egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A Balassi Kiadónál a közeljövőben jelenik meg Karsai Elek–Karsai László szerkesztésében, sajtó alá rendezésében és bevezető tanulmányával a Vádirat a nácizmus ellen című dokumentumgyűjtemény IV. kötete, amely a budapesti zsidók sorsával foglalkozik a nyilas uralom idején. Ez a cikk a bevezető tanulmány egyik alfejezete.

 

XII. PIUSZ ÉS A HOLOKAUSZT

A Vatikán mai hivatalos politikája egyértelműen feladatának tartja XII. Piusz (1939–1958) szentté avatását. 1990-ben már „Isten szolgájá”-nak (Servus Dei), 2009-ben pedig „Tiszteletre méltó”-nak (Venerabilis) minősítették. Rómában a Via della Conciliazione és a Szent Péter tér találkozásánál fekvő kis teret róla nevezték el. Hatalmas fekete márványszobrát magában a Szent Péter-székesegyházban, alig pár lépésre Michelangelo Pietàjától állították fel. Egymás után publikálják a pápát mentegető, sőt leginkább a hagiográfia műfajába tartozó könyveket, cikkeket. Mivel a Vatikán levéltárában nem lehet kutatni a holokauszttal kapcsolatos iratokban, érdekes, hogy éppen a nyilvánvalóan apologetikus céllal sajtó alá rendezett tizenegy kötetes dokumentumkiadvány, az Actes et Documents du Saint-Siège relatifs à la Seconde Guerre mondiale egyik szerkesztője, Pierre Blet írt könyvet bálványáról, XII. Piuszról.[1] A mai nemzetközi szakirodalom nagyjából egységes abban a kérdésben, hogy a Vatikánban az illetékesek, kezdve XII. Piusz pápával, már 1941–1942-től kezdve tökéletesen tisztában voltak azzal, mi a lényege a nácik zsidópolitikájának. Határozottan fellépni, kiállni a tömegesen, száz- és százezrével, végeredményben milliószám lemészárolt zsidók érdekében a pápa mégsem volt hajlandó.[2] Amikor 1944 októberében amerikai rabbik és zsidó szervezetek csak annyit kértek, hogy a Vatikáni Rádió sugározzon felhívást a magyar zsidók érdekében, a könyörgőknek azt üzenték, hogy XII. Piusz nyílt táviratot intézett Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, amelyben már kinyilvánította együttérzését „a vallásuk, a származásuk vagy politikai okok miatt üldöztetésnek és erőszaknak kitett személyek” iránt.[3] Ha az Actes X. és XI. kötetének, amelyekben az 1944–1945-ös korszakot tárgyalják, szerkesztői csak ennyi dokumentumot tudtak összeszedni vagy tartottak érdemesnek publikálni, akkor arra kell gondolnunk, hogy a magyarországi zsidókérdés nem állt 1944 őszén–telén a Szentatya érdeklődésének homlokterében. A Serédihez intézett, fentebb idézett távirat, tíz nappal a nyilas hatalomátvétel után soknak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Látták a nunciusok is, hogy a pápa passzivitása éppen most, a magyar ügyben, már semmivel sem menthető. Amleto Cicognani washingtoni pápai nuncius ötlete kétségbeeséséről tanúskodik, és nyilvánvalóan megvalósíthatatlan volt. Ő ugyanis azt javasolta: a Szentatya érje el, hogy a magyar templomokat nyissák meg az üldözött zsidók előtt.[4] Nem valószínű, hogy – még ha maga XII. Piusz utasította volna is ilyen nagylelkű, látványos akcióra – Serédi hajlandó lett volna engedelmeskedni. Az pedig csaknem teljesen bizonyos, hogy a nyilasok és a német megszállók semmibe vették volna ezt a fajta egyházi védelmet.

Mgr. Domenico Tardini vatikáni államtitkár 1944. október 20-i távirata bizonyítja: azt próbálta saját magával is elhitetni (talán sikerrel), hogy XII. Piusz 1944. június 26-i, Horthy Miklóshoz intézett távirata miatt függesztette fel a kormányzó a fővárosi zsidók deportálását.[5] Ha ezt komolyan így gondolták Rómában, akkor még inkább kérdéses, hogy hasonló vagy talán még erőteljesebben megfogalmazott tiltakozó, figyelmeztető táviratot miért nem intézett a pápa Szálasi Ferenchez is? Tardini egy másik táviratában az 1944. júniusi magyarországi „deportálási veszély”-ről tesz említést, mintha nem tudná nagyon jól, hogy május 14-től már naponta ezrével deportálták a magyar zsidókat az auschwitz-birkenaui haláltáborba.[6] A pápa hallgatott akkor is, amikor a nácik német vagy lengyel katolikus papokat hurcoltak koncentrációs táborba; nem emelte fel a szavát akkor sem, amikor Horvátországban katolikus usztasák szerbeket gyilkoltak halomra stb. 1944 késő őszén XII. Piusz a Vörös Hadsereg katonái által elkövetett atrocitásokat valószínűleg el akarta ítélni, mert a vatikáni angol követ figyelmeztette: „[…] Angliában nem tenne jó benyomást, ha a Szentatya sajnálkozó megjegyzést tenne az oroszok cselekedeteiről. A németekről soha nem tett megjegyzést.”[7]

A Vatikánban még 1944 októberében is inkább azt kutatták, milyen ürüggyel ne álljanak ki az üldözöttek érdekében. Egy bizalmas belső feljegyzés szerint a Szentszék csak akkor léphetne fel a zsidók érdekében, ha előbb a szövetségesek tennének néhány ígéretet vagy inkább gyakorlati javaslatot (?), de mivel erre bizonyára nem hajlandók, a Szentszék sem fog közbenjárni Berlinben a zsidók érdekében, mert sikerre úgy sincs semmi remény.[8] Lehetséges, hogy a pápa úgy vélte: nyílt, hangos tiltakozása a magyar zsidókon nem segítene, ezért hárította el december végén amerikai ortodox rabbik ezzel kapcsolatos kérését is.[9] A színfalak mögött bizonyára több történt. A budapesti embermentés élharcosa, Angelo Rotta budapesti pápai nuncius még az eddig publikált, igen hiányos dokumentumanyag szerint is többször kapott jelentős pénzösszegeket a Vatikánból. Ezeket a pénzeket valószínűleg belátása szerint fordíthatta akár az üldözöttek segélyezésére is.[10]

 

SZÁLASI FERENC ÉS ANGELO ROTTA

Szálasi nem vált „zsidóbarát”-tá hatalomra kerülését követően. Erről tanúskodik többek között tárgyalása Angelo Rottával, akit „Nemzetvezető”-ként az elsők között, már október 21-én fogadott. A nunciust a tárgyalásra elkísérte Gennaro Verolino, pápai uditore, vagyis követségi titkár.[11] A Vatikán képviselője a tárgyalás során Szálasi tudtára adta, hogy nemcsak a kikeresztelkedett zsidók sorsa érdekli, hanem valamennyiüké. Kérte, hogy az eddig megadott „kivételezések”-et, vagyis a különféle védleveleket és védőútleveleket továbbra is ismerjék el, a vegyes házasokat ne válasszák el egymástól, és oldják fel a csillagos házak zárlatát. Rotta külön is felhívta Szálasi figyelmét arra, hogy ezeket a kéréseket nemcsak a nunciatúra, hanem valamennyi semleges diplomáciai képviselet nevében terjeszti elő. Szálasi viszonylag udvarias hangnemű válasza során leszögezte „aszemita” álláspontját, és jelezte: a zsidóknak távozniuk kell Magyarországról, miután ezer éven át csak kárt okoztak, mind erkölcsileg, mind anyagilag mételyezték a nemzet lelkét, és kezükbe kaparintották a nemzet javainak túlnyomó többségét. (A tárgyalásról készült eredeti jegyzőkönyvben, követve Szálasi sajátos, egyedi helyesírási szokását, a nemzet szót nagy N-betűvel írták.) Szálasi közölte, hogy a maga részéről: „A legjobb akarat mellett sem tud egy családra valót olyan zsidókból összehozni, akik mentesek lennének e kifogástól […] Mint osztatlan egész végezték el romboló munkájukat, egy részük a szalonokban, másik részük pedig a munkástelepeken.” Rotta fő célja az volt ezen a tárgyaláson, hogy Szálasit rábírja: a nyilasok tanúsítsanak valamivel civilizáltabb magatartást a zsidókérdésben annál, mint amit az első napokban mutattak. Nyilván jól értette, milyen fontos, elvi és főleg gyakorlati jelentőségű dolgot árult el nekik Szálasi, amikor kijelentette: „A zsidók a háború alatt munkaszolgálatot teljesítenek a nemzet számára. A velük való bánásmód viselkedésükhöz és az ellenséges légitámadásokhoz alkalmazkodik.” Vagyis ha a zsidók a magyar nemzet számára teljesítenek munkaszolgálatot, akkor nem deportálják őket Németországba. A bombatámadások összekötése a zsidók magatartásával csak akkor érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Szálasi is úgy hitte, a szövetségesek légitámadásaik célpontjainak kijelölésekor figyelembe veszik, hol élnek nagyobb számban zsidók. Sőt ha valahol rosszul bánnak a zsidókkal, akkor azt az országot pusztító szőnyegbombázásokkal büntetik.

Rotta már október 19-én tárgyalt Kemény Gábor külügyminiszterrel, akinek azt mondta, hogy ő antiszemita, ami – ismerve budapesti tevékenységét, különösen azt, milyen határozottan lépett fel 1944 tavaszán-nyarán a Sztójay-kormány zsidópolitikája ellen – bizonyosan nem igaz. Nyilvánvaló, hogy erről a fontos tárgyalásáról is küldött jelentést Rómába, amelyet azonban az Actes szerkesztői nem közöltek. Később Kemény Gábor úgy tájékoztatta a nyilas kormány tagjait, hogy október 21. és november 11. között legalább öt-hat alkalommal tárgyalt a pápai nunciussal. A nyilas külügyminisztérium iratanyagában nem maradt fenn jegyzőkönyv vagy más feljegyzés ezekről a tárgyalásokról, és bár Angelo Rotta ezekről is küldhetett jelentéseket Rómába, az Actes szerkesztői ezeket sem közölték. Kemény beszámolójából csak annyi derül ki, hogy: „A legtöbb esetben a zsidók érdekében történtek a Nuncius Úr részéről intervenciók.”[12] Nyilas tárgyalópartnereinek a nuncius világossá tette, hogy nemcsak a katolikus hitre térteket, hanem minden üldözöttet szeretne megvédeni. Más eszköze nem lévén, beadványokkal, jegyzékekkel bombázta a nyilas külügyminisztériumot. Október 23-án például azt kérte, hogy adjanak teljes mentességet a vegyes házasságban élő zsidó nők számára, mentsék fel a munkaszolgálat alól azokat a zsidó nőket, akik családanyák, vagy legalább a várandósokat és a kisgyermekes anyákat mentesítsék a bevonulás alól.[13]

Interveniált elhurcolt, deportált hívei érdekében is. Egy alkalommal elérte, hogy az illetékes külügyi tisztviselő az újlaki téglagyárban megszervezett gyűjtőtáborból kihozatott két vatikáni védettet, megmentve őket a deportálástól.[14] Természetesen ő is, mint Raoul Wallenberg svéd követségi titkár vagy Carl Lutz svájci alkonzul, adott ki védleveleket.[15] Hogy pontosan mennyit, azt a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján nem tudjuk megállapítani. Nyilván nem tízezrével, mint előbb említett két diplomata kollégája, de ezrével biztosan. Ő maga november 27-én azt jelentette Rómának, hogy legalább 13 000 védlevelet adott ki.[16] Valószínűleg túlzott, hiszen hivatalosan csak négy házat (Pozsonyi út 20., 24., 30., valamint a Wahrmann Mór – ma Victor Hugo utca 32.) helyezett vatikáni védelem alá, vagy ennyit ismertek el a nyilas hatóságok. Nem sokat tudunk a pápai nuncius segélyezési munkájáról. Népkonyhát állított fel a Ranolder Intézetben,[17] és december közepén további hat hasonló intézmény felállítását tervezte, valamint oltalma alá helyezte, és nyilván segélyezte is a Fő utcában lévő Szent Erzsébet Kórházat.[18]

Solymossy János rendőr-törzsfőfelügyelő, a zsidók összeköltöztetésével megbízott miniszteri biztos, a nemzetközi, majd a nagy gettó megszervezője november 22-én arról tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hogy a pápai menleveleket (valamint a Svéd Vöröskereszt oltalmi leveleit) a nyilas hatóságok nem ismerték el.[19] Ezt a korabeli újságok nem közölték, és már azért sem valószínű, hogy igaz, mert ebben az esetben Rotta jegyzékekkel kezdte volna bombázni a külügyminisztériumot. Ráadásul teljesen indokolatlan lett volna, hiszen a Vatikánról Budapesten azt hitték, hogy hivatalosan elismerte a nyilas rezsimet. December 3-án Solymossy már arról tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hogy a külügyminisztérium hivatalosan 3000 pápai menlevelet ismert el. „A többit gettóban kell elhelyezni” – jelentette ki, Bagossy Zoltánra, Kemény Gábor kabinetfőnökére hivatkozva.[20] A kissé rejtélyes mondat valószínűleg azt jelentette, hogy a háromezres létszámon felülieket, de szintén pápai menlevéllel, oltalomlevéllel rendelkezőket kell a nagy gettóba bezsúfolni. A semleges államok diplomatáinak sok eszközük nem volt a nyilas kormány zsidópolitikájának befolyásolására, az üldözöttek védelmének hatékonyabbá tételére. December 11-én, amikor értesült Mindszenty József veszprémi püspök és más papok letartóztatásáról, maga Rotta is csak annyit tudott tenni, hogy tiltakozó jegyzéket intézett a külügyminisztériumhoz, és kilátásba helyezte: a „be nem váltott ígéretek” miatt nem fogja követni a kormányt Szombathelyre.[21]

 

A MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS

Serédi Jusztinián hercegprímásnak volt talán Szálasi szemében a legnagyobb tekintélye. Nem „fogadta” a magyarországi katolikus egyház fejét, hanem október 24-én „elzarándokolt” hozzá Esztergomba.[22] Tárgyalásukról, amelyet több hasonló találkozó követett, valószínűleg nem készült hivatalos jegyzőkönyv, azt viszont tudjuk: Serédit többek között nagyon érdekelte, hogy a nyilasok hajlandók-e a házasság szentségét tiszteletben tartani. Erről saját bevallása szerint sokat tárgyalt Szálasival, és még november 9-i, Budinszky László nyilas igazságügy-miniszterhez intézett tiltakozó jegyzékében sem győzte hangsúlyozni, hogy igyekezett Szálasival megértetni:

[…] milyen mérhetetlen károkat okozott a nemzetnek, kivált a válások ijesztő elszaporodása, a családok szétzüllése és a népszaporodás végzetes lecsökkenése címén a polgári házasság, melyet 1894-ben a szabadkőműves plutokrata zsidó szellem vitt be a magyar törvényhozásba. Arra is rámutattam, hogy aki a polgári házasságról szóló 1894: XXXI. tc.-t bármi módon alátámasztja: ugyancsak a szabadkőműves plutokrata zsidó szellemet szolgálja.[23]

A nyilasok végül az 1945. IV. törvénycikkel, amely megsemmisítette a zsidó–nem zsidó „vegyes házasságok”-at, Serédi szerint tulajdonképpen a polgári házasság intézményét erősítették meg. Serédi egyébként, amilyen lelkesen, odaadással harcolt az ilyen „vegyes házasságok” megmentéséért, olyan lemondó, közönyös választ adott november 18-án a Zsidó Tanácsnak, amikor az a deportálások, a halálmenetek miatt hozzá fordult segítségért.[24] Egy héttel később, nem kizárható, hogy talán Rotta erőteljes sürgetésének is engedve, Serédi levelet intézett Szálasihoz, amelyben keményen bírálta az ártatlan emberek, a zsidók üldözését. Többek között megállapította, hogy Szálasi ígéreteiben nem lehet bízni, mert a valóságban ezeket nem tartják be. Mint levelében megjegyezte:

Püspöktársaimmal együtt bíztam ezekben a hivatalos miniszterelnöki ígéretekben. Azonban most sajnálattal vagyok kénytelen megállapítani, hogy ezeket a hivatalos, írásban is kapott ígéreteket nem követi a beváltás, hanem annak éppen az ellenkezője, hiszen az atrocitások napirenden vannak, és a zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, akár gyenge asszonyok, akár apró gyermekek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjukat, amelyet csak a szabadban töltött éjszakák szakítanak meg, a kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mentén hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt hullák is jelzik.[25]

December 1-jén még egy hasonló hangvételű és tartalmú levelet intézett a hercegprímás Szálasihoz, minden eredmény nélkül.[26] A „Nemzetvezető” még csak válaszra sem méltatta a magyarországi katolikus egyház fejét.

Raffay Sándor evangélikus püspök november 25-i tiltakozó levelét „a zsidó fajnak a nemzettel szemben elkövetett” állítólagos bűnei emlegetésével kezdte, és főleg a magyar nemzet hírnevének védelmére hivatkozva kérte a zsidókkal szembeni bánásmód enyhítését.[27] Ravasz László református püspök december 1-jén Szálasihoz intézett tiltakozó levelében, egyébként Serédihez hasonlóan Isten törvényeivel ellenkezőnek nevezte a nyilasok zsidópolitikáját, amely szerinte a nemzet hírnevén ejt foltot, sőt ellentétben áll magának Szálasinak „nemesnek ismert gondolkozásával”.[28]

Raffay és Ravasz november végén megpróbálta Serédit rávenni arra, hogy a történelmi egyházak együtt lépjenek fel a zsidók érdekében, hiába. Mint Raffay egy belső, bizalmas egyházi jelentésében fogalmazott: a protestáns püspökökkel egyetértésben, és „a római katolikus egyház vezetőivel is érintkezést keresve” jártak el.[29] Fennmaradt Ravasz püspök Serédihez november 26-án intézett levelének egy másolati példánya. Ebben megrázó szavakkal ecsetelte a zsidók szenvedéseit. Többek között azt írta:

A magyarországi zsidók – köztük sok keresztyén testvérünk – szenvedése ismét az égre kiált. Úgy érzem, nem lehet tovább halasztani azt az utolsó lépést, hogy a magyar keresztyén egyházak együtt emeljék fel szavukat e szörnyű bánásmód ellen. Itt, most ez az együttes fellépés, amelyről mindenki tudja, hogy ellentétben áll elvi felfogással, eddigi gyakorlattal, éppen azért, mert azt bizonyítaná, hogy a zsidóüldözés megszüntetésének egyetemes emberi és általános nemzeti parancsa még a külön menetelő egyházakat is közös fellépésre kényszeríti: még jobban kiemelné tiltakozásunk egészen rendkívüli és semmiféle előzményhez nem hasonlítható sürgősségét és fontosságát.[30]

Ám hiába voltak a szép szavak, a katolikus egyház feje még ekkor is makacsul elzárkózott attól, hogy legalább a konvertita zsidók érdekében együtt lépjenek fel a történelmi egyházak. Bizonyos, hogy történt, talán Rotta kezdeményezésére, illetve szervezésében kísérlet arra, hogy a történelmi egyházak közösen lépjenek fel a zsidók érdekében. A próbálkozás, mint említettük, Serédi ellenállásán bukhatott meg. A közös fellépés szándékára utal az is, hogy Ravasz december 1-jei levelében arra hivatkozik: egyetért Serédi és Raffay Szálasihoz írott levelének tartalmával. Tehát a leveleket vagy másolatban megkapta, vagy pontos tájékoztatást kapott azok tartalmáról.[31]

Szálasi nevében helyettese, Szőllősi Jenő válaszolt, jó két héttel később, december 16-án, immáron a fővárostól távol, a nyugat-magyarországi Gyepűről, de nem tudjuk miért, csak Ravasz Lászlónak. Válasza bevezetőjében a teljes tudatlant, az ártatlant próbálta eljátszani, akinek nincs tudomása atrocitásokról, a zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenkedésekről. Ezért pontos adatokat kért, a helyszíneket, neveket, a bánásmód részletes leírását.[32] Nyilvánvaló, hogy ha a zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenkedésekről, rablásokról, tömeggyilkosságokról pontos adatokra lett volna kíváncsi, elegendő lett volna, ha akár Kemény Gábor külügyminisztertől, Vajna Gábor belügyminisztertől vagy végső esetben Gera Józseftől, a pártépítés vezetőjétől kér felvilágosítást. Válaszában Ravasz püspök igyekezett felvilágosítani Szőllősi Jenőt: ő nem csupán a zsidókkal kapcsolatban kiadott jogszabályok végrehajtásának módját kifogásolta, magukat a jogszabályokat sem helyesli, de a jogszabályok kifogásolását már eleve reménytelennek tartotta. Majd lemondóan megjegyezte:

Tudatában vagyok annak, hogy az orvoslásnak első feltétele a konkrét panaszok előadása. Ha normális körülmények között élnénk, ezt legjobban maguk az érdekeltek tennék meg. De éppen abban jelentkezik a jelenlegi helyzet kétségbeejtő volta, hogy ilyen konkrét panaszok előadására semmi lehetőség nincsen. Panaszra, tanúskodásra senki sem mer vállalkozni, mert attól fél, hogy a legrövidebb idő alatt olyan sorsra jutna, mint amilyenre maga az áldozat jutott. Ezért nem tud az egyház konkrét eseteket „a hely, név és bánásmód pontos felsorolása mellett részletes tényállást adni” Miniszterelnök-helyettes Úr levele értelmében.[33]

Raffay Sándor evangélikus püspök azzal kezdte embermentő tevékenységét, hogy – az egyébként viszonylag ismert tényből kiindulva, mely szerint Szálasi magát hívő katolikusnak vallotta – először csak egy csekélységet kért. Talán ki akarta puhatolni, hogy a nyilas vezér egyáltalán szóba áll-e velük. Ezért csak annyit kérdezett, hogy egyháza papjai felkereshetik-e a sárga csillagos házakban élő híveiket, és szabad mozgást biztosító igazolványokat kért lelkészei számára.

Az iratok között nincs nyoma annak, hogy kérése meghallgatásra talált-e.[34] Raffay viszonylag szűk körben, csak egyháza vezetőinek küldte szét november végén jelentését, amelyben meglehetősen őszintén összefoglalta álláspontját és az evangélikus egyház zsidókérdésben folytatott politikáját. Elvi álláspontja világos volt: a faji alapra helyezkedő, antiszemita államhatalommal szemben az evangélikus egyház szerint (is): aki megkeresztelkedett, az keresztény. Az már viszont több mint érdekes, hogy az 1944-es helyzet okának azt tartja: a politikusok nem hallgattak a történelmi egyházak vezetőire. Ezek szerint Raffay püspök még ekkor is úgy vélte: az úgynevezett történelmi egyházak vezetői, akik egyébként a zsidók egyenjogúsításának legfőbb és leghangosabb ellenzői közé tartoztak a 19. század második felétől, mindig helyes, előremutató politikát képviseltek a zsidókérdésben. Raffay őszintén feltárta, hogy főleg és elsősorban a megkeresztelt zsidók érdekében próbáltak eddig fellépni, a világi hatalomnál közbenjárni, például olyan esetekben, amikor új híveiket nem tudták „gondozni”. Raffay szinte panaszkodva említi meg, hogy a zsidók százával, sőt ezrével özönlötték el a lelkészi hivatalokat, „melyek munkáját és belső békéjét sokszor veszélyeztették”. Ez biztosan igaz, de talán néhány szót áldozhatott volna az evangélikus püspök úr azokra a sárga csillagosokra is, akiknek munkáját és belső békéjét szintén sok minden veszélyeztette, sőt fenyegette, például maguk a nyilasok. Raffay szinte dicsekedve sorolta, milyen kemény korlátozásokkal sikerült elérnie, hogy az áttérések számát leszorítsa. Az áttérni szándékozónak igazolnia kellett, hogy családjában van már evangélikus, illetve esetleg súlyos betegség vagy „más körülmény miatt életveszélyben van”. Elvileg és főleg a gyakorlatban az utóbbi feltételt az áttérni szándékozó budapesti zsidók könnyen tudták volna igazolni, ámde a püspöki előírás betűjét és szellemét jól ismerő evangélikus lelkészek Raffaynak engedelmeskedtek. Mint a püspök elégedetten megjegyezte: a szigorú előírások következtében a „felvételek száma nagyon leapadt”.[35]

A rendelkezésünkre álló, viszonylag csekély számú dokumentum alapján úgy tűnik, hogy az egyházi hivatalnokok, tisztségviselők és maguk az egyházi vezetők is sokszor a régi, még a „békeidők”-ben megszokott precíz, lélektelen, bürokratikus rutin szerint jártak el. Schön Leonán például nem segített, hogy születési évszámát az evangélikus lelkészi hivatalban 1898-ról 1878-ra javították. Nyilván az illetékes lelkészi hivatalban is tudták, hogy ha áttérésének hivatalos időpontját (1919. augusztus 27.) csak egy hónappal előbbre hozzák, a zsidótörvények szerint már nem minősült volna zsidónak.[36] Az egyházi vezetők a nyilas puccs utáni hetekben különösebb buzgalmat nem mutattak az embermentés terén. Raffaytól csak november 7-ről van egy kérvényünk, amelyben hét evangélikus hitre tért munkaszolgálatos mentesítését kérte Beregfy Károly honvédelmi minisztertől.[37] Ugyanő Vajna Gábor belügyminisztertől másnap olyan tekintélyes evangélikus konvertiták mentesítésének megerősítését kérte, akik még a Sztójay-kormány idején az evangélikus egyház támogatásával kapták meg a kormányzói mentesítést.[38] Mann Tibor és családtagjai nem az evangélikus egyház támogatásának köszönhették ugyan kormányzói mentesítésüket, de mivel esetükben is tekintélyes konvertitákról volt szó, Raffay püspök készségesen megírta támogató levelét.[39]

Ravasz László református püspök Mándy Samu és családtagjai számára arra hivatkozva kérte a nyilas belügyminisztertől kormányzói mentesítésük elismerését, hogy a családfő egy volt felsőházi tag egyenes ági leszármazottja.[40] Amikor viszont egyszerű emberek, például a Csanády utca 21-ből öt család, összesen 16 ember csak annyit kért Ravasz Lászlótól, hogy igazolja református voltukat, és terjessze ki rájuk egyháza védelmét, a püspök a kérés teljesítését udvarias hangvételű, rövid levélben visszautasította.[41]

A hamis papírokkal bujkálók lebuktatásának egyik egyszerű módja volt „vizsgáztatásuk” az Újszövetségből, a keresztény egyházak liturgiájának ismeretéből, a hétköznapi vallásgyakorlás szabályaiból. Egy rosszindulatúan kérdező református tanító vagy katolikus pap tendenciózusan válogatott, mégoly könnyűnek tűnő kérdésekkel is pillanatok alatt össze tudta zavarni a csupán az Ószövetséget ismerő zsidókat.[42]

 

ÖSSZEFOGLALÁS

A budapesti zsidók számára a nyilasok viszonylag rövid, alig három hónapos rémuralma idején a történelmi egyházak és papjaik sok segítséget nem jelentettek. A katolikus egyház feje, XII. Piusz továbbra is fülsiketítően hallgatott. Magyarországon pedig Serédi Jusztinián hercegprímás az üldözöttek érdekében sem volt hajlandó összefogni a református és evangélikus egyházi vezetőkkel. Angelo Rotta a nyilasok fékevesztett terrorjával szemben minden rendelkezésére álló eszközzel fellépett, ezért is sajnálatos, hogy embermentő tevékenységéről szóló valamennyi korabeli jelentését a vatikáni illetékesek, sok más fontos dokumentummal együtt, továbbra sem hajlandók sem publikálni, sem a kutatók rendelkezésre bocsátani. A nyilas hatóságokhoz intézett leveleikben az egyházi vezetők gyakran használtak antijudaista, némileg keményebben fogalmazva, antiszemita megjegyzéseket, hangoztattak zsidóellenes vádakat. Akkor nehezítették az áttérni kívánók dolgát, amikor az üldözötteknek éppen a legnagyobb szükségük volt segítségre. Voltak azonban egyszerű papok, apácák, akik Angelo Rottához hasonlóan mindent megtettek, ami módjukban állt, és segítették nemcsak a konvertitákat, hanem izraelita embertársaikat is. Bárcsak többen lettek volna!

 

KARSAI LÁSZLÓ
történész, egyetemi tanár
Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar

 

[1] Blet, Pierre, Pius XII and the Second World War. According to the Archives of the Vatican, New York, Paulist Press, 1999; Thomas, Gordon, The Pope’s Jews. The Vatican’s Secret Plan to Save Jews from the Nazis, New York, St. Martin’s Press, 2012.

[2] XII. Piusz egyik legelső kritikusa Saul Friedländer volt. U, Pius XII. and the Third Reich. A Documentation, New York, Alfred Knopf, 1966 (magyarul: XII. Pius és a Harmadik Birodalom, Bp., Kossuth, 1966).

[3] Amleto Cicognani washingtoni pápai nuncius jelentése a vatikáni államtitkárságnak, 1944. október 20. In Actes et Documents du Saint-Siège relatifs à la Seconde Guerre mondiale, éds. Blet, Pierre–Graham, Robert A.–Martini, Angelo– Schneider, Burkhart, Città del Vaticano, Libreria Editrice Vaticana, 1980 (továbbiakban: Actes), Vol. X, Doc. N. 361, valamint Domenico Tardini vatikáni államtitkár válasza Amleto Cicognaninak, 1944. november 3., Actes, Vol. X, Doc. N. 385. és 28 b; Phayer, Michael, The Catholic Church and the Holocaust, 19301965, Indianapolis, Indiana University Press, 2000; Phayer, Michael, Pius XII. The Holocaust and the Cold War, Indianapolis, Indiana University Press, 2008; a mára könyvtárnyira duzzadt szakirodalomból lásd még: The Pius War. Responses to the Critics of Pius XII, eds. Bottum, Joseph– Dalin, David G., Lanham, Lexington Books, 2004; Cornwell, John, Hitler’s Pope, The Secret history of Pius XII, New York, Viking–Penguin, 1999.

[4] Amleto Cicognani washingtoni pápai nuncius távirata a Vatikánba, 1944. október 25., Actes, Vol. X, Doc. N. 375.

[5] Domenico Tardini vatikáni államtitkár távirata William Godfrey londoni pápai nunciusnak, 1944. október 20., Actes, Vol. X, Doc. N. 362.

[6] Domenico Tardini vatikáni államtitkár távirata Filippo Bernardini berni pápai nunciusnak, 1944. november 2., Actes, Vol. X, Doc. N. 381.

[7] Giovanni Montini vatikáni protokollfőnök feljegyzése Godolphin F. Osborne vatikáni angol követtel folytatott tárgyálásáról, 1944. november 8., Actes, Vol. X, Doc. N. 388.

[8] A vatikáni államtitkárság feljegyzése, 1944. október 21., Actes, Vol. X, Doc. N. 364

[9] Amleto Cicognani washingtoni pápai nuncius távirata a Vatikánnak, 1944. december 27., Actes, Vol. X, Doc. N. 426

[10] Domenico Tardini vatikáni államtitkára választávirata Amleto Cicognani washingtoni pápai nunciusnak, 1945. január 3., Actes,Vol. X, Doc. N. 430.

[11] Jegyzőkönyv Szálasi Ferenc nemzetvezető és Kemény Gábor külügyminiszter tárgyalásáról Angelo Rotta budapesti pápai nunciussal és Gennaro Verolino követségi titkárral, 1944. október 21., Magyar Nemzeti Levéltár–Országos Levéltára (továbbiakban: MNL-OL)–K707 (a Nyilas Külügyminisztérium iratai)-1944–1945-2. t., 12.932.

[12] Külügyminisztériumi jelentés a semleges államok budapesti képviselőivel a zsidókérdésről folytatott tárgyalásokról, 1944. november 11. körül, MNL-OL-K814-(a National Archives and Record Administration, Washington, D. C.– az Egyesült Államok Nemzeti Levéltárától kapott nyilas iratok) Mikrofilm (továbbiakban: Mf) X-7076-16.718.

[13] MNL-OL-K63 (Külügyminisztérium, Politikai osztály iratai)-1944-43-12.998.

[14] MNL-OL-K58 (a Külügyminiszter Kabinetirodájának iratai)-21-1944-I/1.

[15] Donáth Sándor vatikáni oltalomlevele, 1944. november 9., Magyar Zsidó Levéltár (továbbiakban: MZSL)-XX-I-F (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának–MIPI-iratai)-II-Védlevelek.

[16] Jegyzőkönyv Szálasi Ferenc nemzetvezető tárgyalásáról Angelo Rotta pápai nunciussal és Carl Ivan Danielsson budapesti svéd követtel, 1944. november 17., MNL-OL-K63-1944-43-13.182.

[17] 1937. október 3-án adták át hivatalosan a Ranolder Intézet Klára Nőipari és Háztartási Felső Leányiskolát. Ennek helyén ma a Leövey Klára Gimnázium működik. (IX., Vendel u. 1.) A névadó-alapító Ranolder János (1806–1875) veszprémi püspök volt (1849-től haláláig).

[18] Angelo Rotta pápai nuncius jelentése a magyar Külügyminisztériumnak, 1944. december 12., MNL-OL-K71 (Külföldön élő magyarok gondozását ellátó osztály iratai)-II/6. (a Nemzetközi és magyar Vöröskereszt ügyei)-2752-1805.

[19] A Zsidó Tanács naplója, 1944. november 22. MZSL-XXIV (a MNL-OL-tól átvett Magyar Izraeliták Országos IrodájaMIOI-iratok)-B-5-c, Gettó-iratok.

[20] A Zsidó Tanács naplója, 1944. december 3., MZSL-XXIV-B-5-c.

[21] Angelo Rotta budapesti pápai nuncius jelentése a Vatikánnak, 1944. december 11., Actes, Vol. X, Doc. N. 415.

[22] Serédi Jusztinián hercegprímás levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. november 25., Evangélikus Országos Levéltár–Bányakerületi Evangélikus Püspöki Hivatal (továbbiakban: EOL-BEPH) 2147-1944.

[23] Serédi Jusztinián hercegprímás levele Budinszky László igazságügyminiszterhez, 1944. november 9., MNL-OL-Mf-Prímási Levéltár, Esztergom (továbbiakban: PLE)-8631-1944.

[24] Serédi Jusztinián hercegprímás levele a Zsidó Tanácshoz, 1944. november 18., MNL-OL-K59-I-1 (a Külügyminisztérium elnöki osztálya iratai).

[25] Serédi Jusztinián hercegprímás levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. november 25., EOL-BEPH-2147-1947.

[26] Serédi Jusztinián hercegprímás levele Szálasi Ferenc nemzetvezetőhöz, 1944. december 1., Karsai Elek irathagyatéka, a szerző birtokában.

[27] Raffay Sándor evangélikus püspök levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. november 25., EOL-BEPH-2147/1944.

[28] Ravasz László református püspök levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. december 1., Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (továbbiakban: DMREK-RL) 2147-1944.

[29] Raffay Sándor jelentése az evangélikus egyház vezetőinek, 1944. november 22., EOL-BEPH-2092-1944.

[30] Ravasz László református püspök levele Serédi Jusztinián hercegprímáshoz,1944.november 26.,PLE-Serédi-1944-199-200.

[31] Ravasz László református püspök levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. december 1., DMREK-RL-2147-1944.

[32] Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes levele Ravasz László református püspökhöz, 1944. december 16., DMREK-RL-2147-1944.

[33] Ravasz László válasza Szőllősi Jenőnek, 1944. december 22., DMREK-RL-2147-1944.

[34] Raffay Sándor evangélikus püspök levele Szálasi Ferenc miniszterelnökhöz, 1944. október 24., EOL-BEPH-1961-1944.

[35] Raffay Sándor jelentése az evangélikus egyház vezetőinek, 1944. november 22., EOL-BEPH-2092-1944.

[36] Ruttkay-Miklián Gyula evangélikus püspöki titkár levele a Fasori Lelkészi Hivatalnak, 1944. november 6., EOL-BEPH-502-1944.

[37] Raffay Sándor evangélikus püspök levele Beregfy Károly honvédelmi miniszterhez, 1944. november 7., EOL-BEPH-2040-1944.

[38] Ua.

[39] Raffay Sándor evangélikus püspök levele Vajna Gábor belügyminiszterhez, 1944. november 13., EOL-BEPH-2043-1944.

[40] Raffay Sándor evangélikus püspök levele Vajna Gábor belügyminiszterhez, 1944. november 13., EOL-BEPH-2043-1944.

[41] A Csanády u. 21. sz. ház lakóinak levele Ravasz László református püspökhöz, 1944. november 12., DMREL-OL-6192-1944.

[42] MZSL-Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, szám nélküli jegyzőkönyv

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.