egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

EGYHÁZVEZETÉSI MODELLEK*

Az egyházvezetési modellek, bármennyire is jogi, fegyelmi természetűnek tűnnek, valójában mégis – hol reflektált, hol reflektálatlan módon – egyháztani gondolatrendszerek, amelyek meghatározzák az adott közösség konkrét alaköltését, kihatnak önreprezentációra, döntéseire, életképességére vagy -képtelenségére.

 

NAGY” ÉS „KIS” EGYHÁZTANOK

Hatósugaruk alapján két csoportba osztom az egyháztanokat:

Nagy egyháztanok”: olyan eszmei mátrixok, amelyek a teljes Egyház világszintű megvalósulását határozzák meg. A Római Egyház életében szembeszökő folyamatosság mutatkozik a Tridentinum, az I. és a II. Vatikánum során. Szívesen beszélünk ugyan egyháztani fordulatról, ám a gyakorlat szempontjából a II. Vatikánum a nagy átalakulásnak inkább az intuícióját vagy irányfényét, semmint a megvalósulását hozta magával. A sarokkövek ugyanis változatlanul az eucharisztia (liturgia) központisága, a hierarchikus szemlélet kritikailag kevéssé reflektált hangsúlya és a pápai hivatal tradicionális szerepértelmezése. A Zsinat mindhárom kérdésben fontos igazságokat fogalmazott meg. A liturgikus konstitúció hangsúlyozza az istentisztelet minden hívőt „nagykorúságra” eljuttató, a közösség minden tagját aktívan bevonó, a világban jelszerű szerepet megvalósító természetét.1 A hierarchikus gondolkodás pedig hozzá-, sőt alárendelődött az Egyház mint Isten népe látásmódnak, amint ezt a Lumen gentium konstitúció sok vita során megérlelődött szerkezete mutatja.2 Ebben a keretben a pápai szolgálat is pontosabb helymeghatározást nyert: a I. Vatikánum infallibilitás-dogmája berendeződött a teljes püspöki kollégiumnak in docendo,3 Isten népének pedig in credendo4 vallott tévedhetetlenségének koordináta-rendszerébe. Ezzel együtt – szakítva az újskolasztikus megközelítéssel – nem a pápai szolgálatból vezette le a püspöki szolgálat értelmezését (delegációs modell), hanem épp fordítva: a kollegialitás felől közelítette meg a péteri szolgálatot.5 Ezek okán érthető, miért kiemelten fontos, hogy a Zsinat communio hierarchicának, nem pedig hierarchia communitariának nevezte az Egyházat.6 Ezáltal nemcsak a „nagy katolikus egyháztan” relecture-je, de szó szerint redimenzionálása előtt nyílt meg az út. Hogy ez csak döcögve, megtorpanva, sőt olykor hátrafordulva haladt „előre”,7 nyilvánvaló abból is, hogy II. János Pál felhívott a primátus gyakorlása formájának újragondolására.8 Erre az ösztönzésre reflektálva sajnos jogos Ferenc pápa megállapítása, aki szerint: „Keveset haladtunk előre ezen a téren.”9 Hozzátehetem: a „nagy egyháztan” egészére is igaz ez, ráadásul a „kevés előrehaladás” java inkább a teológusoknál, semmint az egyházi gyakorlatban érhető tetten.

Kis egyháztanok”: kis egyháztanoknak azokat a teológiai rendszereket, illetve egyházfegyelmi, jogi megoldásokat nevezem, amelyek a helyi egyházak szintjét igyekeznek tisztázni, ebben a dimenzióban nyújtanak eligazodást, tárnak fel távlatokat, és valósítanak meg gyakorlati modelleket. A II. Vatikáni Zsinat ezen a téren valóban áttörést hozott: valódi teológiai tartalommal töltötte meg a „helyi egyház” vagy „részegyház” fogalmát, abban nem pusztán szervezeti egységet vagy intézményes formát látott.10 Az I. Vatikánum után elburjánzott, a pápai primátust szélsőségesen valló nézetek már-már az egyetlen Római Egyház fiókintézményeinek tekintették az egyházmegyéket, a püspökökben pedig a pápa kihelyezett képviselőit látták. Ha voltak is ettől eltérő nézetek, azok csak a teológiai véleményformálás peremvidékein bukkanhattak fel. A II. Vatikánum után azonban szükségszerűvé vált a helyi egyházak teológiai, liturgikus és morális, fegyelmi és jogi státuszának újragondolása, kidolgozása. Ezzel együtt pedig lehetőség nyílt a „kis egyháztanok” kidolgozására is – volt helyi egyház, amely nagyon elevenen élt ezzel a lehetőséggel, mások inkább a „római primátus” túlhajtott értelmezésének védernyője alatt érezték jól magukat. Az mindig érdekes kérdés volt és marad, hogy a pápai Tanítóhivatal (és a szentszéki struktúra) miként viszonyul a helyi kezdeményezésekhez. A csekély előrelépés ítélete ezen a téren is áll, hiszen Ferenc pápa a már idézett helyen így folytatja gondolatát: a Zsinat által a helyi egyházak, kiemelten a püspöki karok kapcsán megfogalmazott „óhaj még nem valósult meg teljesen, mert nem dolgoztak ki elegendő mértékben egy olyan alkotmányt a püspöki konferenciáknak, amely konkrét jogkörök alanyaként értelmezné azokat, beleértve ebbe egy bizonyos hiteles tanításbeli tekintélyt is. A túlzott centralizáció ahelyett, hogy segítené, csak bonyolítja az Egyház életét és missziós dinamikáját.”11

Világos, hogy a „nagy egyháztan” és a „kis egyháztanok” elválaszthatatlanok, akárcsak a krisztológia dallalto és dal basso szempontja. Itt talán helyesebb lenne a centrumból, illetve a perifériából kiinduló egyháztani víziókról szólni. Ugyanakkor az is magától értetődő, hogy a második kategóriába sorolható állásfoglalások csak annyi valós érvényre tehetnek szert, amennyire befogadást nyernek az elsőbe. A túlzó centralizmus végül kiiktatja a „kis egyháztanokat”. Erre utal Ferenc pápa, amikor így ír: „Nem helyénvaló, hogy a pápa helyettesítse a helyi püspöki karokat mindazon problémák megítélésében, melyek az ő területükön mutatkoznak. Ebben az értelemben úgy érzem, hogy egyfajta üdvös »decentralizáció« irányában kell előrehaladni.”12

Az alábbiakban azt szeretnénk megvizsgálni, milyen távlatok mutatkoznak ezen a téren.

 

AZ EGYHÁZKORMÁNYZAT REFORMJA

Az egyházkormányzat reformja állandó, még ha ez nem tudatosul is bennünk. Az isteni (kinyilatkoztatott) egyházalkotmány semmi esetre sem jelent eleve kész, az égből változhatatlanként leküldött egyházmodellt. A mai egyházi struktúrák már puszta létükkel ezt az állítást támasztják alá: a szigorúan piramidális hierarchia a Római Birodalom közigazgatási rendje szerint szerveződött. Az egyházmegye élén az episzkoposz, vagyis a felügyelő áll. Ezek az egységek egyháztartományba rendeződnek, amelyet a metropolita, vagyis a tartomány fővárosának a püspöke vezet (innen a kifejezés: archi-episzkoposz, vagyis ’fő-püspök’). A területi vagy „országos” egyház feje a pátriárka, nyugaton a prímás. A mindezeket egybefogó egyetemes Egyház pedig a pápa vezetésével nemcsak felépítettségében, de szimbolikus reprezentációjában, megnevezéseiben, belső hatásmechanizmusaiban is tükrözi az ókori Róma legnagyobb szabású alkotását: azt a jogi és adminisztratív rendet, amely létre tudta hozni és fenn tudta tartani a világ egyik leghatalmasabb birodalmát. Még a Zsinat utáni egyházkormányzati formák, elnevezések is (pl. egyházmegyei papi szenátus) tükrözik ezt a kötődést. A konstantini fordulat után a 4–6. században így „inkulturálódott” az egyházszervezet, ami előfeltételezte a teológia már korábban megvalósult inkulturációját. Ezért hát jogos a kérdés: nem játszódhatnak-e le hasonló folyamatok napjainkban is? Nem szükségszerű-e, hogy ilyen irányú lépéseket tegyünk meg itt és most?

Az egyházkormányzati reformnak a katolikus egyházban alapvetően két szintje különíthető el: 1. a vatikáni Kúria (a pápai kormányzati központ) reformja;13

2. a helyi egyházi szintek vezetési modelljeinek reformja.

Az előzőekben elmondottak alapján világos, hogy a kettőnek egyidejűleg kell lejátszódnia. A pápa feladatmeghatározása így szól: „Róma püspökeként rám vár a feladat, hogy nyitott maradjak minden – szolgálatom végzésére irányuló – javaslatra, amely által hűségesebbé lesz ahhoz az értelemhez, melyet Jézus Krisztus akart adni e szolgálatnak, valamint az evangelizáció aktuális szükségleteihez.”14 Ez természetesen azt is jelenti, hogy a vatikáni reformnak fel kell szabadítania a tereket a „kis egyháztanok” által előmozdított modellek kiérlelődése előtt, hiszen: „A túlzott centralizáció ahelyett, hogy segítené, csak bonyolítja az Egyház életét és missziós dinamikáját.”15

Mindehhez azonban még egy szempontot hozzá kell tennünk. Adott esetben a helyi teológiák, egyházmodellek is visszahathatnak a Vatikánra. Róma jelenlegi püspöke is a „világ végéről” érkezett, Bergoglio bíboros soha nem töltött be hivatalt a Kúriában, mondhatni „intakt” a vatikanitás szempontjából, ugyanakkor saját helyi egyházában bátran indult új utakra, élénken reagálva a társadalmi-politikai közegre, amelyben élt. Elképzelései, gondolatai nem „kuriálisak”, de még csak nem is európaiak. Magukon viselik egy hatalmas szubkontinens minden szenvedésének, küzdelmének, ugyanakkor életerejének és reményének a jelét, ahol a világ katolikusainak mintegy fele él. Az ő egyházkormányzati elképzelései nem íróasztal mellett, hanem az Iglesia de los pobresban, a szegények egyházában érlelődtek meg. Most pedig az ő feladata, hogy végbevigye a Kúria régóta vergődő reformját, méghozzá úgy, hogy az megteremjen egy nyitott „nagy egyháztant”. Ennek már az a pusztán formális szempont is része, hogy az elmúlt idők pápai megnyilatkozásai gazdagon merítenek a helyi püspöki konferenciák, kontinentális szinódusok és egyéb „kisegyházi” szinten autentikus tanítóhivatali megnyilatkozásoknak az eredményeiből.16

 

LATIN-AMERIKA

A katolikus egyházon belül Európa elveszítette kiemelt és központi szerepét. Jelenleg a hívek 24%-a él ezen a földrészen, a szám belátható időn belül 20% alá süllyed. Az Óvilág katolikusai fogyatkoznak, elöregednek, míg a harmadik világban dinamikus növekedés és fiatalodás tapasztalható nem egy helyen. Emellett a helyi kultúrák és egyházak mind öntudatosabbá válnak, a kolonizációs kötelék átalakulása után a missziós kapcsolat is megfordulni látszik: harmadik világbeli hithirdetők érkeznek Európába. A helyi egyházak sorából a latin-amerikaiak nemcsak azért emelkednek ki, mert szám szerint a legtöbb katolikusnak adnak otthont, hanem azért is, mert immár fél évezredes múltra tekintenek vissza. Ez az idő elég volt arra, hogy saját hagyományokon alapuló identitás alakuljon ki. A latin-amerikai közösségek egyre több új, elgondolkodtató, az Óvilág számára is mintaértékű kezdeményezéssel léptek fel, hogy választ adjanak konkrét szövegkörnyezetük, a latin-amerikai valóság kihívásaira.17 A tapasztalatok alapján elgondolásaik nem egy esetben jóval hatékonyabbak a sajátosan európai kezdeményezéseknél (például új evangelizáció). A latin-amerikai egyház jobban magáévá tette a valóságot, amelyben él, érzékenyebb volt az „idők jeleire”, hozott olyan modelleket, amelyek „élet-ízűek”. Mindez nem azt jelenti, hogy úrrá lettek problémáikon, de azt igen, hogy jó pár utat megtaláltak, amelyen előre tudnak haladni.

E történetnek sajátos mérföldköve 1955, Rio de Jainero. Ekkor került sor az első szubkontinentális püspöki tanácskozásra, amelyen megszületett a CELAM (Consejo Episcopal Latinoamericano – Latin-Amerikai Püspöki Tanács). A szervezet folyamatosan működik, s bő évtizedenként újraértékeli a helyi katolicizmus helyzetét, keresi a válaszokat. Az 1968-as medellíni találkozó már megmutatta, hogy hatalmas potenciál rejtezik ebben a kezdeményezésben.18 Ez az ülés a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után tanulmányozta, majd megvalósítani igyekezett azt az egyházképet, amely a Lumen gentiumban és a Gaudium et spesben körvonalazódott. Egy autonóm és öntudatos latin-amerikai katolicizmus állt itt elénk, amely képes önálló álláspontot megfogalmazni – nem a „centrum” ellenében, hanem a „periféria” adottságainak komolyan vétele okán. A záródokumentum címe: „Az Egyház Latin-Amerika aktuális átalakulásában a Zsinat fényében”.19 Ebben megjelent a módszertan, amely azóta is meghatározza e régió teológiai gondolkodását: látni–ítélni–cselekedni. Ez már önmagában egyházvezetési paradigmaváltás, hiszen nem a „centrum” szögezi le a direktívákat, hogy azután a „periféria” végrehajtsa a rendelkezést. Itt a periféria tapasztalata a döntés és a cselekvés forrása.

A medellíni záródokumentum tematikus alegységekre bomlik, keresve a latin-amerikai egyházi gyakorlat lehetőségeit. Hogyan lehet hatékonnyá egy helyi egyházban Isten kegyelme, amely megszabadulás, élet, igazságosság, béke, közösség, kiengesztelődés és öröm? Már VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikája (1967)20 utalt rá, hogy az Egyház hitbeli tevékenykedése nem választható el a népek, országok, társadalmak helyes és átfogó fejlődésének előmozdításától. Montini pápa sokszor buzdította Latin-Amerikát (és Afrikát), hogy dolgozzanak ki olyan modelleket a katolikus közösségek számára, amelyek a helyi viszonyok között hatékonynak és életerősnek tűnnek. Medellín –VI. Pál vonalában – megerősítette, hogy az üdvösség (hit szintje), az emberi fejlődés (a gazdaság, társadalom szintje) és az emberi méltóság (a humán-etikai szint) egymástól elválaszthatatlanok. Az Egyháznak mintát kell adnia e három szintézisére.

A gyakorlatban ez egyrészt az összegyházi, általános áttörést hozó felszabadítási teológia, másrészt az új jellegű egyházi bázisközösségek (s az ezekhez alkalmazott egyházkormányzati modell) kialakulásával történhet meg. A felszabadítási teológia az európai hittani fejlődés (Johann Baptist Metz és a gyakorlati/politikai teológia) és a latin-amerikai társadalomelemzés közös gyermeke. „Keresztapja”, névadója Gustavo Gutiérrez, aki 1972-ben jelentette meg azóta legendás hírűvé vált kötetét La teología de la liberación címmel.21 Joseph Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció prefektusaként rámutatott ezen ágazat gyenge pontjára: a keresztény hitből a marxista értelemben vett forradalmi elköteleződés révén könnyen válhat politikai ideológia, ami teológiai hiányosságok forrása lehet. A római figyelmeztetések, sőt olykor személyekre szabott eltiltások nagy sebet ütöttek a helyi katolicizmus szívén, előidézve sok teológus és hívő eltávolodását a „hivatalos” egyháztól.

Témánk szempontjából fontosak a bázisközösségek. A „bázis” szó arra utal, hogy az Egyház és a társadalom alapjainál születik meg ez az alapvetően laikus karakterű közösség. Itt a pap egy a keresztények között, elsődlegesen nem hierarchikus-politikai, hanem szentségi-spiri­tuális vezetői szerep illeti meg. A bázisközösség sok lelkipásztori feladatot magára vállal: hitoktatás, közösségszervezés, adott esetben liturgikus szolgálat. A cél: új életet vinni az elhaló tagokba. Ez a modell nem feltétlenül klérusellenes. Bergoglio Buenos Aires érsekeként bátorította azt a kezdeményezést, hogy világiak szolgálata révén megvalósuljon az Egyház mind átfogóbb, egyre inkább „helyi” jelenléte: a templom nem elég egy plébánia, városrész egyházi életének a megvalósítására. Szükség van közös terekre, azokban világiakra, akik a szolgálat gondját átvállalják ott, ahol a templom messze van, amikor a papság képtelen erre. Az új helyzet új mentalitást és papképet is követel: a pap nem az, aki a templomban van, hanem aki a templomból „kilép az utcára”, ahogyan ezt a későbbi Ferenc pápa gyakran megfogalmazta. Az európaiak gyakran nevezik „demokratikus” egyházmodellnek ezt az utat, ahol radikálisan megváltozik a klérus és a laikátus viszonya, ez azonban csak részben igaz. Sokkal helyesebb a teología popular kifejezés, a népi vagy közösségi egyházmodell megnevezés, ahol a vezetés nagyon sokszor koordinációt, meghallgató jelenlétet jelent, kollegiális kormányzattal.

A CELAM 1979-es pueblai konferenciája megerősítette ezt az irányt.22 A bázisközösségek, a lelkipásztorkodásban aktívvá vált laikátus s bizonyos értelemben a felszabadítási teológia a latin-amerikai egyház hiteles önképévé lt. A régi egyházmodellek kevesek, mert nem egyszerűen a még nem hívők megtérítéséről, hanem a formálisan az Egyházban lék evangéliumi „átalakításáról” van szó. A záródokumentum így fogalmaz: „Az a nagy szolgálat, amelyet az Egyház a világnak és az abban élő embereknek tesz, az evangelizáció (amelyet tettek és szavak által ajánl fel), annak Jó Híre, hogy Isten Országa, az igazságosság és a béke országa, Jézus Krisztusban eljön az emberekhez” (nr. 679). Konkrét célkitűzésként szerepelt az állandó (nős) diakonátus felállítása és egyházkormányzati, lelkipásztori helyzetbe hozása (vö. nr. 699). A hit hirdetésének és tanításának a célja az, hogy „az élet kontextusában” olvassa az evangéliumot (vö. nr. 1001). A konferencia kapcsán előkerült a felszabadítási teológia értékelése is, kiemelve az egyházhűség jelentőségét.23

Ezután 15 évet kellett várni a Santo Domingó-i konferenciára (1992).24 Feszültségektől terhes időszak volt ez: a jobboldali diktatúrák döbbenetes rémtetteket vittek végbe (kiemelt példa erre Chile és Argentína), a marxista befolyás nőtt, az Egyház belső feszültségei felerősödtek. Elkezdődött a szabadegyházak elszaporodása (nemegyszer észak-amerikai anyagi és humánerőforrás-beli támogatással). Ezért Latin-Amerika is elkezdett új evangélizációról beszélni. Ennek súlypontja az újfajta egyházkép és -vezetés: „…lelkipásztorkodásunk elsődleges irányvonala […] abban áll, hogy olyan Egyház legyünk, amelyben a laikus keresztények is aktív szereplők. A folyamatos képzés által jól megszervezett laikusság olyan jel, amely azt mutatja, hogy a helyi egyházak igen komolyan vették az új evangelizáció kötelezettségét” (nr. 102).

A legutóbbi, 2007-es aparecidai konferencia újból másfél nehéz, harcos évtized után került megrendezésre.25 A cél – többek között – a kiengesztelődés volt mind az Egyházon, mind a nehéz történelmi korszakon túljutott latin-amerikai társadalmakon belül. Ennek feltétele az őszinte önvizsgálat, a hibák beismerése, az előremutató kezdeményezések tudatosítása volt. A világi hívők szerepének elemzése újból a középpontba került. Eddigre már nemcsak a bázisközösségek nyújtottak bátorító példákat, hanem az új egyházi, lelkiségi mozgalmak is. A hagyományos egyházi élet nem mutatkozott már életképesnek. Az Egyház képe alapvetően kérügmatikus karaktert öltött. Az Egyháznak olyan struktúrákat kell tehát kialakítania, amelyekben újból felhangozhat a személyes, egyszerű és mindenkit megszólító evangélium-hirdetés. A laikus kezdeményezések ezen a téren központi fontosságúak, hiszen bennük a hívő ember felelősségteljessé, „felnőtté” válik (nem a klérusnak az Egyháznak a „kisdede”), másrészt a konkrét élethelyzetekbe viszik el a keresztény hit tanítását.

A kérügma nemcsak egy útszakasz, hanem egy olyan folyamat vezérfonala, amely Jézus Krisztus tanítványának az érettségében éri el a csúcsát. […] Csakis a kérügmában áll fenn egy valódi keresztény beavatás lehetősége. Ezért az Egyháznak minden cselekvésében szem előtt kell tartania azt (nr. 278/a).

Latin-Amerika egyházának útját sok küzdelem, szenvedés, belső megosztottság kísérte és kíséri. A felszabadítási teológia, a bázisközösségek és mozgalmak által megvalósuló „nép egyháza”, „szegények egyháza” új modell, amely vajúdva jött világra. A vezetés továbbra is a püspöki szolgálat köré rendeződik, de a klérus és a laikátus viszonya átalakul, új formákat, illetékességi köröket, felelősségeket hoz magával. Ferenc pápa révén ez a tapasztalat a világegyház közös kincsévé lett.

 

ÁZSIA ÉS AFRIKA

Ősi modellek – új alkalmazások: az ókeleti egyházak

A katolikus egyház jelenléte Észak-Afrikában, a Közel- és Közép-Keleten, valamint Indiában kétezer éves. Ez idő alatt kibontakoztak a sajátos kormányzati, vezetési típusok, amelyek napjainkig fennállnak.26 E régiókban ősi egyházmodellek maradtak fenn, amelyek az új- és legújabb korban maguk is reformokon mentek át. A kopt egyház saját pápája vezetése alatt ortodox vonásokat mutató (szinodális elvű) kormányzattal bír, a nyugati és keleti szírek nagyfokú autonómiával rendelkező pátriárkális egyházszervezettel rendelkeznek, az örmények (emigráció és diaszpóra révén) világszintű, a katholikoszuk által egybefogott egyházi közösséget alkotnak, nem beszélve a kisebb helyi hagyományokról, mint az indiai tamás- és malabár kereszténység. Ezen közösségek számára kérdés lett az újkorban, miként viszonyuljanak (adott esetben kapcsolódjanak) Róma püspökéhez. Napjainkban Egyiptomban, a Szentföldön, Szíriában, Libanonban s a közel-keleti térség megannyi országában „párhuzamos” egyházszervezetek állnak fenn: egyrészt a Róma elsőségét és teljes joghatóságát elismerő „katolikus” variánsok, illetve a Róma egyetemes jurisdikciós primátusát nem valló, úgynevezett „ókeleti” változatok.27 A katolikus közösségek a mi régiónkban ismert és hagyománnyal bíró görög-katolikus egyházra emlékeztetnek: liturgikus, egyházfegyelmi, nyelvi, de akár egyházjogi kérdésekben is nagyfokú szabadsággal rendelkeznek, amely ahhoz szükséges, hogy fenntartsák sajátos hagyományaikat. Egyházfőik – az ún. „keleti pátriárkák”28 – sajátos joghatósággal bírnak.

Amikor felmerült az anglikanizmusból a hagyományvesztés, az apostoli folytonosság megszakadása és a túlzónak ítélt „liberalizáció” miatt tömegesen katolizáló főpapok, papok és hívek kérdésének a rendezése, XVI. Benedek a keleti egyházakkal szerzett tapasztalathoz nyúlt vissza: létrehozott olyan egyháztesteket, amelyek önálló, Rómától függő vezetéssel bírnak, de liturgikus, egyházfegyelmi hagyományaikat megőrizhetik. A modell továbbfejlesztést is megtapasztalt: míg a keleti rítusú katolikus egyházak alapvetően területi elven szerveződnek (kivéve a diaszpórát), addig az anglo-katolikus forma (a 21. század kihívásainak megfelelően) már személyi alapon működik: az egyes hívő hagyománya, rítusa, identitása és nem lakóhelye alapján rendelődik hozzá a katolikus egyházszervezethez.29 Az ősi keleti egyházak katolikus szervezeti formája tehát új alakot nyert immár Angliában30 és Észak-Amerikában,31 majd Ausztráliában s Új-Zélandon.32 Egyesek szerint a katolicizmus felé nyitott evangélikus közösségek körében is sor kerülhet hasonló ordinariátusok felállítására.

 

Remények és kihívások: Afrika

A Szaharától délre csak az újkori missziók révén jelent meg a kereszténység. Az első egyházmegyék a katolikus államvallású európai államok gyarmatain kerültek felállításra. A dekolonializáció után az afrikai egyház a világegyház egyik legdinamikusabban fejlődő része, amely nemcsak papi és szerzetesi hivatásokban, de elkötelezett világiakban is gazdag. VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek gyakran nevezte a kontinenst a „remény földrészének”.

Az afrikai egyházban a hitoktatástól kezdve a karitatív tevékenységen át a liturgiáig a szolgálatot ellátó világi hívők száma többszöröse a klerikusokénak. Magától értetődő, hogy ebben a helyzetben új típusú egyháznak kell létrejönnie. Ráadásul az európai misszionáriusok egyre kevesebben vannak, így mind hangsúlyosabb, hogy Afrika megtalálja a saját hangját, nemcsak a teológiában, de az egyházi élet minden területén. Ennek egyik első eleme a rítusok inkulturációja volt, amelynek révén a helyi zene, művészet, tánc, öltözék polgárjogot nyert a latin egyház liturgiájában.33

Mindez azonban kevés. Afrika és Madagaszkár püspökei már az 1974-es, evangelizálásról tartott római általános püspöki szinóduson kifejtették azon véleményüket, hogy a külsődleges adaptáció nem elégséges. Megtestesülésre” van szükség, vagyis arra, hogy a keresztény-kato­likus hit (mint lélek) az afrikai kultúrában, társadalomban nyerjen testet. A teológiában, például kibontakozott a sajátos szimbólumokból építkező, a Biblia képi gazdagságára nyitott, eleven afrikai hittudomány,34 amely befogadta – a társadalmi helyzet, a nyomor, a diktatúrák és háborúk tapasztalata nyomán – a felszabadítási teológia elemeit is.35

A legerőteljesebben azonban a konkrét emberi kontextus határozza meg az afrikai egyház arculatát. Itt két fő befolyásoló tényezővel kell számolnunk. Az első a „bennszülött” adottságok szintje. A babonaság, boszorkányság, mágia, az animizmus különféle megjelenési formái rendkívül erőteljesek, tovább élnek a kereszténység felvétele után is. A pap a mágus, a varázsló, a gyógyítóember konkurense – vagy éppen alternatívája. Megfigyelhető, hogy a klerikusi státusz az afrikai egyházban teljesen eltér attól, amit máshol tapasztalunk: itt a nép olykor egyenesen pogány módon tiszteli a sacrumot, kiemelten a papban. A klérus elképesztő tiszteletnek örvend. Ebbe belejátszik a babonás félelem és az isteni dolgok fölötti rendelkezés képzete.36 A törzs, a nagycsalád szinte programszerűen rendelkezhet a fiatalok sorsa fölött: akit kiszemeltek a papságra, az igen magasra emelkedik, társadalmi státuszban, tudásban, de anyagilag is. Egy-egy nyugat-európai szolgálatot betöltő afrikai pap fizetéséből családját, törzsét a helyi viszonyokhoz képest rendkívül nagyvonalúan tudja támogatni. Ezért a papi hivatásra való kiválasztásnál alaposan meg kell vizsgálni, valóban Istentől kapott hivatása van-e a fiatalnak – a szolgálatra. Hiszen a pap (aki magára öltheti a varázsló, a mágus, de még a törzsfőnök szerepkörét is) sokkal inkább vezető, irányító, semmint szolga. A mellette lévő világiak (katekéták, szeretetszolgálatot ellátók) teljességgel őrá vannak utalva. Az afrikai egyházban a tekintélyelv rendkívül erős. Ez magyarázza a főpapi rangra emelkedett afrikaiak megdöbbentő tradicionalizmusát és klerikalizmusát.

A másik jelentős tényező a felekezetekhez nem kötődő keresztény csoportok burjánzása. Afrika eleve sokszínű vallási köntöse egyre újabb elemekkel gyarapodik. A legeltérőbb modellekben közös, hogy az itt és most probléira próbálnak azonnali és hatásos megoldást kínálni. A gyógyítóemberhez azért megy el a beteg, hogy valamilyen varázslás (napjainkban: gyógyszer és kezelés) révén adja meg az egészséget. Az Egyházhoz is azért megy el az ember, mert akar attól valamit. Hogy ez mi, az nehezen megnevezhető. Vannak valódi spirituális törekvések, ám ezek mellett ott a meggazdagodás, a siker, az előrejutás álma is. Megjelenik egy olyan vallásosság, amely nem sokban különbözik a babonáktól, s amely a hitet akkor tudja értékelni, hogyha az valamiféle hasznot hajt. Ez a „menedzsment-kereszténység”, ahol az Egyházra azért van szükség, hogy lelki hatalmával elősegítse az egyén sikerét.37

Emellett az egyháziak gyakran (épp a fent említett státusz-tudatuk okán) nyakig belekeverednek a nagypolitika ügyeibe, hol diktátorok támogatói és barátai, hol pedig épp a forradalmak vezetői között találjuk őket. Ezért azt kell mondanunk, hogy az Egyháznak nincs még hiteles afrikai modellje, de megvannak annak elemei: az élet tisztelete s az azzal együtt járó „családiasság”, közösségtudat, a világi hívek aktivitása, az egyes illetékességi körök teljes értékű betöltése laikusok által. Negatív tényezőként kell említenünk a fentebbi torzult képleteket, de legfőképpen annak hiányát, hogy a helyi egyház megtalálja egészséges társadalmi helyét.

 

Ázsia

Az ázsiai helyzet sajátosságát az okozza, hogy itt olyan magas kultúrákkal és kultúrvallásokkal találkozott a misszió, mint sehol másutt. Ezért Ázsia kereszténysége rendkívül dinamikusan fejlődik, a statisztikai adatok egyenesen megdöbbentően nagy ívűek és pozitívak, azonban az óriási földrész életében a kereszténység még mindig kicsiny rész csupán (5%).

Ázsiában található a világ harmadik legnagyobb lakosságú katolikus országa, a Fülöp-szigetek. Nem csoda, hogy a 2013-as pápaválasztáskor Luis Antonio Tagle bíborost, Manila érsekét az esélyesek között emlegették. Itt is hatalmas a nyomor, mint Latin-Amerikában – és itt is megjelent a felszabadítási teológia, valamint elterjedtek a bázisközösségek is. A más vallású többségi társadalom döntő túlsúlya ellenére a katolicizmus elkötelezett és lendületes. Emellett az itteni egyház talán a leginkább európai egész Ázsiában: oktatási hálózattal, kiterjedt, egyetemei vannak, kiveszi a részét a szociális intézményrendszerben, megjelenik a médiában, az egész társadalomban jelen van. A klasszikus népegyházi modell itt életképes még.

India egyháza végtelenül kisebb, a szubkontinens lakosságának csak mintegy 2,3%-a keresztény. Ezt az arányt azonban messze meghaladja a keresztények kulturális, társadalmi és szociális súlya (iskolák, oktatás, gondozás, egészségügy stb.). Olyan közegben élnek, amely Európát messze túlszárnyaló múltat tudhat magáénak. Az itteni kereszténység arculata ezért nyitott, hisz szükséges az indiai helyzethez való alkalmazkodás. A vonalas egyházi álláspontot a mottó illusztrálja: „Indianizáció, de nem hinduizáció!”38 Vagyis: inkulturáció Indiába, de nem a hinduizmusba! Ez bizonyos értelemben illúzió.39 A sok kaszton kívülinek otthont adó Odisa (korábban Orisza) és Gudzsarát államokban magas a keresztények száma, s évek óta dúlnak itt a véres keresztényüldözések, amelyek során a hindu többség kegyetlenül kifosztja, elűzi, sőt le is mészárolja a hitükhöz ragaszkodókat. India „fenséges” arcának ez az árnyoldala. A béke csakis akkor valósulhat meg, ha a két spirituális hagyomány ténylegesen találkozik – nem vallási szinkretizmus ez, hanem értékek általi gyarapodás. E találkozásnak egyik jeles alakja, Raimon Panikkar ezt írja: „...a Krisztus előtti első századok szép Buddhái majdnem a keresztény művészet tökéletes példái. Az isteni él bennük, mivel Isten küld nekünk minden üzenetet, a teremtményektől kezdve az egyszerű természetes inspirációkig per Christum Dominum nostrum”.40 Ez a találkozás már több egyházi intézményformában megvalósult, mint például abban a kolostorban, amelynek tapasztalatairól Bede Griffith ír Kelet és Nyugat házassága című könyvében.

1948-ban egy bőkezű adakozótól kaptak néhány hold földadományt Tricsiben, nem messze a Kávéri folyótól, ahol a saját kezükkel, indiai stílusban épített kápolnában végezték az istentiszteleteket. Liturgiáikban az angol, a szanszkrit és a tamil nyelvet használták, és naponta háromszor gyűltek össze közös imára, melyhez a különféle vallások szentírásaiból merítettek. Ők maguk a római rítust követték.41

Az indiai egyház nem annyira kormányzatában, mint identitásában tud valami egészen újat adni a világegyháznak.

Egészen más a helyzet Kína területén. Itt is történelmi korokon át töretlen volt a keresztény jelenlét.42 Napjainkban azonban sajátos a helyzet: a kommunista államhatalom vezérei olyan típusú egyházüldözést folytatnak, amelyet Közép-Kelet-Európa már megtapasztalt. Még megbecsülni sem lehet a számát azoknak a keresztényeknek, akik börtönben, munkatáborokban vagy átnevelőtáborokban raboskodnak. Mindeközben a rezsim létrehozta a „hazafias népegyházat”, egy katolikus intézményt, amely elszakadt Rómától, a párt utasításai szerint szentel püspököket és papokat, ezáltal a nyílt és állandó egyházszakadás állapotában van. XVI. Benedek jelentős erőfeszítéseket tett a helyzet orvoslására.43 Ám továbbra is fennáll a párt által kormányzott csatlós-egyház, vele egy időben pedig a földalatti létre kényszerült, elkötelezett hitvalló egyház. Ehhez hasonló helyzettel találkozhatunk Vietnamban is, ahol a vatikáni tárgyalások az utóbbi időkben intenzívebbé váltak.

Ázsia más országairól is lehetne szólni: Dél-Koreáról és a lendületes hitterjedésről, amely egyedülálló az egész világon, Japánról és a katolicizmus kivételes jelenlétéről az oktatás terén, ily módon az értelmiség, sőt az állami vezetők soraiban is, vagy éppen a legnépesebb muszlim államról, Indonéziáról, ahol terrorista eszközöket bevető keresztényüldözés folyik. Mindez azonban túlnőne jelen előadás keretein.

 

MEGFÁRADT EURÓPA?

Bizonyos értelemben az európai katolikus egyház valósította meg a legszorgosabban, betűhűen a zsinati elvek intézményes formákba való átültetését – ugyanakkor eközben a legkevésbé életteli, jövő felé nyitott. Felálltak a közösségi látásmódot és a kollegiális egyházvezetést támogatni hivatott szervek: a tanácsok és a bizottságok, amelyek a gazdálkodási kérdéseken kezdve a műemlékvédelmen át a lelkipásztori cselekvési tervek kidolgozásáig minden problémakör kapcsán üléseznek, nyilatkoznak, állásfoglalásokat tesznek. Tagjaik között vannak férfiak és nők, papok, szerzetesek és világiak egyaránt. Feladatkörük konzultatív, nem korlátozza a püspök jogköreit és szabad döntését. Hasonló a helyzet a plébániai és az országos szinteken. Az Egyház élete erőteljesen bürokratizálódott.

Eközben minden statisztikai adat azt mutatja, hogy az európai egyház fogyatkozik. A „hivatalreformok”, „íróasztali projektek” nem hoztak áttörést, de még azt sem sikerült elérniük, hogy legalább stagnáló állapotba jusson az óvilági katolicizmus.

Egyesek úgy vélik, hogy ami létrejött, csak látszatközösség, felszínes kollegialitás. Valójában semmiféle valódi reform nem következett be. A túlzóan klerikális mentalitás más és más köntösben, de jelen van. Van-e értelme tanácskozni, ha ez nem kötelezi a döntéshozót? Valódi kollegialitás-e, ha az eszmecsere után a kormányzati hatalmat nem kollegiálisan gyakorolják? Másként megfogalmazva: Létezhet-e demokratizált kereszténység? A válasz egy bizonytalan „talán”, hiszen a Tanítóhivatal nem demokratizálható – azonban a közösségi és a kollegiális jelleg mind hatékonyabb, nemcsak a tanácskozás, de a döntéshozatal és a végrehajtás szintjén is megtörténő megvalósítása rejt még lehetőségeket magában.

Egy másik álláspont úgy véli, hogy éppen a fenti tendenciák, a bürokratizálódó és túlzóan demokratizálódó egyházmodell az oka annak, hogy Európa katolicizmusa nem tud talpra állni. Vissza kell térni egyfajta spirituális-szentségi szemlélethez (ami sokszor egyet jelent a II. Vatikáni Zsinat előttre való visszalépéssel), megvalósítva a papság tradicionális modelljét. Masszív és sokakat vonzó egyházi képlet ez, mutatják azok a közösségek és mozgalmak, amelyek katonás fegyelemmel idomítják bele tagjaikat a klerikális egyházfelfogásba. A fiatalok nagy számban kapcsolódnak ezekhez, lélektani és szociológiai okból is: posztmodern társadalmainkban minden cseppfolyóssá vált, s az „erős” modellek biztonságot nyújtanak, identitással ruháznak fel.

E két véglet között sok átmeneti elképzelés megfogalmazódik, ám e kettő jelenti a fő tengelyeket, amelyekhez mérhetjük a többi típust. Egy azonban bizonyos: Európa folytatta le a legnagyobb ívű egyházreformot az elmúlt öt évtizedben, s itt volt ezeknek a legkevesebb haszna. Mintha minden egyházi vezetési paradigmaváltás csupán arra lenne jó e földrészen, hogy a valódi váltás lehetősége nélkül lassítsa vagy gyorsítsa a romlás folyamatait. Hogy az egyházvezetési reform mindeközben szélsőségesen adminisztratív és bürokratikus módon zajlott le, európai kórtünet. A legyártott egyházprojektek zártak, egy csoport sajátos és kényelmes alkalmazkodásai az adott közeghez.

el kell ismernünk, hogy ha megkeresztelt népünk egy része nem tapasztalja meg önnön Egyházhoz tartozását, az néhány struktúrának és egyik-másik plébániánk kevésbé befogadó légkörének vagy a bürokratikus magatartásnak is köszönhető, mellyel népeink életének egyszerű vagy bonyolult probléira próbálunk válaszolni. Sokfelé az adminisztratív szempont uralkodik el a lelkipásztori fölött, ahogyan a puszta szentségközpontú lelkipásztorkodás az evangelizáció egyéb formái fölött.44

A Poitiers-i Főegyházmegye érdekes modellt dolgozott ki. A 2003-as egyházmegyei zsinat útmutatásai nyomán „szektorokat” (territoire) és „helyi közösségeket” (communautés locales) hoztak létre.

Egy szektor (megközelítőleg egy kanton) alkotja az alapvető lelkipásztori egységet. Ez adja ki a lelkipásztori irányelveket az adott helyre vonatkozólag egy Szektorális Lelkipásztori Program révén. Ezt a programot az emberi valóságból kiindulva kell kidolgozni, hogy hatékonnyá váljon a misszió műve. A misszióban tevékeny, az evangéliumot az emberek közelségében megélő keresztény csoportok közé tartoznak a helyi közösségek. Ahhoz, hogy egy „helyi közösség” éljen, olyan vezető báziscsoportokra van szükség, amelyek öt felelősből állnak, akik három évre nyerik megbízatásukat, amely egyszer újítható meg: 1. egy személy, aki a közösség vezetéséről gondoskodik: a „választott” lelkipásztori delegátus; 2. egy a közösség anyagi életével megbízott személy: az anyagi élet „választott” delegátusa; 3. egy, az imádsággal megbízott személy, akit a neki jutott [lelki] adományok alapján „neveznek ki”; 4. egy a hit hirdetésével megbízott személy, akit a neki jutott [lelki] adományok alapján „neveznek ki”; 5. egy a karitatív tevékenységgel megbízott személy, akit a neki jutott [lelki] adományok alapján „neveznek ki”. A közösségek mindig egy paphoz kötődnek, akit a hivatalos beiktatásukkor jelölnek ki számukra.45

A plébániák adminisztratív és gazdasági vezetése tehát világi hívek kezébe került, akiket a helyiek választottak meg. A püspök a liturgiáért, a hithirdetésért és a karitászért felelős személyt nevezte ki.

A fenti rendszer 2014. június 29-én megszűnt, amikor Pascal Wintzer érsek – a hatályos kánonjog szellemében – 28 nagy kiterjedésű, sok települést magába foglaló „plébániára” osztotta fel az egyházmegyét, egyszersmind minden korábbi szervezeti egységet feloszlatott.46 A plébániákon létrehoztak egy pasztorális csoportot (équipe), valamint egy pasztorális és egy gazdasági plébániai tanácsot. Az utóbbi kettő az egyetemes egyházjogban rögzített intézmény, az équipe definíciója érdekes itt:

A plénos gyakorolja a teljes pasztorális joghatóságot, amelynek gyakorlásában részt vesznek a pasztorális csoport tagjai. […] Ez felelős a pasztorális terv összeállításáért, s őrködik a megvalósítása felett. […] Az érsek joga a pasztorális csoport misszióba küldése és tagjainak a plébános javaslatára történő kinevezése. A pasztorális csoport a felszentelt szolgálattevőkből, a meghatalmazás alapján szolgálatot ellátókból s esetlegesen a pasztorális terv megvalósítása céljából kinevezett egyénekből áll.47

Ilyen értelemben Poitiers visszatért a paphiányból fakadó plébánia-összevonások modelljéhez, s a jogok, kompetenciák és feladatkörök megszabása terén feladta korábbi invenciózus elgondolását – az équipe nem jelent előrelépést, csupán az egyházközségi képviselőtestület mellett egy külön csoportot a felszentelt és megbízás alapján tevékenykedő szolgálattevők számára (amely viszont teljesen maga dönt a pasztorális tervről).

Ferenc pápa ezt írja:

A plébánia nem elavult struktúra; éppen azért, mert nagy a formálhatósága, nagyon különböző alakokat ölthet, amelyekhez a pásztor és a közösség tanulékonyságára és missziós kreativitására van szükség.48

Ebből egyelőre annyi ment át a gyakorlatba, hogy továbbra is plébánia- (és ezzel: plébános-) központú a gondolkodásunk, a formálhatóságnak és kreativitásnak a jelei még nem mutatkoznak.

 

ÖSSZEGZÉS?

Amint a fentiekből kitűnik, a katolikus egyház ezerarcú. Ha végignézünk régióin, megtaláljuk az egyházi vezetés alapmodelljeit, a klasszikuson kezdve a zsinati elvűn át egészen a népközpontúig, bázisközösségiig. Mindegyik a maga konkrét kontextusában mutatja meg erejét és gyöngeségét. Nem hihetjük, hogy az egyik modell helyi itteni sikere garantálná egyetemes alkalmasságát. Az emberi valóság határozza meg a helyes módot, ahogyan az egyházvezetésnek meg kell valósulnia. Az Egyház ugyanis nem modellek harca, hanem formák, alakzatok „katolicitása”, vagyis sokféleségen nyugvó egysége. Hiszen lehet, hogy még meg sem született az a modell, amely valóban alkalmas arra, hogy itt és most válaszoljon az „idők jeleiben” megszólaló Istennek.

 

TÖRÖK CSABA
katolikus pap, teológus, egyetemi tanár
Esztergomi Hittudományi Főiskola

 

1  * A jelek ideje.” 30 éves az Egyházfórum címmel 2016. szeptember 16–17-én a Wesley János Lelkészképző Főiskolán rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.  
„A liturgia ugyanis, mely által – leginkább az Eucharisztia isteni áldozatában – »megvalósul a megváltás műve«, a legnagyobb mértékben hozzásegít ahhoz, hogy a hívek életükkel kifejezzék és másoknak megmutassák Krisztus misztériumát és az igaz Egyház sajátos természetét; tudniillik, hogy egyszerre emberi és isteni […] A liturgia azokat, akik az Egyházon belül élnek, az Úrban naponta szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává építi, amíg el nem jutnak a krisztusi nagykorúságra, s csodálatos erőt ad nekik ahhoz, hogy Krisztust hirdessék; a kívülállók felé pedig az Egyházat a népek között fölállított jelként mutatja be, mely alatt Isten szétszóródott gyermekeinek egybe kell gyűlniök, mígnem végül egy nyáj lesz és egy pásztor.” – II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum concilium, nr. 2.

2  „A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre.” – II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium [=LG], nr. 18.

3  LG 25.

4  LG 12.

5  „Hogy pedig a püspökség maga egy és osztatlan legyen, Szent Pétert a többi apostol élére állította, és benne alapította meg a közösség és a hit egységének örök és látható alapját és princípiumát. A római pápa szent primátusának alapításáról, maradandóságáról, erejéről és módjáról, valamint az ő tévedhetetlen Tanítóhivataláról szóló tanítást a Szent Zsinat újra az összes hívő elé terjeszti, hogy erős hittel higgyék; s ebben az irányban tovább haladva elhatározta, hogy mindenki előtt megvallja és kinyilvánítja a püspökökről, az apostolok utódairól szóló tanítást, akik Péter utódával, Krisztus helyettesével és az egész Egyház látható fejével, az éIsten házát kormányozzák.” – LG 18. A püspökökről szóló tanítás alapozza meg a pápai hivatalra vonatkozó tant, s nem fordítva. A péteri szolgálat közvetlen oka (ratio proxima) és célja (finis proximus) megragadhatatlan a püspöki kollegialitás keretein kívül.

6  Vö. LG 8., 10., 20., 21., 22.

7  Elgondolkodtató a következő írás: Seibel, W., Elvesztegettük a zsinatot?, Mérleg XLIV (2008/1–2), 78–88.

8  II. János Pál, Ut unum sint, nr. 95.

9  Ferenc, Evangelii gaudium [=EG], nr. 32.

10Ehhez lásd LG 23: „Az isteni Gondviselés műve, hogy az apostoloktól és utódaiktól különféle helyeken alapított egyházak egymással szervezett kapcsolatba léptek, közösségbe tömörültek az idők folyamán. Ezek megtartják a hit egységét és az egyetemes egyház egyedüli, isteni alkotmányát, de saját egyházfegyelmük, saját liturgiai gyakorlatuk és saját teológiai s lelkiéleti öröksék van. […] A helyi egyházaknak ez az egységet őrző változatossága fényesen bizonyítja az osztatlan egyház katolicitását. Napjainkban a püspöki karok hasonló módon sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzel fogható módon megnyilatkozzék.” Lásd még LG 26: „Krisztusnak ez az Egyháza valóban jelen van a hívek minden törvényes, pásztorához ragaszkodó helyi közösségében, s az újszövetségi Szentírás őket is Egyházaknak nevezi. A maguk helyén ugyanis ők Isten – a Szentlélekben és sok teljességben (vö. 1Tesz 1,5) meghívott – új népe. Krisztus evangéliumának hirdetése e helyi egyházakba gyűjti össze a hívőket, és itt ünneplik az Úr vacsorájának misztériumát…”

11EG 32.

12EG 16.

13A szentszéki reformok kapcsán rendkívüli fontosságú Ferenc pápa időközben (2016. december 22.) elmondott beszéde, amelyben a római Kúria tagjaihoz szólva felvázolta az átalakítások, reformok tizenkét irányelvét, majd aprólékosan listázta az eddig már megtett lépéseket. Külön hangsúlyozta, hogy nem elég „új emberek” kinevezése, „megújult emberekre” van szükség – a valódi reform a non nova, sed renovata-elv mentén halad előre. A pápa beszédét teljes terjedelmében (igen hasznos lábjegyzetekkel) lásd undefined (letöltve: 2017.01.18).

14EG 32.

15EG 32.

16Lásd az EG, a Laudato si', de legfőképpen az Amoris laetitia könyvészetét, hivatkozásjegyzékét.

17A szubkontinens teológiájáról értékes körképet ad: Tamayo Acosta, Juan José–Bosch Navarro, Juan (szerk.), Panorama de la Teología Latinoamericana. Cuando vida y pensamiento son inseparables, Estella (Navarra), Verbo Divino, 2002. A témához lásd még Gibellini, R., Le nuove frontiere della teologia in America Latina, Brescia, Queriniana, 1975; 19992.

18A konferencia 40. évfordulójára sok tanulmány jelent meg, ezek közül egyet említünk: Scatena, Sil, In Populo Pauperum. La Chiesa Latinoamericana dal Concilio a Medellín (1962–1968), Bologna, Il Mulino, 2007.

19CELAM, Conclusões de Medellín, Petrópolis, Vozes, 1969; olaszul: Medellín. Documenti della seconda Conferenza dellEpiscopato latinoamericano, Bologna, EMI, 19773.

20Magyarul: VI. Pál, Populorum progressio, Róma, Zsinati Bizottság, 1967.

21Gutiérrez, Gustavo, Teología de la liberación. Perspectivas, Salamanca, Sígueme, 199916 (Verdad e Imagen 120).

22A konferencia záródokumentuma elérhető az interneten: undefined (2013. 03. 01.) (letöltve: 2016. 10. 24.). Puebla értékeléséhez lásd Libȃnio, João Batista, Puebla en la reflexión teológica de América Latina. Dios y los hombres, Estella (Navarra), Verbo Divino, 1992.

23II. János Pál, Discurso Inaugural pronunciado en la inauguración de la III Conferencia General del Episcopado Latinoamericano (1979. 01. 28.), undefined (nr. III.6) (letöltve: 2016. 10. 24.).

24A záródokumentum olvasható az interneten: undefined (letöltve: 2016. 10. 24.).

25A záródokumentum olvasható az interneten: undefined (2013. 03. 01.) (letöltve: 2016. 10. 24.).

26Vö. LG 25: „Az ősi pátriárkai egyházak, a hit termőágaként újabbakat, mintegy leányegyházakat hoztak világra.

27Ókeletinek nevezzük azokat a keleti keresztény egyházakat, amelyek a latinok (katolikusok) és a görögök-bizánciak (ortodoxok) közötti 1054-es egyházszakadás előtt váltak külön. Ennek az elkülönülésnek hol teológiai, hol történeti és kulturális okai voltak.

28A megnevezés arra utal, hogy a nyugati (latin) egyházban is elnyerték többen a pátriárkai címet, ám ez itt csak tiszteletbeli megnevezés, valós joghatóság nélkül. Ilyen példáu a velencei vagy a lisszaboni pátriárka.

29Mindehhez lásd XVI. Benedek, Anglicanorum coetibus apostoli konstitúció (2009. 11. 04.), angolul az interneten: undefined (letöltve: 2016. 10. 24.).

30Walshinghami Miasszonyunk Személyi Ordinariátus (alapítás: 2011. 01. 15.), hivatalos honlap: undefined (az ordinariátus Anglia mellett Skóciát és Walest is magába foglalja).

31Szent Péter Széke Személyi Ordinariátus (alapítás: 2012. 01.01.), hivatalos honlap: undefined (az ordinariátus magába foglalja Kanadát és az USA-t).

32A Dél Keresztjéről nevezett Miasszonyunk Személyi Ordinariátus (alapítva: 2012. 06. 15.), hivatalos honlap: undefined .

33Megkezdődtek egy önálló afrikai rítus (a szentmise egyedi, afrikai szertartásrendje) megalkotásának a munkálatai, ám ezek még nem értek révbe, a helyi egyház és Róma között a kérdésben rendszeres egyeztetésre kerül sor.

34Ehhez lásd Ott, Martin, African Theology in Images, Zomba, Kachere Series, 2007 (Kachere Monograph 12); CLAIM [Christian Literature Association in Malawi], Blantyre, 2000, honlap: undefined

35Vö. Bujo, Bénézet, Teologia africana nel suo contesto sociale, Brescia, Queriniana, 1988; Gibellini, Rosino, Percorsi di teologia africana, Brescia, Queriniana, 1994.

36Nemegyszer tapasztalható, hogy Európában lelkipásztori szolgálatra jelentkező, Afrikában felnőtt, iskolázott papok számára nehézséget jelent az a szekularizált, „demokratikus” légkör, amely egy átlagos (nyugat-)európai plébánián tapasztalható.

37Érdekes leírását adja ennek: Biallowons, Simon, Franz, der neue Papst, München, Kösel, 2013, 47–53 (magyarul: Ferenc, az új pápa, Bp., Jel, 2013).

38Idézi: Amaladoss, Michael, Inculturation and Tasks of Mission, East-Asian Pastoral Review 2 (1980), 117–130, 119.

39Anthony de Mello jezsuita, lelkiségi író neve sokak előtt ismert. Műveit éppen a hindu látásmód, megközelítés túlzó, olykor a keresztény hitelveket is érintő volta miatt vizsgálta a Hittani Kongregáció. E vizsgálat eredménye: Notificatio circa scripta Patris Antonii De Mello, S.I. (1998. 06. 24.), in AAS 90 (1998), 833–834; angolul: undefined (letöltve: 2016. 10. 24.).

40Panikkar, Raimon, Nicht Apollo und nicht Brahma, Der christliche Sonntag (1957. 10. 20.) 330; idézi: Ohm, Thomas, Machet zu Jüngern alle Völker, Freiburg im Bresgau, Herder, 1962, 704.

41Coff, Pascaline, Bede Griffith, az ember, a szerzetes, a misztikus, in Griffith, Bede, Kelet és Nyugat házassága, Bp., Filosz, 2006, 223–244, 231.

42Legyen elég – magyar vonatkozásként – a Budán született, sinai-hegyi remetéskedés után misszióba indult Escandeli Mátéra utalnunk (+1399), aki egészen Pekingig eljutott.

43Minden egyházi fenyíték és büntetés alól feloldotta az egyházjogi szempontból lázadásban lévő (vagyis a kommunista államhatalomnak feltétlen hűséggel adózó) főpásztorokat, kezdeményezte a kétoldalú tárgyalásokat. A siker kétes, mert a kiközösítések feloldása után nem sokkal újra tiltott püspökszentelésekre került sor.

44EG 63.

45A Poitiers-i Egyházmegye honlapja: undefined (2013. 04. 30.). A honlap időközben átstrukturálódott, az új rendszerben megvan, de üres a következő oldal: undefined (letöltve: 2016. 09. 08.).

46Église en Poitou, nr. 220 (4 juillet 2014), 14; interneten: undefined (letöltve: 2016 .09. 08.).

47Uo., 18.

48EG 28.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.