egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A Zsinat idejét Innsbruckban éltem meg, az akkortájt világhírű, jezsuiták által vezetett Teológiai Fakultáson, ahová valamennyi kontinensről érkeztek egyetemi hallgatók. Az innsbrucki professzorok, akik közül csak a vezető személyiséget, Karl Rahnert említem, intenzíven bekapcsolódtak a Zsinat munkájába. Ennek megfelelő elevenséggel tárgyalták a fakultáson a Zsinat előkészítési-kidolgozási és tanácskozási folyamatait, amelyek hosszú időn át élénk vitákat gerjesztettek. A Gaudium et spes – az Egyházról a mai világban1 kezdetű lelkipásztori konstitúció keletkezése különösen érdekfeszítő volt: a Kúria részéről előkészített zsinati vázlatokban a későbbi Az Egyházról a mai világban témáinak csupán marginális jelentősége volt. A zsinati püspökök kezdeményezésére, szakembereknek az egész világról, ökumenikus kooperáció keretei között történő bevonásával terebélyesedett a szöveg számos tervezetből, kiegészítő és változtatási javaslatból. Egészen a záró szavazásokig nem volt bizonyos, hogy egyáltalán elfogadják-e a szöveget, és ha igen, milyen „helyi érték”-et fognak tulajdonítani neki. Az eredmény impozánsnak mondható: a Zsinat teljes tekintélyét megjelenítő konstitúciót 2111 igen, 251 tartózkodás és 7 nem szavazattal fogadták el. Mind az Egyházban, mind rajta kívül világszerte igen erős visszhangja lett, éspedig – kifejezett ellenzőinek ismert csoportjaitól eltekintve – igen pozitív visszhangja. Széles körű egyetértéssel a Gaudium et spest a legfontosabb, tartós hatást gyakorló zsinati eredmények közé sorolják.

Az a feladat jutott nekem, hogy bemutassam ama kultúraparadigmát, amely a Gaudium et spesben nyerte el kifejeződését, valamint a fontos módosulásokat, amelyek a Zsinat óta eltelt 50 évben ebben a kultúraparadigmában végbementek, mindkét esetben az „Egyház” és a „világ” közötti kapcsolatokra való tekintettel. Szemléletemet erőteljesen meghatározzák tevékenységem jelenlegi fő területei, vagyis az etika diszciplínája a természettudományok és a technika, a medicina és a gazdaság körén belül.

 

A „KULTÚRA” ÉS A „PARADIGMA” FOGALMAK ELTÉRŐ FELFOGÁSAI

A köztudatban elterjedt kultúraértelmezés szelektív jellegű. Ilyenformán az újságok és folyóiratok kultúrával foglalkozó oldalain, valamint a rádióban és televízióban megjelenő témakörök túlságosan a zenére, színházra, irodalomra, művészetre, az esztétikaira korlátozódnak. Ezek mind fontos területek, azonban csupán szektorai egy olyan átfogóbb kultúrafelfogásnak, amely a konstitúció kifejezett kiindulópontjául szolgál (53. cikkely). Valójában a kultúra felöleli az ember által létrehozott és alakított, „előteremtett” alkotások (Hervorbringungen) teljes szféráját. A művészeti és esztétikai területeken túlmenően az emberi élet valamennyi lényeges területét fel lehet itt sorolni, például a család kultúráját, a mindennapi élet kultúráját, a munkakultúrát, a vállalati, a paraszti kultúrát, a tájalakítás kultúráját, az építészeti, a politikai kultúrát stb.2 Szem előtt kell tartani azt is, hogy a kultúráról történetileg mindig többes számban kell beszélnünk; ezt a lelkipásztori konstitúcióban kimondottan hangsúlyozzák (53. cikkely). Ismerünk különféle vallási kultúrákat; népek különféle kultúráját és olyan, valamely meghatározó, nagy korszakra jellemző kultúrákat, mint az antik, a középkori vagy az újkori kultúra.

Ez az átfogó kultúrafelfogás alapvető antropológiai adottságokban gyökerezik: egyrészt mi, emberek részei vagyunk a természeti összefüggések láncolatainak, másrészt viszont szellemi képességeinknek köszönhetően olyan nyitott lények vagyunk, akik képesek valami újat kigondolni, megvalósítani, képesek vagyunk egymás közti kommunikációra és együttműködésre, valamint arra, hogy az emberi alkotásokat és létesítményeket nemzedékről nemzedékre, egyik korszakról a másikra tovább adni, közvetíteni tudjuk. Ennélfogva az emberi természet nem zárt és statikus, az ember természetéhez hozzátartozik az egyéni és társadalmi kreativitás, valamint a történetiség; mi emberek egyszersmind kultúrára képes és kultúrára rászoruló lények vagyunk.3

A „paradigma” szintén tisztázandó fogalom. Jelenleg a legkülönbözőbb élet- és tudományterületeken alkalmazzák. Csak néhány példát említünk: paradigmaváltásról beszélnek a filozófiában, az irodalomban, a művészetben, a fizikában, a pszichológiában, a politikában és a gazdaságban… A paradigma nagyon eltérő dolgokat jelenthet. A platóni hagyományban a paradigmák örök, megváltoztathatatlan előképek voltak egy szellemi „felső világ”-ból, amelyek lehetővé teszik a földi valóságok értelmes észlelését. A modern felfogás teljesen eltér ettől. Ludwig Wittgensteinnél például a paradigmák olyan mintázatokat alkotnak, melyek alapján tapasztalatokat hasonlíthatunk össze egymással. A paradigma fogalmának elterjesztésében különösen hatékony szerepet játszott Thomas S. Kuhn,4 aki a paradigmákat olyan alapvető, fő alakzatokként (Grundfigur) érti, amelyek a megismerés és a cselekvés történetileg változékony sokféleségének strukturálását teszik lehetővé, illetve szolgálják. Maga Kuhn egyre inkább letett arról, hogy az általa használt paradigmafogalomnak szigorú definícióját adja. Olykor a paradigmák jóval inkább szimbolikus, mintsem fogalmi alapfeltevések és szemléletmódok, axióma- és hipotézisnyalábok, inkább afféle „víziók”. A paradigmák a hangsúlyozást szolgálják, stimulálják, orientálják és integrálják az észlelést, gondolkodást és cselekvést.

Az általunk követett tematika szempontjából ajánlatos, ha a történelmi korszakok paradigmáira fókuszálunk, konkrétan az újkor előtti, az újkori és egy még határozatlan körvonalú, újkor utáni paradigmára. Az újkort megelőző korszakban mindaz, amit ránk hagyományoztak, a múlt teljes öröksége (das Überkommene) természetszerűnek és Isten akarata szerint valónak számított, amibe az embernek bele kellett illeszkednie, és ami a lakosság nagy többsége számára szűkös életkörülményeket, szenvedést, nélkülözést, gyakorta korai halált jelentett. E korszak vezető elképzelése a „rend” volt, amelyet nem lehetett megkérdőjelezni, szigorú, hierarchikus hatalmi piramisban testesült meg. Az újkorban teljesen másképp volt: az újkor vezető elképzelése a „felszabadulás” volt. Az újkor az áthagyományozottat már nem előírások kényszereként értelmezte, hanem az ember általi alakítás kiinduló helyzeteként. Tevékenyen kutatták mindenekelőtt természettudományos módszerekkel az összes készen talált adottságot, hogy bánni tudjanak velük, és hogy ezen adottságok átalakítása, formálása révén mindinkább lebontsák az emberi tevékenység útjában álló akadályokat és felszabadítsák az embert a szükség, a szenvedés és feljebbvalóiknak számukra idegen érdekeket megtestesítő rendelkezései alól.5

 

AZ ÚJKORI PROGRAM SIKEREI ÉS A VELE SZEMBENI ELLENSZENVEK AZ EGYHÁZ RÉSZÉRŐL 

Napjaink szemszögéből el kell ismernünk az újkori program hatalmas sikereit, gondoljunk csak a várható átlagéletkor megduplázódására, az oktatás-művelődés és a politikai részvétel lehetősé­geire, a jólétre, az egészség- és társadalombiztosítási rendszereknek a lakosság széles körei számára való hozzáférhetőségére. A középkorról az újkorra történő paradigmaváltás konkrét folyamata viszont tele volt kaotikus és véres konfliktusokkal. A modernizációnak nemcsak nyertesei, hanem vesztesei is voltak. Az Egyház és a teológia – eltekintve olyan fontos kivételektől, mint Nikolaus Cusanus személyisége – nehezen birkózott meg a középkorból az újkorba való átalakulás nagyságával. Fájlalta középkori hatalmi-tulajdoni pozíciói és befolyása terén elszenvedett súlyos veszteségeit, az egyházszakadást, a vallásháborúkat, a francia forradalom kaotikus történései közepette szerzett traumatikus tapasztalatokat. A korszakalkotó átalakulási válságtól szétzilált katolikus Egyház konszolidációja először a Tridenti Zsinattal következett be, azonban kifejezetten defenzív-elhatárolódó módon történt. Nem sikerült beültetni (Inkulturation) a bibliai inspirációt az újkori világba, ehelyett fatális módon széttartó irányú, illetve egymás elleni fejlődésmenet kezdődött hit és felvilágosult tudat, tudomány és teológia, egyház és társadalom között, ami a 19. századnak és a 20. század első felének Kulturkampfjában éleződött ki.

Hatalmas szociokulturális változásokat okozott a 19. században az újkor paradigmája által ösztönzött „ipari forradalom”. Az egyházi tekintélyek sokáig nem értették meg e fejleményt, így aztán nem is reagáltak rá idejében és megfelelően.6 Az iparvidékeken, tehát a modern társadalom igen fontos területein az Egyház minden bizonnyal tevékeny volt, és szociális-karitatív értelemben még ma is az, pasztorális értelemben azonban gyenge, a társadalmi viszonyok alakításában pedig még ennél is kevésbé van jelen. A védekező állásban a modernitás előtti paradigmához kitartóan ragaszkodó katolikus Egyház ezt a saját magáról kialakított képet az I. Vatikáni Zsinat során és számos abból az időből származó pápai tanító iratban, legnyilvánvalóbban a Syllabus címűben tette még határozottabbá. Élesen elutasította a „modernizmus”-t. Az újkor emancipációs programjában „Isten és Egyház elleni prométheuszi lázadás”-t látott, a szabadságot általános gyanúval illette, szigorúan elutasította a vallásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot „őrültség”, „agyrém”, „zagyvaság” (deliramentum) gyanánt bélyegezte meg. XVI. Gergely pápa a védőoltások ellen polemizált, mondván, hogy azok „Isten büntető karját kívánják feltartóztatni”. Azzal, hogy erélyesen – kötelező egyházi doktrínaként – érvényt szerzett az újskolasztikus filozófiának és teológiának, a megszigorított centralista egyházjognak és a világszerte egységes latin liturgiának, a stabil katolikus Societas perfecta garantálását akarta elérni, élesen elhatárolódva a „zavartan tévelygő világ”-tól, ugyanakkor a többi keresztény felekezettel és a többi vallással szemben.7

Nem szabad azonban elsiklanunk a fölött a tény fölött sem, hogy az ekkori katolikus Egyház világosan tagolt fegyelme, doktrínája és liturgiája révén nagyon is imponáló hatást gyakorolt, és abban az időben sok olyan embernek adott tartást és biztonságérzetet, akit elbizonytalanítottak a társadalmi és gazdasági átalakulások, háborúk, a gyökértelenné válás és a korábbi tekintély elvesztésének élménye. Mindazonáltal a merev, történetietlen konstrukció egyre inkább belső feszültségeket és messzemenő izolációt eredményezett „a világban” dinamikusan tovább zajló társadalmi fejleményeitől.

 

HOSSZAN TARTÓ, BÉNÍTÓ ELUTASÍTÁS UTÁN BEKÖVETKEZIK AZ ÚJKORI PARADIGMA ELFOGADÁSA A II. VATIKÁNI ZSINAT, KÜLÖNÖSEN A GAUDIUM ET SPES ÁLTAL

Eme háttér előtt mérhető fel csak igazán XXIII. János pápa prófétai alakjának és a II. Vatikáni Zsinat általa történt összehívásának jelentősége, amely valóban történelmi váltóállítás, útirány-módosítás volt. Mélységes hitéből fakadóan XXIII. János pápa alapállása nem aggodalmaskodó, hanem bizakodó volt, képzett történészként tisztában volt a történetiség és a történelem alapvető jelentőségével, ismerte és nagyra értékelte a keleti keresztény egyházakat, az iszlámot, a zsidóságot és az említett vallások kultúráját. A Zsinat így aztán a világegyház impozáns közös erőfeszítése volt, és az elfogadott dokumentumok megannyi fontos helye tanúskodik arról, hogy az Egyház és a teológia szakított saját korábbi modernségellenes betokozódásával és elhatárolódásával. Ezzel a zsinattal a katolikus Egyház az elismerés szellemében kezdte meg bátor párbeszédét a modern világgal.

Különösen világossá válik számunkra mindez a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúciójának egész szövegében. E helyütt csak néhány legfontosabb, a kultúrát illető állítására szorítkozom, amelyek egyértelműen tanúskodnak a legfőbb egyházi tanító tekintély modern világ iránti beállítódásának alapvető változásáról: az Egyház az egész emberi nemmel és annak történelmével, valamennyi örömteli és nyomasztó aspektusában „valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát” . Az Egyház kötelessége „vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit” (4. cikkely, 11). Kimondottan elismerik és méltatják az ember szabadságát és tudásra való törekvését: „… az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik – méltán” (17. cikkely).

Különleges nyomatékkal és megindítóan emelik ki az emberi lelkiismeret egyedülálló méltóságát:

A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít. A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában (16. cikkely).

Azon értékes emberi alkotó- és alakító munka, amelyet az ember a világban és a világon az életkörülmények javítása és kiszélesítése-kibontakoztatása érdekében végez, „önmagában véve megfelel Isten tervének” (33, 34. cikkely). A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek (34. cikkely). A földi valóságoknak, társadalmaknak, valamint a tudományoknak az autonómiáját, ezek saját törvényeit is értékeit kifejezetten elismerik, és sajnálatuknak adnak hangot, hogy valaha keresztények között is előfordult, hogy a tudományok legitim autonómiáját nem tartották tiszteletben (36. cikkely).

Az Egyház nem tekinti magát többé az „az igazság fő birtokosá”-nak, nem akar és nem képes megannyi konkrét életkérdést felülről eldönteni, hanem kész arra, hogy az egyes területek szakértelmét tiszteletben tartsa. Kimondottan megköveteli a jogos pluralizmust, amelyet számos szakterületen, sőt kifejezetten a politika területén is be kell tartani:

Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. [… nem szabad elfelejteni…] hogy senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve (43. cikkely).

Úgy vélem, hogy már ez a néhány idézet is egyértelművé teszi a kontrasztot az I. Vatikáni Zsinat fentebb idézett állásfoglalásaival, a Syllabusszal, valamint a „modernizmus”-ra vonatkozó számos elmarasztaló ítéletével szemben. Az, hogy az Egyház kiszabadult újkorellenes elzárkózásából, valamint az, hogy kész a jelen világgal és annak kultúrájával elfogadó párbeszédbe lépni, az újkor paradigmája lényeges elemeinek egyházi recepcióját jelentik. A tradicionalista csoportosulásoknak ama szemrehányása, amely szerint a Zsinat mindezekkel kritikátlanul a korszellemhez igazodott volna, egész biztosan nem helytálló. Bizonyítja ezt a szöveg keletkezéstörténetének, a tanácskozásoknak, a szövegtervezeteknek és a változtatási javaslatokra vonatkozó szavazatoknak tanulmányozása.8 Természetesen sok püspök, teológus, lelkész és számos hívő keresztény törekedett arra, hogy a katolikus Egyház meghaladja a küldetésével és megbízatásával összeegyeztethetetlen elzárkózását a modern élet valóságától. Míg azonban egyesek az egyházi önvédelem, önbebiztosítás stratégiáját követték, védekező elzárkózással és tekintélyelvű struktúrák fenntartásával, addig mások már jóval a Zsinat előtt, majd pedig a felelősen gondolkodók a Zsinat idején a ressourcement (’a forrásokhoz való visszatérés’), vagyis a főleg bibliai forrásokból eredő inspiráció és horizont-kiszélesítés ügyéért fáradoztak.

Az elmélyült szövegmagyarázó és Biblia-teológiai kutatások, a megszerzett ismeretek számos teológiai fakultáson a szisztematikus teológiai szakokon is újraorientálódási erőfeszítéseket eredményeztek. Világos lett, hogy a bibliai kinyilatkoztatás olyan kinyilatkoztatástörténetet jelent, amelynek folytatását a bibliai üzenet hatástörténete képezi. Komoly hermeneutikai erőfeszítést igényel a lehető legjobb megértése mindannak, amit a szövegek keletkezésük idején címzettjeikkel közölni akartak, és mindannak, amit „a történelem árkain át” – nagyon eltérő viszonyok között – a mai címzetteknek mondhat. Adolf Darlap, Karl Rahner közeli munkatársa röviden összefoglalva a következőképpen summázta a bibliai üzenetet: „Bevezetés a történelembe!”9 Már a Zsinatot évtizedekkel megelőzően léteztek sarjadó, megújító változásokra törekvő mozgalmak a plébániákon és az egyházi közösségekben, legalább annyira fontosak, mint a teológia erőfeszítései. Ausztriában, Németországban és Franciaországban például eleven népi liturgiai mozgalmak működtek, a bibliai spiritualitást bibliakörökben gyakorolták, jelentősen élénkült a hívek aktív részvételi kedve az egyházi életben.

A lelkipásztori konstitúció ember- és világképe korántsem a korszellem lecsapódása, hanem ízig-vérig bibliai: az embert Isten képmásaként mutatja be, aki részt vesz egy olyan világ teremtésében, amely, a Római levél (Róm 8, különösen 8, 22. skk.) állításának megfelelően, folyamatos alakulásban lévő teremtésként még „vajúdik”. Egyértelmű utalás történik a szabadságban rejlő ambivalenciára, a tévutakra és a bűnre, az isteni teremtővel, megváltóval és beteljesítővel való nélkülözhetetlen kötelékre. A felebaráti szeretetet és a közjót mint a keresztény gyakorlat legbensőbb beállítódását újra és újra számos aspektusból vizsgálja. Napjaink szemszögéből azt az észrevételt tehetnénk, hogy imitt-amott túlontúl optimistán értékeli a modern fejleményeket, valamint hogy még túl ritkán, keveset hozza szóba a „az újkor végén” felmerülő nyitott kérdéseket és problémákat (lásd alább a következő alfejezetet). Ha azonban az Egyház, ennyire vétkes módon, csupán ily későn veszi fel a párbeszédet a modernséggel, akkor nem kezdheti ezt a dialógust bíráló megjegyzések listájával. Mindenképpen fontos annak teológiai tisztázása, hogy az Egyházat nem szabad zárt erődítménynek tekinteni, hanem az Egyház „Isten útközben leledző népe”, amely rá van utalva a világgal folytatott párbeszédre. A keresztényeknek sóként és kovászként kell hatást kifejteniük, azzal, hogy hagyják magukat összekeveredni az emberiség és a világtörténelem „liszt”-jével. Ha a „kovász” és a „só” elzárkózik környezetétől, ha ki akar maradni a történelem kihívásaiból és vesződségeiből, abban az esetben nem tölti be a rá osztott feladatot.

 

ZSINAT UTÁNI FEJLEMÉNYEK AZ EGYHÁZON BELÜL, VALAMINT AZ ÚJKOR VÉGÉN FELVETŐDŐ ÚJFAJTA KÉRDÉSEK 

A II. Vatikáni Zsinat jelentette megújulás a katolikus Egyház számára hatalmas ugrás volt előre a hosszan tartó merevség után, mindazonáltal hatalmas kihívás is. Voltak, nem is kevesen, akik nem bírtak lépést tartani lendületével. Az Egyház belső életére vonatkozóan először is „a Zsinat fontos gyümölcsei”-re kell emlékeztetnünk, amilyen például a megújított liturgia, amely lehetővé teszi, hogy a hívők az együttes ünneplés során értsék is a liturgiai történéseket, valamint hogy a plébániákon a hívekből munkatársak is lettek, akik együttes felelősséget vállalhattak a plébániák életében, méghozzá a korábbiaknál lényegesen intenzívebb formában. A katekézis életközelivé lett, és az életkori sajátosságokat figyelembe véve fogalmazták meg, a szerzetesrendekről pedig levették az anakronisztikus szabályozások jelentette terhet.

Az is igaz viszont, hogy a reformmal szembeni ellenállásnak számottevő megnyilvánulásai voltak, nemcsak központi római intézmények, de egyes alacsonyabb szintű csoportosulások részéről is. Előfordultak következményekkel terhes restaurációs intézkedések (Ausztriában ezzel kapcsolatban nagyon fájdalmas, az Egyháznak drámai károkat okozó dolgokat éltünk át). Dr. Helmut Krätzl bécsi címzetes püspök (segédpüspök), aki fiatal papként zsinati gyorsíróként dolgozott, ilyenformán a Zsinat egyik utolsó élő szemtanúja, könyvének címében találó kifejezést adott a Zsinat utáni fejlemények karakterének: Ugrás közben megbénulva.10 Mindez vonatkozik a lelkipásztorkodásra (die Pastoral), mindenekelőtt azonban az Egyháznak a világgal megkezdett dialógusára, valamint az Egyháznak és a teológiának napjaink mérvadó életterületein való jelenlétére. Némely kölcsönös értetlenségnek, sőt ellenségességnek el lehetett venni az élét, mindezidáig azonban – néhány nekirugaszkodástól eltekintve – nem sikerült lényegi módon bevezetni a bibliai sugallatot a tudományok, technika és gazdaság által meghatározó módon uralt területekre és életmintákba.11 Ennek fő oka valószínűleg az, hogy az egyházi tekintélyek évszázadokon át elutasították az újkori paradigmát, és az Egyház, valamint a modern világ emiatt széttartó és egymás elleni fejlődési utat járt be, s távolságukat nem lehet néhány évtized során leküzdeni.

A társadalmi fejlődés a Zsinat óta eltelt ötven esztendőben rohamosan zajlott tovább. Sokasodnak a jelei, hogy újabb paradigmaváltás van kirajzolódóban. Korszakos paradigmák módosult korhelyzetekből és új kihívásokból szoktak kialakulni. Az ilyen paradigmák új helyekre teszik a fő hangsúlyokat, hogy ennek megfelelően stimulálják, orientálják, és összefogják az újonnan keletkező törekvéseket. A korszakalkotó programok megvalósításuk fokának mértékében aztán veszítenek mozgósító és orientáló erejükből, a meg nem valósult célok, sikertelen erőfeszítések, valamint a korszakalkotó paradigma következményeként fellépő problémák, újfajta kérdések és kihívások pedig mind egyértelműbbekké válnak.

Jelenleg – a 19. század ipari forradalmához hasonlóan megállíthatatlan – ezúttal világméretű, alapvető társadalmi-kulturális változás zajlik, a globalizáció. Kiváltói most is kulcsfontosságú technológiák, jelen esetben az elektronikus információ- és kommunikációtechnika, valamint az élettudományok (life-sciences). Ismét visszafordíthatatlanul megváltoztatják a természetes módon létrejött és számunkra meghitten ismerős gazdasági-társadalmi szerkezeteket, valamint a tudatot, a gondolkodást és a cselekvésmintákat. Fontos kutatási és gazdasági folyamatok immár globálisan zajlanak. Az információk, árucikkek, szolgáltatások és a tőke mozgékonysága lehetővé teszi, a magas fejlesztési ráfordítások és befektetési-beruházási költségek pedig megkövetelik a globális hálózatokba kapcsolódást és a jelenlétet a transznacionális piacokon. Ezáltal mind gazdasági, mind politikai értelemben világszerte újrakeverik a kártyákat, világszerte újra elosztják az esélyeket, a terheket és a munkahelyeket, új döntéshozó központokat hoznak létre. Hatalmas „népvándorlás”: önkéntes mobilitás és kényszerű migráció eme folyamatok kísérőjelenségei. Egész ipari ágazatok munkahelyek millióival együtt vándoroltak el a magas bér-, társadalombiztosítási és környezetvédelmi standardokat követő európai országokból olyan vidékekre, ahol az alacsonyabb standardok okán alacsonyabbak a költségek.

A globalizációt többnyire csak gazdasági átalakulásokra vonatkoztatják. Erőteljes globalizáció megy végbe azonban társadalmi-kulturális és mentális értelemben is: mindenekelőtt az elektronikus média révén következik be a világ minden tájáról származó információk, képek, világnézetek és cselekvési minták intenzív diffúziója és infúziója. Mindez erőteljesen megváltoztatja az emberek tudatában élő tartalmakat és struktúrákat, megváltoztatja a szemléletet és a magatartásmintákat. Sem külsődleges, sem pedig belső értelemben nem léteznek többé zárt világok, identitások és kultúrák. Már a 19. század ipari forradalma idején megmutatkozott, hogy szélsőségesen destruktív töltetű konfliktusokhoz, egészen világháborúkig vezethet, ha a technológiai-gazdasági dinamikát nem hozzák összhangba az emberi értékekkel és a közjóval mind az egyes társadalmakon belül, mind nemzetközi viszonylatban.12

Európában a két nagy háború végtelenül fájdalmas tapasztalatai hatására (halottak, testileg és lelkileg rokkantak, hazájukból elűzött-kitelepített, gyökértelenné tett emberek milliói), kialakították az (öko)szociális piacgazdasággal működő szabadelvű jogállam társadalmi és gazdasági modelljét.13 E modell megalkotásában döntő szerepet játszottak keresztény meggyőződésű, politikai hozzáértéssel rendelkező személyiségek. Napjainkban a szociális mérsékletű szabadelvű jogállam európai modelljei a különféle társadalmi és gazdasági modellek globális versengésében találják magukat. Etikai szemszögből mindenesetre ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy minden egyes személyi és társadalmi döntési és alakító mozzanatnál érvényesüljön a hatásokért történő felelősségvállalás követelménye. Az elektronikus információ- és kommunikációtechnika, az élettudományok (life-sciences), valamint a globalizált gazdaság megannyi csúcsteljesítménye az újkori természeturalmi és világformálási programnak. Ezek révén a hangsebességnél is gyorsabban világot megmozdító erők, életirányító mechanizmusok, az átörökítés mechanizmusai, a levegőég, a tengerek és a klíma mind-mind emberi, ipari-gazdasági befolyás alá kerültek.14

Mind a gazdaság és a politika, mind pedig a filozófia és a teológia túlságosan kevéssé veszi figyelembe, mily alapvető mértékben változott meg ezzel helyzetünk: az emberi ismeretek és beavatkozási lehetőségek rohamos növekedése lehetővé tette, hogy megbontsuk a természet mindeddig meghatározó és egyben elrejtő rendjét, ezzel a reá épülő kultúrák és etikák rendjét. Ennek a korlátnak a lebontása azonban nem eredményez közvetlenül haladást és szabadságot, miként azt az újkorban remélték. Legelőször is radikális orientációhiány állapotába kerülünk. Azáltal, hogy mind extenzív, mind pedig intenzív vonatkozásban „világot rengető” hatékonyságra tettünk szert, már nem indulhatunk ki abból, hogy „a természet” életünk önszabályozó kerete és stabil fundamentuma gyanánt megbízhatóan megvan, itt van, jelen van számunkra. Azzal, hogy „világot rengető” hatékonyságú eljárások fölött rendelkezünk, az ökoszisztéma egyensúlyban tartásának és a jövő kihívásainak megfelelni tudó életkultúra kialakításának felelőssége is, hatékonyságunk megnövekedésének mértékében, rajtunk, emberek vállán nyugszik. Ki állíthatná, hogy akár személyesen, akár társadalmi viszonylatban képesek volnánk már erre?

Ennek az óriási, újkor végi felelősségnek a tekintetében számos regresszív tendencia mutatkozik: a helyett a prométheuszi emancipációs lendület helyett, valamint az újfajta, humánus társadalom kialakítására való készenlét helyett, amelyek az újkor kezdeti és érett fázisát jellemezték, napjainkban az ember számára adódó alakító lehetőségeket, ezzel együtt az emberi felelősségvállalás lehetőségeit egyre csekélyebbnek ítélik meg és értelmezik, a döntő befolyást pedig természeti vezérlésnek tulajdonítják („önző” gének, neuronális és ösztön jellegű magatartás-vezérlők, mint például a survival of the fittest), vagy pedig névtelen mechanizmusoknak (például „a piac erői”, „a tőke törvényszerűségei”). A „tehermentesítés”-nek másik fajtája a „nagy elbeszélések”-ről való posztmodern lemondás, valamint a lemondás a felelősségteljes döntésekről azzal, hogy ott is, ahol egymástól különböző dolgokról van szó, azok messzemenő egyenértékűségét, „mind-egy voltát” (Gleich-Gültigkeit) hirdetik. A posztmodern(ség) reményekben szegény és gyenge tájékozódási képességű.

Mindezekkel szemben tudatosítani kell, hogy az ember által létrehozott dolgok-létesítmények (Hervorbringungen) szférájában – beleértve ebbe a tudományosan-technikailag-gazdaságilag dominált területeket is – nem hagyatkozhatunk természeti irányításra-vezérlőkre vagy dologi mechanizmusokra, és nem állhatunk elő rájuk hivatkozó kifogásokkal. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy a természetes programozású létezőkkel és dologi törvényszerűségekkel való foglalkozás során mi magunk legyünk azok, akik irányítunk, embertársként és teremtménytársként tanuljunk megfelelő prioritásokat és arányokat, tanuljunk meg tekintettel lenni a teljesség, a nagy egészek összefüggéseire, tanuljunk mértéket tartani, fejlesszünk ki megfelelő rendező struktúrákat és szabályrendszereket. Nem igaz, hogy kinek-kinek tetszésére van bízva, hogy képességeivel és lehetőségeivel felelősségtudatosan él-e, avagy sem. Az, aki ezzel adós marad, az emberré válással marad saját magának és másoknak adós, mivel felelősek vagyunk azért, mit kezdünk szabadságunkkal.

 

A 21. SZÁZAD KULTÚRAPARADIGMÁJA”? 

Vajon a „globalizáció” a 21. század kultúraparadigmája? A globalizáció a fentebb vázolt dimenziókban mindenesetre domináns társadalmi átalakulás, kultiválása, művelése korszakos kihívást jelent. Ahhoz, hogy kultúraparadigmáról beszélhessünk, szükség volna még valamiféle inspiráló, mozgósító és integráló „alakzat”-ra, „vízió”-ra, hasonlóan a középkor vezető kulturális képzetéhez, az ordóhoz, amely a chaos ellenképe volt. Szükség volna olyasvalamire, mint a „felszabadulás” újkori vezető elképzelése, amely a tehetetlenség, nélkülözés és feljebbvalóik számukra idegen érdekeket megtestesítő parancsainak való engedelmeskedés ellenképe volt. Szükség volna elérhető köztes célok felmutatására. Valószínű, hogy mindannak, ami a 21. század kultúraparadigmájává lesz, inkább az „egy világ”-gá történő összeforrásához lesz köze, az egymással való kapcsolatok, nem pedig az uralkodás fogja jellemezni – mindezt azonban nem lehet sem konstruálni, sem pedig követelni vagy elrendelni, mindez valószínűleg még fájdalmas kiforrási és felfedezési folyamatokat igényel.

Milyen hozzájárulás várható el az Egyház és a teológia részéről? A lelkipásztori konstitúció – bibliai inspirációtól, sugallattól vezetve – igen derűlátó várakozásokat fogalmaz meg az egyetlen szolidáris világgá való összeforrással kapcsolatban (GS 26–32., 40–45. cikkely). Mindez azonban meglehetősen homályos és a valóságtól elrugaszkodott maradna, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy a bibliai üzenet „bevezetés jelent a történelembe”, valamint hogy a bibliai üzenet inkulturációja során hosszú, göröngyös útra, visszaesésekre, tévutakra, kerülőkre kell számítanunk. Jámbor, érzületi etikával átitatott, általa vezérelt emberek és mozgalmak gyakorta nagy célokat szeretnének elérni anélkül, hogy tekintetbe vennék a hozzájuk szükséges utakat, eszközöket, előfeltételeket és időtartamokat, majd pedig depresszíven vagy agresszívan reagálnak az elkerülhetetlenül bekövetkező frusztrációkra. A bibliai üzenet azonban józan, nagy lélegzetre és kitartásra van szüksége. A globális helyzet kurta időközi mérlege ezt mutatja: léteznek már világméretű hálózatok, nem jelentéktelen, noha még gyenge globális intézmények, mint az ENSZ és alárendelt szervezetei, amelyek a biztonság, az egészségügy, a szociális problémák, a környezetvédelem, menekültügy, gyermekvédelem stb. részterületeinek szentelik tevékenységüket. Számottevő világméretű szolidaritás létezik földrengések, árvízi katasztrófák és éhínségek esetében, valamint, korlátozott mértékben, a menekültek iránt. Összességében véve azonban a globalizációt még túlzott mértékben a gazdaság uralja, sokasodnak a konfliktuspotenciálok és a nyílt összeütközések, kíméletlenül az erősebb ököljoga érvényesül.

Na, de hol állnak egyházaink?15 Az egyházak és a keresztények – hála Istennek – mindig is példamutatók voltak a szociális-karitatív segítségnyújtás terén, és azok ma is. Ezen beállítódásuk a „megélt társadalmi tanítás” nagy és fontos eleme. A nélkülözők szociális megsegítésére és az emberhez méltó társadalom kialakítására párhuzamosan van szükség. A világ már csak olyan, hogy szociális szükséghelyzetek mindig lesznek benne, mértékük és formáik a konkrét társadalmi alakulat függvénye. A jól kialakított társadalom megelőzéssel mérsékelni képes a szükséghelyzetek keletkezésének veszélyét, másrészt viszont az ember pusztán szociális segítségnyújtás révén egyáltalán nem fog tudni megbirkózni a szükséghelyzetekkel, amennyiben a helytelenül beállított váltók hirtelen ránk zúduló ínséghelyzeteket gerjesztenek. A szocioökonómiai társadalomalakításban Egyházunknak – amint ennek okait már kifejtettük – kevés a kompetenciája és a relevanciája. Nem sokat segítünk azzal, ha ezt a deficitet különlegesen éles hangú morális felhívásokkal és imperatívuszokkal, az elkövetett hibák kipellengérezésével, lemondásra való felszólításokkal vagy küszöbön álló büntetőítéletek, apokalipszisek emlegetésével kompenzáljuk. Ennek alighanem régi egyházi hagyománya van, amely feltehetőleg az uralkodás és fegyelmezés célját is szolgálta, ehhez viszont már senkinek sincs az Egyházra szüksége: hovatovább mindezt elvégzik a civil társadalmi mozgalmak, majd meglátjuk, hogyan és meddig fognak működni és hatást gyakorolni.

Tekintettel a posztmodern reményszegénységre, gyenge tájékozódóképességre és apokaliptikus rémüldözésre, megállapíthatjuk, hogy alapvető deficit áll fenn megalapozott reménység és ennek megfelelő életorientáció dolgában. Az ember szubjektum mivolta vált kérdésessé! Itt nem egyes etikai kérdések, hanem a bibliai üzenet magva a tét. Jó, ha emlékezünk rá, hogy a zsinati pápa, XXIII. János „Baál-próféták”-nak nevezte az akkoriban szép számmal jelenlévő vészmadarakat. Ne feledjük ama körülményt sem, hogy a jelenlegi pápa első enciklikájának az Evangelii gaudium, ’Az evangélium öröme’ címet adta. Természetesen nem elegendő ennek a derűs üzenetnek a kihirdetése, hiszen az embereknek világunkban olyan megtapasztalható, hívő keresztény útitárs-közösségekre van szükségük, amelyekben megélik ezt az üzenetet, ahol biztonságérzetre és bátorításra találnak, amelyekben inspirációt, bátorságot és megfelelő kompetenciát, hozzáértést közvetítenek nekik a korszakos átalakulások viharok korbácsolta vizein való evezéshez és kormányzáshoz.

Közép-európai társadalmainkban a lelkipásztorkodás azonban fölöttébb aggasztó állapotban van!16 Nem vagyok ugyan pasztorálteológus, annak idején a linzi egyházmegye megbízásából részt vettem azonban a lelkipásztor-asszisztensek gyakorlatba való bevezetésében. Egyházmegyénkben ugyanis a lelkipásztori munka ellátását asszisztensek nélkül nem tudtuk már elképzelni. Václav Dvořák generálvikárius a maga idejében a Dél-Csehországi Egyetem teológiai fakultásának megalapítását, amelyben magam is intenzíven közreműködtem, azzal a várakozással kötötte össze, hogy a sokéves szorongattatást követően ott új erőket képeznek majd a cseh egyház számára. És valóban, sok rátermett nő és férfi jött, hogy teológiát hallgasson. A cseh egyházvezetés szemében ezeket a lelkipásztori tevékenység számára új erőket nem látták igazán szívesen. Nem tisztem, hogy mindezt kívülállóként kommentáljam, mégsem hárítható el a kérdés: ki az, aki vállalhatja a felelősséget azért, hogy a lelkipásztorkodást (azáltal, hogy a tevékenységhez való hozzáférést a cölibátus szerint élő férfiakra korlátozza) a saját maga okozta paphiány irányába vigye, számolva ily módon egész régióknak és miliőknek a pasztorális és szentségi elkarsztosodásával?

A zsinati teológus, Karl Rahner mutatott rá, hogy a teológia nem valamiféle akadémiai üveggyöngyjáték, hanem „a megélt hitre való reflexió”. Ugyanúgy vonatkozik ez a keresztény társadalometikára is. Fivére, Hugo Rahner világított rá „az apostoli atyák egyházképeihez” írott tanulmányaiban arra, hogy az Egyháznak készen kell állnia önnön struktúrái és formái szüntelen megváltoztatására annak érdekében, hogy megfeleljen fő feladatának: az emberek szolgálatának, hogy az isteni életáramlatban élhessenek. Az apostoli atyák az Egyházat a Holdhoz hasonlítják. A Holdnak nincsen saját fénye, a Nap fényét – e fény a jelen metaforában Krisztus – kell a Földre, az emberekhez tükröznie. A Hold alakzatai változnak, és kell is, hogy változzanak. Fontos az, hogy a Hold, az Egyház, legfontosabb rendeltetését valóban betöltse, hogy a Nap, azaz Krisztus éltető fényét közvetítse az emberekhez.17 Oto Mádr, a csehországi egyház confessora a börtönben, a legnagyobb fenyegetettségnek kitéve, világított rá mindennemű egyházi pozíció- és hatalommegszilárdítással, hatalmi biztosítékkal szemben a következőre: az Egyház csakis akkor fog részesedni a húsvéti feltámadás erejében és dinamikájában, amennyiben hajlandó követni alapítójának útját a kenózisba, önmaga, fennmaradása valamennyi zálogának halandóságába.18

 

HELMUT RENÖCKL
egyetemi tanár, a linzi Johannes Kepler Egyetemen a gazdasági etika professzora
a Dél-Csehországi Egyetem (České Budĕjovice/Budweis) Teológiai Etika
és Társadalometika Tanszékének emeritus tanszékvezető professzora

Németből fordította
HIMFY JÓZSEF

 

1* A 2015. 11. 27-én a České Budějovice-i Dél-Csehországi Egyetemen Gaudium et spes – az Egyházról a mai világban címmel rendezett nemzetközi konferencián megtartott előadás közlés céljára átdolgozott változata.


A részletesen kommentált latin–német kiadást használom (a Német Püspöki Konferencia hivatalos fordításában), amelyet „A Második Vatikáni Zsinat” dokumentumköteteiben nyomtattak ki. Ergänzungsbände zum Lexikon für Theologie und Kirche, Brechter, Heinrich S. u. a. (Hrgs.), Teil III, Freiburg im Bresgau, Herder, 19682, 241–592. Továbbá az alábbi művekre támaszkodom: Barauna, Guilherme (Hrgs.), Die Kirche in der Welt von heute. Untersuchungen und Kommentare zur Pastoralkonstitution Gaudium et Spes des II. Vatikanischen Konzils, Salzburg, Otto Müller, 1967; Hilberath, Bernd Jochen–Hünermann, Peter (Hrgs.), Herders Theologischer Kommentar zum Zweiten Vatikanischen Konzil, 5 Bde., Freiburg im Bresgau, Herder, 2004; Sander, Hans-Joachim, Theologischer Kommentar zur Pastoralkonstitution über die Kirche in der Welt von heute, Bd. 4, Freiburg im Bresgau, Herder, 2005, 581–886. (Magyar fordítása letölthető: http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.htmla szerk.).

2 Lásd Europa im Spiegel der Kulturwissenschaften, Jaeger, Friedrich–Joas, Hans (Hrgs.), Baden-Baden, Nomos, 2008, Mandry, Christoph, Europa als Wertegemeinschaft, Baden-Baden, Nomos, 2009.

3 Továbbra is ajánlható, szemléletes áttekintés: Rombach, Heinrich, Leben des Geistes. Ein Buch der Bilder zur Fundamentalgeschichte der Menschheit. Freiburg im Breisgau–Wien–Basel, Herder, 1977.

4 Vö. Kuhn, Thomas S., A tudományos forradalmak szerkezete, Bp., Gondolat, 1984, Osiris, 2000. E műben Kuhn (vö. 160. skk.) a paradigmákat olyan tantételeknek, hipotézisnyaláboknak és elméleti koncepcióknak tekinti, amelyeket bizonyos tudományos irányelvek vagy kutatói csoportok érvényesnek tartanak.

5 Átfogó, intenzíven és sokféle állásfoglalással vitatott szellemtörténeti tanulmány az újkorról: Blumenberg, Hans, Die Legitimität der Neuzeit, erneuerte Ausgabe, Frankfurt, Suhrkamp, 1996. A társadalomtudományoktól általában lásd Handbuch der europäischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte, Fischer, Wolfgang (Hrgs.), Bd. 5, Stuttgart, Gustav Fischer, 1985.

6 Az első pápai szociális enciklika az ipari társadalomról, a XIII. Leó pápa nevéhez fűződő Rerum novarum csak 1891-ben jelent meg, Karl Marx Kommunista kiáltványa már egy nemzedékkel korábban, 1847/48-ban. Az Egyház társadalmi tanításához lásd Messner, Johannes, Die soziale Frage, Innsbruck–Wien–München, Tyrolia, 19647; Nell-Breuning, Oswald von, Wie sozial ist die Kirche? Leistung und Versagen der katholischen Soziallehre, Düsseldorf, Patmos, 1972; Anzenbacher, Arno, Christliche Sozialethik. Einführung und Prinzipien, Paderborn–München–Wien–Zürich, Schöningh, 1998, ebben az áttekintést 41–177; Chenu, Marie-Dominique, Kirchliche Soziallehre im Wandel. Das Ringen der Kirche um das Verständnis der gesellschaftlichen Wirklichkeit, Fribourg–Luzern, Exodus, 1991.

7 Az újkori paradigmának az egyházi vezetés részéről történő átfogó elutasítását ma már csak nehezen lehet megérteni. Ezért ajánlható, hogy az akkori idők egyházi tanítóhivatalának egészét olvassuk: XVI. Gergely, IX. Pius, XIII. Leo, Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, itt a 33. változatlan kiadás, Denzinger, Heinrich Joseph Dominicus–Schönmetzer, Adolf (Hrgs.), Freiburg im Bresgau, Herder, 196533, 548–631.

8 Lásd például Brechter, i. m., 242–279 (vö.. 2. jegyzet): Charles Moellernek, a leuveni és a római egyetem professzorának dokumentációja, aki kezdettől fogva mértékadó szerepet vállalt a lelkipásztori konstitúció kidolgozásában.

9 Lásd ehhez: Darlap, Adolf, Fundamentale Theologie der Heilsgeschichte, in Feiner, Johannes–Löhrer, Magnus (Hrgs.), Mysterium Salutis. Grundriss heilsgeschichtlicher Dogmatik, Bd. 1, Die Grundlagen heilsgeschichtlicher Dogmatik, Einsiedeln–Zürich–Köln, Benziger, 1965, 3–159.

10 Krätzl, Helmut, Im Sprung gehemmt. Was mir nach dem Konzil noch alles fehlt, Mödling, Kremayr & Scheriau, 1998.

11 A bibliai-keresztényi sugallat, inspiráció sikeres beültetésének pozitív példái: Keresztény antikvitás: abban az időben sikerre vitték a személyes és nyilvános-közéleti élet kultúrájának a megváltoztatását a megélt reménység és felebaráti szeretet által. Középkor: a római-hellén birodalom és annak kultúrája összeomlását, valamint a népvándorlást követően beállott kaotikus viszonyok közepette hatalmas teljesítményeket vittek végbe a germán és szláv törzsek képzése-oktatása és kiművelése terén. Tradicionális vidéki-paraszti kultúra: a munkát, a hétköznapokat és az ünnepnapokat keresztény jelképekkel, rítusokkal és ritmusokkal való kölcsönhatásban élték meg.

12 Részletesebben mutattam be ezen összefüggéseket: Zukunftsregion (Mittel-)Europa? in Jaklová, AlenaFerence, Anja E. (Hrgs.), Deutsch ohne Grenzen (Němčina bez hranic), Brno, Tribun EU, 2015, 2749, (Gesellschaftswissenschaften. Publikation des Tschech. Germanistenverbandes).

13 Vö. ehhez: Eucken, Walter, Grundsätze der Wirtschaftspolitik, Tübingen, Mohr Siebeck, 20087; Müller-Armack, Alfred, Genealogie der Sozialen Marktwirtschaft, Bern, Paul Haupt, 1974; Schumann, Rosemarie, Wertgrundlagen der Sozialen Marktwirtschaft. Eine genealogische Analyse ihrer Inhalte, Marburg, Tectum, 2007.

14 A globalizációhoz lásd például Stiglitz, Joseph, Die Chancen der Globalisierung (Making Globalization Work), München, Siedler, 2006; Elm, Ralf, Ethik, Politik und Kulturen im Globalisierungsprozess. Eine interdisziplinäre Zusammenführung, Bochum, Projekt, 2003; Beck, Ulrich, Weltrisikogesellschaft. Auf der Suche nach der verlorenen Sicherheit. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2007; Sedláček, Tomáš, Die Ökonomie von Gut und Böse (Ekonomie dobra a zla, Praha, Nakadatelství 65. pole, 2009), München, Hansen, 2012.

15 Az aktuális „idők jelei”-nek szemrevételezését kísérli meg a tanulmánygyűjtemény: Böttigheimer, Christoph–Bruckmann, Florian (Hrgs.), Glaubensverantwortung im Horizont der „Zeichen der Zeit”, Quaestiones disputatae, 248, Freiburg im Breisgau, Herder, 2012, benne saját tanulmányommal: Kulturell-politische und religiöse Umbrüche in (Mittel-)Europa, 29–50. Lásd továbbá: Höhn, Hans-Joachim, Postsäkular. Gesellschaft im Umbruch – Religion im Wandel, Paderborn, Schöningh, 2007.

16 Lásd ehhez az idevonatkozó konferencia anyagának dokumentációját a České Budějovice-i teológiai fakultás rendezésében: Schlemmer, Karl–Demel, Zdeněk, Pastoraler Aufbruch oder Selbsterhaltungsbetrieb? České Budějovice, Teologická fakulta Jihočeské univerzity, 2005, a kötetben különösen Martin Werle tanulmányát: 53–59.

17 Rahner, Hugo, Symbole der Kirche. Die Ekklesiologie der Väter. Salzburg, Otto Müller Verlag, 1964, 91–139.

18 Mádr, Oto, Wie Kirche nicht stirbt. (Jak církev neumíra. Slovo o této době című tanulmánykötetben, Praha, Zvon, 1992, Leipzig, Benno, 1993, 30–38.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.