges alapmelódiáját Róma püspöke szüntelen, különféle módon ismételten hangsúlyozza: gyógyító és felemelő dialógus, cselekvő nép és decentralizáció. Ez sokak számára szimpatikus és lelkesítő, vannak azonban, valljuk be, olyanok is, akik érthetetlenül, félve és elbizonytalanodva állnak az újszerűen ható, haladást serkentő lelkipásztori program előtt. Azt nehéz volna ma megjósolni, hogy hosszú távon mit képes megmozgatni Ferenc pápa életbarát lelkipásztori terve. Azt azonban egyszerű látni, hogy a program sikerének záloga helyi értelemben véve és jelképesen mondva, két szereplő kezében van: Isten népe és/vagy a püspök kezében. Elégséges, ha egyikük veszi nagyon komolyan a Szentatya programját. Hiszen ha a részegyházban Isten népe méltóságának és szabadságának tudatában Isten országát építő cselekvő alannyá válik, akkor akár még egy érthetetlenül álló főpásztort is képes lesz „körülbástyázott uralkodásából“ kimozdítani. Igaz ez azonban fordítva is: egy részegyház motivált, fellelkesült főpásztora képes lesz még a legeltespedtebb nyájat is megnyerni és szűkebb otthonának cselekvő alanyává tenni akkor, ha nemcsak ismeri, hanem szereti is „nyájának szagát“, vagyis odafigyel és beszélteti őket mindarról, ami a szívükben van.

(Az idézetek Ferenc pápa mondásai, elsősorban az Antonio Spadaro jezsuitával készült interjújból, valamint további gondolatok az Evangelii gaudium apostoli buzdításból.)

CSISZÁR KLÁRA
teológus, Bécs

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.